Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-04 / 155. szám, szerda

Gépkocsivezetők, figyelem! Nem fölösleges zaklatás Meleg nyári délután, árnyékban is több mint harminc fokot mutat a hőmérő. Aki csak teheti, a víz közelében keres enyhülést. A Nyugat-szlOvákiai Kerületi Rendőrkapitányság közlekedés-rendészeti osztálya dolgozóinak azonban a meleg ellenére is szolgálatba kell állniuk. Nyár elején az utak zsúfoltak, a hétvégi házakba, szabadságra igyekeznek az emberek. - Nálunk csak kivételes esetben mehet valaki a fő turistaidényben szabadságra. Aki nélkülözhető az irodákban, az is az országúton szolgál - tudjuk meg Pavol Haviernik őrnagytól, a közlekedésrendészeti osztály paracsnokától. - Június 19-ig a kerületben 901 karambollal volt több, mint a múlt év hasonló időszakában. A balesetek következtében százhúsz ember vesztette életét, ami negyvenkilenccel több, mint a múlt év említett időszakában volt. Szlovákiában a mi kerületünkben a legrosszabb a helyzet, minden harmincnegyedik baleset emberéletet olt ki, míg Szlovákia viszonylatában ötvenhét karambolra jut egy áldozat. Sajnos minden tizedik esetben szerepet játszott az ittasság. Közben a közlekedési járőrök felkészülnek a szolgálatra, felkapcsolják személyi számukat, majd Mlkvy főhadnagy szobájában eligazításra sorakoznak fel. A négy járőrkocsi a Dunaszerdahelyi> járásba indul. A főhadnagy utasítása: legyetek udvariasak, de ugyanakkor szigorúak a szabálysértőkkel szemben. A durva szabálysértésért, az ittas vezetésért azonban be kell vonni a jogosítványt... A négy rendőrségi kocsi egymás után gördül ki a ká^itányság udvaráról. A szlovák fővárost elhagyva mindenki más irányba veszi az útját, Jómagam Jozef Dorinsky zászlóssal és Antonín Bucko főtörzsőrmesterrel tartok. A járási székhely felé tartva a főtörzsőrmester panaszkodik: -A járművezetők egy része durv.i hozzánk. Az utóbbi időben többen a szemembe vágták: hiába vonjuk be a hajtási jogosítványt, holnap úgy is visszaszerzi. Nehéz megítélni, valóban így van-e, de attól tartok, van benne némi igazság, s ez nem hat ránk lelkesítően. A város előtt megáll a járőrkocsi. Az útszéli bokor mögött gyorsan felállítják a radarkészüléket. Ellenőrzésképpen megmérik a járőrkocsi sebességét, aztán egyikük a készülék mellett marad, a járőrkocsi pedig néhány száz méterrel tovább leparkol. - Egyes, itt a kettes, milyen a vétel? - Kiváló, kezdhetjük. -A rozsdabarna Fiat száznégy kilométeres sebességgel száguld - tudjuk meg az éteren keresztül. Középkorú férfi ül a volán mögött. Először meglepődik, aztán vitatkozni kezd. Azt állítja, hogy ó még az autópáKérem az okmányokat... (A szerző felvétele) lyán sem megy nyolcvan kilométernél gyorsabban. Hallani sem akar a bírságról, aztán azt mondja, szívesen fizetne, de nincs nála pénz. Később meggondolja magát, fizet, miközben szitkozódik és szemrehányást tesz az ellenőrzést végző rendőrnek: - Nincs jobb dolguk, mint az embereket piszkálni? A zászlósnak arcába szökik a vér, nagyot nyel, majd jó utat kíván a gépkocsi utasainak. Mivel észrevettek bennünket, további gépkocsi nem akad a horogra. A járőr gyorsan helyet változtat, de az új helyen már csak rutinellenőrzést végez. Dorinský zászlós egy piroš Škodát állít meg. Gumiabroncsai kopottak. A vezető azt állítja, mihelyt hazaért, kicseréli. Megússza bírsággal, a forgalmi engedély igazolólapját ezúttal nem vonják be tőle. - Néhány perc leforgása alatt már három olyan gépkocsit állítottam meg, amelyre felszerelték a vontatóberendezést, de nem vezették rá a forgalmi engedély igazolólapjára. A harminc-ötven koronás bírság senkit sem ösztönöz arra, hogy mielőbb rendezze a mulasztást. A továbbiakban néhány rosszul működő kézifék és egy trnavai rendszámú piros Škoda okoz gondot. Az utóbbi okmányaiban nem az a motorszám van beírva, mint a kocsiban. A gépjárművezető azt állítja, az év elején generáljavításon volt a jármú, észre sem vette, hogy a motor száma nem egyezik. Bevonják a forgalmi engedély igazolólapját, a többit majd a kerületileg illetékes járási rendőrkapitányságon intézik el. - Ideje odább állnunk - veti oda társának a főtörzsőrmester. A keskeny csallóközi utakon lassan halad a járórkocsi. A mezőn itt-ott már aratnak. Felbárhoz közeledünk, amikor szembe jön egy kis motorkerékpár. Nem tudom, mi késztette a volán mögött ülő járőrparacsnokot, hogy megállítsa, de hogy igaza volt, azt mindjárt megtudtam, amikor az okmányokat kérte. - Nincs vezetői engedélyem. Személyi igazolványa sincs a vezetőnek, sem útitársának. Szerencsére, az alkoholszonda nem színeződik be. Felveszik a tényállást, az adatokat is a két fiú a motorkerékpárt tolva gyalog indul a közeli település felé. Hátra-hátra néznek, ott áll-e még a rendőrkocsi, nem ülhetnek-e fel már a motorkerékpárra. A rendőrjárőr azonban helyben folytatja munkáját. Vagy két tucatnyi autó közül csak egy 1972-ben gyártott piros Moszkviccsal van baj. Csaknem szétesik, ahogyan a járőr egyik tagja tréfásan megjegyzi, a rozsda tartja össze. Be is vonják a forgalmi engedély igazolólapját. Sötétedik, amikor hazafelé indulunk. Útközben arról folyik a szó, hogy ilyen hőségben nem könnyű autót vezetni, időközönként érdemes pihenőt tartani, hogy a járművezető figyelme ne lankadjon. Az is szóba került, hogy ezen a napon túlsúlyban voltak az illedelmes gépjárművezetők, akik a közúti ellenőrzést nem zaklatásnak, hanem természetes dolognak vették. A kerületi rendőrkapitányságra érve összegezik a járőrök jelentéseit. Az alig hat órai szolgálat ideje alatt két hajtási jogosítványt - egyet ittas vezetésért tizenhárom igazolólapot vontak be, huszonöt járművezetőt, négy kerékpárost bírságolt meg. Videokamerával tíz helytelenül közlekedő járművet vettek fel, a vétkeseket a bizonyíték alapián vonják majd felelősségre. NÉMETH JÁNOS Hatalmi érdekek A koreai háborúról - négy évtized múltán Korabeli híradófelvételek őrzik az 1950-es év nyarának és őszének feszültséggel, félelmekkel teli hangulatát. Nyugat-Európában pánikszerűen halmozni kezdték az emberek az élelmiszert és benzint. A délamerikai követségeket elárasztották a vízumkérvények. Kitört a koreai háború. De miért az európaiak érezték magukat veszélyben? A választ csak a konfliktus nemzetközi-hatalmi háttere adja meg. KI TÁMADOTT ELŐSZÖR? Erre épült a harci cselekményeket indokló korabeli érvelés. S szinte eleve perdöntőnek számított a két rendszer kibékíthetetlen szembenállásából kiinduló történeti értékelésekben is. Miközben a történészek valójában mindmáig nem tudták hitelesen sem igazolni, sem megcáfolni az egykori indítóokot. Az viszont nyilvánvaló, hogy a kettészakadt ország egységének helyreállítása akkor, s még jó ideig attól vált függővé: ki, kit, kinek a támogatásával kebelez be. Két, a phenjani rádióban elhangzott közleményre hivatkozott annak idején a moszkvai Pravda. Az egyikben az állt, hogy a dél-koreai hadsereg 1950. június 25-én közel 10 hadosztálynyi erővel váratlanul támadásba lendült a 38. szélességi fok egész hosszában. A második pedig hírül adta, hogy az északkoreai területre mintegy három kilométeres mélységben behatolt ellenséget a néphadsereg erői visszavetették és ellentámadásba mentek át. Homlokegyenest ellenkező magyarázattal szolgált az Amerikai Egyesült Államok. A dél-koreai ENSZmisszió és a szöuli amerikai nagykövet jelentése alapján délről „ki nem provokált" támadásként jellemezte az éázak-koreai akciót. Tényleges bizonyítékokkal, persze, egyik oldalon sem szolgáltak. A fejlemények szempontjából ugyanis nem ez vált meghatározóvá, hanem az, hogy mindkét megokolás a maga térfelén eleve elfogadottnak számított, s a két nagyhatalom eszerint lépett fel a világ előtt. A történeti távlat azonban igényli a tisztázást. Nem valamiféle utólagos igazságszolgáltatás nevében, inkább a hatalmi politika tágabb összefüggéseinek és tanulságainak feltárása érdekében. VÁLTOZÓ ÉRTÉKELÉSEK Izgalmas beismerésekkel szolgált a közelmúltban a Novoje Vremja című szovjet hetilap hasábjain a koVisszasírjuk a totalitarizmust? De szépek is voltak azok a totalitárius évtizedek. Az ember nyugodtan sétálhatott vasárnap délután a hitvesével. Esténként bekapcsolta a tévét, s a villódzó kék fényben eltűnődhetett a világ dolgain, jutott idő a családra, a gyerekekre is, elég volt egyetlen újságot olvasni, hiszen mind ugyanazt írta. Most meg, a vasárnapi séta ünnepi hangulatát tönkreteszik a mindenféle olvasható agresszív, gyűlölködő, fasisztoid feliratok, kiragasztott memorandumok, progrom-ízű programok. Az ember önsanyargató késztetéssel figyeli a tévét, vásárolja és olvassa a legkülönfélébb lapokat a családi élet rovására, hogy megtudja, ki és milyen ürüggyel rúg a magyarba, mire hivatkozva követeli alapvető emberi jogaink csonkítását- nosztalgiázik alkalmi ismerősöm, az ,,ember", aki nyíltan vallja, tagja maradt az egykori állampártnak, miközben vádlóan rámemelve ujját kimondja a szentenciát: „Ezt, a nacionalizmus, a sovinizmus feléledését érték el a novemberi pártellenes tüntetések résztvevői." Valóban, sokan tartottak novemberben, decemberben a 22 évvel ezelőtti soviniszta hullám ismétlődésétől. Aggodalmaik ,,a Téren" elhangzott nyilatkozatokat hallgatva, megalapozatlannak tűntek. ígéretesen hangzottak az akkoriban megfogalmazott koncepciók, nyilatkozatok is. És persze, már akkor napvilágot láttak olyan gyűlölködő és gyűlöletet szító írások (többek között a kommunista Pravdában), amelyek a pártállam idején nem jelenhettek volna meg. Furcsa volt a pártállam négy évtizedes gyakorlata. Megnyomorított minden kezdeményezést, elnyomott minden követelést. Az udvarias kérést is államellenes bűnténynek tekintette. Patriarchális családfőként uralkodott az ország, valamennyi nemzet, nemzeti és más kisebbség fölött. Értésünkre adta mit akarhatunk, mit szerethetünk, s cserébe személyi autonómiánkért, önrendelkezési jogunkért megígérte és szavatolja is valamiféleképpen a puszta életünk fenntartásához szükséges eszközöket (munkaerőre mindig is szükség volt). Amit adott, (az állampolgároknak, kisebbségeknek) rendszerint a nagy testvérre, az orosz patriarchára sandítva tette, összhangban állt ez az ideológiájával is, mely szerint az embernek nincsenek veleszületett jogai, mert az úgynevezett emberi jogok csupán „társadalmi termékek". Az egyetemes emberi jogokra úgy tekintett, mint az országok élén álló patriarchánk kizárólagos hatáskörébe tartozó családi belügyekre. Ebben a szemléletben inkább az utcáról befogadott árvák voltunk, mint születésünknél fogva jogokat szerzett családtagok. Mégis kaptunk valamilyen védelmet a legerőszakosabb családtagok támadásaival szemben, hiszen Árvácska módjára hozzájáráltunk a család vagyonának gyarapításához. Szabad prédának csak a patriarcha tekinthetett minket. Neki pedig nem volt szüksége arra, hogy jogainkat csorbító intézkedéseinek valós célzatát magyarázza. A pártállamot decemberben megfosztottuk atyai hatalmától. Úgy éreztük testvérek, vagy - ha már nem fogadjuk el a nagy francia forradalom testvériség eszméjét - legalábbis egymásra utalt sorstársak vagyunk, akiket összeköt a közös múlt, a közös érdek és - remélhetőleg - a közös európai jövő is. Mára azonban kiderült, alaposan tévedtünk. Egyes pártok alapvető jogainkra törnek - azokra, amelyeket még a népirtás bűntettével alaposan gyanúsítható paranoiás patriarchák is elfogadhatónak tartottak. Akadnak, akik nemzeti identitásunktól akarnak megfosztani, mondván, hogy mi voltaképpen csak szlovák származású, sőt szlovák anyanyelvű magyarok vagyunk, mivel Szlovákiából a második világháború után már deportálták és kitelepítették egyszer a magyarokat. Nekirontanak olyan történelemoktatási koncepciónak, amely hitelesebb képet festene a közép-európai nemzetek, a cseh-szlovák-magyar történelemről. A sztálinista internacionalizmus elszigetelte egymástól a nemzeteket, s olykor - úgy tűnik - nemcsak egymástól, de saját történelmünktől is. A szlovákok többségét alapos meglepetésként érte, hogy Magyarországon, sőt Romániában is jelentős számú szlovák kisebbség él. Alig egy évvel ezelőtt még elhitték a hivatalos propaganda állítását, hogy a Bulgáriából menekülők tömegei nem törökök, hanem mohamedán vallású bolgárok (mintha nem lenne teljesen mindegy milyen okból kényszerítenek egy kisebbséget szülőföldje elhagyására; mintha az egyenjogúságnak is kasztjai lennének). Honnan is tudhatnánk, hogy a polgári demokráciákban miként szavatolják a kisebbségek tagjainak egyenjogúságát? És honnan tudhatnák, milyen jogokat biztosított a kisebbségeknek az „uhorský" magyar országgyűlés? Az iskolában nem (vagy inkább nem ezt) tanították! Az állami oktatásügy nem arra nevelt minket, hogy egymás nélkül nem tudunk meglenni, hanem arra,, hogy nélküle nem tudunk (és ne tudjunk) egymással kijönni. Nem a most nyiladozó demokrácia hívta életre a sovinizmust! A demokrácia csupán a lehetőségét adta meg annak, hogy a totalitárius hatalom által felnevelt emberek, illetve csoportosulásaik nyíltan hangot adjanak a korábbi lappangó gyűlölködésnek, hogy demokratikus jelszavak hangoztatása nélkül fejezhessék ki azonosulásukat a sztálinizmus nemzetiségellenes politikájával. Végül is az olyan érvek, hogy Bulgáriában nem élnek törökök, csak mohamedán vallású bolgárok, Szlovákiában pedig legfeljebb szlovák anyanyelvű elmagyarosított szlovákok százezrei élnek, kísértetiesen emlékeztetnek Sztálin egy korai tanulmányának érveire (tudományos „elmélyültséggel" sikerült bizonyítania, hogy a zsidó nem zsidó). Beérett a Sztálin által elvetett mag - méghozzá egy olyan politikai rendszerben, amely a sztálinizmus elleni harcot tűzte zászlajára. A történelemben számos ilyen paradoxon adódott. Az emberiség úgy látszik képtelen tanulni múltjából, képtelen megérteni azt, hogy a kisebbségek jogait nem lehet megnyirbálni anélkül, hogy ne szenvedjenek csorbát az egyetemes emberi jogok, s hogy ne kerüljenek veszélybe a többség emberi jogai is. FEKETE MARIAN reai háború kérdéskörének egyil szovjet szakértője, Borisz Szlavinsz kij történész. Azok közé tartozott akik korábbi munkáikban azt hang súlyozták, hogy az USA aktívan ké szült a Korea elleni támadásra, é; „nyíltan támogatta a dél-koreai kor mánynak a Koreai Népi Demokrati kus Köztársaság elleni támadás előkészületeit". Ma viszont diplomá ciai dokumentumok és visszaemlé kezések beható elemzése alapjár arra a megállapításra jutott, hogy dü Amerikai Egyesült Államoknak nen állt érdekében a dél-koreai rezsin buzdítása. Az amerikai diplomádé és a távol-keleti hadigépezet a Tajvant fenyegető veszéllyel volt elfoglalva, nehogy az is a kínai invázie áldozatául essen. Szovjet történészek ma már felteszik a kérdést: születhetett-e olyar politikai döntés, hogy a dél-koreaiala demarkációs vonalat meg-megsértve hirtelen általános támadásbe menjenek át. Ehhez nagyarányú előkészületekre lett volna szükség felkészült támadót viszont aligha lehetett volna három kilométer mélységben feltartóztatni. S ki adott pa rancsot Északon a támadásra: Kin lr Szen, a „nagy kormányos", vag^ maga Sztálin? Borisz Szlavinszki ezzel kapcsolatban a következőke írja: „Úgy vélem, kizártnak tekinthe tő, hogy a KNDK önállóan fontoi döntést hozhatott volna. Valószínű Sztálin felmérte a távol-keleti hatalmi-politikai erőviszonyokat, s úg> látta, hogy a koreai népi demokratikus erők gyors győzelmet érhetneI el, s a polgárháború révén Észak éi Dél egysége is megvalósítható.' Sztálin szeme előtt nyilván Kína példája lebegett, mely szétzúzta az amerikaiak támogatását élvező Csang Kaj-sek hadseregét. Úgy vélte, az amerikaiak ezúttal sem mernek beavatkozni, feltartóztatja őkel a „kínai szindróma". Az amerikai stratégák szerint viszont Sztálin - minthogy a Szovjetunió még nem volt felkészülve az Amerika elleni háborúra -, Koreában „tesztelésnek" vetette alá ellenfelét. Maga Truman elnök úgy értékelte a helyzetet: Moszkva szándékosan igyekezett fegyveres konfliktusba sodorni az USA-t a TávolKeleten, hogy szabadon cselekedhessen a világ más tájain, főleg Európában. Sőt, Nyugat-Európa elvesztésének rémképe is felsejlett. Ezt tükrözte a menekülési hisztéria. MÉRHETETLEN ÁLDOZATOK A koreai háború felidézte Bradley szövetségi vezérkari főnök szerint egy „... másutt, más pillanatban kitörő, más ellenség ellen folyó, egészen más háború" veszélyét. A harmadik világháború kísértete bejárta a világot. A több mint két évig tartó, a világ legkülönbözőbb pontjain lezajlott tárgyalások nyomán csak 1953. június 27-én került sor a fegyverszüneti megállapodás aláírására. Ez visszaállította a megelőző állapotokat, a 38. szélességi fok továbbra is választóvonal maradt. A két országrész egyesítése - északi vagy déli kizárólagosság alapján - meghiúsult. Mindkét harcoló fél mögött egymással szembenálló rendszerek és nagyhatalmi érdekek álltak. Vannak, akik úgy vélik, hogy épp e hatalmi „erőpróba" nyomán vált nyilvánvalóvá: sem az USA, sem a Szovjetunió nem érvényesítheti büntetlenül nagyhatalmi törekvéseit. De Vietnam és Afganisztán arról tanúskodik, hogy nem hatott a ráébresztés erejével. A mérhetetlen áldozatok ellenére sem. Az eddig közzétett hivatalos adatok 34 ezer amerikai, negyedmillió kínai és közel egymillió koreai áldozatról szólnak. A Novoje Vremja említett cikke azonban a sebesültekkel együtt több mint egymillió kínai áldozatot emleget. S szinte hihetetlen: a polgári áldozatokat is beleszámítva 9 millióra teszi a koreai áldozatok számát. Az idézett szerző beismeri, hogy a szovjet áldozatokról nem kerültek nyilvánosságra adatok. „Erről is szólni kell végre" - írja. Ki tudja, vajon a csehszlovákiai résztvevők megszólalása nem járulna-e hozzá a mindeddig homályban maradt számos össszefüggés megvilágításához. Több hazai lap erre hívja fel a figyelmet a negvvenedik évforduló alkalmából. KISS JÓZSEF ÚJSZIV 4 1990. VII. 4.