Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-11 / 187. szám, szombat

(Gyökeres György felvétele) „Véresen" komoly dolog Ki segít a rászorulókon? Tizenöten ülnek a váróteremben, a pozsonyi díszszázad katonái. Ki önként, ki a bajtársak unszolására jött el a kramárei kórház vértranszfúziós állomására. Néhánynak az arcán, ha nem is félelem, de megszeppenés látszik. Nem csoda, tizenötükből tizenketten újoncok a véradásban. - Nem félek - közli velem az egyik kiskatona - csak nem bírom a vér látványát. - Majd elfordítod a fejed - ugratják a többiek. Mialatt beszélgettünk, oldódik a kora reggeli álmos hangulat. Közben Mária Gagová fónövér elvégzi az előkészületeket, melyek nélkülözhetetlenek a véradók fogadásához. - A hazai előírásoknak megfelelően infravörös sugárzóval fertőtlenítjük a vérvételi boxokat. Az utóbbi hónapokban gyakran előfordult, hiába készültünk fel, nem nyitotta ránk az ajtót egyetlen véradó sem. Az utóbbi napokban javult a helyzet - kopog babonásan az asztallapon. - Tegnap ötvenöten adtak vért. Bízunk abban, hogy a kiskatonákon kívül ma civilek is érkeznek. A vérhiány miatt naponta fogadjuk az adókat. Miközben kortyoljuk a finom feketét, megtudom, a vérhiány ellenére, nagy. erófeszítesek árán ugyan, de ez idáig mindig megszerezték azt a vércsoportot és vérmennyiséget, amelyre a kórházi betegeknek szükségük volt. Szomorúan állapítjuk meg, hogy a nagyvárosokban kevesebb a vállalkozó, aki önként vagy hívó szóra készen állna vért adni. Megszűntek, feloszlottak a szocialista munkabrigádok, nincs már jó pont a kötelezettségvállalások teljesítéséért, nincs kényszerítő erő. Az embereknek több lett a gondjuk és nem vitás, romlott a népesség egészségi állapota is. De ami talán a leglehangolóbb, az emberek lelkébe befészkelte magát a közöny, a nemtörődömség ... - Tény az is - folytatja a főnővér -, hogy a mi kórházunkban több a nagyobb műtét, s így több vérre van szükségünk. Sajnos, sok a súlyos közúti baleset is. Megtudom, a kramárei kórház állandó véradói (4500-an szerepelnek a nyilvántartásban) baj esetén mozgósíthatók ugyan, de az ott dolgozók azt szeretnék, ha új véradókkal bővülne a lista. Nem titok, ha krízishelyzet áll elő, s friss vérre van sürgősen szükség, a kórház dolgozói adják vérüket. - Jobb, hatásosabb toborzás kell, de talán emelni kellene a véradásért kifizetett összeget is. Habár - teszi hozzá gyorsan beszélgetőtársam -, egyelőre kevesen kérik el a 200 koronát. Tegnap az 55 véradó közül 41-en térítésmentesen adtak vért. Hogy „vonzóbbá" tegyük a véradást, minden nap egy véradót sorsolunk ki, aki szeptember 8-án részt vehet a Vöröskereszt által szervezett hainburgi hajókiránduláson. Mi úgy gondoljuk, és ezt véradóink is megerősítették, a normális elismerés hiánya kedvetleníti el őket. - Hogyan oldják meg a véradók toborzását más országokban? - tettem fel a kérdést dr. Eva Silvanová főorvosnak. - A világ számos fejlett országában a Vöröskeresztnek más a szerepe, mint idehaza, ók szervezik az embereket. Mindenki, akinek köze van a vérvételhez, anyagilag érdekelt abban, hogy minél több véradót toborozzon. De van más különbség is. Nálunk például a vérvétel előtt hatféle laboratóriumi vizsgálatot végzünk, de Ausztriában vagy az USA-ban csak kettőt-hármat. Mindenütt a világon az egészségügyi dolgozók mennek a véradók után, nálunk ez fordítva van. Ausztriában és Amerikában többnyire autóbuszokban történik a vérvétel, nem ritkaság, hogy szombat-vasárnap a templom előtt, mise előtt vagy után. Nem határozzák meg a véradás napját, óráját, s a vén/étel előtt csak azt vizsgálják, nem zsíros-e a donor vére, a többit utána ellenőrzik. Jobb szervezés, az előírások módosítása és anyagi ráfordítás nélkül nem fogjuk tudni ellátni kórházainkat vérrel. A vérnek mindenütt a világon nagy az ára. Ausztriában egy liter vér előállítási költsége jelenleg 744 schilling, ám hazánkban ma is érvényes az 1951-ben meghatározott ár, az 547 korona. Akut vérhiány felléptekor a véradóállomás dolgozói, autóbusz híján, nem jutnak a véradókhoz. Meg kell elégedniük azzal, hogy körbetelefonálják Szlovákia és Morvaország vérraktárait, és egy speciális hűtőberendezéssel ellátott mentőautóval mennek el a vérkonzervekért. S boldogok, hogy legalább ez a lehetőség adott. - Vajon ha többet fizetnének a véradóknak, nagyobb lenne az adakozási kedv? - kérdeztem végezetül a főorvosnőtól. - Lehet, habár nem hisszük, hogy ez lenne az egyedüli gyógyír, a megoldás. A világ számos országában a véradásért nem fizetnek. A hiba másban, főleg a nevelésben van. Már a kisgyerekeknek is tudniuk kellene, hogy mindenki kötelessége segíteni a rászorulóknak. Igaz, ezt előbb a felnőtteknek kellene tudatosítaniuk. Ma neked, holnap nekem - ebből kell kiindulnunk, erre kell gondolnunk az év minden napján. PÉTERFI SZONYA Többen kérnek pénzt mint földet Egyelőre nincsenek veszélyben a szövetkezetek a Lévai járásban Mint ismeretes, a földhasználati díjra igényt tartókkal együtt azok is legkésőbb augusztus végéig indítványozhatják a mezőgazdasági vállalatok földhasználati jogának megszüntetését, illetve a föld visszaadását, akik ősztől vagy 1991 januárjától önállóan akarnak gazdálkodni saját földjükön. Ahogy telnek a napok, a földművesek egyre fokozódó aggodalommal figyelik, hogy az egykori tulajdonosok vagy örököseik mekkora érdeklődést tanúsítanak a szövetkezetek létét és a földdel nem rendelkező szövetkezeti tagság létbiztonságát egyaránt fenyegető egyéni gazdálkodás iránt. Főleg azoknak az aggodalma érthető, akik földdel ugyan nem rendelkeznek, viszont munkájukkal évek-évtizedek óta gyarapították a szövetkezeti vagyont. Ugyanis vannak olyan nyugtalanító törekvések - elsősorban az alakuló kongresszusra készülő Szlovákiai Földművesek Szövetségének szervezői és szimpatizánsai részéről -, hogy a szövetkezeteket végleg fel kell oszlatni, vagyonukat az egykori tulajdonosok között felosztani, tekintet nélkül arra, hogy bérmunkás vagy éppen munkanélküli lesz-e a földdel nem rendelkező szövetkezeti tagokból. Sokakat érint és nyugtalanít a kérdés, ezért a napokban a Lévai járásban érdeklődtünk: tényleg olyan sokan szeretnének visszatérni az egyéni gazdálkodáshoz, mint ahogy a földtulajdonosok szervezkedő szövetségének szószólói hirdetik? Dominik Here mérnök, a járási nemzeti bizottság mezőgazdasági, erdő- és vízgazdálkodási osztályának vezetője igyekezett megnyugtatni, vészhelyzetről szó sincs. Náluk eddig hozzávetőlegesen 300 hektár visszaadását kezdeményezték a tulajdonosok, akiket a mezőgazdaság szaporodó gondjainak ismerete nem nagyon csábít egyéni vállalkozásra. Ha lesznek egyéni gazdálkodók, az legfeljebb jobb munkára öszönző, egészséges konkurenciát jelenthet, de az összesen több mint százezer hektáron gazdálkodó szövetkezetek és állami gazdaságok létét semmiképpen sem fenyegeti. Hogy konkrétan mi a helyzet a járásban a földek körül, arról Földy János mérnökkel, a mezőgazdasági alosztály vezetőjével beszélgettünk. Kitűnt, eddig összesen 66 kérvényt kaptak a tulajdonosoktól, akik az esetek többségében a váratlan pénzszerzési lehetőség reményében kezdeményeznek. Ezt jelzi, hogy több mint 60 százalékuk kerek perec kijelentette, a földre nem tartanak igényt, csupán a tulajdonjog helyreállítását és a használati díj megítélését kérik. Sőt, néhényan leginkább annak örülnének, ha a szövetkezet megvásárolná tőlük a földet, hogy más jellegű vállalkozásaikhoz rögtön forgatható tőkéhez jussanak. Ez a megoldás főleg azokra a tulajdonosokra, zömmel örökösökre jellemző, akiket semmilyen szálak nem kötnek a vidékhez és a mezőgazdasághoz. Sokak számára talán kiábrándító, de ahogy Dél-Szlovákiában másutt is hallottuk, a Lévai járásban a tulajSzokatlan helyzetben Egy éven belüj már a harmadik szlovák ipari miniszter mutatkozott be csütörtökön az újságíróknak. Ján Holčík közvetlen munkatársai és a reszort jelentősebb vállalatai vezetőinek jelenlétében a tárca mai helyzetét, célkitűzéseit ismertette. Néhány érdekesség félórás beszámolójából: a minisztérium legközelebbi teendőjének azt. tartja, hogy a reszort gazdasága továbbra is működőképes maradjon; jelenleg nincs módjukban a múlt tapasztalataiból meríteni, ugyanis a mostanihoz hasonló helyzet még egyszer sem fordult elő; az idén eddig 3 százalékkal csökkent az ipari termelés, s ebből kifolyólag a nyereségkiesés 1,4 milliárd korona (csupán a Slovnaftban 800 millió, ám a vállalati béralapot nem érinti teljes mértékben); a piaci alapokba a tavalyi szinten szállítanak, ez alól csak a benzin kivétel, amelyből már eddig is lényegesen többet gyártottak; a reszortban konszolidált a helyzet, a vállalatok többsége a változQ körülmények között is képes talpon maradni. Ezt szerteágazó vita követte. A Bat'acéggel folytatott tárgyalásokról megtudtuk: elkészült a szlovákiai cipőgyár gyengéit elemző felmérés. Hétfőn már konkrét elképzelések kerülnek terítékre, két hét múlva pedig arról tájékoztatják a közvéleményt, hogy a Bat'a-cég hogyan kapcsolódik majd be Szlovákia cipógyártásába. Szót kért a vágsellyei Duslo néhány napja kinevezett igazgatója is. A helyi Váh ipari szövetkezet közszájon forgó tevékenységével kapcsolatban elmondta: nincs ellene, ha valamit felvállalnak a Duslo alkalmazottainak nyújtott szolgáltatásokból. Alapjában véve azonban a vállalatoknak kellene gondoskodnia női munkaerőinek foglalkoztatásáról, és saját termékeik eladásából kellene nyereséghez, devizához jutnia, nem pedig legjobb szakembereinek külföldi foglalkoztatásával. Szerinte a „Váh-próbálkozás"-ban nincs semmi dicsérendő, s publicitásra sem érdemes. (jmk) donosok zöme várakozó álláspontra helyezkedett. Ebben a mezőgazdaság fölött tornyosuló fellegek és a tulajdonjog rendezése körüli bonyodalmak egyaránt szerepet játszhatnak. A vállalkozókedv egyelőre minimális, amit az is jelez, hogy a tulajdonosoknak csak egy töredéke igényli vissza az egész földterületet. Földy mérnök szerint a náluk nyilvántartott 66 indítványból mindöszsze 15-20 százalékban követelik vissza a tulajdonosok maradéktalanul a földet. S még ők sem mindig saját vállalkozás céljából. Egyesek magánvállalkozóknak szeretnék bérbe adni, mások el akarják adni a földjüket. Ugyancsak nagyjából 20 százalékra tehető azoknak a száma, akik főfoglalkozás melletti vállalkozásra, kiegészítő gazdálkodásra szeretnének visszakapni 0,5-1,5 hektárt a tulajdonukból. A többit továbbra is benthagyják a szövetkezetben vagy állami gazdaságokban, s használati díj gyanánt készpénz helyett általában természetbeni juttatásra tartanak igényt. Magától értetődő, hogy a gazdaságok az ilyen rendezési indítványoknak örülnének a legjobban, hisz sem a létüket, sem a költségvetésüket nem veszélyeztetik, ráadásul a földdel nem rendelkezőket sem fenyegeti munkanélküliséggel. Földy mérnök nem felejtette el hangsúlyozni, hogy a tulajdonjogi indítványok intézése nem éppen egyszerű, mivel a földhasználati törvény 114/90 Tt. számú novellája nem mindig ad egyértelmű támpontot. Új földtörvényre is nagy szükség volna, mert az eddigi törvények és rendelkezések alapján például az erdő- és vízterületekhez fűződő tulajdonjogot nem lehet rendezni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tulajdonosok többsége egyelőre nem döntötte el, mit akar kezdeni a földjével. Ezért a gazdaságok nem nagyon kínálgathatnak pótterületet azokért a földekért, amelyek történetesen egy százhektáros parcella közepén találhatók, vagy ahol időközben gyümölcsöst telepítettek, gépszínt, irodaházat vagy gazdasági épületeket emeltek. Mi lesz, ha egyszer a pótterületként felkínált föld tulajdonosa is jelentkezik? Szóval gond és probléma bőven akad a használati és tulajdonjog rendezése körül, viszont megnyugtató - főleg a földdel nem rendelkezők, de talán a fogyasztók szempontjából is -, hogy az egyéni gazdálkodás iránti érdeklődés egyelőre nem fenyegeti és feltehetően holnap sem fogja fenyegetni a szövetkezetek létét. KÁDEK GÁBOR A nagy banán árnyékában H

allgatom a Szabad Európa reggeli adását, s benne a bájos sztorit: egy csehszlovák házaspár reményvesztetten keresi a kocsiját Hamburgban. Órákig kóvályognak az idegen utcákban, idegen emberek között, míg végre rászánják magukat, s rendőrhöz fordulnak, segítene rajtuk. A keresgélés rendőri segédlettel folyik tovább, miközben a kétségbeesett emberpár kézzel-lábbal magyarázza, bogy ,,autó ... nagy ház ... nagy banán..." A büdös járgány sehol, a rendőr nem érti, hogy jön ide a banán. Végül, meghazudtolva a rendőrökről szóló vicceket, fény gyúl a törvény emberének agyában, s a posta elé hajt, ahol ott díszeleg egy hatalmas banán-reklám, s csodák csodája, megkerül az elveszettnek hitt autó. Jót mulatok a történeten, míg el nem csempül a szám, s rá nem döbbenek, bogy tulajdonképpen magamon röhögök, hisz rólam is szólhatna ez a faramuci történet, s rajtam •túl, a jó isten a megmondhatója, hányunkról, akik itt élünk. Európa elmaradottabbik felén. Én talán nem kerülhetnék hasonlóan kínos helyzetbe? Hisz nem kellett-e nekem is felírnom a bécsi utca nevét tavaly karácsony előtt, amikor a nagy sáskajárás minket is odasodort? A noteszlap ma is megvan valahol, s bízvást odatehetném bantusztáni létünk és tudtunk csodás rekvizitumai közé, hadd csámcsogjon rajta valamelyik kései utódom. Nicsak, a papa bécsi utcaneveket gyűjtött! Micsoda csodabogár lehetett! Vagy talán valamelyik hölgyismerőse lakhatott a Duna-csatornára néző, Gonzagasse névre hallgató kis utcában, egy ugrásnyira a belvárostól? Talán hódító világfinak nézzük- vagy dédunokám, nem is sejtve, hogy a „papa" az ezredforduló előtt néhány évvel, életében először járt Bécsben, sőt, Európa nyugati felén. Harminchat éves korában. S még ha meg is tudnám üzenni kései utódomnak, hogy milyen torokszorító érzés volt első ízben szabadon átlépni a „senki földjét", s hogy mily természetességgel szólítottak ,,csehszlováknak" a hainburgi üzletekben (nyilván lerítt rólam), azt már aligha tudnám ecsetelni, hogyan érezhettem magam szabadabbnak egy, tőlünk évtizedekig elzárt világban, mint olykor a Csallóközben, vagy, uram bocsá', szűkebb pátriámban, Gömörben. Hogyan tudnám egyszerűen és közérthetően elmondani, hogy a „papa", csak anyanyelvét és egy szláv nyelvet beszélve, mégsem téblábolt idegenül, sőt, maga is elcsodálkozott rajta, milyen otthonosan, emelt fővel, és nem behúzott nyakkal, fal mentén oldalazva sétálgatott a szeretetet Mozart utcáin, akárha odahaza. Talán a bűvös civilizáció szele érintette meg! Pedig a budapesti zsibvásáros, pezsgő élet lelkületéhez közelebb átló, mint a császári város hűvös eleganciája, kimért tisztasága. Az az örökös operabál előtti csönd lenne a „ludas", vagy a hétszáz schillinges karácsonyfák ragyogása? Aligha. Talán az a tudathasadásos lezártság, befejezettség érzete, amelyet minden sarkon érezni, az utcakövekről gondosan lesöpört status quo-morzsák utáni halálos elégedettség fintora? Vagy egyszerűen az az európai szellem, amely szinte ott úszik a levegőben, s amelyben oly elképzelhetetlennek tűnik, hogy se szó, se beszéd, rád morduljanak: ne beszélj magyarul? Hogy itt csak osztrák-németül szabad... T7 lképzelhető lesz-e vajon Cj húsz, ötven, száz év múlva, hogy az ember bárhol a világon nagyobbat sóhajthatott, bátrabban szólhatott (ha mégoly értetlenkedve is) embertársaihoz, mint éppen a szülőföldjén? Hogy épp otthon követelték tőle, tagadja meg a fajtáját, mert a többség így kívánja? * * * Szinte látom a döbbenetet ük-, déd-, vagy tudj'isten, milyen unokám arcán, amikor néhány emberöltő távolában értetlenül és csodálkozva lapozgatja a megsárgult újságlapokat. Micsoda zavaros indulatok szabadultak itt el egy porba omlott, csömörös álom tespedt uralma után, egy vajúdó demokráciának hitt, felszabadulásnak vélt állapotban! - gondolja majd csodálkozva, igaz, gondolhatnók, némileg könnyebb helyzetben lesz, a lágyan morzsolódó idő távolából tanulmányozhatja majd azt a hecckampányt, amely most itt folyik a Kárpát-medencében. Mintha nekünk nem adatott volna meg az okulás lehetősége! Mintha negyven év alatt berozsdált volna a történelem fogaskereke, s egyesek szerint most kezdődne minden. Mintha Közép-Európa történelme Jaltánál, Párizsnál, Münchennél, Trianonnál kezdődnék! Azelőtt volt a semmi - gondolják egyesek, onnan számítjuk az időt, ahonnan nekünk megfelel. A pittsburghi egyezmény és a Kassai Kormányprogram előtti évszázadok minket nem érintenek, semmi közünk hozzájuk. S ha igen, legfeljebb átírjuk őket, ahogyan az számunkra kedvező. Az Európa vakságára és érszűküléses feledékenységére ácsingózók homokba dugott fejük fölé emelt popójukat riszálják, s még az sem zavarja őket, hogy saját népüket járatják le az öreg kontinens monštre-színpadán bárgyú kulissza tologa tókká degradálva őket, az általuk megálmodott nemzeti népszínmű hátterében. A Štúr Társaság, a Vatra és a különféle nemzeti pártok újpapjai számára egy foszlott térkép, a múlt egy játékos rekvizituma is a revansizmus bikavadító vörös posztója - írmagja is kiirtandó. Valóban ilyen végtelen a kis nemzetek rövidlátása? Vajon az a szlovák, román, szerb politikus, aki anynyira félti nemzete jövőjét, tényleg nem látná, hová vezetett már annyiszor a nacionalizmus, s hogy egymás ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 11.