Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-26 / 226. szám, szerda

A piacgazdaságra való áttérés katalizátorai? Parkok a parkokban Már megint egy régi-új fogalom! A tőzsde, részvény, lízing és egyéb eddig ritkán használt gazdasági szakkifejezések mellett az innovációs parkok jelentését és szerepét is elkezdjük ízlelgetni, s remélhetőleg mihamarább a gyakorlatban megvalósítani. Mik is hát ezek a kutatást a termeléssel ötvöző vállalkozások? ÚJ SZÚ 5 1990. IX. 18. Egyetemek és cégek házassága Innovációs parkokról (technológiai park, novum park, tudományostechnikai park meg más hasonló elnevezéssel is illetik világszerte) hallva a legtöbb, újságot olvasó embernek a kaliforniai Szilícium-völgy jut az eszébe, ahol az USA elektronikai iparát alapozták meg. Jogosan, hiszen e parkok amerikai ötleten alapulnak: az ötvenes években a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT), valamint a kaliforniai Stanford Egyetem oktatói és diákjai határozták el, hogy üzleti vállalkozásban valósítják meg tudományos ötleteiket. Ez utóbbiból nőtt ki a ma már fogalomként emlegetett Szilícium-völgy, ahol napjainkban a cégek száma messze meghaladja a százat. Ezzel el is jutottunk a dolog lényegéhez; ez a vállalkozási képződmény a felsőfokú oktatási intézmények vagy kutatóintézetek és a csúcstechnológiát megcélzó cégek ,,házasságán" alapszik. A képlet egyszerű: egyetem=szellemi kapacitás, cégek=tőke, piacismeret. - Az innovációs parkok az új technológia viharos fejlődésének központjaivá váltak, megváltoztatva környezetük gazdasági szerkezetét, sőt a tudományos és mérnöki munkastílus feltételeit is. Az egyetem közelsége lehetővé teszi könyvtára, számítógépközpontja használását a cégek által; a kutatási eredmények gyakorlati hasznosításában jelentős szerepet játszanak az egyetemi tanárok is, akik rendszeresen tartanak előadásokat a vállalatoknál, sőt közvetlenül részt vesznek a műszaki újdonságok gyakorlati megvalósításának munkáiban. A másik oldalon pedig a felsőoktatási intézetek modern ipari berendezésekhez jutnak, ahol tudósaik gyakorlati ismeretekkel gazdagodnak, tapasztalatokat gyűjtenek a konkrét feladatok megfogalmazásában és megoldásában. További előnye az ilyen „együttélésnek", hogy a főiskolai hallgatók gyakorlataikat e cégekben végzik, esetleges használható ötleteiket a valóságban kipróbálhatják, a vállalatok pedig idejekorán lecsaphatnak az ifjú szakemberekre. Az egyetemek és a gyártócégek közti szoros kapcsolat elősegíti az új technológia vagy termékek fejlesztési ciklusának jelentős lerövidítését, különösen a laboratóriumi állapotból a tényleges gyártásig tartó szakasz gyorsul meg. E gyorsítás érdekében az egyetemek, nagy kutatóintézetek köré telepednek a vállalatok kihelyezett egységei, de új progresszív kiscégek is; ez a fizikai közelség tovább fokozza az együttműködés hatékonyságát. Az eleddig szokatlan munkamegosztás annyira meggyőző, hogy nagyon sok országban, Angliától Svédországig, Japántól Dél-Koreáig, Izraeltől Olaszországig megkezdték e parkok létrehozását. Egyedül Nyugat-Európában a nyolcvanas évek végén mintegy háromszáz technológiai központ létezett. ötletinkubátorok Mi kell ahhoz, hogy jól működő innovációs parkot hozzunk létre? Nagy előny, ha a környék a mindennapi életvitel szempontjából vonzó. Rendelkezzen kellemes lakóteleppel, aktív kulturális és szórakozási központtal, nagy, zöld területekkel, mint például a francia Sophia Antipolis (az Azúr parton), ahol az összterület felét zöldövezet alkotja. Az első szlovákiai technológiai központ szervezői a következőképpen képzelik el a létesítményt: az innovációs park valóban park legyen - gondozott, árnyas fasorokkal, amelyek kisebb, de építészetileg vonzó épületekhez, apró tavakhoz, szobrokhoz vezetnek, ahol a város lakosai is örömmel sétálnának, tehát az innovációs parkot valódi parkban szeretnék megvalósítani. Rendkívül fontos, ha a közélben egy jó nevű egyetem működik. Ez biztosítja az ösztönző szellemű légkört, valamint a csúcstechnológiák működtetéséhez nélkülözhetetlen különféle tudományos szolgáltatásokat. Számottevő segítséget jelent az olyan iparvállalat, vagy nagyobb kutatóintézet jelenléte, amelyekből a gyakorlati érzékű és piacképes ötlettel rendelkező kutatók-fejlesztők kiválhatnak és önállósíthatják magukat. Ahhoz, hogy a fejlett technológiára szakosodó cégek dinamikusan fejlődhessenek, bizonyos mennyiségű szabad tőkére és megfelelően képzett munkaerőre is szükség van. Az első innovációs parkok többékevésbé spontán keletkeztek, majd a kormányok felismerve a bennük rejlő lehetőségeket, fokozatosan intézkedéseket hoztak támogatásukra. A közvetett ösztönzők közé tartozik olyan gazdasági feltételek teremtése, amelyek serkentik a tőke kutatásba, fejlesztésbe való áramlását, továbbá tudásigényes termékeket előállító cégek alapítását és a vállalkozói szféra együttműködését a tudományos intézetekkel. A közvetlen módszert főleg a nyugat-európai kormányok alkalmazzák, ők a parkoknak nyújtanak anyagi segítséget; mindkét megoldás a legintenzívebben a távolkeleti országokban (Japán, Dél-Korea, Tajvan) terjedt el, ahol az „ötletinkubátorok" céltudatos kormánypolitikának köszönhetik keletkezésüket. Nézzük meg közelebbről is, hogyan valósult meg a közelmúltban Nyugat-Berlinben ez a nagy ötlet! BIG-TIP A rövidítése annak a kis- és középcégek alapítását támogató innovációs és technológiai központnak, amely a helyi műszaki egyetem (Technische Universitát) kezdeményezésére és támogatásával jött létre 1983-ban az említett városban. A BIG-TIP nem a jövő szupervállalatainak bölcsője, inkább afféle cégkeltetőház. A város nagyhagyományú egyeteme ideális indulási lehetőséget, optimális környezetet teremtett a csúcstechnológiák iránt érdeklődő kezdő kisvállalkozóknak; a nyugat-berlini munkáskerületben, Weddingben átvette a nagy elektrotechnikai konszern, az AEG bezárásra ítélt üzemeit. Az épületekben nemcsak kutatólaboratóriumokat rendezett be, hanem helyet adott az egyetem műszaki-tudományos eredményeihez valamilyen módon kapcsolódó cégeknek is. A parkba olyan kisvállalkozások költözhetnek be, amelyek éppen megalakultak, vagy legfeljebb egy-két éve működnek, termelési profiljuk beleillik a jövő technológiáiba, esetleg valamilyen alapvetően új terméket akarnak kifejleszteni. Az egyetem számukra tanácsadó szemináriumokat indított, de vannak lazább tanácsadási formák is. így például a közeli vendéglőben „törzsasztalt" rendeztek be számukra, ahol az információk, tanácsok és tapasztalatok néhány korsó sör mellett cserélődnek ki. Éppen az ilyen kedvező kommunikációs kooperációs lehetőségeket tartják a szervezők az egyik legfontosabb tényezőnek. A szomszédok gyakran segítenek egymásnak, sőt egy-egy nagyobb megrendelést fel is osztanak maguk között. A BIG-TIP-ben ma már óriási a túljelentkezés miután az új vállalkozó teljes munkaidejében azzal foglalkozhat, amihez a legjobban ért, ugyanis a park kis központi apparátusa leveszi a válláról az adminisztrációs, könyvelési, marketing de még a titkársági munkákat is. Ráadásul minden cég használhatja a BIG-TIP infrastruktúráját, tehát másológépeit, telexét, konferenciatermeit, persze minden szolgáltatásért fizetniük kell, de a költségek megoszlanak a többi apró vállalkozás között. A parkból a „felnőtt", sikeres cégeket sem dobják ki, de éppen a helyszűke miatt előbbutóbb maguktól elköltöznek, ám a kapcsolat ezek után sem szakad meg. Nálunk is lesznek? E kérdésre Ármin Delong, volt szövetségi miniszterelnökhelyettes igennel válaszolt júniusban az e témáról rendezett konferencián. Az első hazai projektek születőiéiben vannak, szó van Ausztriával és a német technológiai parkok szövetségével (ADT) való együttműködésről. A prágai, brünni és pilzeni műszaki főiskola tervezi innovációs park alakítását, de a Cseh Prognosztikai Intézetnek is vannak ilyen elképzelései, Szlovákiában a pozsonyi Technológiai és Racionalizációs Intézet (UTAR) gondolkodik az első ,,Slovtechcentrum" létrehozásán. Úgy gondolom, az innovációs parkok életrehívása az alkalmazott kutatás és a technológiai fejlesztés számára egy reményteljes út a restriktív gazdaságpolitika kivédésére. Nem is olyan régen sajtónk rendszeresen írt tudománykutatás-gyártás-felhasználás hosszúra nyúlt és nem hatékony ciklusáról, e folyamatot kívánjuk lerövidíteni az alapítandó technológiai központok segítségével. A parkok megvalósításánál nem szabad elfeledkeznünk olyan atmoszféra létrehozásáról, amely a vállalkozó kedvű embereket nagyobb teljesítményre ösztönzi, biztosítja a zökkenőmentes működést, és megbecsüli a kezdeményező kutatókat. Ez esetben igaz lehet, amit az UTAR mérnökei mondtak: ,,Az innovációs parkok katalizátorrá válhatnak, amelyek meggyorsítják a piacgazdaságra való áttérést". Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy a technológiai park nem csodaszer, hanem „csupán" fontos eszköz az új műszaki eredmények hasznosításához szükséges idő lerövidítésére. S végül, az innovációs parkok esetében is aranyszabály: a belső igények, lehetőségek a meghatározók, nem szabad vakon lemásolni más országok gyakorlatát. SIDÓ H/ZOLTÁN Az érdekek ütközőpontjában Önállóság és történelmi igazságérzet a Baltikumban Szlovákiai látogatása során is kijelentette a litván kormányfő, Prunskiene asszony, hogy tévednek azok, akik személyében a baltikumi vasladyt vélik felfedezni. „Akkor ketté kellene törnöm, én viszont rugalmas akarok lenni" - mondotta. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a gazdagodó litván politikai palettán mozogva tárgyalások útján kívánja előmozdítani országa függetlenségének kivívását. A békési észérvekre hallgató tanácskozások eredményességébe vetett hit óhatatlanul is felidézi azt az interjút, amely a közelmúltban az elnökasszony munkahelyi környezetét és közérzetét igyekezett bemutatni. Itt esett szó arról, hogy a kormányfő meglehetős szükségét érzi a tanácstermen kívüli négyszemközti beszélgetéseknek. S ez bizonyos képzettársítást indít el. Négy évtizeddel ezelőtt ugyanis, amikor a balti országok elvesztették függetlenségüket, a politikai kuolárokban történt a kész tények fájdalmas tudomásul vétele a sorsdöndő kérdésekről. A fölöttébb izgalmas történelmi részletek egy nemrég megjelent magyar nyelvű könyvben olvashatók. Szerzője a szláv irodalom közismert, tekintélyes szakértője: Bojtár Endre. Ezúttal olyasmire vállalkozott, amivel - saját szavai szerint - egy új magyar nyelvű tudományszakot, a baltisztikát kívánja megalapozni. Beharangozásként is felfogható az Európa megrablása című dokumentumkötete, amely az 1939-1940-es évek baltikumi eseményeit eleveníti fel. Eddig ismeretlen államközi szerződések, jegyzetek, naplórészletek, visszaemlékezések kerültek egymás mellé. Megdöbbentő történelmi tények, shakespeare-i mélységű emberi tragédiák tárulnak fel belőlük. Az ultimátum Szovjet történész jellemzi így az Argumenti i Fakti hasábjain azt a kormánynyilatkozatot, amelyet 1940. június 14-én Litvániának, június 16-án pedig a lett és az észt kormánynak intézve, azok lemondását követelte a -Népbiztosok Tanácsa. A válaszadásra nem egészen nyolc, illetve kilenc óra állt rendelkezésre. Molotov külügyminiszter nem rejtette véka alá, hogy az esetleges elutasítás súlyos következményeket von maga után. A Szovjetunió a már korábban megkötött segélynyújtási szerződések megsértésével vádolta a balti államokat. „Talán bizonyítani sem kell, hogy ez a három apró államocska aligha forralhatott gonosz terveket. Amikor Molotov a szovjet ultimátummal foglalkozott, nem rendelkezett, mint azt a szovjet archívumi kutatások igazolják, semminemű bizonyítékkal. Ilyenek később sem kerültek elő, amikor a balti levéltárak szovjet kézbe kerültek" - írja A. Dangerov, a Szovjetunió külügyminisztériuma diplomáciatörténeti főosztályának munkatársa. A nyilvánvaló ok az a hatalmi-politikai fejlemény volt, mely a német-szovjet paktum logikájából következett. Ennek alapján az érdekek ütközőpontjába került kis országok a stratégiai megosztás játékszerévé váltak. Minden valószínűség szerint már Hatalmas jegenye nőtt nem messze sajtóközpontunktól, amíg egy vihar ki nem döntötte. Egy arrafelé parkoló Wartburg tulajdonosa csak annak örülhetett, hogy éppen nem ült a kocsiban, mert járművét ripityára N törte a faóriás. Ma viszont már Vasil Kanaloš teknővájó mester szorgoskodik a fatörzs körül, hogy három hatalmas teknőt készítsen belőle. Jl (Ivan Rýchlo felvétele - CSTK) jóval korábban eldőlt a Baltikum sorsa. A kötetben szereplő visszaemlékezésekben utalás történik arra, hogy már 1939 őszén, a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződés aláírása során olyan térképek kerültek forgalomba, amelyeken a balti államok szovjet területként szerepeltek. S az is kiderült: miközben Molotov apparátusa a balti diplomaták „tapintatos puhításával" foglalkozott, már elkészült az NKVD 001 223 számú rendelete, amely alapjául szolgált a Szovjetunióhoz került baltikumi „állampolgárokkal" szembeni későbbi megtorlásoknak és deportálásoknak. Statiszták és áldozatok Lélektani esettanulmányok tárgya is lehetne azoknak a sorsa, akik így vagy úgy szerepet vállaltak abban a helyzetben, amit a sztálini politika alakított ki a Baltikumban. Bojtár Endre egy rövid fejtegetés erejéig kísérletet tesz erre. Külön kitért azoknak a baloldali érzelműeknek a tragédiájára, akik bíztak Sztálinék ígéretében. De épp így elszomorító a polgári kabinetpolitika csődje is. Ki érti meg a külföldi menekülést választó politikust, hogy döntése nem árulás, ha korábban minderről csak szűk körben esett szó? A komikus elemeket sem nélkülözi Smetona litván köztársasági elnök külföldre szökése. A miniszterelnök abban az illúzióban ringatta magát, hogy az államfő pótolhatatlan szerepet tölthet be a még folyamatban levő tárgyalások során. S ezért - lezáratta előtte a határt. Egy ismerős paraszt az elnököt éjjel vezette el a határpatakhoz, hogy cipőjét levetve átgázolhasson a hitleri Németországba. S ennek máig ható jogi és diplomáciai összefüggései vannak. így ugyanis Litvániában - Észtországtól és Lettországtól eltérően - államfői közreműködéssel nem lehetett megőrizni az új rendszer alkotmányos látszatát. S ennek volt időleges jelentősége. összefért például az olyan ígéretekkel, amilyet Molotov tett atyai jóindulattal a litván miniszterelnök és külügyminiszter előtt: „Maguk ketten dolgozhatnak tovább az új rendszer bevezetése után is." A külügyminisztert már két nap múlva menesztették, s csak tizenhat év után láthatta meg szülőföldjét. A tudathasadásos őrlőmalomból a kommunistákhoz húzó, új szovjetbarát észt miniszterelnök, Johannes Vares 1946-ban az öngyilkosságba menekült. A litván kommunista rrliniszterelnök is az őrület határára került. De voltak más típusok is. Mint a litván Svieőkus, aki 1974-ig volt első titkár. Sztálin állítólag vele kapcsolatban szokta mondogatni: „Csak két igazi bolsevik van a Szovjetunióban, Atanas meg én." Alighanem rászolgált erre a sztálini megtiszteltetésre. A háború végnapjaiban idős édesanyja - magzatjáért önmagát is elátkozva - Nyugatra menekült fia elől... Katarzisigény Valószínűleg nem volt véletlen, hogy Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című művében többször is visszatér a két baltikumi Gulag-lakó alakja, akiket társai elválaszthatatlan testvérként fogadtak el. Állítólag Sztálin a háború után megkérdezte: hányan bojkottálták 1940-ben a szovjet választásokat. Valaki óvatosan azt találta mondani, körülbelül 300 ezren. - No, akkor annyit Szibériába. S ezt jócskán túlteljesítették - írja Bojtár Endre. Szinte hihetetlen adatokat tár az olvasó elé. Az önállóság követelése nyilván ezért sem nélkülözi azt a katarzisigényt, amely a baltikumi tüntetésekről készült felvételeken érződik. Az össznépi együttgondolkodás és a történelmi valóság számonkérése szervesen kiegészíti egymást. Mert nem mindenki tekint úgy a múltra, mint a többször idézett szovjet történész. A Vojenno-isztoricseszkij Zsurnal című hadtörténelmi folyóirat idei 4. számának dokumentumközlése szerint például mindaz, ami a Baltikumban 1939-et követően történt, a népakarat kifejeződése volt... KISS JÓZSEF /