Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-21 / 195. szám, kedd

Az Egyesült Államok politikája 1968 nyarán Mit tettek (tehettek volna) az amerikaiak? Jirí Vaíenta, a Miami Egyetem professzora tanulmánynak beillő cikket írt a Lidové noviny elmúlt heti pénteki számában. Alábbiakban az írás legfontosabb megállapításait adjuk közre. N

éhány nappal az öt kelet-európai ország csehszlovákiai inváziója elótt úgy tűnt föl, hogy a reformerők győzedelmeskednek. Az ágcsernyói kétoldalú megbeszéléseket, s főleg az említett országok pártfötitkárainak augusztus 3-i pozsonyi találkozóját követően a politikai megfigyelők közül nagyon sokan a fenti álláspontot hangoztatták. Alexander Dubček híveihez hasonlóan az Egyesült Államok és a többi NATO-tagállam kormánykörei is úgy vélték, hogy eléggé valószínűtlen a szovjet csapatok bevonulása. Bizakodó elemzésükön nem változtatott az a tény sem, hogy az amerikai katonai hírszerzés azért 1968 nya. rán többször is jelezte: a szovjetek képesek katonai szempontból bármelyik pillanatban megkezdeni az intervenciót. Ezek a jelentések sem mérték föl viszont kellőképpen a súlyos veszélyt, s így Johnson elnök csak akkor szerzett tudomást a csehszlovákiai katonai intervencióról, amikor Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövet tájékoztatta őt a fejleményekről és a szovjet álláspontról. A katonai invázió hasonló döbbent meglepetést okozott a többi NATO-tagállam kormányköreiben is. Ök először az Associated Press hírügynökség jelentéséből értesültek a számukra is váratlan katonai lépésről. A szerző hosszasan ismerteti a szovjet politikai és katonai köröknek a várható amerikai hivatalos reagálást felmérő puhatolódzásait 1968 tavaszán és nyarán. A végső döntés előtt érthető volt ez az érdeklődés, hiszen a múltban az amerikaiak többször is kellemetlen meglepetést okoztak a szovjeteknek, gondoljunk csak a koreai katonai fellépésre, a kubai blokádra, vagy ÉszakVietnam bombázására épp akkor, amikor Koszigin miniszterelnök járt ott. A Csehszlovákiával és a feltételezett szovjet katonai invázióval kapcsolatos végleges álláspontjuk kialakítása előtt az amerikaiak igyekeztek felderíteni, hogy katonai bevonulás esetén a csehszlovák hadsereg szembeszegül-e fegyveresen az agresszorokkal szemben. Ha ugyanis ez megtörténne, akkor fennállna a nyílt fegyveres konfliktus veszélye a NATO és a Varsói Szerződés katonai erői között, s ez a tény ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatna el, például a korlátozott háború kiterjedhetne Ausztria és az NSZK területére is. 1968 nyarán az amerikai hírszerzés számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a csehszlovák hadsereg nem kockáztatja meg az értelmetlen vérontást, s ezek után az amerikai kormánykörök nem gyakoroltak különösebb politikai nyomást a Szovjetunióra, csehszlovákiai politikájukkal kapcsolatban. Ami Romániát illeti, Johnson kormánya 1968. augusztus 30-án óva intette a szovjet vezetést a romániai katonai intervenciótól, nyilván a csehszlovákiai események hatására, de azért is, mert Romániában teljesen reálisnak tartották a betolakodókkal szembeni fegyveres ellenállást. Ennek európai-, sőt világviszonylatban is beláthatatlan következményei lehettek volna. J

irí Valenta részletesen ír arról is, hogy a Johnson-kormány viszonya az Alexander Dubček vezette politikai hatalomhoz meglehetősen tartózkodó volt, s néhány diplomatikus rokonszenvező megnyilatkozásra korlátozódott. Ebben a hűvös magatartásban szerepet játszhatott az is, hogy Csehszlovákia abban az időben jelentős gazdasági és katonai segítséget nyújtott a fejlődő országoknak, köztük Vietnamnak is. Az akkori szocialista országok közül a Szovjetunió és Kína mögött Csehszlovákia volt a legjelentősebb fegyverszállító. Az 1968-as nemzetközi helyzet bizonyos vonatkozásban 1956-ra emlékeztetett. A magyar forradalom idején Franciaország és Anglia a szuezi katonai kalandba keveredett bele, tizenkét év múltán pedig az Egyesült Államok pozícióját gyengítette a vietnami háború. Belföldön is egyre többen bírálták Johnson vietnami politikáját. Ezt a szempontot is figyelembe kell venni, habár elgondolkoztató az is, amit Adam Utam, neves politikus mondott: ,,Ha nem lett volna a vietnami háború, s ha emiatt nem is vált volna feszültebbé a belpolitikai helyzet, akkor sem valószínű, hogy az Egyesült Államok közvetlenül beavatkozik a csehszlovákiai eseményekbe. Ugyanúgy járt volna el, mint 1948ban Csehszlovákiában, vagy 1956ban Magyarországon, tehát semmiképpen sem szánta volna el magát katonai lépésre." J

ohnson ebben az időben már a választásokra készült, a választási kampány során mind nagyobb térhez jutó republikánus Nixonnal szemben megrendült helyzetét azzal igyekezett szilárdítani, hogy iparkodott mielőbb megkezdeni a szovjet féllel a SALT-tárgyalásokat, s előkészíteni a szovjet-amerikai csúcstalálkozót. Ezért nem akart újat húzni a szovjet féllel és értésükre adja: nem avatkoznak be a csehszlovákiai eseményekbe. Ez a hivatalos amerikai álláspont egyértelműen, azoknak a szovjet erőknek a malmára hajtotta a vizet, amelyek a katonai intervenció mellett kardoskodtak. Hivatalos dokumentumokkal ugyan egyelőre nem bizonyítható, de több mint valószínű, hogy a szovjet vezetésben akadtak előrelátó politikusok is, akik felmérték a szovjet invázió súlyos következményeit. Érvek súlyát azonban az amerikai álláspont jelentős mértékben gyengítette. A

tanulmány befejező része az 1968 nyarán kialakított hivatalos amerikai politikai álláspontot elemzi, Jirí Valenta hangsúlyozza, hogy utólagos feltételezéseknek nincs nagy jelentőségük. Mégis elképzelhető, hogy Johnson árnyaltabb politikája nagyobb megfontoltságra, óvatosságra intette volna a szovjet vezetést. Szerinte semmi sem indokolta azt, hogy az amerikai kormány ennyire egyértelművé tegye: nem avatkozik be a csehszlovákiai események alakulásába. Johnson árnyaltabb politikával, diplomáciai úton felhívhatta volna a szovjet politikai vezetés figyelmét az intervenció kockázataira, sőt alkalma nyílott arra is, hogy hivatalosan leleplezze a várható szovjet szándékokat. Nem tudni, ezek a lépések mennyiben változtattak volna a csehszlovákiai katonai bevonulást jóváhagyó szovjet döntésen, annyi azonban tény: az amerikaiak semmit sem veszítettek volna ezzel a lépéssel, hiszen a SALT-tárgyalások mielőbbi megkezdése mindkét nagyhatalom alapvető érdeke volt. Sz. H. M. A ^igazság ereje mindennél nagyobb erő! Nem MáC tudok más, egyszerűbb s találóbb történelmi tanulságra utalni a gyászos emlékű augusztus 21-e több mint két évtizeden át tabuként kezelendő évfordulójának napján. És nem is akarnék másra, talán egyszerűbbre s találóbbra utalni; legföljebb azt fűzöm még hozzá, hogy az igazság hatalma mindennél nagyobb hatalom. Akkor is, ha hirdetőit - mint például a középkorban - máglyán égetik el avagy kerékbe törik; de akkor is, ha századunk hatvanas éveinek végén csőre töltött géppisztollyal hadonászó idegen katonák egy testvérpárt főtitkárát, egy szuverén ország miniszterelnökét és legmagasabb parlamenti méltóságát köztörvényes bűnözőknek kijáró bánásmódban részesítik, majd egyenesen az országhatáron túlra internálják őket - mint ez 1968 augusztusában Dubčekkel, Černíkkel, Smrkovskýval történt. A történeiAkkor és most mi igazság ugyanis mindig túléli hirdetőit, üldözőit is. Sót! Az igazságtalanságra, az üldözésre sajátosan reagál, hiszen felmagasztosul. Giordani Bruno, a nagy gondolkodó testét máglyára vethették, ám szellemével és igazságával nem bírtak üldözői. Galileit kiátkozhatták, börtönben sanyargathatták, de tanai túlélték a legkegyetlenebb inkvizíciót is, és az egykori kiátkozók kései utódai pedig hirdetői lettek Galilei igazságának. Az egykori reformkommunista Alexander Dubček, illetve az 1968-as Prágai Tavasz történelmi s társadalmi igazságát sem tudta lebírni a kiátkozás. Az akkor meghirdetett reformok hirdetőinek hite és meggyőződése, pontosabban azok hatása túlnőtt századunk inkvizícióján: a sztálini diktatúra szellemét tovább éltető önkényen, törvénysértésen, a megújulást akarók és a cselekvést vállalók megvesszőzésén. Hál'istennek azóta már kimondatott, amit több mint húsz esztendei kényszerhallgatás után kikövetelt az igazság: a szovjet és az őket támogató kelet-német, bolgár, lengyel és magyar csapatok augusztus 21-ei bejövetele nem internacionalista segítségnyújtás, hanem politikai gyilkosság, a szó legeredetibb értelmében vett megszállás volt. Akkor is tudtuk, de a tavalyi novemberi fordulat óta nyíltan ki is mondhatjuk, hogy a Prágai Tavasz célja nem volt egyéb, mint ami ma legfőbb törekvésünk: a közmegegyezésen alapuló nemzeti felemelkedés. A megvalósíthatósága pedig azért esett korunk szégyenteljes inkvizíciójának áldozatául, mert a felismert igazság - a sztálini diktatórikus hatalmi minta életképtelensége - a sajátos csehszlovák modell szorgalmazóit a Varsói Szerződés többi, önmagát szocialistának mondó országnál korábban késztette gyors cselekvésre. 1968 augusztüsa óta huszonkét év, néhány esztendő híján majdnem egy emberöltő teltei. 1989 novemberéig fájdalmasan mélyek voltak a sebeink, gyötrően hosszú ideig viseltük őket beforratlanul. Kölcsönös kiátkozásokkal, megbélyegzésekkel tetézve a ,,hatvannyolcasok" egyéni gondjait és az ország baját is. Ma végre ott tartunk, hogy kimondhatjuk: az igazság szabaddá tesz! Hogy a társadalmi közmegegyezéshez elengedhetetlen ugyan a megbocsátás, ehhez viszont az 1968-as események és az azt követő esztendők valóságának tárgyilagos megismerésén át vezet az üt. Tény ugyanakkor az is, hogy a politikai tisztánlátás és a kölcsönös megbékélés nagyon szükséges légköre nem teremthető meg igazán könnyen. Aki élénk szemmel, nyitott füllel jár, az napjainkban egyre sűrűbben tapasztalhatja, hogy tájainkon túlontúl sok emberben van meg a hajlam a szélsöség(ek)re. ítéletben is, cselekvésben is. Erős hagyománya van a bosszúvágynak, a fogat fogén indulatnak, a nemzetiségi acsarkodások szításának, a köpönyegforgatásnak, az ügyeletes hatalomhoz való dörgölődzésnek. Ne tagadjuk, hogy szorongás és remény egyaránt munkál bennünk mostanában. Az augusztusi események évfordulója - tényként és tanulságként - viszont kitűnő alkalom arra, hogy újra bízzunk az igazság erejében. Hogy megpróbáljuk eltemetni magunkban az egymás iránti gyanakvás és a bizalmatlanság valamenynyi politikai s morális hordalékát, a despota szellem, a kizárólagosság, a diktatórikus hajlam minden maradványát. Ehhez erőforrásképpen nekem Zrínyi Miklós jut eszembe, aki a török áfium ellen való orvosság gyanánt ajánlotta: „Reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, öveddzél erősséggel, szánd el magadat!" Igen: reform, igazság, elszánás. Ez volt a Prágai Tavasz üzenete, 1968 augusztusának jajkiáltása is. MIKLÓSI PÉTER 1990. augusztus 21. A szovjet megszállás szomorú -huszonkettedik évfordulója. Az első, amikor minden cenzúrától megszabadulja, felelősségrevonástól mentesen, nyíltan szólhatunk ama keserves napok szívszorító élményéiről. Nem tudom, a puszta véletlen, vagy valamiféle tudatos, titokzatos erő adta-e újból kezembe az Élet és Irodalom azon számát, mélyben Grendel Lajos barátom a tavalyi békés forradalom napjaira emlékezve többek közt ezeket írta: ,,... November 22. szerda. Az első nagy, több-tízezres tüntetés napja Pozsonyban. A hatalmas tömeg előtt nekem kell felolvasnom az FMK nyilatkozatát. Még nem dőlt el semmi sem. Délután három óra előtt barátommal beülünk a Krym kávéházba, diákéveim törzshelyére. A tüntetés négykor kezdődik. Az egyik asztalnál a Magyar Diákszövetség vezérkara ül. Odaülünk közéjük, a hangulat nyomott, kissé idegesek vagyunk mindnyájan. Jakeš még hatalmon van, tudom, amit csinálunk, azért jobb diktatúrákban kötél jár, de legalább is súlyos börtönbüntetés ... Útban a tüntetésre az írószövetség klubjában is megállok tíz percre. Szikla a gyomromban, sosem felejtem el, milyen feszültséget éreztem ezekben az órákban, s a fél deci vodka, amellyel a feszültséget oldani próbálom, nem segít..." Huszonkét éve, hogy az országot, városainkat és falvainkat ellepték a fegyveres megszállók. Ágyúkkal, tankokkal, géppisztolyokkal és egyéb gyilkos fegyverekkel akarták elnémítani az ország polgárait. Az ellenállás legkisebb jelére is vér borította az utcák kövezetét. Miután a beözönlő szoldateszka a rádiósok "torkára forrasztotta a szót s kikergette a szerkesztőket, a technikusokat saját épületükből, a hosszú köpenybe burkolódzó Jegorov őrnagy már boldogan dörzsölgette markát: „Hát ezekkel végeztünk!" Ám a rákövetkező napon megszólalt egy hang: ,,Nem adjuk fel!" Másnap már a „Város a Duna mentén" l-es és lies adóállomása is csatlakozott az országos rádiós hálózat stafétájához. Harmadnap pedig a Gabonaváros jelentkezik. A Gabonarádió tolmácsolásában a mi szánkból hangzik el először a magyarországi anyákhoz és a megszálló magyar katonákhoz a hazai magyar kisebbség-nagy-nagy többségének megrázó üzenete: ,,Magyar katonák, forduljatok vissza, itt nincs ellenforradalom, benneteket a szovjetek és csatlósaik becsaptak!" Mi, akik a Gabonarádió munkatársai voltunk (mely nem Dunaszerdahelyen, vagy valahol a Csallóközben, hanem a pozsonyi szőlőskertek egy épülőfélben levő házának szűkreszabott szobácskájában működött), akik ágyúk, géppisztolyok és szuronyok szorításában végeztük vállalt feladatunkat, folytattuk Dávid-Góliát harcunkat, mi is féltünk! Igen, nem is tagadjuk! Ám engedtessék meg nekem egy eddig soha ki nem mondott megállapítás: Sokkal nehezebb körülmények közt vállaltuk a vállalnivalókat. Hozzánk a nap minden órájában közelebb állt a halál, a tudatosan és következetesen vállalt kiállás fenyegető következménye, mint ez hála a magyarországi, a lengyel, a keletnémet eseményeknek, Grendelékre leselkedett, melyek nem kis mértékben elősegítették a hatalmas novemberi tüntetések feltartóztathatatlan sikerét. Mi ma nem melldöngetve kívánunk jelentkezni, az elmúlt húsz esztendő adta hátrányos helyzetünkért sem követelődzünk, kitüntetésért, alamizsnáért se állunk sorba. Nem! Ám elvárnánk, hogy a hatvannyolcasok utódai, a mai élenjárók akkori kiállásunkat ne kezeljék félvállról. Ne feledjék: 1989 novemberének sikerét az „emberarcú" demokráciáért, vagy ha akarják, az emberarcú szocializmusért felsorakozott, demokratikusan gondolkodók tíz- és tízezreinek kiállása tette lehetőbbé! Én és velem együtt nagyon sokan valljuk és elismerjük: a csendes forradalom teremtette meg annak lehetőségét, hogy ma már gyorsabb, határozottabb, sikeresebb léptékkel haladhatunk a holnap céljainak beteljesüléséhez, s tán máris jobban megközelítettük Európa kapuit. De a mát alakító erők ne feledjék, a mához és holnaphoz csak a tegnapon át lehet eljutni. Ne kívánják, hogy a maiak példáját követve, az elkövetkező nemzedék az események megítélésében, hasonlóképpen járjon el, mert az effajta magatartás a nyájas forradalmárok számára is éppen olyan elkeserítő lenne, ahogy nekünk táj, ha bármely oknál fogva lekicsinyléssel emlegetik a hatvannyolcas napokat. Tudom és ezt illik nyomatékosan kimondani: a közéletben aktívan résztvevők zömének kora a negyven és húsz esztendő közt mózog. Ebből kiindulva megállapítható: 1968 tavaszán, az augusztusi megszálláskor, illetve azt követően, a lakosság előbb említett rétegének nagy többsége az igazságnak megfelelően nem láthatta, nem apercipiálhatta a körülötte lejátszódó eseményeket, hisz egy (nem is csekély) részük még meg sem született és a ma negyvenévesek is akkor mindössze tizennyolc évesek lehettek. A Husák-rendszer pedig azonmód, hogy megszilárdította a hatalmát máris minden ravaszságát latbavetette, hogy eltorzítsa e korszak hű, az igazsággal harmonizáló képét. Meghazudtolták a valóságot, szétzúzták az igazság tükrét, s helyébe a hazugság torz képét durva erőszakkal állították a 68-as korszakot megismerni vágyók elé. Nem csoda hát, hogy nemcsak a tudatlanok, de a jóakaratunk is rosszul ismerték meg az elmúlt esztendők kínos valódiságát. A történészekre, az írókra vár a feladat, hogy a néppel végre a helyes optikán át ismertessék meg mindazt, ami jól volt, mindazt, ami a köztársaság, a dpmokrácia ügyét kívánta szolgálni, s megismerje azt is, ami a Szovjetunió és csatlósai ördögi terveinek megvalósítását eredményezte. Ugyanakkor bepillantást engedjen abba a heroikus munkába, amelyet ebben az időben Előjáték a megszálláshoz. Vajon ki mit sejtett, vagy mit tudott előre az augusztus 3-ai „baráti" találkozón augusztus 21-érői. (Archív felvétel) az oly sokszor lebecsült, megbírált médiák, a tévé, a rádió és a sajtó vállalt, mindezért munkatársai a normalizációnak „dicsőített" évek során képernyőtől, mikrofontól, tolltól, szólásszabadságtól és állástól, emberséges munkától megfosztva, tehetetlenül, tétlenül lődöröghetett utcahosszat. Be sokszor hallhattuk a gúnyos javaslatot: Bajod van? Menj el utcaseprőnek, éjjeliőrnek! Be sokszor hallhattuk az efféle jótanácsokat. Hogy ez így volt, most megszólaltatnék egy-két 68-as rádiós-társamat. Hallgassák meg őket, s ezután ítéljenek. (Folytatjuk) ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 22.