Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-30 / 176. szám, hétfő

Demokrácia vagy diktatúra? A mai Lengyelország (Közép-Európa) politikai és morális gondjai Az alábbi cikket a neves francia napilap, a Libération közölte Adam Michnik tollából, aki a Szolidaritás és a KOR alapító tagja, a mai lengyel közélet egyik meghatározó egyénisége, parlamenti képviselő, a Gazeta Wyborcza napilap főszerkesztője. Fejtegeté­sei, találó észrevételei nemcsak Lengyelországra, hanem a többi közép-európai, volt szocialista országra is vonatkoznak. ÚJ SZÚ Politika és erkölcs A politika szerintem nem más, mint egyfajta módszer, mondhatni technika. Hozzásegít olyan célok eléréséhez, amelyek az adott hely­zetben, sajátos körülmények és konkrétan megszabott mederben le­hetségesek. Ilyen megközelítésben a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan minősítése a politikán kívüli szférába tartozik. A politikusok viselkedésük erkölcsösségét rend­szerint kizárólag pragmatikus szem­pontok szerint ítélik meg, tehát csu­pán azt vizsgálják, hogy választott eszközeik révén közelebb kerülnek-e céljaik eléréséhez, vagy sem. Ma­chiavelli hírhedt nézeteivel vitázva Montaigne viszont azt állította, hogy ha a politikus megszegi az alapvető etikai normákat, akkor ezzel defor­málja önmaga arculatát, követke­zésképpen szavai, tettei elveszítik hitelességüket, társadalmi súlyukat, s ez a közéletben végzetes. Igazat kell adnunk a nagy francia irónak és bölcselőnek, ám mégsem cáfolható az, hogy a politika és az erkölcs mégis csak két különböző világba tartoznak. Nekünk, másként gondol­kodóknak - akik éveken át küzdöt­tünk a totalitárius rendszer megbuk­tatásáért - a politikáról és a közélet­ről természetesen Machiavellitől merőben más az elképzelésünk. A totalitárius rendszer éveken ke­resztül, szinte véget nem érő össz­tüzet zúdított ránk, a legkülönfélébb támadásokat indított szabadságunk, emberi méltóságunk és az igazság ellen, nem riadt vissza a legkülönbö­zőbb rágalmaktól sem. Éppen ezért a politikai megnyilvánulásainkban, tetteinkben mintegy védekező ref­lexként az erkölcsi, etikai értékrend hangsúlyozott szerepet kapott. Művészemberekből - politikusok Az entellektüelek, a szellemi élet képviselői akaratukon kívül léptek a politikai porondra. Európa e térsé­gének egyik legfőbb sajátossága napjainkban az, hogy művészembe­rek kerültek a politikai élet élére. Tetteinkben Václav Havel gondolata bátorított bennünket. Sokáig mind­annyiunkat igyekeztek kiszorítani a közéletből, ám erkölcsi hatalmunk, társadalmi súlyunk, - ahogy a kiváló cseh értelmiségi hangsúlyozta - napról napra nőtt. Hittünk abban, hogy politikánk egy szép napon erő­szak, gyűlölködés és bosszú nélkül győzedelmeskedik. Kultúránk ke­resztény szellemiségéhez híven igyekeztünk mindig különbséget tenni a bűn és a bűn elkövetője között, elvetettük a kollektív bűnös­ség elvét. A közelmúltban és ma is ezek az erkölcsök, ezek az elvek vezérlik tetteinket, állásfoglalása­inkat. Megtorlást - mindenáron? Döbbenten tapasztaljuk, hogy el­lenvetéssel, olykor szinte már ellen­szenvvel találjuk szemben magun­kat. Sokasodnak az erőszakos cse­lekedetek, mind gyakrabban meg­torlásra, bosszúra bujtogató felhívá­sokat hallunk. Már-már azt hiszen, mintha rossz szellemeket is kien­gedtünk volna ama bizonyos palack­ból. Honnan kerültek elő ezek a rossz szellemek, miért erősödnek olyan hangok, amelyek számunkra mindig is ellenszenvesek, erkölcste­lenek voltak? Megrökönyödve vesz­szük tudomásul, hogy erősödnek az alantas indulatok, a legkülönfélébb intrikák és konfliktusok, hogy se sze­ri, se száma a legkülönfélébb rágal­maknak. Embereket vádolnak, hogy titkos ügynökök voltak, s ma is tart­ják a kapcsolatot a sötét erőkkel. Mások azt követelik, hogy a meg­buktatott rezsim minden vezető kép­viselőjét börtönözzék be, minden egykori tisztségviselőn álljanak bosszút. Az alantas ösztönök meg­mételyezik közéletünket, emberi kapcsolatainkat. Szinte naponta ta­núi vagyunk az alantas ösztönök, a sovinizmus, az idegengyűlölet, a cigányok, az AIDS-betegek iránti ellenszenv, a zsidóellenesség, a po­pulista demagógia megannyi más megnyilvánulásának. Mi, a másként gondolkodók, akik mindig következetesen ragaszkod­tunk erkölcsi, etikai értékrendünk­höz, döbbenten tekintünk szét eb­ben a felizzott, felszított társadalmi légkörben. Újra és újra föltesszük magunkban a kérdést: nem va­gyunk-e valamennyien a totalitárius rendszer, a kommunizmus gyerme­kei? Nem hordozzuk-e továbbra is magunkban a megdöntött rendszer szokásait, deformált erkölcsét, pon­tosabban: erkölcstelenségeit? Hi­szen a rendszer halála nem jelenti automatikusan a totalitárius erköl­csök végleges kimúlását! A kommu­nizmus rabszolgái nem tűnnek el rögtön azt követően, hogy végképp befellegzett egy párt diktatúrájának. E tájon és máshol is a kommuniz­mus kikezdte, tudatosan gyengítette a nemzeti azonosságtudatot, bűnö­sen visszaélt a szociális szempont­ból igazságos társadalmi rendet áhí­tó természetes emberi vággyal, tö­rekvésekkel. Most, amikor a kom­munista ideológia döntő vereséget szenvedett, a múlt súlyos hibái miatt a sovinizmus és az elvakult populiz­mus támadja meg a nyiladozó de­mokratikus rendszert, mint a rák az emberi szervezetet. Mindezek tudatában, itt és most nem szabad megfeledkeznünk sú­lyos történelmi tapasztalatainkról: a térségben a nacionalizmus és a populizmus összefonódása mindig a fasizmust hozta a nyakunkra. A mai átmeneti korszakban, tehát a totalitárius rezsimből a demokráci­ába való átmenet időszakában a fő konfliktust nem a politikai pártok és programjaik közötti különbözőségek jelentik. Ennek az időszaknak a fej­lődési logikája egyfajta egyezséget követel meg a legfontosabb pártok­tól és politikai mozgalmaktól, éspe­dig a formálódó demokrácia érdeké­ben. Ennek a politikai egyezségnek - nevezhetjük kompromisszumnak is - megszegése brutális megnyilvá­nulásokhoz, anarchiához, politikai zűrzavarhoz vezethet. S ez a zűrza­var óhatatlanul diktatúrába torkollna. Két szakasz Mai dilemmáinkat másképpen is megfogalmazhatjuk. Minden forra­dalom - függetlenül attól, hogy em­beréleteket is követelt, vagy vértelen volt - szükségszerűen két szakasz­ban megy végbe. Az első fázisban a szabadság kivívása a döntő cél. A második szakasz lényeges eleme a hatalomért vívott harc és a leszá­molás a régi rendszer képviselőivel. A szabadságért vívott harc gyönyörű szakasz. Aki ebben, részt vett, em­berfeletti mámort, leírhatatlan örö­möt érzett azokban a napokban. A megtorlás logikáját más pszicho­lógia vezérli. Ez a logika kérlelhetet­len. A tegnapi ellenség, a megdön­tött rendszer képviselőinek eltávolí­tásával, vagyis a közélet megtisztí­tásával kezdődik. Utána a megtorlá­sok, a bosszú ellenzői kerülnek sor­ra, akik nem is oly rég még ellenzé­kiek, majd pedig a forradalom elindí­tói voltak. Őket követik az egykori ellenzékiek hívei, védelmezői. Foko­zatosan elhatalmasodik a bosszú, a gyűlölet pszichózisa. Majd beindul a megtorlás mechanizmusa, amely hasonlatos a jakobinusok, vagy az iráni iszlám forradalom közismert terrorjához. A mai Európa mégis ismert kivételt, s ez pedig Spanyol­ország. A diktatúrából a demokráci­ába vezető spanyol út bizonyítja, hogy ki lehet építeni olyan államot, ahol az egykori nagy politikai ellen­felek, a bebörtönzők és a bebörtön­zöttek élhetnek közös hazában. Együttélésük lényege az, hogy meg­tanulták tisztelni a pluralizmus, a to­lerancia és a tisztességes politikai harc alapvető szabályait. Tét: a demokrácia Tükörbe kell néznünk és szembe­néznünk önmagunkkal, lelkiismere­tünkkel, s bevallhatjuk: mindannyi­unkat valamilyen formában megnyo­morított, mindannyiunkban nyomot hagyott a totalitárius kommunista re­zsim. Nincs demokratikus politikai kultúránk, nincs demokratikus intéz­ményünk, nem tudjuk, miként kell a demokratikus társadalomban de­mokratikusan együttélnünk. Közép­és Kelet-Európa minden egyes or­szágának történelmében vannak olyan időszakok, amelyeket a de­mokrácia iránti ellenszenv határo­zott meg. Maradjunk a lengyel pél­dánál és elevenítsük föl Pilsudski marsall életútját. Egy időben ő teste­sítette meg a nemzeti függetlenség és szabadság kivívását célzó leg­szebb lengyel hagyományainkat. Ô lett az 1918-ban függetlenséget visszanyert lengyel állam hadsere­gének főparancsnoka, az első sza­bad választások egyik szavatolója. Egyike volt azoknak, akik egyénisé­gükkel megteremtették a feltételeket olyan alkotmány elfogadásához, amely annak idején a legdemokrati­kusabbak közé tartozott az akkori Európában. Ám tanúja volt annak is, amikor a lengyelek képtelennek bizonyultak a kompromisszumra, s amikor első köztársasági elnökünket, Narutowi­czot meggyilkolták. Ekkor egy időre visszavonult a nyilvános politikai szerepléstől, aztán három év múltán fegyveres segítséggel visszatért, s a parlamentáris demokrácia foko­zatosan elhalt. Azt a férfiút, aki nem­zeti függetlenségünk atyja volt, ké­sőbb súlyos személyes felelősség terheli a diktatúra kialakulásáért, po­litikai ellenfeleinek bebörtönzéséért. Pilsudski drámája figyelmeztető mai politikusaink számára. Annak idején - kommunisták és szovjet tanács­adók akkor sem befolyásolták tette­inket - képtelenek voltunk megte­remteni a demokratikus jogállamot. Az entellektüel ilyen veszélyekkel szemben tehetetlen. Ha politikus lett, akkor mélyen elgondolkodik, melyik az üdvözítő, a célhoz vezető út. Az etikus ember - az entellektü­elből lett politikus mindenképpen ilyen akar maradni - nagyon jól tudja, hogy ezúttal is csak az igaz­ság mellett teheti le a voksát. Ez a mai helyzet lényege. Tudjuk azt, hogy születőfélben lévő demokráci­ánk törékeny, a tévedések és a túl­kapások leleplezésével még inkább azzá válhat. Szembe kell néznünk napjaink dilemmájával. Ehhez a tö­rékeny demokráciához legyünk hű­ek? Vagy eszméinkhez, erkölcsi ér­tékrendünkhöz híven ragaszkodjunk az oszthatatlan igazsághoz, amely nincs tekintettel a hatalomra, az adott realitásokra? Olyan súlyos dilemma ez, amely­re még senki sem adott előremutató választ. Van amiben már utolértük a Nyugatot SZÁZEZER KORONA ÓVADÉK Egy harmincéves roma férfi - aki ez idá[g ne m kevesebb mint tízszer került összeütközésbe a törvénnyel s a börtönöket is megjárta már - még tavaly szeptemberben elő­nyös üzletet kínált a losonci főutca forgatagában egy hiszékeny polgár­társnak. A negyvenkét éves férfi lép­rement, 92 000 (kilencvenkétezer) koronát nyújtott át a segítőkész üzle­tembernek, aki megígérte, rövid időn belül nyugatnémet márkát ad érte. Hetek, hónapok is elmúltak, de a márkaköteg nem jutott el a szom­széd járásba a címzetthez. A káro­sult, más lehetősége nem lévén, fel­jelentést tett. A járási ügyész július hatodikára állíttatta elő a valutaüzért, azzal az elhatározással, hogy bizo­nyítékok birtokában vizsgálati fog­ságba helyezi. A valutázóval megje­lent egy barátja is, aki a Büntető Perrendtartás július elsejétől érvé­nyes módosítása értelmében 100 000 (százezer) korona óvadé­kot ígérve kérte barátja, illetve távoli rokona szabadonbocsátását. Dr. Pavol Porubský, a járási ügyész a büntetett előéletű fiatalem­bert az előírások értelmében szaba­don engedte. Az, amit eddig csak a nyugati filmekből ismertünk, Lo­soncon valósággá vált. A visszhang nem maradt el. So­kan felháborodva, sokan közömbö­sen fogadták a precedens nélküli esetet, egyesek dicsérték, mások elmarasztalták a járási ügyész dön­tését. Kérdéseimmel én is bekopog­tattam hőzzá: - Az, hogy egy többszörösen bün­tetett előéletű egyén egy ilyen - lai­kusként is merem állítani „súlyos" bűncselekmény elkövetése után szabadlábon van, mennyire humá­nus dolog ön szerint? Nem rejt ez újabb veszélyeket, fenyegetéseket önmagában? - Kérem, ez nem egyéni benyo­mások kérdése, az új törvény ugyan­is erre lehetőséget ad. Viszont tud­ni kell, hogy mindez csak bizonyos játékszabályok betartása mellett jö­hetett létre. A vizsgálat természete­sen folytatódik, s elárulhatom, a va­lutaüzért több évi feltétel nélküli sza­badságvesztés fenyegeti, őt, és a kezesét is alaposan kioktattjuk, mielőtt a szabadlábra helyezés megtörtént volna, így semmilyen ve­szélyt nem látok. - Mik ezek a játékszabályok, és milyen biztosítékokat nyújtanak szá­munkra, állampolgárok számára? - A gyanúsított és a pénzes kezes is tud róla, hogy a számlánkon lévő összeget azonnyomban elvesztik, az államkasszába vándorol, mihelyt a gyanúsított bujkálni kezdene, nem lenne elérhető, nem,reagálna a pos­tánkra vagy bármilyen újabb „akció­ba" kezdene. Megnyugtatásul el­mondhatom, hogy a valutaüzér na­gyon komolyan veszi a feltételeket, nemrég engedélyt kért a járás terü­letének rövid elhagyására. Az állam­polgárok pedig biztosak lehetnek abban, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését. - Az óvadék a törvény szerint legalább 10 ezer korona, de elérheti az egymilliót is. Mi szerint állapítot­ták meg az óvadék összegét ebben az esetben? - A gyanúsított vagyoni helyzetét, a közte és a kezes között létrejött megegyezést, az általa elkövetett legutóbbi vagyonjogi bűncselek­ményt (1986-ban), illetve a keletke­zett kár nagyságát vettük figyelmbe. - Mi lesz a károsulttal? Vissza­kapta már a pénzét? Egyáltalán, ezek után nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe? - Miből és kitől kapta volna vissza a pénzét? A százezer korona a ke­zesé, esetleg az államé lesz, de semmiképpen sem a károsulté. Ő a pénzét csak az ügy lezárása után, részletekben kapja vissza az elítélttől. Nem értem, miért lenne ki­szolgáltatott helyzetben a károsult, hisz ha a gyanúsított újból megkör­nyékezné őt, csak a saját helyzetén rontana. POLGÁRI LÁSZLÓ 1990. VII., 31. Késedelem H. I.: Fél évvel ezelőtt építőanya­got rendeltem. Egy héttel ezelőtt értesítettek, az árut vagonba rakták és útnak indították. A tehervonatok, mint ismeretes nem közlekednek menetrend szerint, ezért nem vár­tam az állomáson a vagont. Vártam viszont, hogy értesítenek majd az érkezéséről. Három napra rá meg is jött az értesítés, menjek, rakjam ki a vagont. Persze, a távirat este jött meg, s így csak másnap reggel mehettem kirakodni. Az állomásfő­nök azzal fogadott, a vagon már két napja áll az állomáson, s ezért több mint 2000 korona penálét (bírságot) kell fizetnem a távirat költségén kí­vül. Hiába védekeztem, hogy fél napja sincs még annak, hogy meg­kaptam a táviratot, s ha akartam volna, sem kezdhettem rögtön kira­kodni, mert telihold volt ugyan, de az áru zárt vagonban volt. Csupán a vállát vonogatta, mondván, hogy a rendelet előírja, nekem kell min­den reggel hatkor telefonon érdek­lődnöm, megérkezett-e a szállít­mány, s a késedelmes kirakodás minden egyes órájáért 75 koronát számláz. Még aznap elmentem egy ügyvédhez is, aki azt mondta, a vas­út követelése jogos, de próbáljak velük megegyezésre jutni a birsag összegét illetően. Mi ezzel szemben azt tanácsol­juk, ne igyekezzen megállapodásra jutni. Vagy jogos a vasút követelése, s akkor kíméletlenül behajtják a tel­jes összeget, vagy jogtalan a köve­telés, akkor ráállnak bármilyen meg­állapodásra, mert csak nyerhetnek vele. Tény, hogy a címzet hat órán belül köteles a vagont kirakni. Ezzel a határidővel kapcsolatban nyilván alapvető kérdés, mikortól számítják, a címzett köteles-e óránként/eset­leg naponként érdeklődni, megérke­zett-e a szállítmány, vagy a vasút kötelessége-e értesíteni a címzettet a szállítmány megérkezéséről? Az ide vonatkozó rendelkezéseket la­pozva nem találtunk utalást arra, hogy a címzett lenne köteles minden reggel hat órakor érdeklődni, érke­zett-e számára szállítmány. Arról vi­szont találtunk rendelkezést, hogy a vasútállomás 2-3 órával a vagon vágányra állítása előtt köteles érte­síteni a címzettet a szállítmányról. Az állomásfőnök állítása tehát - enyhén szólva - megalapozatlan. A vasutat terheli a kötelesség, hogy értesítse a címzettet, szállít­mány érkezett a nevére, jöhet kirak­ni. A címzett kötelessége az, hogy a feladó értesítése alapján úgy ren­dezze a dolgait, hogy a vasút értesí­tését át tudja venni munkaidőben és munkaidőn kívül is. Az értesítés tör­ténhet telefonon, távirattal, futárral stb. Az értesítés „kézbesítésének" napja és órája - tekintettel a nagyon rövid határidőre - rendkívül fontos. A táviratnál szinte kivétel nélkül megállapítható, mikor adták fel (a posta feltünteti), ritkábban az, mikor kézbesítették. A szabályzat ezért olyan megoldást választott, hogy a tényektől függetlenül a táviratot 4 órával a feladását követően kell kézbesítettnek tekinteni. Ezért pél­dául, ha a vagon hétfőn érkezett meg az állomásra, de önnek csak kedden este küldtek táviratot, példá­ul 19 órakor, este 23 órától számít­ják a hatórás határidőt. Tény, hogy ön a vagont nem rakta ki a kézbesí­téstől számított hat óra alatt, a leve­lében viszont legalábbis utal arra, hogy a vágány, amelyre a vagont félreállították, nem volt kivilágítva (holdfénynél kellett volna rakodni). Ilyen esetekben pedig az éjszakai órákat nem lehet beszámítani a hat­órás határidőbe. Egy további ren­delkezés értelmében nem lehet a bírságot követelni akkor sem, ha a címzett késedelembe jutott ugyan a vagon kirakásával, de a vagont egyébként sem vitték volna el az állomásról, például ha a hétfőn a vasútállomásra állított vagonokat amúgyis csak csütörtökön vontatták volna el. Mindent egybevetve, a feltehető­leg 30 órára rúgó állásidőből az elmondottak szerint legalább 24 órát le kell számítania késedelmes érte­sítés okán, s a fennmaradó hat órá­ból még további órákat, mivel éjsza­ka a kivilágítatlan pályán nem lehet kirakni a vagont. F. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom