Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-19 / 167. szám, csütörtök

A kitelepítés bűntett volt... Ján Mlynárik történész a németek és magyarok háború utáni elűzéséről Az események forgatagában ta­lán nem is tudatosítottuk, hogy a Szövetségi Gyűlés kamaráinak 4. együttes ülésén, számunkra, cseh­szlovákiai magyarok számára, egy alapvetően fontos kijelentés hang­zott el, mégpedig egy szlovák képvi­selő ajkáról. Mindjárt az ülés elején kért szót dr. Ján Mlynárik történész, a Nemzetek Kamarájának képvise­lője. Felszólalásában a többi közt kijelentette: ,,A háború után büntettet követtek el a kárpáti és a szudétanémetek ellen, akiket a mi gestapizmusunk űzött el innen. Erőszakot követtek el a magyarokkal szem­ben is. Követelem, hogy érvénytelenít­sük azokat az elnöki rendeleteket ebből az időszakból, amelyek mindennek törvényes alapot adtak, s mind­ezt lehetővé tették. Ilyen tehertétellel nem mehetünk Euró­pába. Legközelebbi nyugati szomszéda­ink világos választ várnak tőlünk!" , Tudtommal 1945 után csehszlovák al­kotmányos tényező részéről a parlament ülésén még nem hangzott el ilyen ér­telmű kijelentés. Dr. Ján Mlynárikról még el kell monda­nunk, hogy a 60-as évek végén a prágai Színművészeti Aka­démia docenseként történelmet adott elő, ahonnan a katonai megszállással szemben tanúsított elutasító magatartása miatt elbocsá­tották. Hat évig a Nemzeti Színház díszletezómunkásaként, további hat éven át pedig a Slávia kávéház kazánfűtőjeként kereste kenyerét, majd tizenhárom hónapra a hírhedt ruzynéi fegyházba zárják, s ezután kiutasítják Nyugat-Németországba. -Mindez valójában a rendszer bosszúja volt azért, mert szembe­szegültem vele, mert Václav Havel után, Dominik Tatarkával együtt a Charta 77 első aláírói közé tartoz­tam, s kidolgoztam a csehszlovákiai németek kitelepítése történetének téziseit, felelősségre vonva azokat az embereket, illetve politikusokat, akik ezt a büntettet elkövették - vá­laszolta kérdésemre a neves szlo­vák történész, majd így folytatta: - Mert én bűntettnek tekintem azok erőszakos kitelepítését és vagyonuk elkobzását, akik nyolc évszázadon át itt éltek. Ezeket az embereket a kiűzetés első szakaszában megkí­nozták, sokukat a halálba hajszol­ták, vagy megölték. A szudétanéme­tek eddigi kutatásai szerint az erő­szakos kitelepítés során vagy követ­keztében 140 000 ember halt meg. -£ngedje meg, hogy megkér­dezzem: Milyen indíték ösztönözte önt e kérdés kutatására? - Ez a kérdés azért foglalkozta­tott, mert a modern csehszlovák tör­ténelem kutatója vagyok, s vélemé­nyem szerint mindaz a rossz, ami Csehszlovákiát 1945 után érte, nem 1948-cal, a kommunista hatalomát­vétellel, hanem éppen ezzel az em­bertelen aktussal, az embereknek otthonukból való kiűzetésével kez­dődött. S ez, mint ismeretes, nem­csak a kárpáti németeket és a szu­détanémeteket érintette, de a há­romnegyed milliónyi dél-szlovákiai magyarság életét is befolyásolta. - Vannak-e személyes élményei, emlékei e sötét évekből? - Én Füleken születtem, majd a felső-nógrádi Zelenén éltem, s ott kerültem kapcsolatba ezekkel az eseményekkel, méghozzá, úgy­mond, családon belül. Egy füleki magyar hentescsalád vőlegényt ke­resett lányuk számára, s eljöttek Zelenébe is, s az én akkor húszéves bátyámra esett a választásuk. E fur­csa „kézfogó" oka az volt, hogy szlovák-magyar vegyesházasság esetében nem telepítették ki őket. Ám, miután a kitelepítések meg­szűntek, valahogy elhalványult a család érdeklődése bátyám iránt, aki, mivel fülig szerelmes volt a szép menyasszony-jelöltbe, nehezen vi­selte ezt a változást... Unokanővé­rem viszont Mazár Sándor losonci ügyvédhez ment férjhez, akit ugyan­csak kitelepítettek. Ezekre a részletekre azért emlék­szem, mert tudtam, hogy a kitelepí­tést ezek az emberek nagyon nehe­zen viselték. Emlékszem például ar­ra, hogy Losoncon egy drótkerítés­sel körülhatárolt térre hajtották őket, s az utcákat sepertették velük. Jólle­het történelmileg a szlovákiai ma­gyarok sorsának alakulása más volt, mint a szudétanémeteké, de őket az erőszakos elnemzetlenítés is sújtot­ta. Ha szülőföldjükön, Csehszlová­kiában akartak maradni, szlovák nemzetiségűnek kellett magukat vallani. Ha ezt nem tették meg, a szudétanémetek helyére, a cseh határvidékre deportálták őket mező­gazdasági munkára. - Ez a kérdés is a csehszlovák történetírás fehér foltjai közé tarto­zik. A közvélemény, s különösen a fiatalabb nemzedékek alig tudnak valamit ezekről az eseményekről. Pedig, véleményem szerint, a múlt ismerete, tényszerű feltárása, a „ta­butémák" higgadt megvitatása erő­síthetné Csehszlovákia nemzetei­nek és nemzeti kisebbségeinek összetartását... - Egyetértek önnel. Ezeket a kér­déseket nem lehet továbbra is el­hallgatni. Mi, s erről Václav Havel elnök is beszélt, új demokratikus államot építünk, s ez az állam nem épülhet a múlt bűneire. Ezeket az embereket állami intézkedésekkel, elnöki dekrétumokkal sújtották, tehát e döntések alkotmányos tényezők­től, szevektől eredtek. Ezért el kell határolnunk magunkat mindettől, s világosan megmondani: miről is volt szó akkor! S így, tiszta lappal, mindenféle embertelen elem nélkül lássunk hozzá az építéshez. - A parlament ülésén az ön felfo­gásával ellentétes vélemény is el­hangzott a szónoki emelvényről, sőt, az ön felszólalását párhuzamba hozták a magyar Országgyűlés bi­zonyos állásfoglalásával... -Az „összefüggés" abban van, hogy Olga Pavúková képviselőnő nem tud arról, hogy 1945 után a csehszlovákiai magyarokkal szemben erószakcselekményekre került sor. Felszólalásomat úgy ér­telmezte, hogy én azt követelem, kérjünk bocsánatot a magyar állam­tól. Ez képtelenség, hiszen én egy konkrét kérdésről beszéltem. Pavú­ková képviselőnő kifejtette még, hogy a magyar parlament a trianoni döntés ellen tiltakozott, s ez ellen a csehszlovák kormány nem tett semmit. Véleményem szerint ez nem a csehszlovák kormány ügye. Ez egy szuverén parlament, egy független állam, azaz a magyar ál­lam ügye. S ha az állam az 1920. évi szerződésre a maga módján tekint, ez kizárólag az ő dolga. Mi, mint alkotmányos tényezők, nem kíván­hatjuk más államok képviselőitől, hogy a mi óhajaink szerint cseleked­jenek. Meggyőződésem, hogy a csehszlovák-magyar kapcsolatok rendezésének járható útja a kölcsö­nös véleménycsere, a tolerancia és a tájékozottság. Úgy látom viszont, hogy a Szlovák Nemzeti Párt képvi­selői a hasznos és megértésre épülő együttműködés helyett inkább konf­rontációs célokat követnek. SOMOGYI MÁTYÁS LADISLAV MŇAČKO Hűen, de mihez? Együtt, de hová? 1 Milyen Európába akarnak vissza­térni a bánovcei emléktábla felava­tásának kezdeményezői? Annak az ünnepeltnek a konkrét történelmi szerepéből kiindulva, akinek emlé­két ily módon akarták kiemelni és megörökíteni, jogosan merül fel a gyanú, arra az Európára gondol­nak, amelyet Adolf Hitler a második világháború éveiben ,,Festung"-nak nevezett. A szlovák állam felett nosztalgiázók és ezen állam elnökét dicsőítők melyik Svátoplukra gon­dolnak, amikor dr. Jozef Tisót a Nagymorva Birodalom fejedelme közvetlen utódjaként jellemzik? Ar­ra, aki kiszolgáltatta a németeknek Rastislavot és felszámolta Metód szaloniki hittérítő működésének nyomait, vagy pedig arra, aki a felté­telezések szerint szintén a „kisebbik rossz" politikáját választotta és ha­talma megőrzése érdekében Arnulf keletnémet császár vazallusa lett, vagyis korszerűbben kifejezve, ide­gen kezekbe helyezte a nemzet sorsát? A bánovcei gimnázium falán elhe­lyezett emléktábla a nemzet mély, a háború utáni Európában egyedül­álló szégyenére emlékeztet. Dr. Jo­zef Tiso felett rendes bíróság ítélke­zett, amely akkoriban még nem állt sztálini nyomás alatt, háborús bűnök elkövetésében találta bűnösnek s ezért halálra ítélte. Hasonló perek, hasonló ítéletekkel Hitler veresége után az egész, szövetségesek által felszabadított Európában voltak, s nemcsak Kelet- és Közép-Európá­ban, hanem a legnyugatibb orszá­gokban, így Norvégiában, Dániá­ban, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban és Olaszország­ban is. Olyan, Hitlerrel kollaboráló politikusok perei voltak ezek, akiket távolról sem terhelt olyan nagy fele­lősség, mint Jozef Tisót az emberi­ség és a nemzetközi jog ellen elkö­vetett bűncselekményekért. Hábo­rús bűntetteinek felsorolása fölösle­ges, ezek közismertek, az utóbbi időben többször hozták ezeket nyil­vánosságra. Amikor Tiso pere folyt, még a Vatikán sem mert bíráló állás­pontra helyezkedni, a Szentszék csupán azt kérte, hogy kegyelem útján tekintsenek el az ítélet végre­hajtásától, úgy ahogyan az Francia­országban is megtörtént, miután Re­tain tábornokot, a vichyi kollaboráns rendszer fejét halálra ítélték. Bizo­nyára ez a lehetőség is fennállt, és talán így megkíméltük volna magun­kat a szégyentől és attól a gúnytól, amellyel most a bánovcei emléktáb­la leleplezése után tekint ránk az egész civilizált Európa, főleg az, amelybe oly nagyszájjal vissza aka­runk térni. A feledékeny orvos, avagy gyógyítás helyett elutasítás „... De mivel magyar anyanyelvű va­gyok és sajnos nem sokat tudok szlová­kul, a doktor úr elutasította a további kezelést..." - írta kétségbeesett levelében egy olvasónk. Bevallom, kételkedve olvastam a soro­kat, hiszen ép ésszel nem fogható fel a fogorvos magatartása. De vegyük sor­jában. Cseh Emíliát komáromi fogorvosa (dr. Ladislav Tvrdoň) a Pozsonyi Egyetemi Kórház fogászatá­ra utalta, mivel krónikus csontvelőgyulladásával már nem tudott mit kezdeni. A beteg június 5-én felutazott a fővárosba, s felkereste a kerületi egészségügyi intézet fogászati rendelőjét. Nem ment ismeretlen helyre, hiszen 1986-ban a kór­ház fogászatán kezelték másfél héten át, sőt 1987-ben - mivel panaszai kiújultak - többször is járt a rendelő orvosánál, dr. Radom ír Zálešáknál. Tehát nyugodtan várt Sorára, s a rendelőből kilépő ápolónőnek kezelőorvosa beutalójával együtt átadta a kórlapját is. Néhány másodperc múlva a s félig nyitott ajtón át az orvos kiszólt. - Volt röntgenen? A páciens tagadóan megrázta a fejét és ezt mondta - magyarul: Nem voltam. A doktor úr még valamit kérdezett, s amikor levélírónk válaszát - nem értem - meghallotta kijelentette (szlovákul): - Ha nem tud szlovákul, viszontlátásra. S ezt írásban közölte is komáromi orvoskollégájával. Amikor a fogorvost felkerestem, a levélből csak annyit tudtam, hogy elküldte a betegét. Az eset könnyebb megértése végett a bevezetőben közöltem azokat a tényeket, amelyeket az orvos­sal való beszélgetést követően, az érintettől tud­tam meg. - Igen, emlékszem az esetre, - ültetett le a rendelőben Radomír Zálešák - A beteggel nem lehetett kommunikálni, kérdéseimre csak azt tud­ta felelni, nem értem. Sajnos előfordul, hogy a magyar betegek nem akarnak (!) szlovákul beszélni, és én magyarul nem tudok. Mivel a fo­gászaton épp akkor nem volt senki, aki tolmá­csolhatott volna, a beteget elküldtem azzal, hogy kezelőorvosa részletesen tájékoztasson a beteg panaszairól. A válasz, bevallom, nem elégített ki, ezért megkockáztattam a kérdést, ha netán süketnéma páciens érkezik, hogyan kérdezik meg tőle, mi fáj? Megtudtam, hogy „természetesen" kezeltek már némát, de az, no meg ők is (lásd orvos és ápolónő) mindent megtettek annak érdekében, hogy megértsék egymást. - Ha kell, rajzolunk a beszéd helyett - állította dr. Zálešák. - Es Cseh Emíliával miért nem rajzoltattak? - próbáltam vallomásra kényszeríteni az orvost, de az ilyen és az ehhez hasonló kérdésekre megtagadta a vá­laszt. Nem untattam tehát tovább jelenlétemmel, s rossz érzéssel ugyan, de távoztam. Cseh Emíliát munkahelyén találtam meg. Míg előadta kálváriáját, gyakran szökött könny a sze­mébe. - Ha Zálešák doktor úr belenézett volna a kór­lapomba, ha egyáltalán kinyittatta volna a számat, talán még tolmácsra sem lett volna szükségünk. Szerintem azért nem állt szóba velem, mert nem akart... 1987-ben sem tudtam szlovákul és ak­kor, rpegtalálta a módját annak, hogyan értekez­zen velem. Megtudtam, hogy a komáromi kezelőorvosa a beutalóra ráírta mit kér a kollégától, (a másolat megvan), sót az ápolónő segítségével megma­gyarázta a betegnek, készüljön fel arra, esetleg sebészeti beavatkozással - műtéttel - tudják csak megszüntetni baját. - Akinek volt már csontvelőgyulladása, jól tud­ja, mekkora fájdalommal jár. Sajnos, én körülbe­lül háromhavonta rettenetesen bedagadok, kibír­hatatlan fájdalomtól szenvedek, s ráadásul még magas láz is gyötör. A kerületi egészségügyi intézet orvosától - aki hangsúlyozom, kezelt már - kínjaim megszüntetését reméltem, s nem meg­aláztatást - panaszolta. Nem akartam kellemetlenkedni, de meg kellett kérdeznem Cseh Emíliától, tényleg nem tudta volna szlovákul elmondani panaszait? - Sajnos, inkább csak a konyhanyelvet értem, a beszéd nem megy. Itt, Őrsújfalun, annakidején, nem követelték a tudást, az élő beszéd gyakorlá­sára pedig nem kényszerített semmi sem. A kör­nyezetemben mindenki vagy magyar anyanyel­vű, vagy ért magyarul, vagy megtalálja a módját annak, hogy megértsen. De a nyelv nem tudása csak nem lehet Európában ok arra, hogy egy beteg ne kapja meg a szükséges kezelést?! Egyetértve Cseh Emíliával eszembe jutott Zá­lešák doktor állítása, mely szerint ő még a süket­némával is megérteti magát. Kár, hogy ebben az esetben nem így cselekedett, hogy elfelejtette hippokráteszi esküjének lényegét! Péterfi Szonya Tudatosítják azok, akik a Tisoról való hivalkodó megemlékezést kez­deményezték, hogy mit okoztak? Ily módon akarjuk talán elérni, hogy a „világ" végre tudomást szerezzen rólunk? Az egyik szomszédos or­szágban a német hadsereg volt tisztjét választották elnökké, aki sen­kit sem szolgáltatott ki a halálnak, aki senkit sem ítélt el, aki csak „kötelességét teljesítette", s akinek az volt az erkölcsi bűne, hogy a világ és saját nemzete előtt megpróbálta eltitkolni ezt a „kötelességteljesí­tést". A civilizált nyugati világban alig akad államfő, aki hajlandó lenne kezet nyújtani ennek a tisztázatlan múltú elnöknek. A szomszédos or­szágba hivatalos látogatásra érkező államférfiak ahelyett, hogy a politiku­sokkal találkoznának, inkább a ki­sebb városokba utaznak el, csak­hogy ne kelljen udvariassági látoga­tást tenniük az elnöki rezidenciában. A furcsa megemlékezés kezde­ményezőit emlékeztetnünk kell né­hány tényre. A totalitárius rendszer megdöntése után átkereszteljük vá­rosainkban és lakótelepeinken azo­kat az utcákat, amelyeket méltatlan személyekről neveztek el. Joggal tá­volítjuk el Klement Gottwald és má­sok szobrait. Annak érdekében tesz­szük ezt, hogy történelmünket meg­tisztítsuk a jelentéktelenek nagysá­gáról, az átlagon aluliak lángeszéről mesterségesen kialakított legendák­tól, a hatalomra vágyó despoták er­kölcstelenségétől, a hamis jövendő­mondók korlátoltságától. Szövet­ségi köztársaságaink polgárai nem­egyszer annak tudatában számolják fel nemzeti szégyenünk maradvá­nyait, hogy bizonyos mértékben ma­guk is hozzájárultak ehhez a szé­gyenhez, nem tettek meg mindent azért, hogy ez az állami és társadal­mi őrültség már sokkal előbb eltűn­jön a bitorolt hatalmi pozíciókból. Történelmünk kiigazítása éppen eb­ben az időben birkózik meg az arra méltatlanok múló örökkévalóságá­val. Azok között, akik ezzel egyetér­tenek, sőt nemegyszer a tisztogatás kezdeményezői között is az ember­telen totalitárius rendszer több ezer híve és azok az aktivisták is megta­lálhatók, akik segítettek a totalitariz­mus hatalmának megszilárdításá­ban, de tanulva a fejleményekből revideálták, és nemcsak külsőleg, hanem legmélyebb énjükben is, s közügyek iránti álláspontjukat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kommunista párt totalitárius hatalma ellen elsőként azok harcol­tak aktívan, akik megértették, az a rendszer, amelyet a hatalomraju­tásban segítettek, vesztébe sodorja az államot és a társadalmat. Azok közül, akik ezt tudatosították, több ezren több mint húsz évig a pártból és a közéletből kizárva, üldözötten, lebecsülten éltek. Az ezzel kapcso­latos kockázatok ellenére a rend­szert szüntelenül bírálták, miközben saját magukat sem kímélték, vállal­ták felelősségüket társadalmuk szé­gyenletes helyzetéért. A megtisztulás és önvizsgálat légkörében, amely eltávolítja a ha­mis prófétákról elnevezett utcaneve­ket és szobraikat, egy bizonyos cso­port - hogy milyen létszámú nem tudni, de a választási eredmények szerint nem lebecsülhető - úgy ha­tározott, hogy „megtisztítja" Jozef Tiso háborús bűnös emlékét. Kihez és mihez hűen? Együtt, de hová? Attól kell tartanunk, hogy Jozef Tiso emléktáblájának elhelyezése az idegenforgalom nemkívánatos növekedését vonja maga után. Nyu­gati turisták keresik majd fel Bánov­cét, hogy saját szemükkel győződje­nek meg arról, amit egyébként nem hinnének el. És köztük lesznek a nyugati hírközlő szervek, így a te­levízióállomások munkatársai is. Nem siránkoztunk még eleget, hogy a „világ nem tud rólunk"? Most végre, tudomást szereznek rólunk. A nyugati sajtóban már megjelentek az első hírek és kommentárok. Hogy ez jelenti-e az Európába visszave­zető legjárhatóbb utat, annak megí­télése különböző lehet, sőt különbö­zőnek kell lennie. (Národná obroda)

Next

/
Oldalképek
Tartalom