Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-10 / 85. szám, kedd

A palántát még együtt nevelik, de... A szakosított telepeket kooperációban tervezik üzemeltetni Az alsószeli kertészetben az idén ugyanolyan nagy a sürgés-forgás, mint amikor a falu határa még a felsőszeli egyesített szövetkezethez tartozott. Az üvegházban szépen fejlődik a pikírozott zellerpalánta, a fóliaházak egyikében pedig paradicsomot tűzdelnek. A népes aszszonyhad jókedvűen dolgozik, akárcsak tavaly vagy két éve, pedig nemrég mindenki az egyesített szövetkezet felszámolására szavazott. A kertészeti csoport tagjai közül többen, mint például a'felsőszeli Szabó Mária és az alsószeli Kollár Éva már az 1974-es egyesítés előtt is a szövetkezetben dolgoztak. Szomszédokból előbb munkatársakká, majd ismét „csak" szomszédokká lettek, mégsem tartanak haragot. - A palántát még közösen neveljük, de ültetni már ki-ki a saját szövetkezetében fog - hallottuk Hegedűs Margittól. - Együtt volt, vagy külön-külön lesz jobb? - Dolgozni az egyesített szövetkezetben is kellett, a különvált gazdaságokban is kell. Munka nélkül nem lesz pénzünk, nem megyünk semmire. -Jó így együtt látni magukat. Nemrég olyan gazdaságban jártunk, ahol a válófélben lévő szövetkezetek tagjai látni sem akarják egymást, nemhogy együtt dolgoznának. - Az ő dolguk, de szerintem nagyon rosszul teszik, ha marakodnak - így Zuzana Dobrá. - Ha a palánták helyett egymással foglalkoznánk, annak az év végi elszámolásnál a különvált szövetkezetek mindegyike kárát látná. Moťovský János mérnök, az immár önálló Alsószeli Efsz alelnöke szintén a békés osztozkodás, a kölcsönös előnyökre alapozott együttműködés híve. - A volt egyesített szövetkezetet alkotó, egykori szövetkezetek ismét önállóan gazdálkodnak, aminek persze nem csupán előnyei vannak. Egy sor problémát csak együttműködéssel tudunk megoldani. Ami minket illet, nincs műhelyünk, vegyszerraktárunk, üzemi konyhánk, de még zootechnikusunk se. Viszont van egy félkész sertéshizlaldánk, melynek üzemeltetése valószínűleg meghaladja az erőnket. Ha az ilyen és hasonló gondok áthidalására nem fogunk össze, mindenképpen megnehezítjük a helyzetünket. A szintén önállósult Körtvélyesi Efsz-ben Milan Škúci mérnököt választották elnökké, aki az egyesített szövetkezetben főagronómus volt. - Mindössze 267 hektár szántónk és 43 aktív tagunk van. Ez már nem is szövetkezet, inkább amolyan családi farm, igaz, egy falu gazdálkodik rajta. Még szerencse, hogy a falu valóban a sajátjának tekinti a szövetkezetet. A munkát bíró nyugdíjasok egymás után jelentkeznek, hogy szívesen segítenek a kezdeti gondok enyhítésében. - Milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal kezdik az önálló gazdálkodást? - Egyszerűbb lett a munkaszervezés és az ellenőrzés, könnyebb az irányítás, és csökkent a szállítás költségessége. Hátrány viszont, hogy a korábban szorgalmazott szakosítás eredményeként „örököltünk" egy, az egyesített szövetkezet feltételeihez méretezett állattartó telepet. Annyi növendékmarhát, amennyi itt elfér, saját erőből képtelenek vagyunk felnevelni, meghizlalni. Úgy tervezzük, hogy a telepet az immár szintén önállóan gazdálkodó partnerekkel együttműködve fogjuk üzemeltetni. Találkoztunk Szabó Dániel mérnökkel, a most már önállóan termelő Felsőszeli Efsz elnökével is. - Az idei terveket az egyesített szövetkezet feltételeinek megfelelően dolgoztuk ki, s váláskor az önállósult gazdaságok a tulajdonukba került telepek kapacitásának megfelelő részt vállaltak e feladatok teljesítéséből. Ezek szerint mi tejből, a körtvélyesiek marhahúsból, az alsószeliek pedig sertéshúsból adnak el többet. Később a terveket részben módosítjuk, de az egy gazdaság lehetőségeit meghaladó, szakosított telepek kooperációban történő üzemeltetését is mérlegeljük. - Miközben sok különváló szövetkezetben marakodnak, itt az együttműködés lehetőségeit kutatják, s még ma is közösen nevelik a palántát. Ez a jövő szempontjából biztató. - örülök, hogy nekünk sikerült veszekedés nélkül megegyezni. Nem titkolom, nálunk is voltak éles viták, de mindig győzött a józan ész, a megértés. Valószínűleg azért, mert előre megegyeztünk a vagyon elosztásának feltételeiben. És talán az is sokat nyomott a latban, hogy a többség jogán nem szavaztuk le a kisebbségben lévő csoportok akaratát. -Most egy felére „zsugorodott" szövetkezetnek az elnöke. Csalódott embernek tekinti magát? - Igen is meg nem is. Csalódott vagyok, mert elnökösködésem öt éve alatt a nagy közösség igényeiből és feltételeiből kiindulva fejlesztettük a szövetkezetet, s a szakosítást szolgáló beruházások kihasználása most gondot okoz, átalakításuk újabb ráfordításokat igényel. Ezzel szemben erősbíti a reményeimet, hogy a különválással vége szakad a falvak közötti bizalmatlanságnak, amit időnként igencsak éreztünk az egyesített szövetkezetben. Előnynek tartom, hogy a kisebb gazdaságokban ismét közvetlenné válhat a vezetők és a dolgozók kapcsolata. Magát az elnököt is beleértve, a vezetők több időt tölthetnek el az emberek között, többet járhatnak a határba, a telepekre és a műhelybe. S persze javulhat az ellenőrzés, gyorsabban felismerhetjük, ki hogyan dolgozik, hasznára vagy kárára van-e a közösségnek. Persze több munka hárul a vezetőkre, mert a feladat nem oszlik meg az ágazatvezetők, szakosított agronómusok és csoportvezetők között, mint az egyesített szövetkezet feltételei között. Mert gazdálkodni a kisebb szövetkezetekben is legalább olyan színvonalon kell, mint korábban. EGRI FERENC Már nincs a CSKP KB tulajdonában a szlovák főváros legdominánsabb épületeinek egyike, a messziről is jól látható, építészeti szempontból érdekes Bôrik szálloda. Az 56 férőhelyes egykori pártintézményt némileg át kell építeni. A Bôrik ugyanis nem biztosít több, a vendégek által megszokott szállodai szolgáltatást. A felvételen az új borozó látható, melyet Mitterrand elnök 1988-as látogatása alkalmából nyitottak meg. (ČSTK - Alexander Buzinkay felvétele) ÚJ SZÚ 5 1990. IV. 10. Hónapok óta nyugtalanul alszom, összecsomagoltam minden motyómat, hogy mihelyt jelt adnak, az elsők között foglalhassam el a helyemet. Az európai házban. Mert rá kellett döbbennem: eddig nem európai házban éltem, ám boldog tudatlanságomban, és abban a balga hiszemben, hogy szerencsés vagyok, mert van munkám, van hol laknom — habár szűkösen - tető van a fejem fölött - még ha időnként beázik is, és fejemre hull a vakolat ingyenes gyógykezelést és gyógyszert kapok... Aztán kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, mert ha gyógyszerre van szükségem, külföldről kell meghozatnom, ott pedig fizetnem kell érte. Valutában. Aztán az is kiderült: egyáltalán nem Költözés előtt biztos, hogy lesz munkám. Sok minden más is kiderült: például, hogy a színekkel is baj van, a festékek nem színtartók. Különösen a piros... De ez nem is izgat annyira. Én költözni szeretnék. Az európai házba. Nemrégiben résnyire nyitották az ajtót, hogy bekukucskálhassunk. Istenem! Az a pompa! Az a minden! Az a jómód, ami abban a házban van! Aztán be is hívtak - látogatóba. De csak feszengünk, mert mi mást tehettünk volna. Meg bámészkodtunk, irigykedtünk keserűen konstatálva, hogy erre sem futja, meg arra sem... Pár schillinggel a zsebemben legfeljebb egy kávéra. Hab nélkül. Hazai pénznemben számítva hivatalos árfolyamon - ötven koronáért kortyolgattam egy kis határmenti városka nem túl elegáns cukrászdájában a kávét. Közgazdászok mondják: ezt nem szabad így venni. Az ottani meg az itteni kereseteket kell összehasonlítani. Megtettem. Mondjam meg, melyik javára billent a mérleg? Most már viszont utazhatunk:. Szabadon, ötven dollárral. Amiért a havi fizetésem kétharmadát számolom le. Mondjam, meddig jutunk el ötven dollárral a zsebünkben? Pedig óriási célt tűztem ki magam elé. Fantasztikus lehetőség! Elmegyek takarítónőnek a kenguruk hazájába, ott egy órára nyolc dollárt fizetnek. Munka van bőven, mert az ottaniak ennyiért meg sem fogják a rongyot. Nem leszek hajlandó napi öt óránál többet dolgqzni - ezt az itteni takarítónőktől lestem el; ők napi ötórai munkáért nyolcórai bért kapnak. Jó, jó, tisztában vagyok vele, hogy ott kint Amerikában vagy Ausztráliában senki sem lesz bolond ötórai munkáért nyolcórai bért fizetni. Nem is kell! Csak annyiért fizessen, amennyit valóban dolgozom. , Ötször nyolc az negyven. Negyven kemény dollár '•napi öt óra takarításért. Hetente csak öt napot dolgozom - hozzászoktam a szabad szombathoz, amikor is ellenszolgáltatás nélkül takarítok -, hetente ötször negyven, azaz 200 dollárt keresek. Havonta nyolcszázat. Ha a nyolcszáz dollárt itthon eladom - negyven koronájával - 32 ezer korona üti a markomat. .. Számításaimat kellemes női hang húzta keresztül. Vagyis amit mondott. A repülőjegy - kedvezményesen - 28 ezer koronába kerül. Ennek 45 százalékát - 11 800 (tizenegyezer nyolcszáz!) koronát valutában kell kifizetni. Ez 295 dollár. Évi 50 dollárra taksáltak, de ezt összegyűjthetem. Csak hat évig nem megyek valutás országba, és már megvan a 45 százalék. A jegy 55 százalékát -16 200 (tizenhatezer kétszáz) koronát fél év alatt összespórolnom - ha nem eszem és nem fizetek lakbért... Úgy döntöttem, inkább megvárom a költözést. Csak szorítanak nekünk is egy kis helyet az európai ház... kamrájában. Vagy a cselédszobában... - Takarítani - tudunk. KOPASZ CSILLA Ismerjük egymást? /"N^ak az nem látta, aki nem vb akarta látni, no meg, főként, vezető főként, azok, akiket ama híres szemöldök akadályozott a kitekintésben: amíg Európa nyugati fertályán egyre közelebb kerülnek egymáshoz országok, nemzetek, népek, minden területen, nyugodt szívvel, könnyedén kelve-suhanva át az ottani már épp-hogycsak-határokon, évszázados viszályok után fokozatosan, reális lépésekkel teremtve meg feltételeit az egyesülésnek, addig az úgynevezett létező szocializmus, a szocialista tábor országai között a szakadék nő egyre - a testvériség, a barátság és a kölcsönös segítségnyújtás jegyében. Minden területen. Ezer példával lehetne itt előhozakodni, de minek. Emlékei a megnyomorítottságnak, a megalázottságnak ott élnek valamennyiünkben, kiben ilyenek, kiben olyanok. Mégis egy, a határokról. Ahol a kisember talán leginkább érzékelte a szakadékot, még akkor is, ha nem vásárolni indult, csupán kirándulni, a családdal. Mi nemhogy átsuhanni, átlépni sem tudtuk a határt könnyed természetességgel, torkunkban dobogott szívünk, jaj, mi lesz, ha megtalálják... Azt a kis szvetterkét, játékot vagy farmert, amit a gyereknek vettünk. Bujkálni, cselezni, dugdosni voltunk kénytelenek. Meg csencselni. Nem a mi hibánkból. Aztán: egyszer mehetsz évenként, háromszor mehetsz, gruppéban lehet csak. Aztán: ezt nem viheted, azt nem hozhatod, ezt sem, azt sem, már azt sem. Hát akkor mit? - kérdezték itt is, ott is a béketábor lakói, akik nem értették, hogyan fordulhat ilyesmi elő barátok, sőt testvérek között. Mi más volt ez is, ha nem az emberi méltóság megalázása? Arról nem is beszélve, hogy mi ezeken a közép-kelet-európai tájakon, egymás országaiban soha nem voltunk egyenrangú vendégek a nyugatiakkal, sem a szállodákban, sem az üzletekben, sem a vendéglőkben, úgy tekintettünk egymásra, hogy: ó, ezek csak csehek, csak bolgárok, csak románok, csak szlovákok, csak magyarok, csak lengyelek, csak endékások. Közben a hatalom ölelő karú, csókos ajkú urainak szép lassan sikerült elidegeníteniük bennünket egymástól, sőt kezdtünk haragudni egymásra, hol ezért, hol azért. A renitenskedő fajtáját! Képes kiszállni! Megszállni! Nyugat felé kacsingat! Ide jön kereskedni, ahelyett, hogy dolgozna! Elhagyja hazáját, nemhogy örülne a békének! Hogy mit merészelnek, már ott is?! Kivisznek mindent! Lábbal tiporják az emberi jogokat! Még az ember nevét is elveszik! Hát micsoda nép ez! Az. Amaz. Mi, valamennyien e térfelén Európának! K

iderült sok minden mára, amit különben régóta sejtettünk, tudtunk is. Köztük az, illetve nemcsak az, hogy a „magasban" elcsattanó csókok, ölelő karok alatt, boldogra formált-retusált képek mögött látszat csupán az országaink közötti felhőtlen és gyümölcsöző kapcsolat, fejlődő együttműködés, hanem az is, hogy a saját országainkon belül sem voltak a legrózsásabbak az emberek, nemzetek, nemzeti-etnikai kisebbségek, egyházi közösségek közötti viszonyok. A transzparenseken, jelszavakban, szónoklatokban, ott igen. Nálunk is. És ezzel hazaértem. Az elmúlt negyven éven át uralkodó - minden erkölcsi alapelvet és ezerszer bizonyított tudományos tételt mellőző, elhallgató, kiforgató vagy a maga szája íze szerint formáló - politikának a következményeit szenvedjük most mi is, mindnyájan e hazában. Az amúgy is hézagos identitástudat alatt lappangó-rejtőző érzések, érzelmi folyamatok felszínre törtek. S csak természetes, hogy sodornak magukkal mindenféle hordalékot. Megkönynyebbülés és fájdalom egyszerre, mint amikor a szájpadlást feszítő gennyes gyulladás végre kifakad. A mi magyar nemzeti kisebbségünkkel szemben is mostanában tapasztalható negatív magatartás, sőt támadások egyik fő okát jómagam abban látom, hogy a hatalom negyven éven át nemcsak a nemzeti tudat és érzület kifejezését, kibontakozását igyekezett elfojtani a csehiekben is, szlovákokban is, ha kellett diktatórikus eszközökkel, hanem - a lenini nemzetiségi politika leple alatt - a közeledésnek is gátat vetett, illetve nem teremtette meg hozzá azokat a természetes csatornákat, melyeken átjárhattunk volna egymáshoz, mondjuk csevegni, tájékozódni, barátkozni. Egymást megismerni. így most ott vagyunk, hogy: kik ezek a magyarok, hogy kerülnek ide, és mit akarnak? Mit ugrálnak? Nem ismernek bennünket, legalábbis az ország zöme nem, azok közül is csak kevesen, akik térben közelebb élnek hozzánk. Vagy félreismernek, mindenféle mendemondák, szándékosan meghamisított könyvek, tankönyvek nyomán. Minthogy újságíró volnék, hadd mondjak el három példát az iménti és fentebbi állításom igazolására, saját területemről. A hetvenes évek derekán Ostravában jártunk. Kolléganőm feladata az volt, hogy interjút készítsen X. Y. híres bányásszal, aki a szocialista munka hőse, mellesleg parlamenti képviselő. Amikor leszállt hozzá a mélybe, és bemutatkozott neki, mondván pozsonyi újságíró, az ottani Új Szó szerkesztője, elcsodálkozott a jeles ember: „Hát Csehszlovákiában magyarok is élnek?!" máshol, a járási pártbizottságra, kérdezni mentünk, az egyik magyar , iskola épületének sorsáról. Jól megkaptuk a magunkét. Hogy mi mindig hibát keresünk, nemzetiségi ügyet csinálunk mindenből, ahelyett, hogy a számtalan eredményről írnánk, mondta a vezető titkár. Amikor meg szóvá tettem, hogy végigautózva a városon (éppen közeledett május 1-je és 9-ke) csak szlovák nyelvű transzparenseket, jelszavakat láttam az utcák fölött meg az épületeken, az ideológiai titkár kikérte magának: az nem igaz, a mi városunkban és a mi járásunkban nincsenek nemzetiségi problémák, mindet megoldottuk, a szlovákok és a magyarok békében élnek. A _ efféle magatartáshoz har\/L sonlóan, legalább olyan károkat okozott, illetve mulasztást követett el a tájékoztatáspolitika, melyet szintén az állampárt vezérelt: a szlovák tömegtájékoztatási eszközök érdeklődési köréből rendre ' ' maradt a nemzeti kisebbség. , kezemen meg tudnám számolni, hogy egy-egy szlovák lap hány írást közölt rólunk, csehszlovákiai magyarokról, évenként, hány műsort sugárzott a rádió és a televízió. Még a nagy barátság, a szocialista internacionalizmus jelképéről, Gombaszögről is tőlünk rendeltek írást a szlovák kollégák. Ünnepszámba ment, ha valamelyik lapban összeállítás tűnt fel irodalmunkból. Mintha nem is lettünk volna, mintha nem is itt éltünk volna. Bezzeg mostanában! Egyszerre annyi cikk a sajtóban, műsor a rádióban, tévében, rólunk, mint amennyi húsz esztendő alatt együttvéve sem. Igaz, a vázolt okok miatt, többnyire nem olyanok, amilyeneket kívántunk. A mulasztás, a szándékos, vagy csupán érdektelenségből fakadó elhallgatása létezésünknek akár fölöttébb fájó is lehetne számunkra, ha arra gondolunk, hogy ugyanakkor mi rendszeres figyelői és közvetítői voltunk, és vagyunk, a szlovák kultúrának, megszólaltatói képviselőinek, fordítói, publicisztikai és irodalmi műveknek. És nem csak felsőbb parancsra cselekedtünk, hanem erkölcsi kötelességünknek éreztük a szlovák nép történelmének, jelenének, életének, gondolkodásának, tehetségének, egyszerű és legkitűnőbb szellemi embereinek a megismertetését. M

ert ez a legfontosabb. A megismerés. Kelet-Közép-Európa népeinek történelme úgy alakult, hogy a kiegyensúlyozott együttéléshez nélkülözhetetlen ez a mozzanat. Egymás kölcsönös megismerése, melynek egyedüli alapja és mércéje: a valóság, a tények, az igazság tisztelete. A megismerés, ismeretek, hiánya - amikor se demokrácia, se megfelelő törvény - akár életveszélyes is lehet, hiszen nincs, ami a kontroll szerepét betölthetné, másrészt helyére indulatok, szenvedélyek tolulnak, a támadó nacionalizmusnak, sovinizmusnak kedvezye. Amit pedig józan ember nem kívánhat, tudván: úgy élnünk és lépnünk tovább nem lehet, hogy egyik szemünkkel magunkra kacsintgatunk, a másikból gyűlölet árad - másokra. Nemhogy Európa kerülne így még távolabbra tőlünk, hanem az évtizedek óta annyira áhított demokrácia is BODNÁR GYULA