Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-09 / 185. szám, csütörtök

Ki a magyar? Ki az álmagyar? Kérdések a címben, kérdések a továbbiakban is: Ki a ,,magyarabb" (sic!), Szent István, Nagy Lajos, vagy Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, vagy II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, vagy Kossuth Lajos, netán Deák Ferenc? Politikusok után költökkel, írókkal közelítve: Ki a „magyarabb"? Petőfi Sándor, vagy Ady Endre? József Attila, vagy Illyés Gyula? Vagy az európai kultúrát „magyartalanul terjesztő Babits Mihályt csak a végén görbítsem kérdőjellé. Az egyik „magyarabb" a másiknál, a másik „magyartalanabb" a harmadiknál. ,,Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" - hirdette Szent István király az ó Intelmeiben. Nagy Lajos, az a jövevény Anjou, aki nem átallott lengyel trónra lépni. Corvin Mátyás meg olasz tintanyalókat dédelgetett kebelén. S jött az Erdélyt hatalommá a törökkel kötött paktummal is erősítő Bethlen Gábor, akit ma reálpolitikusként becsülünk. Rákóczink katolikusként a protestáns Patakhoz kapcsolódott, s ma is kétségbevonható a magyar fejedelem magyar beszéde, akit végül mégis Európa hagyott cserben. És nem áll sokkal távolabb az ánglusokat követő Széchenyi gróf, aki össze is tűzött az általunk „apánknak" is szeretett Kossuth Lajossal. Hogy Deák Ferenc „dicstelen" kiegyezését az 1848-as szabadságharcot leverő Habsburggal már ne is említsem. Hol az a tudor, aki elvitatná a szláv szülők szaván magyarrá lett Petőfi Sándortól a Magyar vagyok című versét? Lehet-e nemzete szeretetét elvitatni a népe ostorozásába belefáradt Adytól, aki halála évében így írt Üdvözlet a győzőnek című versében: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált szegény magyarok, / ÉS most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek". Hányszor állítják még szembe egymással, s miért hallgatják agyon a feledésig József Attilát és az új politika által szinte már egyversűvé degradált llylyés Gyulát? Teszik mindezt azok, akiknek a minősítő magyarság fontosabb az emberségnél. Pedig a történelemnek egyéb értelmét nem értékelve, legalább a tanulságokat gyűjtögethetnék össze a ma politikusai. Legelsőként azt, hogy tetteinket nem a múlt, sem a jelen, hanem a jövő minősíti, amelyben történelemként vizsgálják mindennapjaink veszteségeit és nyereségeit. Nemzeti kisebbségünk pártoskodó politikusai aligha szidnák egymást, versenyre kelve a majdani utókor most cseperedő történészeivel. Olyan szélsőséges cselvetéseknek sem lehetnénk tanúi, mint a tegnap történéseinek naprakész megváltoztatása. Ravaszkodva még azt is gondolhatnám, hogyha mindezt egy „par excellence" történész teszi, aki napjainkban mellesleg politizál, akkor igencsak megnövekedhetett a sajtó ázsiója. Ez pedig nem kis elégtételt adhatna számomra. Csakhogy éppen a fordítottjára gondolok. Az a történész, aki eddigi munkásságával éppen a csehszlovákiai magyarság történelmének fehér foltjait tárta fel, s forrásokra hivatkozva a pontosságot képviselte, politikusként és publicistaként már nem riad vissza a jövendő számára fontos tények meghamisításától. Tudom: a történész is más, meg a politikus is más, nem szólva a publicistáról. Az újságpapír több valótlanságot elbír, mint a tanulmányokat közlő folyóirat, a történelmi monográfiát olvashatóvá tevő könyv. Tudom, s éppen ezért nem vállalom az ilyen okoskodást. Még akkor sem, ha ismét megbélyegeznek, lekiabálnak, megfenyegetnek, megvádolnak. A Keleti Napló idei 7. (júliusi) számának első oldalán kezdődik, s a másodikon folytatódik dr. Popély Gyula Választások után című írása. Hangsúlyozom: nem a politikussal, hanem a történésszel vitatkozom. Azzal a tudóssal, akinek politikusi indulatait csillapítania kellene a történész józanságnak ahhoz, hogy ne adjon közre a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) szóvivőjeként majdani történelemhamisításokat. Említett írásának Az Együttélés és MKDM című alfejezetében olvashatók az alábbiak: „A magyarság választási sikere még kimagaslóbb is lehetett volna, ha nem vadászott volna oly mohón szinte valamennyi szlovákiai párt és mozgalom a mi szavazatainkra. Megtették ezt a kommunisták, a szlovák kereszténydemokraták és mások is. Leglátványosabban - bár nem a legeredményesebben - azonban a Nyilvánosság az Erőszak Ellen bomlasztotta sorainkat. Pénzt és fáradságot nem kímélve saját soraikon belül létrehoztak egy álmagyar (a kiemelés tőlem - D. I.), Független Magyar Kezdeményezés elnevezésű fiókintézményt, melynek segítségével megpróbáltak minél több szavazatot elorozni a magyarság választási blokkjától". Már említettem, nem a politikussal akarok vitatkozni, hanem a történész lelkiismeretét szeretném felébreszteni. Először is, amit a tények cáfolnak: A Független Magyar Kezdeményezés (FMK) jóval az Együttélés-MKDM választási koalíció előtt - még jóval a mozgalmak egyenkénti létrejöttét megelőzően - alakult. Ezt Popély Gyula történésznek gyorsan rögzítenie kellene, különben hamar hitelét veszítheti a saját történészi céhében. Sokak számára ismert, hogy az FMK - a Nyilvánosság az Erőszak Ellent egy nappal megelőzve - 1989. november 18-án Vágsellyén alakult. Ha az akkor rendezett értelmiségi találkoző meghívója nem hamisítvány, akkor ezen a találkozón Popély Gyula is részt vett, de a meghívottak között mindenképpen ott volt. Márpedig ennek a találkozónak a holdudvarában, akkor még a fennálló totalitarista pártállam besúgói ellen konspirálva, mondták ki az FMK megalakulását. Ennyit szánok a tényekről a történésznek, mert politikai vitába nem bocsátkozom vele. De nem tartom politikus állításnak azt sem, hogy az FMK-t „álmagyarok" alapították volna, s az egyre inkább párttá váló mozgalom tagjai és választói ebből következően maguk is „álmagyarok" lennének. Olyan hamis tényekre alapozott megfélemlítés ez, amely visszautal a magyar történelem példaként említett nagyjainak politikai, illetve irodalmi-közéleti tevékenységére. A másként gondolkodókat, amikor már nincs kellő mennyiségű érv ellenük, általában emberségükben, illetve nemzeti és faji hovatartozásukban szokták kétségbevonni. Jól tudjuk mindannyian, hogy kisebbségi magyarként minden gyarlóságunk fölött áll az az állapotunk, amelyet valójában szüléinktől kapunk ajándékba. A magyarságunk kétségbe vonható ugyan, de mindaddig, míg nem deklaráljuk más nemzethez való tartozásunkat (bár erre a kérdésre még visszatérek), senki nem orozhatja el tőlünk. Márpedig azt a történész dr. Popély Gyula is tudja, amit a Csehszlovákiái magyarság lelki mechanizmusainak működéséről a történelmünk ismeretében tudnia kell. Azaz: a kisebbségi magyar ezen a tájon elementáris léte legalapvetőbb meghatározottságának kétségbevonásától fél a legjobban. Különbség a félelem mértékében talán nincs is, ha ez a riogatás a többségi oldalról vagy éppen a kisebbségünkön belüli köröktől érkezik. Dr. Popély Gyula történésznek igaza van, amikor pontos ismereteket vonultat fel. A baj akkor születik, amikor a történész tiszta megállapításait kisstílű politikusként - pártérdekből - manipulálásra használja. Ez lehet akár a tudomány és a politika összefonódásának örök dilemmája is. Lásd: atombomba, hidrogénbomba! Persze, a dolog furcsaságai között ott vannak a történelmi tények is. Mert ki nevezhetné nagyobb magyarnak azokat, akiket többségi hatalmi erőszakkal marhavagonokba tereltek, s nemzeti hovatartozásukhoz ragaszkodva ugyanannak a kényszernek és „kollektív bűnösségnek" lettek az áldozatai? Kinek van joga pocskondiázni azokat a magyarokat, akik 1945 és 1949 között a kivárásra, a túlélésre alapozva aláírtak valamilyen papírt a „reszlovakizálásukról", de lelkükben ugyanúgy őrizték a magyar nyelvet, mint a nyelvet szabadon használók a tőlük elszakított szülőföld képét, a Magyarországról Németországba telepített svábok házaiban, vagy éppen a nincstelenség tanyáin? Ha igaz, hogy a politika a mindennapok kísérlete a történelem folytatására, és nem utólagos megváltoztatására, akkor igaznak kell lennie, hogy a ma politizáló embernek tudnia kell, milyen felelősséggel tartozik a holnap ítélőszéke előtt. A legkevesebb erőfeszítésébe az igazmondás és az erkölcsös cselekvés kerül. Persze az is tény, hogy ezekkel a tulajdonságokkal csak a legnagyobbjaink rendelkeztek. Aligha kapott egyetlen dicséretet is a jövőjüket féltő pogány magyaroktól Szent István. Nagy Lajost is országgyarapító tettei avatták igazi magyarrá. Mátyás az olasz, majd cseh feleségek oldalán is „az igazságos" maradt. Ki dönti el, hogy a jezsuita neveltetésű Rákócziból lett volna-e magyar kuruc fejedelem a horváth származású anyja nélkül. Csupa helyszűke miatt nem folytatom a bevezetőmben már egyszer végigvitt gondolatsort politizáló magyarokról és „álmagyarokról". Befejezésül azonban a magyartalansággal legtöbbször vádolt e századi költőt, írót, európai rangú irodalomtudóst és műfordítót, kiváló tanárt, Babits Mihályt hoznám fel védekezésül. Ö volt az a költő, aki az általa lefordított Isteni színjáték Itáliájában, Dante szülőföldjén így írt saját hazájáról: „De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb, / mint honni dombjaink s a dunántúli ég / e gömbölyű, szelid, színjátszó kék vidék. / S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb / a vén boltok alatt, az ősök piacán, / mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám!" Igen, az „ősök piaca" köti az olaszt, és köti a magyart. Oly politikai tettek tere, amelyekről az utókor mondott ítéletet, az utókor, amely maga is történelemmé lett. így voltak, így vagyunk és így lesznek mindig „magyarok" és- „álmagyarok". Erkölcsi értékeinket, igazmondásunkat és igaz szándékainkat az utókor minősíti majd. Mondhatjuk ezt Isten ítélőszékének is, már akinek ez utóbbi fontosabb a pillanat szédületében papírra vetett publicitásnál. DUSZA ISTVÁN Monopol minden áron?! Egy idő óta érdeklődéssel figyelem a napi sajtót, amely a változásokkal kapcsolatos örvendetes hírekkel szolgál. A megvalósuló változások jelzik a valóban demokratikus társadalmi berendezkedés felé vezető utat. Annál inkább meglepett több szlovákiai napilapban - köztük az Új Szóban - napvilágot látott, anakronisztikus hangvételű cikk, amelyben nekem, cseh-szlovák állampolgárnak, a külföldi életbiztosí

: tás példáján tudomásomra hozták, hogy életemért és családom szociális biztonságáért kizárólag a Szlovák, ill. a Cseh

( Állami Biztosító vállalhat felelősséget. Mi több, nekem, cseh-szlovák állampolgárnak ezzel kapcsolatban a törvényes büntetőeljárás nyomán 6 (hat) évig terjedő szabadságvesztést helyeztek kilátásba, ha ilyen irányú szervezőmunkát és információterjesztést végeznék. Függetlenül attól, hogy más, külföldi biztosítótársaságnak is lehet programja (netán kedvezőbb a hazainál), jobb feltételekkel, s a jövőt illető jobb kilátásokkal. Akarva-akaratlanul is felvetődik a kérdés: kinek az érdekében fenyeget a Szlovák ill. a Cseh Állami Biztosító? Azok érdekében, akiket szolgálni hivatott, vagy netán monopolhelyzete megőrzése érdekében? Nem kívánom a tégla szerepét betölteni a monopólium falában, viszont védeni kívánom saját érdekeimet, ami a „lehet" szónál kezdődik. A demokrácia ezen attribútumára hivatkozva egyet nem értésemet fejezem ki a Szlovák, ill. a Cseh Állami Biztosító módszereivel, amelyeket azok ellen alkalmaz, akik a hozzájuk legközelebb állók számára szeretnék megteremteni a legkedvezőbb életfeltételeket. CSlK GYÖRGY Rekordidő, 21 hónap alatt épült fel Prága legújabb szállodája, a Diplomat. Elsősorban üzletemberek számára készült, és ennek megfelelően egyéni tárgyalások, üzletkötések s kisebb-nagyobb összejövetelek lebonyolítására szolgáló Irodák, szalonok, termek sora kapott benne helyet. Finom ízléssel berendezett éttermek, klubok, kávéház és az elmaradhatatlan, felfrissülést és lazítást szolgáló szauna, kondicionáló terem, szolárium, masszázsmedence teszi lehetővé a szabadidő kellemes eltöltését. A kilencemeletes épületben 387 szoba, több lakosztály és óriási föld alatti garázs áll a vendégek rendelkezésére. Felvételünkön a szálloda fodrász-szalonja. (Mfchgl /Ca//na fel

v _ ČSJK

) Éjszakai ügyelet Nem szolgáltafás az elsősegélynyújtás Kihez fordulunk, ha estére belázasodunk és a láz nem csillapodik, ha a szívtájéki fájdalom már elviselhetetlen, vagy ha a méh csípés helye cipónyira dagad és kiütések jelennek meg testünkön? Természetesen orvoshoz. De vajon mindig okkal keressük fel az éjjeli ügyeletest? A dunaszerdahelyi kórház új szárnyában este lámpák jelzik az elsősegélynyújtás helyét. Hétközben 15.50-tól reggel 7.20-ig, szombat és vasárnap egész nap ügyelnek. Tóth Erzsébet jóvoltából kitapasztalhatom, hogyan is zajlik egy ügyelet. Hétköznap délután, 15.45: a kórházban, a körzeti és szakrendelők folyosóin takarítónők tologatják partvisukat. Az intenzív osztályon mérgezéses beteg fekszik lélegeztetőgépre kapcsolva. Szívdobogását nővérek figyelik. A gyermekosztályon tíznapos csecsemőt vizsgál az ügyeletes orvos, homloka ráncba szalad... 15.50: Fehér köpenyben megérkezünk az ügyeleti rendelőbe, kezdődhet a munka! 15.55 - 16.20: Az első beteg epegörcsökre panaszkodik, a másodiknak a torka fáj, a harmadik kificamította a könyökét. Az első mozgalmas fél óra után nyugalom. Vihar előtti csend, figyelmeztet az orvos, hattól kilencig tart a csúcs. És csakugyan ... 18.03-21.00: Torokfájással jelentkezik a „csúcs" első betege. Szívtájéki fájdalmakkal a következő. Ismét torokfájás, majd bokaficam. Egy páciensnek a szemébe esett valami még reggel, egy másik szédül és hányingere van... Nyolcvanéves nénit kísér be a lánya. A mamán még előző nap furcsa kiütések jelentkeztek. A diagnózis megállapítása után a néni lánya megkéri az orvost: - Ha már itt vagyunk, legyen szíves megnézni a torkomat... megmérni a vérnyomásomat. Torokfájás, szédülés, derékfájás, torokfájás, napozás utáni hátviszketés, légzési zavarok, fejfájás, gyomorfájás... 21.00: Telefonon kérik az ügyeletes segítségét. Mentőautóba ülünk. A megadott helyet a sofőr hamar megtalálja. Az idős néni epebántalmakra panaszkodik, magas láza van, sápadt. Beszállítjuk a kórházba, mert szakorvosi ellátást igényel. 21.45: Visszaérkezünk a rendelőbe. Torokfájással, vakbéltünetekkel betegek várnak ránk. 22.45: A sűrű program után szünet következik. Az orvossal az ügyeleten jelentkező páciensek lélektanát boncolgatjuk. Vannak ugyanis állandó látogatói, akik rendszeresen eljönnek. Álmatlanságra, rossz közérzetre panaszkodnak és hetente többször is felkeresik „tüneteikkel" az orvosi ügyeletet, holott bajukkal a körzeti orvoshoz kellene fordulniuk. Sokan pedig, mivel itt kevesebbet kell várakozni, nem kell se kártyát, se számot kérni, a munkanap se, megy veszendőbe és gyógyszert is kapnak, inkább ide jönnek. - Ha 24 órás ügyeletem van és reggeltől dolgozom, úgy érzem, nem elsősegélynyújtás a dolgom, hanem a ren'delést folytatom - sóhajtott fel az orvos. - Gyakran idetelefonálnak megkérdezni, ki az ügyeletes és csak akkor jönnek be, ha megfelelőnek tartják az orvos személyét. Előfordultak vakriasztások is, kimentünk a megadott címre és ott nem tudtak semmiről, vagy egyszerűen nem engedtek be bennünket... Nem az illető dolga eldönteni, beteg-e és hogy mi a baja, ezt az orvosnak kell tudnia, de mikor a páciens azzal kezdi, hogy „ha már erre jártam akkor valószínűleg nem komoly a dolog. A betegek egyrészt „többet tudnak", mint mi, csak bizonyos orvosságot kérnek, teljes kivizsgálást követelnek az ügyeleten, másrészt még arról sem győződnek meg, van-e hóemelkedésük, vagy ha lázasak, meg sem próbálkoznak a lázcsillapítással ... 0.15: Lepihenünk a rendelő melletti orvosszobában. 0.30: Egy a városban nyaraló hölgy kéri az orvost, írjon elő valamilyen orvosságot, mert náthás, néha köhög, nem tud aludni és nem akarja a többieket zavarni (?). Hőemelkedése nincs. 1.35: Egy fiatal lánynak kicsit fáj a torka, egyéb panasza, se hőemelkedése nincs. (Igazán nem értem miért kereste fel a rendelőt! Talán ő sem tudott aludni, bár altatót nem kért.) 2.30: Egy aggódó édesanya hozza lázas csemetéjét. Igaz, a gyermekkel két napja orvoshoz jár különböző kivizsgálásokra és előző napon beutalták a kórházba, de ebbe a szülő nem egyezett bele. Most itt áll a lázas, beteg gyerekkel és nem tudja mitévő legyen, az ügyeletestől vár segítséget. (Én pedig nem értem az édesanyát, ha ennyire aggódik, miért nem bízta a gyermek gyógyítását az orvosra időben?) 6.30: Vérvételre kísérnek be egy felháborodott, ittasgyanús gépkocsivezetőt, a szonda elszíneződött. 7.20: Véget ért az ügyelet, leadjuk a rendelő kulcsát és álmosan hazaindulunk. Az orvosnő kedélyesen megjegyzi: - Míg mások most indulnak munkába, én már hazafelé igyekszem. Jókedvű, mert mint mondja, aránylag nyugodt ügyelete volt, csak az éjszakai látogatókra dühös még egy kicsit. Őket én sem értem, mert hiszen az orvosi éjjeli ügyelet feladata az orvosi elsősegélynyújtás és nem a panaszok meghallgatása. A rendelő nem lehet az álmatlanságban szenvedők találkahelye. A reggeli erős kávé kevergetése közben még összeszámoljuk, hogy az ügyelet alatti harmincegynéhány páciensnek csupán egynegyede kereste fel indokoltan az orvost. Ez az arány általában azonos... Sok aggályoskodó, egészségét féltő (vagy számító?) ember jár rendszeresen elsősegélynyújtásra. Nem lenne érdemesebb, kifizetődőbb számukra rendszeres éjszakai rendelést nyitni, de természetesen nem ingyenesen? PÓDA ERZSÉBET ÚJ SZÚ 2 1990. VIII. 4.