Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-09 / 158. szám, hétfő

Szövött szonettek Eva Trizuljaková és Alexander Trizuljak kiállításáról Művészházaspárok alkotópályáján gyakori, hogy bár munkásságuk a stílussal lege artis egyénített, művészetük szellemisége egyazon töröl fakad, legalábbis meglehetősen közeli forrásból táplálkozik. Továbbá, hogy egymástól távol eső modelleket esetenként - a laikus számára is felismerhető - viszonylag rokon formaérzékeléssel, vagy fordítva, azonos objektumokat és mondanivalót eltérő módszerekkel, különböző formai eszközökkel jelenítenek meg. Annak ellenére, hogy Eva Trizuljaková és Alexander Trizuljak más-más műfajban alkotnak, tehát műveik a kifejezésre felhasznált alapanyag, a megválasztott formanyelv másságával differenciálódnak, művészetük verbális kommunikációval kifejezhető lényege, a mégoly eltérő megjelenési forma ellenére is összecseng. Adódik ez abból, hogy mindketten igyekeztek megszabadítani művészetüket az ideológiai nimbusztól. Hitvallásukkal és közlendőjükkel egyfelől a nemzeti identitástudatot kívánták erősíteni, másfelől azt hirdették, hogy az alkotói használni akarás csak akkor lehet előremutató, ha a művész képes felülemelkedni a párteszmék rendszerén. A szlovák művészházaspár alkotásain jópár allúzió teszi felismerhetővé, hogy valójában azok a művészek gazdagították a szlovák nemzeti, illetve az egyetemes művészetet időtálló tárgyi és szellemi értékekkel, akik nem hajoltak meg a marxista esztétika pártosság követelményének. Illetve, akik az adott korban nem voltak hajlandók az épp uralmon lévő osztály, hatalom álal hirdetett eszméket kiszolgálva, diktandumra alkotni. Változatos formai megoldásokkal, hagyományos és modern szobrászi eljárásokkal alkot Alexander Trizuljak. Ugyanakkor tiszta stílusra törekszik: egy-egy művének megformálásakor nem variálja az egyes közlési formák művészi jelrendszereit, megmarad a megválasztott stílus és formairány mezsgyéin belül, elkerülve ezáltal a formai eklekticizmust. Portrétistaként realista: fotografikus hitelességgel tükrözteti a hazai, illetve az egyetemes művészetből választott alakjainak arcélét. Az avantgárd formakultúra jegyeit viselik a lekerekített körvonalú, tömör idomokból kerekdeddé formált embertorzói. Ezeknek a - körkörös vagy elliptikus - zárt kompozíciójú opuszainak egymáshoz simuló figurái az összetartás bronzból költött stációi. A lekerekített, viszonylag absztrahált, de valamelyest a természetelvű formák íveléséhez közelítő kontúroEgy regény és szerzője Illés Endre fordításában immár huszonnegyedszer jelent meg Stendhal Vörös és fekete című regénye. A jelzett szám tanúsítja, hogy Stendhal remekműve Magyarországon is reneszánszát éli. Milyen író, milyen ember volt Stendhal, akit annak idején évtizedekre elfelejtettek Franciaországban? Szerb Antal így jellemzi világirodalom-történetében: „Póz és megdöbbentő őszinteség kiszámíthatatlan keveréke. Csupa hazugság az egész ember, és olyan lélektani igazságokat tár fel, amelyeket előtte senki nem tudott kimondani. Távol tartja magát müveitől, irtózik a romantikus szubjektivitástól, és vagy ötvenkötetnyi önleírást hagy hátra, amelyek egy ládában porladnak a grenoblei könyvtárban, amíg 1883-ban egy unatkozó lengyel fel nem fedezi őket; részben mindmáig kiadatlanok". Stendhal tehát nemcsak írónak, nemcsak embernek volt különös és rendhagyó. A vágyaktól űzött, és érvényesülésről álmodozó, királyhű polgári családból származó fiatalember eléggé késve fogott az íráshoz. Előbb Napóleon katonájaként megjárta a harctereket, majd a diktátor bukása után Olaszországban, Milánóban telepedett le. A maga választotta, szeretett városban útleírásokba fogott, melyekre ráfogták, hogy írójuk Goethét plagizálja. Stendhal harmincnyolc éves korában tért vissza Párizsba. A Bourbonok trónvesztése után diplomata lett Triesztben, majd a pápai államban. Egy Civitavecchia nevű apró helységben konzulként szolgálta hazáját. Ezt az utóbbi városkát a forróság mészkőpoklának nevezi, ha barátainak ír. Csak évtizedek múlva derítik ki, hogy Civitavecchiában sem hegyek, sem mészkősziklák nincsenek. Az író azért találta ki mindezt, hogy önmagát sajnáltassa.~Steridhalnak még a neve sem volt igazi, hiszen eredetileg Henri Beylenek hívták. Életében 171 álnevet használt, amellyel rekordot döntött. A fordító, Illés Endre, annak idején kiemelkedő esszét írt Stendhalról, kedvenc írójáról. Ebben megtaláljuk az új, modern magyar fordítás történetét is. Elmondja, amikor a két háború között rábízták az egyik könyvkiadó vezetését, nyomban szorgalmazni kezdte Stendhal megjelentetését. Mikor az ügynökök Stendhal könyvét még a régi fordításban olvasták, nem vállalták a terjesztését. Olyan pontatlan, magyartalan és elavult volt a fordítás, hogy visszarettentek tőle. Ekkor maga Illés Endre látott hozzá a Vörös és fekete átültetéséhez. A magyar olvasótábor szerencséjére. A Vörös és fekete című regény tehát tovább hódít. A filmekben is feldolgozott történet, Julién és Renalné tragikus szerelme ma is kedves olvasmányuk az embereknek. Közös könyvkiadási egyezményünk jóvoltából hazai olvasóinknak is. D. Gy. zást még tovább egyszerűsíti. Ezzel a módszerrel alkotja magasba törő, vertikális szerkezetű fém-, főleg vas- és alumíniumkonstrukcióit, amelyek a tudomány és a technika térhódításának művészi dokumentumai. Érdekes, hogy ezeknek, s csak ezeknek a szobroknak a megformálásakor eltérő stílusok szintézisével kísérletezik. Mégpedig a geometrikus konstruktív térábrázolást ötvözi realisztikus eszközökkel. Festőként indult, s talán ezért tudott megmaradni Trizuljaková textilesként is olyan művésznek, aki a valóság festői értelmezésével alkot. Lírai alkat: a textil adta lehetőségeket kihasználva, a verses műfajok - a szonett, a zsoltár, az elégia - poétikáját képezi le a képzőművészet eszközeivel. Hviezdoslav, Ján Hollý, Milan Rúfus ihleti őt líraian hangolt nonfigurációkra, melyeken a foltnyalábok és a grafikára jellemző vonalháló szimbiózisa hordozza az üzenetet. Érdemes szót ejteni erről a sajátos, invenciózus eljárásról, amellyel Trizuljaková az egyes költemények tartalmát és külső jegyeit szemléletesen interpretálja a vizualitás nyelvén. A kép méretére szabott és a hagyományos eljárással szövött textilalapra - harmonizáló színfoltokkal - a költő által használt szóképek tartalmának megfelelő látványt fest. Erre helyezi rá a vékony fehér fonalból szőtt hálót, amellyel a megválasztott versforma - szonett, zsoltár, elégia - szerkezeti, formai megoldásainak szubsztancionális ismérveit ábrázolja, illetve vázolja annak ritmusképletét. Figurális képeit a szecessziós dekorativitás uralja. Ezzel kelt áhítatot a népmesék, a nemzeti történelmi mondakör, a szlovák népi kultúrkincs mitikussá nőtt alakjai, valamint formagazdagsága iránt. Alkotásaikból ezúttal Pozsonyban a Szlovák nemzeti felkelés téri Művészetek Házában rendeztek, jóllehet nem egész életművüket bemutató gyűjteményes, de témagazdag művészetüket plasztikusan illusztráló nagyméretű kiállítást. Helyet Ikapott a modern művészet képtáraiból és a kiállítótermekből évekig száműzött, ám mostanság, mondhatni, reneszánszát élő, a művészi közlésben újfent polgárjogot nyerő sacralis témakör. A szlovák művészházaspár ugyanis megtépázatlan hittel igyekezett biblikus tartalmú alkotásokkal a remény kiapadhatatlan forrásából erőt meríteni és erőt kisugározni abban a korban is, amikor ezzel, úgymond, tiltott gyümölcsöt szakítottak. Eva Trizuljaková Istenfia szülőjének, Máriának az alakjával protestál a kollektív rossz, az erőszak, a háború, a tragédiák, illetve minden totalitárius rendszer, a fasizmus vagy éppen a vakvágányra futott kommunizmus ellen. Alexander Trizuljaknál viszont a megváltás és az üdvözülés áldozattal járó passiójának örök szimbóluma, a keresztfára feszített Krisztus teste válik központi figurává. A kiállítás még látogatható. TALLÓSI BÉLA A képen látható úr, Arhulf Ivan Simmon kormánybiztos - aki egyébként a kabinet tanácsadójaként is kamatoztatja Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatait. A benzinhiányt elkerülendő, arra vállalkozott, hogy szétbogozza azt a csomót, amelyet felületes munkájukkal a pozsonyi Slovnaft hldrokrakkoló üzemének építői „kötöttek". Simmon úr úgy vélekedik hogy a személyi számítógép a legjobb „segédeszköz" a döntéshozatalban. (Pavel Neubauer felvétele - ČSTK) a piacgazdaságról A ROVATOT VEZETI: KOVÁCS EDIT Az értékpapírok Meglehetősen különös dolgok ezek. Jóllehet a II. világháború után piacuk a szocializmus útjára lépett országokban megszűnt, az értékpapírok mégsem tűntek el nyomtalanul. Több országban a biztosítási kötvények mellett lakossági államkölcsönkötvényeket és egyéb értékpapírokat bocsátottak ki. Annak ellenére, hogy néhány (ám meglehetősen kevés) fajtájuk gyakorlatilag az elmúlt négy évtized folyamán végigkísért bennünket, az értékpapírok manapság már többé-kevésbé idegenek számunkra. Mik is valójában ezek a különös dolgok? A szakirodalom szerint olyan forgalomképes okiratok, amelyek valamilyen vagyonnal kapcsolatos jogot testesítenek meg. Nem tekinthetők csak árunak, ingóságnak, vagy csak puszta jognak, hanem a kettő együttesének. Ezért létüket, mozgásukat különleges előírások szabályozzák. Az értékpapír meglétéből kiindulva egy egyszerű, de nagyon fontos logikai sorrendet állíthatunk fel. Eszerint amíg létezik az értékpapír, addig érvényes a benne megtestesült követelés is. A papírban foglalt jogokat csak a papír tulajdonosa vagy az általa megjelölt személy élvezheti. Az értékpapírban megtestesült követelés csak akkor ruházható át, ha egyben a papírt is átruházzuk, s ez a tétel fordítva is érvényes. Ha az értékpapírt elveszítjük, vagy az valamilyen módon megsemmisül, a követelés is megsemmisül (ha csak megsemmisülését közjegyzői határozat nem mondja ki). Hogyan készülnek az értékpapírok? Kezdetben, a többi írásos dokumentumhoz hasonlóan ezeket a papírokat iš kézzel írták. Mivel azonban a gazdasági fejlődés során egyre inkább elterjedtek, gépi nyomtatás segítette növekvő forgalmukat. ÚTON - ÚTSZÉLEN i Üdv a vasútnak! Néhai pártkongresszusok, komolynak tűnő plénumok jutnak olykor az ember eszébe, amelyekben időről időre ,,terítéke került" a vasút helyzete, a vonatozás lassúsága, kulturálatlansága. Ezek. a megaíomán fórumok aztán a nagy, közös fogadkozással értek véget, a vonatok pe. dig, a gyorsnak és expressznek csúfolt vastáltosok, továbbra is latrinára emlékeztettek, s az szédítő ötven kilométeres átlagsebességgel röpítették az utast. Európa kellős közepén, míg a peremvidékeken, teszem azt Franciaországban, ennek közel a tízszeresével próbálkoztak, általában sikerrel. Dehát ezen már nincs mit csodálkozni: eívtárs-uraimékat nem igen izgatta, hogyan utazik a pórnép, s hogy esetleg mit szólnak ehhez az ide látogató külföldi pórok, övék a száguldó limuzin, a dicsőség volt, a nemzeti szégyen pedig a népé. A helyzet egyik napról a másikra nyilván nem változhat meg, hisz Csehszlovákia vasúthálózata Európában a legterheltebbnek számít, s ezt még az is megértheti, aki a viteldíj felemelésén füstölög. Ebben ugyanis már ugrottunk egy nagyot. Hja, valahol el kell kezdeni! Az már azonban némiképp megalázó, hogy a vasút továbbra, is a szerencsétlen utassal fizetteti meg a tandíjat, vagyis a saját tehetetlenségét, kuíturálatlanságát, még akkor is, ha teszem azt ,,ide a szomszédba", Pozsonyból Galántára utazik. Mondjuk szombat reggel. Hiába töri magát a balga ember, a városi közlekedés ugyancsak dél-amerikai viszonyaival, s hiába ér ki fél órával vonat-indulás előtt az állomásra, reménye sincs, hogy jegyet kapjon. Százméteres sorok a pénztárnál. Utasunk dörzsölt, jóeíőre kikészítette az aprót: majd az automatától kap jegyet. Kutyagumit kap. A két masina huncutul hunyorog, pislog lámpáival, de jegyet nem ad. Az ürge felszáll az induló vonatra, s megpróbál a kalauztól kérni jegyet, hozzátéve, hogy egyszerűen nem volt módjában jegyet venni. Sebaj, mondja a kalauz angyali derűvel, csak tíz koronával többet tetszik fizetni. De hát nem érti, hogy az állomáson nem lehet jegyet kapni?, füstölög az emberünk. Dehogynem, kérem, értem én. Tizenhat koronát tetszik fizetni. Esetleg kiszállhat a következő állomáson. Nem tetszek kiszállni, makacsolja meg magát a felháborodott utas. Tovább tetszek utazni, s büntetést sem tetszek fizetni, mert egyértelműen a vasút hibája, hogy nem tudtam jegyet venni. Ne részletezzük. Mikor már végérvényesen botrányszagúvá kezd változni a beszélgetés, emberünk megfizeti a pótdíjat (ami, hangsúlyozza a vasút embere, nem azonos a büntetéssel, mert az száz korona), s néhány kacskaringós megjegyzés után azon kezd meditálni, milyen előrelátó is volt, aki annak idején ellenezte a vasutat. Aztán eszébe jut a boldog európai időszámítás, amikor még lóvasúttal lehetett száguldozni széles e hazában, s ha a csökönyös paci esetleg megmacsakoíta magát, egyszerűen oda lehetett suhintani az ostorral. S eszébe jut egy néhány évvel ezelőtt lejátszódott epizód amikor egy csorda rendőr gyerekestől kizavarta a fülkéből, mondván, hogy a törvény nevében lefoglalják, s keressen magának másikat. A mulatozás céljából lefoglalt fülkéből aztán a részeg rendőrök érzelmes népdalokkal szórakoztatták a megszeppent utasokat. Emberünk akkor megfogadta, gyerekkel többé nem utazik vasúton, se hosszú, se rövid távon, ahol durvalelkű szervek és faragatlan vasutasok kénye kedvének van kiszolgáltatva. Ne lássa a gyerek, hogyan kényszerül megalázkodni szüléje. Változnak az idők, változnak az emberek. Csak a mindenható, monopol helyzetben tetszelgő vasút nem képes megújulni, s továbbra is a szent RENDELETEKET vágja az ember arcába. És még többet is kell fizetnünk mindezért. (kövi) Az értékpapírok készítésének új módszere azonban nemcsak a szakemberek, hanem a hamisítók számára is meglehetősen vonzó volt és persze könnyen utánozható, ezért nyomtatásuk során a bankjegyekéhez hasonló, nehezen utánozható technikát kellett (s kell még ma is) alkalmazni. így lettek az értékapírok egyedi nyomtatásúak, rendkívül aprólékos és finom mintázattal. Általában két részből, a köpenyből (előlapból) és a szelvényívből állnak. A köpeny maga az értékpapír, amely fontos információkat tartalmaz. Ezen feltüntetik például az értékpapír típusát, kibocsátóját, névértékét, lejáratát, kamatozását és egyéb adatokat. A szelvényív szelvényekből (kuponokból) áll, ezek ellenében fizetik ki az osztalékot vagy a kamatot. Modern korunkban az értékpapírok e klasszikus formái mellett a nagyvilágban már új forma született. Az utóbbi néhány évben ezen a területen is hódítanak a számítógépek. Mivel nagyon megnőtt a viszonylag rövid lejáratú értékpapírok száma, nincs értelme a fizikai megjelenítésnek, vagyis papírok nyomtatásának. Ilyen típusú „értékpapír" vásárlásakor tehát megterhelik a vevő pénzben vezetett számláját, ugyanakkor elismerik a részére vezetett értékpapírszámlát az összegnek megfelelően. Említettem már, hogy az értékpapír különös dolog. Olyannyira különös, hogy megjelenése a közgazdászok vitáit is enyhén szólva felélénkítette. A szakemberek általában az értékpapír lényegét tekintve nem tudtak közös nevezőre jutni. Némelyek szerint az értékpapír olyan pénzösszeget képvisel, amelyet az adott időben lehet érte kapni. Mások viszont úgy vélik, hogy a jövőbeni pénz a lényeg, függetlenül attól, hogy osztalékról, kamatról, esetleg törlesztésről van szó. Ha a szakemberek vitáiról múlt időben szóltam, annak az az oka, hogy bár nálunk az értékpapírok az elmúlt négy évtized alatt nem tűntek el teljesen, az igaziak egy valódi piacon majd csak a közeljövőben kelnek életre. Ebből kifolyólag a negyven évvel ezelőtt elcsendesedett viták is várhatóan ezután élénkülnek fel. Mindenesetre az alakulóban levő, vagy frissen létrejött bankok-részvénytársaságok szakemberei az értékpapírok esetében a jövőbeni pénzekre helyezik a súlyt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezektől a papíroktól ne a gyors meggazdagodás lehetőségét várjuk. Megvásárlásuk hosszú távú befektetés, amellyel lassan, de biztosan - tehát a jövőben - növelhetjük vagyonunkat. Az értékpapírok több mint három évszázados múltat tudhatnak maguk mögött. Az évek során számtalan fajtájuk, változatuk alakult ki. Mivel a szakemberek többféle szempontból csoportosították őket, felosztásuk meglehetősen bonyolult. Tipikus fajtái: a váltó, a csekk, az adósságlevél, a kötvény, a részvény, stb. A következő cikkekben ezekkel ismerkedünk majd meg. ÚJ SZÚ 3 1990. VII. 9.