Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-26 / 226. szám, szerda

Melyik nyelv szorul védelemre Szlovákiában? Gondolatok a nyelvtörvényröl Törvények százai várnak kidolgo­zásra, megvitatásra, elfogadásra. Aligha érdemes azon vitatkozni, a jelenlegi helyzetben mely törvé­nyek megalkotása sürgetőbb: azo­ké, amelyek egy életképes gazda­ság megteremtését célozzák, avagy azoké, amelyek egy valóban de­mokratikus intézményrendszer ki­építése előtt nyitják meg az utat. Az azonban mégis elgondolkodtató, mi­ért épp a nyelvhasználatot szabá­lyozó törvénytervezet az, amelynek kidolgozását a legtürelmetlenebbül sürgetik. Minden jel arra mutat, hogy Szlovákia lakosságának egyre na­gyobb hányada létkérdésnek tekinti a nyelvtörvény mielőbbi elfogadását. Egy tájékozatlan kívülálló okkal vélhetné, a nemzeti kisebbségek kö­vetetik egyre türelmetlenebbül a nyelvtörvényt. Hiszen elsősorban nekik érdekük, hogy nyelvük a ki­sebbségi lét körülményei között is fennmaradjon, hogy törvényes ren­delkezések enyhítsenek valamit a kisebbségi létből adódó hátrányos helyzeten, hogy szorongás nélkül használhassák anyanyelvüket az ál­taluk lakott területeken, hogy az őket érintő hivatalos ügyekről anyanyel­vükön kapjanak tájékoztatást, s így gátat vessenek a kisebbségi nyelvek fokozatos elsorvadásának. A valóság mégis az, hogy nem a kisebbségek, hanem a szlovák anyanyelvű többség részéről jelent­kezik qz igény, hogy nyelvüket a tör­vény védelmében részesítsék. S nemcsak a nacionalista pártok és szervezetek képviselői, hanem im­már felelős kormánytisztviselők is nyíltan hangoztatják: Szlovákiában - pontosabban annak „nemzetiségi­leg vegyes lakosságú" területein - a szlovák nyelv van veszélyben. Az ember beleborzong: mintha a letűnt társadalmi rend szelleme kísértene közöttünk. Egypártrend­szer helyett az „egynyelvrendszer" totalitása vár reánk? Jó volna, ha országunk felelős vezetői részlete­sebben - és főleg konkrétabban - is kifejtenék, miben gátolhatja a Dél­Szlovákiában élő szlovák lakossá­got, miben korlátozhatja jogait, ha a szlovák mellett a magyar is hasz­nálatos (lenne) a hivatalos ügyinté­zésben. Milyen meggondolások alapján jutottak arra a következte­tésre, hogy a szlovák nyelv érvénye­sülését egyedül olyan nyelvtörvény­nyel lehet biztosítani, amely a ma­gyart és a többi kisebbségi nyelvet kizárja a közéletből? Ha valóban voltak olyan esetek, amikor Szlová­kia bármely részén szlovák anya­nyelvű emberek kerültek hátrányos helyzetbe, mert ott a szlovák mellett még egy másik nyelv is használatos volt, akkor ezekről nem ködös általá­nosságokban kellene beszélni. Je­len tudásommal és tapasztalatom­mal nehezen tudok elképzelni olyan esetet; amelyre a másik nyelv szám­űzése volna a legmegfelelőbb gyógyír. Ján Čarnogurský nemrég parla­menti beszédében jelentette ki; „A kormány semmiképpen sém tűrheti el, hogy a köztársaság lakosságá­nak bármelyik csoportját hátrányos megkülönböztetés érje, s főleg nem engedheti meg, hogy a szlovák la­kosság jogait korlátozzák". E szava­kat hallgatva nem lehet nem gondol­ni George Orwell klaszikus könyvé­re, az Állati gazdaságra, amelyben az emberek uralmától megszabadult állatok vezetői kinyilatkoztatják, min­den állat egyenlő, de egyes állatok még egyenlőbbek. Azt a helyzetet, amikor minden állampolgár egyenlő volt, de egyesek szemmel láthatóan még egyenlőbbek voltak, megéltünk. S most rá kell döbbennünk: forrada­lom ide, forradalom oda, ma is van­nak „még egyenlőbbek", akiknek a hátrányos megkülönböztetését a kormány nehezebben tűrné, mint az egyenlőkét. Csak a „még egyen­lőbbek" kiválasztásának kritériumai változtak meg; a különbségtétel most tisztán nemzeti alapon történik. Itt az ideje, hogy valamennyien tudatosítsuk, milyen veszélyt jelent számunkra egy olyan nyelvtörvény elfogadása, amely a nemzetiségek­től megtagadja nyelvük hivatalos használatának jogát. Anélkül, hogy dramatizálni akarnánk a helyzetet, meg kell állapítsuk: ez hosszú távon egyet jelent a kisebbségi nyelvek lassú (kín)halálra ítélésével, s ezál­tal az illető nemzeti kisebbségek érőszakos beolvasztásának jogsze­rűvé tételével. Minden nyelv számá­ra rendkívül súlyos csapás, ha funk­cióiban korlátozzák. Ha egy nép éle­tében megsokasodnak az olyan be­szédhelyzetek, amelyekben e nép anyanyelve nem szolgálhat az érint­kezés eszközéül, az illető nyelv óha­tatlanul sorvadásnak indul. (A be­szédhelyzstek ilyen leszűkülése a szórványokban élő kisebbségek esetében - mint amilyen pl. a cseh­országi magyarság vagy a magyar­országi szlovákság - nehezen véd­hető ki; egészen más a helyzet azonban az olyan kisebbségek ese­tében, amelyek az általuk lakott te­rületen a lakosság jelentős hányadát teszik ki.) Eleinte csupán arról van szó, hogy a beszélőknek külső, azaz nyelven kívüli akadályok folytán nem áll módjukban anyanyelvüket bizo­nyos helyzetekben (például munka­helyen, hivatalokban, a közélet kü­lönböző színterein) használni. Idővel azonban törvényszerűen bekövet­kezik az az állapot, amikor az embe­rek már nem is képesek anyanyel­vüknek bizonyos beszédhelyzetek­ben való szabatos használatára. Eb­ben a stádiumban hiába is kapnák meg a szabad nyelvhasználat jogát, nem tudnának már élni vele. A tapasztalatok világszerte mu­tatják: egy rangjavesztett, konyha- , nyelvvé züllesztett nyelv a beszélők számára idővel fölösleges kolonccá válik: a következő nemzedéknek va­ló továbbadásához szükséges erő­feszítés egyre kevésbé áll arányban az ismeretéből fakadó előnyökkel. Lassan bekövetkezik a nyelvvesz­tés, a nyelvcsere, s ezzel együtt - kevés kivételtől eltekintve - a nemzetiségcsere is. Ha ezt a csehszlovákiai magyar­ság el akarja kerülni, nem marad más hátra, mint a végsőkig harcolni - a demokrácia nyújtotta törvényes eszközök segítségével - egy olyan nyelvtörvény elfogadásáért, amely a szlovák mellett (ismét hangsúlyoz­zuk: nem helyette!) a kisebbségek nyelvét is teljes jogú hivatalos nyelv­vé tenné az általuk lakott területen. (Az „általuk lakott terület" fogalmát pedig nagyon pontosan, a nemzet­közi gyakorlatot figyelembe véve kell tisztázni.) A kisebbségi nyelvek hivatalos nyelvként való elismertetésével ma­guk a kisebbségek is egyenrangú, másságukban is elismert állampol­gároknak érezhetnék magukat. Nyelvük továbbra is funkciógazdag, fejlett nyelv maradhatna, amely ké­pes volna a beszélők igényeit min­den fajta beszédhelyzetben kielé­gíteni. Az emberek pedig nem hogy nem éreznék anyanyelvüket fölösle­ges koloncnak, hanem a második idegenként tanult nyelvvel szemben éppen előnyei kerülnének előtérbe: az az élmény, amelyet az anyanyelv ismeretének ösztönszerűsége, használatának magától értetődő ter­mészetessége, a kifejezőképesség gazdagsága és árnyaltsága jelent; az anyanyelven való gondolkodás és tanulás nagyobb hatékonysága; az anyanyelv által birtokba vehető kulturális örökség vonzereje; az „édes anyanyelvhez" való érzelmi kötődés pótolhatatlan élménye. LANSTYÁK ISTVÁN LESZ-E NÉPSZAVAZAS? Püspöki szeretné megőrizni identitását • Érvek nincsenek, ellenérv annál több • Ez egyszer a probléma nem nemzetiségi A világ nagyvárosai köré kertvárosok épülnek. Sajnos, nálunk inkább lakótele­pek övezik a nagyobb centrumokat, és nem csodálkozunk azon sem, hogy néha egy-egy lakótelep egy gyár szomszédsá­gában épül fel. Pozsonynak van egy kert­városa. Igaz, 800 éven át önálló mezővá­ros volt, 1971 -ben viszont a fővároshoz csatolták. Pozsonypüspöki- lakosai ezt a mai napig nem heverték ki, és a közelgő helyhatósági választásokra készülve már előre örültek, hogy a püspöki emberek gondjait újra egy valódi püspöki tanács (nemzeti bizottság, városháza) fogja megoldani. A Szlovák Nemzeti Tanács­nak a fővárosról jóváhagyott törvénye értelmében korainak bizonyult az öröm. Ebből a törvényből t. i. kiolvasható, hogy Pozsonypüspöki, Homorúszög (Dolné Hony), valamint az Árokköz (Medzijarky) egyetlen nagy városrész lesz, egy képvi­selőtestülettel és egy polgármesterrel. Mi erről az utca emberének véleménye? Kezdjük a lakótelepen - a Homorú­szögben. - Mit érdekel engem, hogy milyen Tesz a közigazgatás! Nekem óvoda kell, és üzlet! - Nem tudom miről beszél. - Püspökivel együtt? És ezt ki döntötte el? Ugyan mi közünk egymáshoz?! - Természetesen jó az, ha együtt le­szünk. Több ember, több üzem, több adó. Lesz miből gazdálkodnia egy új képvise­lőtestületnek. - Nézze uram, a lényeges dolgokban eddig is a második kerületi nemzeti bizott­ság döntött. Minek aprózódjunk? És hogyan vélekednek Püspökin? - Egyszer már ráfáztunk egy erősza­kos „valamihez-csatolásra". Nem tudom miért kéne megismételni egy rossz lépést. - Püspöki kertváros, családi házakkal. Homorúszög lakótelep, egészen más problémákkal és természetesen más kö­vetelményekkel. Ha egy képviselőtestüle­tünk lesz, akkor állandóan lakótelep kont­ra családi házak vitákat oldhatnak meg képviselőink, sokkal fontosabb dolgok he­lyett. - Hallottam a rádióban. Megint vannak „bizonyos szeparatista csoportok". Most a változatosság kedvéért a püspöki itia­gyarok. Higgyék el nekem, hogy a város­rész lakóinak több mint fele szlovák nem­zetiségű, és ők sem támogatnák egy közös tanács létrejöttét. -Sok mindent meg tudok érteni, de hogy itt mire megy ki a játék, azt nem tudom. Alkalmi beszélgetőpartnerem nem tudja, mire jó ez a közösködés. Én sem. Aki viszont tudja, nem mondja el. Peter Bobula mérnök, NYEE-képviselő, a Szlo­vák Rádióban elmondta, hogy e három említett terület „kataszterileg" végül is összetartozik és a kertváros különválását szorgalmazó képviselők nem a lakosság véleményének, hanem néhány egyén fur­csa kezdeményezésének adnak hangot. Érv nem hangzott el. Természetesen, beszélni szerettem volna Bobula úrral, meglátogattam, ő azonban (egyelőre) -SZEMBENÉZÉS i / dén kisebbfajta botrányt oko­zott a Kőszegi Várszínházban Merő Béla (Zalaegerszegi Hevesi Színház) rendezésében Spiró György Kőszegők című komédiája. Furcsa egy játék volt, meg kell adni. No nem mintha Merő Béla polgár­pukkasztó színházat álmodott volna a kőszegi vár udvarára. Sokkal in­kább foglalkoztatta a város lakóit és a szakmát az a deheroizálás, amelyet Spiró végzett el. Jurisics Miklós tö­rökverő hősről és koráról (nemcsak arról) alaposan leszedte a keresztvi­zet. Nyíltan megírván, hogy az a Ju­risics nem is volt olyan nagy hős, csupán kisstílű komédiás. Nézetem szerint azonban a dolog ennél sokkal összetettebb képet mutat. A hozzám hasonló mai nézőnek „tökmindegy", hogy Jurisics hős volt, vagy ravaszkodó és a törökkel paktáló úrfi. Vitatkozzanak ezen a történészek. Sokkal érdekesebb­nek tartom azt a párhuzamot, amely utal azokra az egyezkedésekre, ame­lyek a mai Magyarország hatalmasai és a bukott pártrendszer reformer vezetői között az utóbbi másfél év­ben lezajlottak. Ha van érdekes eb­ben a Spiró-darabban és a Merő­rendezésben, akkor az ilyetén való rejtett aktualizálás. Gondoljuk csak el, miféle „hősies ellenállást" gyűrt le az a Jurisics, aki vidáman cseve­részgetett és pipázgatott a portából Kőszeg alá távolított török hadúrral? Egyezséget kötött a gyengelelkű tö­rökkel. Nem is szólva arról a „hatal­mi harcról", amely a kőszegi vár lakói között lángolt fel annak dolgá­ban, ki paktálhasson le a törökkel. Ismerős-e már a képlet, holmi el­lenzéki kerekasztalok kontra MSZP hogy bátran higgyük: a politizáló színháznak befellegzett. Kőszegen járva, változni kezdett' a vélemé­nyem. Hiszen miféle színház lenne az, amelyik saját politika-mentessé­gét hirdetve, eleve tabuvá avatná a demokratikus választásokban ha­talomra juttatott pártok politizálá­sát, vezéreik emberi gyarlóságát. Té­vedés ne essék, nem azt képzelem, hogy jelmezes „antalijózsefek" vagy Nyár, vár, színház (MSZMP) vitákra gondolva? Milyen is volt az az erő, amelyet le kellett gyűrnie az ellenzéki kerekasztal kö­rül ülő 'kisebb-nagyobb jurisicsok­nak? Hát olyan, mint a Kőszeg alatt tanyázó török pasa: béketűrő, okos­kodó és engedékeny. Tehát se nem török, se nem ádáz. Inkább szomorú (és gyengéd), mint ama kerekaszta­lok mellett megvívott legújabb (nemcsak) magyar forradalom. Persze tévednék, ha azt hinném, csak egyedül láttam ilyen módon ezt a produkciót. Mindenesetre a dolog megér néhány gondolatfutamot a nyárról, a politikáról és a színház­ról. Bizony hajlamosak voltunk arra, „václavhavelok" futkároznak majd a színpadjainkon. Azt azonban re­mélem, hogy a politikai életben fel­feltünedező törpediktátorok és ma­nipulátorok kapnak néhány szurka­piszkát a színpadok felől is. Annak a politikai színháznak vég­képp befellegzett, amely Lenin vagy Sztálin megszemélyesítésével akart a közelmúltban, illetve akar nap­jainkban sikert elérni. A politikai tabuk döntögetése lehet katartikus erejű, de a színpadi játék művészi kvalitásai nélkül hamar érdektelen­né válik. Megszokottá lett a doku­mentáló, kacsingatós és ujjai felfelé mutogatós színház. Ennél több kell, sokkal több. Legalább annyi, mint amennyi mondjuk Háy Gyula A ló című komédiájában olvasva is benne van. Vagy - nyári színháznál marad­va - a Komáromi Jókai Színház jövőre tervezett Bástya Színházi be­mutatójához választott Kocsis István drámában, az Árpád-házi Szent Margit-ban gondolati mélységként nyilvánvalónak tűnik. A színház vé­gül is nem más mint az érzelem és a gondolat totális megjelenítése. Márpedig, ahol felmutatásra méltó gondolatot és érzelmet találnak, ott a megjelenítés művészi szintje már csak a rendezőn, a színészeken, a képzőművészeken, a zenészeken, táncosokon és a műszakiakon múlik. És a közönség? Hálás, mint mindig? Ugyan ké­rem! A közönség kíváncsi és min­denre be lehet csalogatni. Egyszer. Azt hiszem ez a legfontosabb a nyári színházakban is, akárcsak a demok­raták politikájában. Egyszer beül - választ - a közönség, de egyáltalán nem biztos, hogy visszatapsolja - új­raválasztja - a játszókat. Nem tapsol és nem választ újra. Másoknak tap­sol és másokat választ újra. S ugyan­ez ismétlődik a színházban és a de­mokráciában. DUSZA ISTVÁN nem volt hajlandó nyilatkozni az ügyben. Mi mást tehetek, eme jogát tiszteletben tartom. Ugyancsak a rádióban hangzott el Tö­rök János jelenlegi tanácselnök válasza Bobula úr nyilatkozatára. Ebben a válasz­ban részletesen boncolgatja, hogy a terü­leti elosztásnak milyen változatait tárgyal­ta meg a nemzeti bizottság plénuma és milyen változatot szorgalmaznak a képvi­selők. - Elnök úr, kérem vázolja felolvasóink előtt, mi a gond a területi elosztással. - Homorúszög és az Árokköz, katasz­terileg, valóban Püspökihez tartozik. Va­laha szántóföldek voltak, amelyeket az állam felvásárolt, s e területen rövid idő alatt felépült egy lakótelep. Ugyanígy Po­zsonypüspöki kataszterére épült a Slov­naft is. Az 1971 -es fővároshoz való csato­lás után a Püspöki Hnb tulajdonképpen csak a kertváros nemzeti bizottsága volt. Jóval a fővárosról szóló törvény megvita­tása előtt a sok lehetséges változat közül kettő nézett ki úgy, hogy a tanács elé terjeszthessük. Az egyik szerint egy nem­zeti bizottság hatáskörébe tartozna Püs­pöki, Homorúszög, Árokköz és a Slovnaft. A másik változat szerint Püspöki külön képviselőtestülettel rendelkezne, ugyan­úgy, mint eddig, és hozzá tartozna a Slov­naft is. - Szavazásra is sor került a két válto­zat ügyében? - Igen. Az egész úgy kezdődött, hogy a helyhatósági választások és a Pozsony­törvény előkészületeinél a nemzeti bizott­ság plénuma jóváhagyta azt a döntést, melynek értelmében Püspöki a jelenlegi kataszteri térkép szerint lesz a főváros része. Csak később derült ki, hogy e tér­képen szerepelnek azok a területek is, amelyeken egy közel húszezres lakótelep áll. Néhány képviselő kezdeményezésére tehát tanácsülést hívtunk össze. Az au­gusztus 9-i plénum határozatképtelen volt, augusztus 13-án 54 képviselőből 39 jelent meg s 20:19 arányban a második változatot szavazták meg. Ilyen döntésről értesítettük augusztus 14-én a belügymi­nisztérium illetékes osztályát. - Szeptember 13-án jóváhagyták a fő­városról szóló törvényt, amelyben viszont az első változat szerepel. - A törvényt még nem láttam, de a vá­lasztások és a területi elrendezés kap­csán szeptember végén még összeül a tanács. Utána én is okosabb leszek. Jégh Izabella, a nemzeti bizottság képviselője így látja a problémát: - Ha Pozsonypüspöki ma közigazga­tásilag egyesülne a két lakótelepi résszel, teljesen elveszítené jellegét, s a képvise­lőtestület is csak utolsósorban foglalkoz­na a volt mezőváros gondjaival. A lakóte­lepi részeken kb. húszezer ember él, Püspökiben 7,5 ezer. Nem kell nagy ma­tematikai műveltség ahhoz, hogy lássam, milyen lesz a képviselőtestület összetéte­le. Homorúszögnek égető szüksége van egy infrastruktúrára, míg a püspökiek számára pl. az iskola új szárnya, a kar­bantartott utak, a rendberakott faluköz­pont a fontos. Kézenfekvő tehát, hogy két, egymástól teljesen idegen terület össze­kapcsolása történne meg. Megtámadtak már néhányan, hogy nacionalista vagyok, és el akarom magyarosítani Püspökit, azért harcolok az eredeti választási körzet megtartásáért. Kérem, ebben a város­részben nagyon sok szlovák család él. Ma már a lakosság fele szlovák nemzeti­ségű és tudom, hogy ők is rosszul járná­nak egy mesterséges összeolvasztással. A probléma ez egyszer nem nemzetiségi. - A főtéren arról beszélnek az embe­rek, hogy népszavazás lesz. - Amennyiben a fővárosról szóló tör­vény valóban összekapcsolta a három területet, a képviselőtestület néhány tagja szorgalmazni fogja egy referendum kiírá­sát. Tudom, hogy ez radikális megoldás, de nem szeretném, ha valaki valaha a szememre vetné, hogy nem cseleked­tem és hagytam tönkremenni egy nyolc­száz éves múlttal rendelkező kisvárost. A gondot a jelenlegi képviselőtestület már nem oldja meg. Az újat viszont a meghatározott és rossznak tartott terü­leti elosztás szerint fogják választani. így hát előfordulhat, hogy a választások után a lakosság közvetlen szavazáson dönti el a kérdést. A választásokhoz és az esetle­ges népszavazáshoz kölcsön venném ' a közelgő választási kampány egyik taná­csos szlogenjét: „Ne otthon kuksolj, vok­S 0' i ! LOVÁSZ ATTILA ÚJ SZÚ 4 1990. IX. 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom