Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)
1990-08-20 / 194. szám, hétfő
Janics Kálmán T öbb mint nyolc hónapja annak, hogy 1989. december 11-én a budapesti Panoráma számára úgy nyilatkoztam, hogy 1790 óta, tehát kétszáz év alatt most alakult ki olyan helyzet, melyben a szlovák és a magyar nép végérvényesen egymásra találhat. Tévedésemet most be kell vallanom, kemény és harcias frontok vonulnak fel az alapvétő nemzetiségi érdekek és az egyenrangúság ellen, elvégre, ami nem sikerült egycsapásra a háború után, most meg lehet kísérelni diszkrimináló törvények megalkotásával. Sorainkban is forrni kezd az ellenállás hangulata, felfrissülnek a negyvenöt évvel ezelőtti emlékek, ugyanakkor az új elnyomás prófétái hiszik, hogy az elmúlt évtizedek emberjogi deklarációjának ismételgetése, Helsinkivel együtt, azonos lehet az egyenrangúság elismerésével. Az államnyelv törvényesítésének követelése felmérhetetlen következményekkel járó viharzónákat teremthet Európa középpontjában, ezért kell visszatekintenünk a múltba és mérlegelnünk a jövő esélyeit. Az indítvány nem új, már 1968 áprilisában bevetették a Dubček-féle akcióprogram ellen, amikor a demokratizálódási folyamat keretében felmerült az a veszedelmesnek ítélt lehetőség, hogy a magyar többségű településeken a nem magyar helyi vezetés hatalmi helyzete megrendülhet. Ez elsősorban az áttelepült tisztségviselőket fenyegette. Amikor feltűnt a veszélye annak, hogy a helyi többség a demokrácia fegyverével veszélybe sodorhatja az addigi hatalmi pozíciókat, megmozdultak az akcióprogram ellen helyi viszonylatokban, de országos méretekben is, a Matica slovenská, a Štúr Társaság és a Szlovák Tudományos Akadémia kezdeményezései révén. A helyi funkcionáriusok 1968 áprilisában - szinte napokkal a Csemadok március 15-i állásfoglalása után — megmozdultak, megalkották a harmincnyolcak pezinoki (bazini) deklarációját, melyben követelték valamennyi magyar javaslat visszautasítását, túltéve a mai nacionalistákon is: „Forrón üdvözöljük a visszatérést a Kassai Kormányprogram elveihez, melyek értelmében újra felvetődik a nemzetiségi kérdés helyes megoldása" (Új Szó, 1968. május 13.). A „pezinoki 38-ak" pozíciómentő félelmükben egy, addig ismeretlen új ötletet vetettek fel, az államnyelv törvényesítését, abban a reményben, hogy sikerrel viszszaverhessék a helyi nemzetiségi többség feltörési kísérletét a hatalomba. Hamarosan megnyugodtak, mert nem maradtak egyedül, J. Ružička a Szlovák Tudományos Akadémia nevében határozottan lándzsát tört a megrémült „38-ak" mellett: ,,A szlovák nyelv alapvető és hivatalos használata legyen kötelező Szlovákia minden szervezetében" (Pravda, 1968. május 6.). Történelmi fontolgatás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy 1968 tavaszának magyarellenes nacionalizmusával meglepően azonos 1990 riasztó értelmű szóhasználata, a méretek azonban különböznek, napjainkra kiszélesedtek a frontok, átalakult a hatalom magatartása, vállalva - a legtöbbször valótlanságokra támaszkodó - izgatás támogatását. Ez utóbbi jelenség azért érdemel figyelmet, mert 1968-ban az „emberarcú szocializmus" kísérlete a nacionalizmus támadásait következetesen visszaverte. Aki látta 1968 nacionalista giccsrohamait (D. Okáli, A. Marko, M. Lavova, J. Dorula stb.) a diszkriminációs céltudatosság elkötelezettségében, ma minden erőfeszítés nélkül felismeri a szervezett hadjárat szöveganyagának azonosságát. Igaz ugyan, hogy az államnyelv mai propagátorai óvatosabbak, nem hirdetik nyíltan az 1945-ös és 1968-as örökségek kényes pontjait, ma senki nem mondja ki, hogy az államnyelvre azért van szükség, mert egy demokratikus rendszerben a kisszámú helyi nemzeti kisebbségeket a beolvadás veszélye fenyegeti; ezért kell a diszkriminációs fenyegetést „nyelvi kommunikáció" kérdésévé átszerkeszteni. Ján Dorula például 1968-ban nyíltabb volt: ,,A szlovák államnyelv jogát azért kell törvényesíteni, hogy megvédjük a szórványos szlovák lakosságot, nem pedig azért, hogy a szlovák nyelvet rákényszerítsük a szlovákiai magyarokra" (Nové slovo, 1968. június 20.). A mai elképzelések tovább lépnek Dorulánál, pedig a demokratikus út csak egy megoldást ismerhet, biztosítani a kölcsönös megértést és megbecsülést a helyi közösségekben! Az ún. államnyelv törvényesítése viszont véget nem érő helyi hadiállapotokat teremthet, melyek könnyen a helyi nemzeti kisebbségek - a hajdani áttelepültek - vereségéhez vezethetnek. Kétélű tehát a balkáni színvonalú „átrendezés" kísérlete, mert egy helyi magyar többség szlovák nyelven is elszigetelheti és kiszoríthatja a pozíciókból a hajdani áttelepülteket, ha az összállami diszkrimináció fokozódik, és az alapérzéseket a hajdani Kassai Kormányprogram hangulata határozza meg. Az államnyelv törvényesítésének terve 1990-ben nem titkolja a diszkriminációs irányzatot. Nem kell nagy tudás annak felismeréséhez, hogy a háttér és a lendület céljaiban azonos az 1968-as kihívással, azzal az eltéréssel, hogy ma a harci készség általánosabb, működik a hatalmi támogatás, viszont hátrányos egy gyanakvó Európa jelenléte. Az is a régmúlt emléke, amikor a szomszédos Magyarország beilleszkedését Vorosilov marsall határozta meg. H elyzetmagyarázóvá válnak a történelmi múlt előzményei, ha helyesen értékeljük, hogy a sok évszázados kétnyelvű településeken nem volt nemzetiségi torzsalkodás, egymás ismerete határozta meg a kölcsönös összetartozás mítoszmentes természetességét, a barátságot és a nyelvi megértést. Viszont 1968-ra már megszületett a „pezinoki" felhördülés. Az egész ingerültséget 1990 propagandahadjárata újból elszánttá dagasztotta, nemzeti közüggyé avatta. Nyolc hónap után a siker teljessé vált, a magyar lakosságon kívül már nincs is ellenzék. A „pezinoki" érvelés alapjaiban sem változott, a fortély eszközei ugyanazok. „ Nacionalisták, soviniszták, sőt egyenesen irredenták" - jelentették ki 1968-ban a Csemadok mindenben jogos márciusi állásfoglalására (Ľud, 1968. április 7.), de a pozícióvesztéstől való rettegés olykor az igazságot is kimondta: „... a megszavazandó nyelvtörvény a magyar többségű községekben biztosítsa a szlovák nemzetiségűek teljes jogú állampolgárságát ebben a köztársaságban, és hogy a szlovákság megfelelő súllyal szerepelhessen a nemzeti bizottságokban" (Ľud, ugyanott). De az is bizonyos, hogy 1968-ban a nacionalista felhördülés hiába vette át Gottwald-Ďuriš-Okáli—Lettrich érveléseit, a háború utáni eszmék lenézett „töredékek" maradtak, a többségi nemzetek részéről sokkal nagyobb általánosságban tört élre - a hatalmi gépezeten túl is - a demokratikus elkötelezettség. Az államnyelv hirdetőinek legkeményebb ellenfele a cseh Karel Pomajzl v olt: „A nemzetiségeket mint kollektívákat és mint politikai szubjektumokat kell elismerni!" (Új Szó, 1968. június 7.). A ködösítésből már 1968-ban sem maradt ki a „reciprocitás" elve, a fogalom demográfiai alapját Okáli 1946-ból származó hamis adatai vetették meg, Augustin Marko igyekezett magyarellenes propagandaanyaggá változtatni a Doba nevű cseh hetilapban (Doba, 1969, 21. sz.). Augustin Marko szerint Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos 1946 nyarán 477 033 szlovákot „talált" Magyarországon, miközben a szerző hivatkozik a Zprávy štátneho a plánovacieho úradu 1946. augusztus 1 -jei számára. A valóságban a nevezett folyóiratban egy anonim szerző (Sv-nek írta magát alá) lefesti Okáli népszámláló tevékenységének eljárását. A névtelen szerző szerint Okáli a számot „a helyi viszonyokat jól ismerő polgárok által aláírt jegyzőkönyvek alapján" szerezte. Ezt a közismert szélhámosságot azért kell negyvennégy év után is ismertetni, mert ún. történészek ma is vallják félmilliónyi magyarországi szlovák létezését. Még kormánytag is úgy nyilatkozott a Literárny týždenníkben (1990. június 29.), hogy az első világháború után a csehszlovákiai magyarok száma azonos volt a magyarországi szlovákok számával. (1921-ben Csehszlovákiában, Kárpátalját is beleértve, 750 ezer magyart mutattak ki, tehát a miniszter úr adatai alapján Okálinftk még háromszázezret hozzá kellett volna jegyzőkönyvezni a magyarországi szlovákokhoz.) A csalások mögött, csehszlovák szerzők alapján, a valóságban az első világháború után kétszázezer a magyarországi szlovákok száma (František Koláček: Zemepis Československa, Praha, 1934,149. o.), ezt tizedelte meg a lakosságcsere, növelve a települések szórványos jellegét; 1969-ben a magyarországi Demokratikus Szlovákok Szövetsége 110 ezerre becsülte a szlovákok számát (Valóság, 1969. IV. szám). A „reciprocitást" gyártó mai „tudósok" ragaszkodnak a félmilliós számhoz, például Škvarna úr a Verejnosťban (Verejnosť, 10. IV. 1990.). A _ Augustin Marko- és Okáli-féle erkölcsök ma is virulnak, ugyanakkor napjainkban az igaz utat keresők száma sajnos nagyon lecsökkent. A jelenlegi viszonyokkal szemben meg kell említeni, hogy 1968-ban még létezett becsületes önbírálat és igazmondás is a magyar kérdésekben. Például 1968-ban - bármennyire is furcsa, de tény - Gustáv Husák hét megnyilatkozásban támogatta a magyar követeléseket, és - mint a háború utáni magyarellenes politika egyik szerve - két ízben gyakorolt elfogadható önbírálatot. Érdemes idézni: „Elbabráltuk a magyar kisebbség kérdését, mely végül is több kárt okozott, mint előnyt, nem beszélve a hibákról és butaságokról (»toborzás« Csehországba, reszlovakizáció stb.), melyek csak kiélezték a viszonyokat a szlovák és magyar lakosság között" (Kultúrny život, 1968. február 16.). Husák további önbírálata: ,,Személyesen az a véleményem, hogy hiba volt a magyarok toborzása cseh területekre, ezt a földmüvelésügyi miniszter (Julius Ďuriš) és a szociális gondozás minisztere (Zdenék Nejedlý) szervezte meg, de főleg helytelen volt az akcióval kapcsolatos durva eljárás. Sok egyéb jelenséget is bírálni kell, például az ún. reszlovakizációt, az iskolapolitikát és egyebeket (...) Mindezekért nemcsak a szlovák kommunisták felelősek, hanem a CSKP vezetősége és a hivatalos állami szervek is" (Pravda, 1968. június 1.). Mit tud mindezekről a mai nemzedék? Napjaink hatalmi irányítása - Husákkal szemben - önbírálat helyett torzítja a történelmi valóságot. (Némi önbírálatot Martin Kvetkotól is elvártunk volna, elvégre „povereník" volt a deportálás idején, amerikai tartózkodásának negyven éve alatt nem felejthetett el mindent!) Nem dicsekvésképpen, de ki kell mondani, hogy önbírálatot lehet a magyaroktól is tanulni, elvégre melyik nemzet gyártott filmeket a saját bűneiről" (Emlékezzünk a Hideg napokra!) A fékevesztett államnyelv-propagandával szemben hasznos lesz idézni Csehszlovákia hajdani kommunista pártjának akcióprogramját 1968-ból: ,,... le kell rögzíteni.az alkotmányos és törvényes biztosítékait a teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságnak... Biztosítani kell a nemzetiségek aktív részvételét a közéletben, hogy a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatással dönteni az őket érintő ügyekben". Úgy tudjuk, hogy 1989 novemberében forradalmi mozgás indult el az egypártrendszer diktatúrája ellen, terem azonban dudva is éppen elegendő, hiszen az állítólagos „nyelvtörvény" olyan jogoktól akarja megfosztani a magyar nemzeti kisebbséget, amilyeneket a kommunista diktatúrától megkaptunk, 1968-ban az akcióprogram deklarálásában, október 27-én az alkotmánytörvény megszavazásával. A nyelvtörvényjavaslat végérvényes szös vegét még nem ismerjük, de ha célja és hátsó szándéka a jogfosztás legalizálása lesz, ha az európaiság cégére alatt balkáni erők törnek előre, úgy nem ígérhetjük, hogy tétlenül fogjuk szemlélni az eseményeket. Egyben elégedettek lehetünk önmagunkkal: hogy mindezt már 1990 márciusában megsejtettük, így jutottunk közel háromszázezer szavazathoz a választásokon. Úgy látszik, kevés volt, 1992-re erőt kell gyűjteni, ha a szervezett és általános támadással szembe akarunk nézni. Az államnyelvjavaslatok hazai és nemzetközi egyezményekre hivatkoznak, ezért érdemes a Matica slovenská nézeteit megismerni (Literárny týždenník, 1990. június 22.). Már a 2. § semmibe veszi a koppenhágai nemzetközi határozatokat, melyek szerint a nemzeti kisebbségek nyilvánosan és hivatalos helyeken anyanyelvüket szabadon használhatják, nem tud erről az 5. § sem, de ismeretlen maradt számukra a bécsi nemzetközi konferencia záróokmányának 19. pontja is (1989. január 19.). Az 5. § nem létezőknek tekinti a nemzeti kisebbségeket, 4. pontjában gottwaldi színvonalon mozog. A 6. § 2. pontja egyszerűen törli a magyar középiskolákat, a 7. § nem vesz tudomást létezésünkről. Mindez nevetséges lehetne, ha Vladimír Mečiar miniszterelnök úr augusztus 4-én nem hivatkozott volna a szlovák nép 82 százalékának a kívánságára. Nem tudjuk azonban, honnan származhat a lenyűgöző többség, a sajtó több hónapig tartó nacionalista izgatása, vagy a történelem negyvenöt évén át tartó gottwaldi átszerkesztése hozta-e a kitűnő eredményt, viszont az is bizonyos - ha már a százalékoknál tartunk -, hogy a magyar nemzeti kisebbség 99 százaléka fog határozott NEM-et mondani. A nyelvtörvény prófétái nem beszélnek az érvényes 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényről, nem keresik az igazságot Dél-Tirolban, Belgiumban, Svájcban, Svédországban, Finnországban. Mi viszont hiszünk benne, hogy a legközelebbi parlamenti választásokon már szóhoz jutnak az európai szintű szlovákok is, két év nem nagy idő, hiszünk az új választások új embereiben. olyan nyelvtörvényt fogadhatunk VO el, mely elismeri a kollektív egyenrangúságot, ä kulturális önigazgatás jogát, a szabad nyelvhasználatot. Nagy hiba az, ha a hatalmi apparátus is azt hiszi, hogy az 1945-ös, mindenkitől elhagyott, megfélemlített és tönkretett magyar nemzeti kisebbség ma csendben marad. Negyvenöt év alatt sok minden megváltozott, megoldás csak egy van: az egyenrangúság elismerése. a piacgazdasággal ÚJ szú SZERKESZTI: KOVÁCS EDIT Tőzsdék az USA-ban és Nagy-Britanniában Az értékpapírpiacok, vagyis a tőzsdék a fejlett ipari országokban egyre nagyobb szerepet kapnak. Fontosságuk tulajdonképpen abból a gazdasági kényszerből adódik, hogy az egyes gazdasági-pénzügyi folyamatok finanszírozásához óriási összegű tőkére van szükség, amelyet jelentős részben éppen itt lehet megszerezni. (Ha ebből a tételből indulunk ki, akkor egyáltalán nem logikus, hogy nálunk ahol ugyancsak hiányoznak az anyagi források nem működik a tőzsde.) Nyilvánvaló tehát, hogy a tőzsde egy jól működő piacgazdaságban helyettesíthetetlen, ennek ellenére az egyes országokban nem tölt be egyformán fontos szerepet. Sőt az országok tőzsdén lebonyolított ügyleteinek értéke szerinti kategorizálását sem tekinthetjük egyértelműnek, mivel az értékpapírpiacok jelentősége sok-sok tényező függvényében területenként és időben is változó. Ettől eltekintve azonban elmondhatjuk, hogy azokban az országokban, amelyekben az értékpapír-kibocsátásnak nagy hagyományai vannak s erőteljes a pénzügyi liberalizáció, a tőzsde általában meglehetősen nagy fontosságú. Ez jellemző főként az Amerikai Egyesült Államokra, Nagy-Británniára és Kanadára, ahol a vállalatok külső forrásainak csaknem a felét a tőzsdén szerzik be. Az USA legnagyobb pénzügyi központja a New York-i tőzsde, amely az egész tőzsdei forgalomnak kb. 80 százalékát bonyolítja le. Ezen kívül működik még 11 autonóm tőzsde, s a nem szervezett piacok (ún. Over-the-Counter-Market) is jelentős értékpapír ügyleteket bonyolítanak le. A hagyományos értékpapírok közül az új kibocsátások során leggyakrabban kötvényeket emittálnak, főként állami és tanácsi kötvényeket, közületi kötvényeket, lakásépítési zálogleveleket. Lejáratuk ál-, talában 1-30 év. Az utóbbi években a pénzintézetek egyre több részvényt bocsátanak ki, a vállalatok ezekhez csak kis mértékben járulnak hozzá. Az amerikai tőzsdén a kötvényeken és részvényeken kívül még számos más értékpapír is megjelenik. Az utóbbi években új formákat is bevezettek abból a célból, hogy a megtakarításokat ösztönözzék. A nyolcvanas évek elején jöttek létre pl. aTIGR és CAT papírok, amelyek később nagy sikert arattak s még ma is keresettek, mivel a befektetők számára nagy potenciális tőkenyereséget biztosítanak. Nagy-Britanniában szintén meglehetősen fejlett és jól szervezett az értékpapírpiac. A forgalomban levő papírok nagy része (több mint a fele) részvény, a kötvények kisebb szerepet játszanak. Részvényeket általában intézmények vásárolnak, közülük elsősorban a biztosítóintézetek és a nyugdíjpénztárak, de a lakossági részvényvásárlások sem elhanyagolhatók. Ami a kötvényeket illeti, Anglia legrégibb, a fontossági sorrendben azonban a második helyet elfoglaló kötvénypiaca az aranyszegélyű papírok, az ún. giltek piaca. Nagyrészt kormányzati kötvényekről illetve azok piacáról van szó, de a helyi szervek és a vállalatok is részesednek a tőzsdéből. Egyébként a vállalatok csak akkor veszik igénybe jelentősebb mértékben az idegen forrásokat, ha rosszabbodik jövedelmi helyzetük. Ilyen esetekben is általában bankhitelt vesznek fel, az értékpapír-kibocsátás nem játszik számottevő szerepet. Az Egyesült Királyságban az Írországban 14 tőzsde működik, közülük a londoni a legnagyobb. Sokáig csak belföldi értékpapírok adásvételére adott módot, meglehetősen szigorú szabályok alapján. Azonban a világgazdaságban lezajlott változások a londoni tőzsdét is „megviselték", s hatásukra a világ egyik legliberalizáltabb értékpapírpiacává vált. Közben újabb szervezett piacok (a n^m jegyzett értékpapírok piaca és a harmadik piac) jöttek létre, teljessé téve a brit tőkepiacot. A résztvevők számára ugyan ezek a tőzsdék is jelentősek, de az igazi nagy piachoz képest csekély a forgalmuk. Eltévedtünk Európában?
