Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-30 / 255. szám, kedd

Hogyan építsünk Európát? Gondolatok a Helsinki Polgári Gyülekezet első közgyűlése kapcsán Hogyan épüljön fel az új, biztonságosabb, neurotikus nyavalyáktól és torzsalkodásoktól mentesebb Európa? Egyáltalán, milyen esélyei vannak az öreg kontinensnek a emberi jogok, értékek, a kulturális örökség megőrzésére és megmentésére, a puszta túlélésre, hányatott történelme ismeretében? Egyedüli üdvözítő modellül szolgálhat-e egy jövendő unió, konglomerátum számára a mi kelet-közép nyomorúságunkban a paradicsom igézetével kecsegtető polgári társadalom víziója? Nyilván, a saját lábunkon, a saját akaratunkból kell megtalálni az oda vezető utat, ha egyáltalán létezik ilyen út. Ebben a kérdésben talán a holland Jan Fabemek kell igazat adnunk, aki kézenfekvő igazságot mondott ki a prágai alakuló kongresszuson: nem arról kell beszélnünk, hogy integrálható-e Európa, vagy nem, hiszen Európa integrált. Profanizálva azt mondhatnánk: a kontinens egységes, csak nem tud róla. A tudata ferdült el kissé, s a már százszor elcsépelt gorbacsovi „házból" talán csak az összekötő malter folyt ki a téglák közül. Az indító kérdésre, gondolatra visszatérve, tehát azért tűnik végtelenül egyszerűnek a válasz, mert itt tulajdonképpen nem építkezésről, alapok lerakásáról van szó, hanem az összekötő struktúrák átformálásáról, amelyek alapjául a polgár, az ember, az egyén szolgál, legyen bár nagy nemzet, kisebbség, régió, ellenzéki szervezet tagja. Az összekötő kapcsok, a megfelelő kovász megtalálása azonban elkerülhetetlenül felveti a kérdést: ki jogosult az európai népek, nemzetek, régiók nevében tárgyalni és keresni a megoldást: a politikusok? A kormányok? A nehezen meghatározható nemzeti képviselet? A kormányzó pártok? Az ellenzéki szervezetek? Hogyan lehetnek képesek a politikusok megoldani fontos kérdéseket, amikor annyi lehetséges és elképzelhető megoldást elpackáztak, amikor figyelmen kívül hagyták az árnyalatokat, amelyek az egész kontinens problémáinak gócpontjait jelentik? Egyáltalán, hogyan lehet felülről építkezni, amikor a középkori jobbágy is tisztában volt azzal, hogy falat csak felfelé lehet húzni, s nem a tetőnél kezdeni? Hogyan képesek az országok rendezni az európai viszonyokat, amikor a szép deklarációk és nemzetközi egyezmények aláíróiként megsértik az alapvető emberi jogokat? Néhány évvel ezelőtt az európai államfők még nem •akartak tárgyalni az ellenzéki mozgalmakkal, s idegesen tértek ki a disszidensekkel való tárgyalások lehetősége elől. Érthető: a status quo bűvkörében forgolódó, a „nagypolitika" magasából lefelé tekintgető honatyák elszűkült tekintettel nézték, ha valaki bele akart köpni a levesükbe. Hogyan lehet így elképzelni egy politikai integrációt? Teljesen egyértelmű, hogy Európa nyugati részének mások a gondjai, mint nekünk, a kelet-európai kommunista despotizmus béklyóiból kiszabadulva, elszegényedve és erkölcsileg megrokkanva, amikor az első eufórikus utcabálok után a széklábat, a szérű alatt rejtegetett kisbaltát matatja a kezünk, amikor régi adósságokat, vélt és sokáig elhallgatott, elmérgesedett és kifakadni készülő keléseket akarunk felpiszkálni. Vagy ahogyan a lengyel Konstantin Gébért fogalmazott: valahogy úgy fest a helyzet mifelénk, mint amikor negyven év után kinyitunk egy mélyhűtőt, s nem tudhatjuk, mit veszünk ki belőle. Romlott élelmiszert, vagy használható dolgokat? A kommunista struktúrák szétesésével jószerivel még nem oldódott meg semmi, hisz tovább folyik a harc, hogy az országok tovább őrizzék a nemzeti értékeket, s amit az elnyomó ideológia széthullásával elveszítettek, azt más töltettel helyettesítsék. Tudjuk, ki veszített, de nem tudjuk, ki nyert. Az utca embere? A nemzet? Az esetlegesen összeverődött pártok, vagy a személyi ambíciók? A legnyugtalanítóbb jelzés e tekintetben, hogy az egész térségben erős nemzeti vonal kerekedik felül, amely új feszültségek forrása lehet. Valahol érthető, hogy a legtöbb közép-európai nemzet a rászakadt sztálinista-polgárellenes tagló súlya alatt nem érlelhette ki identitástudatát, nem érhetett el a polgárosodás olyan fokára, mint a kontinens nyugati fele. De mi lesz, ha a megszakadt genezis egymás ellenére akar tovább folytatódni? Mindemellett szegények vagyunk, s a sebtében felöltött zsinóros menték alól mezítlábunk kandikál ki. A nyugati tőke erős kormányokat, stabil belpolitikai helyzetet szeretne találni nálunk, nem befelé fordulást, nyelvtörvényt, diszkriminációt. S míg a nyugat-európai küldöttek a menekült-üggyel, a nők emancipációjával, s uram bocsá', a homoszexuálisok gondjaival (is) foglalkoztak a HCA alakuló közgyűlésén, addig a „keletiek" Koszovót, a balti országok problémáját, Erdélyt, a föderációk és konföderációk gondjait teregették ki a közös asztalra. És míg Oscar Lafontaine az első német nyelvű egyetemről beszélt, melyet Prágában alapítottak, s a kaffkai, rilkei, werfeli közös szellemiség összekötő szálait fonogatta, a pakisztáni küldött az öntelt, felfuvalkodott Európától tartott, amely az újkolonializmus csapdájába eshet. A republikánus európai szellem és a harmadik világ kívül rekedtsége. Csillagászati távolságok. Az orosz parlament hadakozása a „héjákkal", akik az Afganisztánból való kivonulást presztízs-veszteségnek, a kelet-európai gyarmatok feladását sajnálatosnak tartják. A Szovjetunióban három generáció nőtt fel a totális rendszerben - hogyan képzelhető el ott a polgári mozgalmak megerősödése, kik képviseljék a lazuló birodalmat az új európai mozgalomban? Vagy mi legyen a besúgókkal, akik például Csehszlovákiában a lakosság mintegy két százalékát tették ki: őket seip lehet száműzni, hisz kinek kellenének? Mi történjék a veteránokkal? Mi legyen a nacionalizmussal? S mi várható ott, ahol a nép már apátiába esett, s könnyűszerrel fasizálható? Mi legyen Jaltával, Trianonnal? xxx A Helsinki Polgári Gyülekezet megalakulásához az első lökést a Charta 77 mozgalom prágai felhívása jelentette, még 1985-ben. Az első szeminárium 1988-ban volt Prágában, azon részt vettek a kelet-európai disszidensek is. Azt a találkozót akkor a rendőrség szótoszlatta. A kelet-európai változások végre lehetővé tették, hogy a prágai kezdeményezés konkrét ^formát öltsön, s megalakulhasson a Helsinki Polgári Gyülekezet, amely a polgári kezdeményezések, haladó szellemű politikusok, tudósok, a kultúra jeles képviselői részvételével, kíván működni. Elsőrendű célja Európa egyesülésének folyamatát demokratikussá tenni, valamennyi európai nemzet és nép (beleértve a kisebbségeket is) részvételével polgári töltetet adni a helsinki folyamatnak: hogy a jövendő Európában ne az állam legyen a központ, hanem az ember - az országok, régiók, balkánok és volt balkánok legfontosabb értéke. Október 19-21 -ikén Prágában talán egy szép álom indult el a megvalósulás útján. KÖVESD! KÁROLY A kortörténet ingatag talaján Cseh történészek századunkról E

lemi erővel törnek felszínre a többnemzetiségű kelet-európai államok népeinek együttélésében meglevő, korábban lefojtott problémák. Európa megosztottságának felszámolása és a kelet-európai rendszerváltás lökést adott a nemzeti, valamint az állami lét kiteljesedését szolgáló törekvéseknek. Az államiság értelmezése korlátoktól szabadul meg. A nemzeti-állami önmeghatározást indulatok robbanása kíséri, s ezekben tetten érhetők, a történelmi tudat zavarai. Ez irányú kísérletnek tekinthető az a szintetizáló feldolgozás, mely az idén „

Križovatky 20. století" (A 20. század csomópontjai) címmel a Naše vojsko kiadó gondozásában látott napvilágot. A szerzők: Vojtéch Mencl, Miloš Hájek, Milan Otáhal és Erika Kadlecová aligha sejtették, hogy könyvük megjelenésének a cseh-szlovák viszonyban és a nemzetiségi kapcsolatokban kialakuló feszültség kölcsönöz időszerűséget. A 70-es évek elején félreállított, foglalkozásukból eltávolított és hallgatásra ítélt, többségükben neves történészekről van szó, akik már 1985-ben nekiláttak egy tankönyvszerű áttekintés elkészítéséhez. ,,A történelemtanárok közül többen bizalmasan bevallották, hogy inkább megállnának a századfordulónál, minthogy a »kortörténet« ingatag talajára lépjenek" - írják az előszóban. Egyesek a korábbi szabadabb időszakokból származó cikkeket kerestek. A szerzők ezeknek az elvárásoknak akartak eleget tenni. Kiderült azonban, hogy a tankönyvekre jellemző kiérlelt értékelésekhez hiányzik a megfelelő szakirodalmi megalapozottság. Levéltári anyagokhoz és külföldi monográfiákhoz nem juthattak hozzá. Ezért ahhoz a megoldáshoz folyamodtak, hogy ők maguk, tanulmányok formájában vállalták egy-egy kulcsprobléma megvilágítását, hogy majd azokra épüljön a tankönyv elkészítése. Úgy tűnik, a végleges szöveg e tanulmányok egymáshoz illesztésével állt össze, törekedve rendező elv megteremtésére is. A szerkesztést 1987-ben zárták le, s név nélkül, pár példányban az érdeklődők rendelkezésére bocsátották. Kézről kézre járva, egyes részek sokszorosításával nem is olyan szűk körben vált ismertté. Az említett kiadó tavaly ősszel vállalta a megjelentetését. Kiegészítésekre, módosításokra már nem jutott idő. De azért a könyv magába Hírlapírói segédlettel... Egy meg nem született közös riport margójára ÚJ SZÚ 1990. X. 26. A nemzeti alapon szerveződő pártok igazán nem panaszkodhattak, nagyrészt irigylésre méltó eredménnyel végeztek a nyár eleji parlamenti választások során. Volt persze, amely kudarcként fogta fel a sikert, hiszen csak hajszálon múlott, hogy nem került be a kormánykoalícióba. Karnyújtásnyira volt a hatalomtól, mégis messzire... Vezetőinek szemét akkor elborította a vér: szent háborút hirdettek - álcázva ugyan céljukat, de egyértelműen - a hatalomért. Végveszélyben a déli járások szlováksága! A csatakiáltás először a parlamenti választások előtt hangzott el, a választási hadjárat leplezhetetlen elemeként, de a választások után erősödött fel csak igazán, a majdnem kormánykoalícióba került nemzeti párt hatalomért megindított harca taktikájának szerves részeként. A látszólag a szlovákokért, de nyilvánvalóan a magyarok ellen megindított hecckampány rövid idő alatt óriási méreteket öltött, némely lapunk több hasábot szentelt a témának, mint a kuvaiti eseményeknek. A szlovák lakosság jelentős részének körében sikk lett olyan ,,traumatikus" élményekkel dicsekedni, miszerint valamely magyarlakta dél-szlovákiai faluba betoppanva „tessík"-kel vagy ,,nem írtem"-mel fogadták... Konkrétum alig volt a déli járásainkban uralkodó „ tarthatatlan'' helyzetről tudósító újságcikkekben, élménybeszámolókban, általánosítás, tudománytalan történelmi elménckedés annál több. Akadt persze kivétel is: a Práca augusztus 18-i számában megjelent Berufsverbot Dél-Szlovákiában című cikk szerzője több konkrét példát is felhoz a déli járásainkban élő szlovák lakosságot sújtó diszkriminációra, elnyomására. „Az államalkotó nemzettel szembeni intoleranciának a mai Dél-Szlovákia életében a legkülönbözőbb formái fedezhetők fel" - állítja, majd, bizonyára terjedelmi (de valószínűbb, hogy más) okoknál fogva, csak egy példát említ, ám azt az összes helyett: az érsekújvári villamossági szakközépiskolába az idén jelentkezett körülbelül 170 szlovák és 60 magyar diák közül, akik számára három-három osztálynak kellett nyílnia, „valaki" sietve elutasított megközelítőleg 70 szlovák diákot, még mielőtt elintézhették volna számukra a negyedik osztály megnyitásának lehetőségét... Cikke közlése után a szerző kapott néhány levelet, melyek szlovák, illetve magyar nemzetiségű írói helyreigazították a Berufsverbot... tárgyi tévedéseit (?) és tiltakoztak a dél-szlovákiai állapotok torzítása ellen. A levelekre reagálva, ekkor megkérte e sorok íróját, segítsen a dolgok tisztázásában, utazzon le vele Érsekújvárba, e helyszínre és írjanak közösen arról, amit ott tapasztalnak majd. Hogy olyan közös mű, mely mindkettőnket kielégített volna, nem született meg, az nem rajtam múlott elsősorban: a Berufsverbot. .. szerzőjét egy hónapig tartó közös vajúdás után sem voltam képes rávenni nyilvánvaló tévedéseinek (?) a bevallására. A berufsverbotra (foglalkoztatási tilalom) felhozott két konkrét példája közül egyik sem állja meg a helyét, sem a két újvári tanárnő, sem a komáromi pedagógiai tanácsadó volt igazgatónője nem lett foglalkoztatási tilalom áldozata - ahogyan ezt ő az írásában sugallta. Szó sem volt arról, hogy a két tanárnőt valaki eltiltotta volna a katedrától, a tagozatosított gimnázium magyar diákjai szüleinek kérésére (nem egészen érthetetlen okokból) mindössze módosították az órarendjüket. A tanácsadó volt igazgatónőjétől pedig az alárendeltjei vonták meg a bizalmat, a későbbiekben aztán a posztjára kiírt pályázaton, melyen természetesen ő is részt vehetett, lett második - egy szlovák nemzetiségű pályázó mögött. Sikertelenségének oka nem a magyar nyelv nem tudása volt, ahogy ez az ominózus cikkből kitűnik, hanem a pályázat győztesének jobb szakmai felkészültsége. A Berufsverbot... szerzőjének a magyarok szlovákokkal szembeni intoleranciájára felhozott példáját maga a villamossági szakközépiskola (szlovák nemzetiségű) igazgatója cáfolta meg: mint elmondta, az iskolájába idén 128 szlovák diák jelentkezett, és közülük csupán kettőt (2) nem vettek fel... Végül csodálkozását fejezte ki afelett, hogy a két „berufsverbotos" tanárnő ilyen, enyhén szólva pontatlan számokat adott meg az újságírónak, holott mindketten a Szlovák Pedagógusok Szövetségének tagjai, a szövetség elnöke pedig a villamossági szakközépiskola tanára, aki ott volt a felvételi bizottságban is... Az említett csúsztatásoktól, féligazságoktól (meg sok mástól) és a rájuk épülő, nyíltan magyarellenes következtetésektől hemzsegő újságcikk a többivel együtt még csak a terepet készítette elő a leplezetlen hatalmi harcnak. Amikor aztán sikerült az „elnyomó" magyar kisebbség ellen fordítani a közhangulatot, a támadás iránya (eleinte csak úgy mellesleg) eltolódott a parlamenti választásokon legnagyobb sikert elért mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen felé - mely történetesen egy magyar politikai mozgalommal koalícióra lépve indult a választásokon... Hirtelenjében vétkest kerestek a „tarthatatlan" déli helyzetért, s nyomban meg is találták: a NyEE az, mely a George Söröstől (sic!) kapott dollármilliókért cserébe a magyarokat segíti a szlovákok ellenében! Drámai hangú írások jelentek meg a napi sajtóban (is), melyek már nem is törődtek a konkrét példákkal, szerzőik a szájukat tépve bizonygatták: a kormánykoalíció, azon belül a NyEE a vétkes a déli járásokban élő szlovákok elnyomásáért, szándékosan szabotálják a nyelvtörvény jóváhagyatását, ezzel segítve a délen kisebbségben levő szlovák lakosság erőszakos asszimilációját. A hordószónokok kórusából természetesen a Berufsverbot... szerzője sem maradhatott ki: újabb féligazságokkal, tudatos csúsztatásokkal telített írásában (Práca, szeptember 27) a halál forgatókönyvének nevezi az úgynevezett koalíciós nyelvtörvényjavaslatot, nemzethalált jövendöl elfogadása esetén. Az egyetlen elfogadható megoldás szerinte csak a maticás nyelvtörvényjavaslat jóváhagyása lehet, amely egycsapásra megoldana mindent. Az SZNT október 25-i ülésén az épület előtt napok óta kiabáló, a képviselőkre „kulturáltan" nyomást gyakorolni próbáló fanatizált tömeg ellenére - szerencsére - a józan ész diadalmaskodott. KLU KA JÓZSEF foglalja rövid zárszóként a novemberi fejleményeket is. Maga a kötet önálló fejezetekben, párhuzamosan tárgyalja a csehszlovákiai és az európai (némely vonatkozásban még egyetemesebb) fejlődés 20. századi sarkalatos problémáit. Természetesen meghatározó jelentőségű a szemléleti kiindulópont. A szerzők az indusztriális társadalom elméletére alapozzák azt, amely szerint a fejlődés ipari forradalmak láncolatából áll. Jelenleg a harmadik láncszemnél tartunk, melyet a gazdasági javakat birtokló hatalmi elit és a dolgozó rétegek közötti ellentétek fokozatos demokratikus feloldódása jellemez, írják. Egyébként a szemlélet „bekódolása" a szövegbe erősen áttételes, sokszor nehezen kitapintható. Ezért a könyv nem könnyű olvasmány. Természetesen, érdeklődésre tart számot, hogy ilyen beágyazásban miként értelmezik a szerzők a csehszlovák államiság folytonosságát. Ebben a tekintetben abból indulnak ki, hogy az állami lét képes volt e olyan értékeket teremteni, melyek lehetővé tették felújítását és mind szilárdabb alapokra helyezését. így kiváltképp figyelmet érdemel az első köztársaság fennállásának alig két évtizedet átfogó időszaka. Magának az önálló csehszlovák államnak a létrejöttében az első világháború szülte hatalmi-politikai tényezőknek tulajdonítanak döntő szerepet. Vállalják az aforisztikussá vált diplomáciai „csodát": Csehszlovákiát a győztes hatalmak jogilag két hónappal korábban elismerték, mielőtt gyakorlatilag létrejött volna. Úgy tűnik, súlyához képest, szerény figyelmet szentelnek a két háború közötti cseh-szlovák viszonynak, bár egyértelműen mutatnak rá a szlovák nemzet alávetett helyzetére, annak okaira. Erőteljes hangsúlyt helyeznek a köztársaságon belüli németek helyzetére, rámutatva, hogy a velük szembeni viszonyt nem sikerült „az egyenlő az egyenlővel" elv alapján rendezni. Figyelemre méltó megállapítást tesznek a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban is. Igaz, hogy ezt, a német kérdéstől eltérően nem viszik végig az egész kötetben. A szudétanémetek háború utáni kitelepítését határozottan elítélik, magyar vonatkozásban viszont megmaradnak a puszta tényrögzítésnél. A köztársaság létrejöttéről, az új állam határainak kialakulásáról szólva leszögezik, hogy az ,,nacionalista módon történt az antanthatalmak diktátuma alapján, s ezért nem lehetett mindenki számára igazságos... a köztársaság új, stratégiai, gazdasági, közlekedési és egyéb érdekeire hivatkozva megvont határai között nemcsak olyan tömegek rekedtek, akik nem tudták magukról, hogy szlovákok-e vagy magyarok, hanem olyanok is, akik teljes mértékben magyarnak tartották magukat és azok is maradtak. így Szlovákiában mintegy félmilliónyi magyarul beszélő, magyar érzelmű kisebbség került. (...) Ugyanakkor a szerzők érzékelik azt is, hogy ez megrázkódtatást jelentett számukra. A nemzetiségi kérdést az első köztársaság Achilles-sarkaként értékeli a Münchennel záruló fejezet. ,,A gazdasági és a nemzetiségi kérdés megoldásában elkövetett hibák meggyengítették a külső fenyegetettséggel szembeni ellenálló erőt" szögezi le az idevágó fejezet szerzője. Véleménye szerint a köztársaság megszűnése azonban nem belső ellentétekből fakadt, hanem a külső erőszak idézte elő. Persze, ezt az ipari forradalmak időszakának megfelelő, olyan 20. századi nemzetközi környezetet reklamálva jelenti ki, mely globális intézményrendszerével a békét fenntartani képes hatalmi érdekegyensúlyt teremt. B

ár tételesen nem fogalmazódik meg, de az értékelés sugallja a kifejezetten kelet-európai tanulságot: államokon belüli és államközi kapcsolatokban a nemzeti és kisebbségi értékek csak széles körű demokratizálással összekapcsolva bontakozhatnak ki. KISS JÓZSEF