Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-10 / 85. szám, kedd

A szellemi értékek szabad áramlásáról és más közös dolgainkról Magyar és szlovák miniszter levélváltása Glatz Ferenc, a Magyar Köztársaság művelődési minisztere január 27-én levelet küldött Ladislav Kováénak, a Szlovák Köztársaság oktatás-, ifjúság- és testnevelésügyi miniszterének. A szlovák miniszter március 19-én válaszolt magyar kollégájának. Glatz Ferenc levelét a Magyar Nemzet február 6-i számában olvashattuk. A Nové slovo az elmúlt héten, április 5-én közölte a levelet és a választ is. Az alábbiakban a levélváltás legfontosabb gondolatait adjuk közre, kommentár nélkül. Glatz Ferenc levele A magyar miniszter bevezetőjében legutóbbi pozsonyi látogatását idézi fel, majd a továbbiakban összegzi azokat a javaslatokat és elképzeléseket, amelyeket Szlovákia fővárosában az oktatási és a kulturális tárca vezető képviselőinek is kifejtett: „Mi valóban új alapokra akarjuk helyezni a Kárpát-medencében élő magyarság és szomszédaink viszonyát. Félre akarjuk tenni az állami adminisztrációk manipulációit, amelyek nem ösztönözték a társadalmat, hogy a jelenlegi politikaigazdasági problémákról folyjon a szó. Ehelyett romantikus történelmi kategóriákat használtak fel arra, hogy szembeállítsák a térség népeit. Mi a Kárpát-medencében létrejött államalakulatokat nem az egyik vagy másik nép »kizárólagos« termékének tekintjük, hanem a soketnikumú (szlovákok, németek, románok, délszlávok, magyarok stb.) együttes eredményeinek. Mi az államszervezet feladatát nem abban látjuk, hogy e népek egyedeinek, csoportjainak természetes ide-odaáramlását, a különböző etnikumú munkavállalók vagy művelődni akarók egyéni törekvéseit akadályozzák. tyi félre akarunk tenni minden olyan államszervezési elvet, amelyik a »nemzeti államok« alapelvére hivatkozva valójában az itt élő nemzetek ellen követ el bűnt: államkontigensekre szorítva a szlovák, a román, a magyar etc. állampolgárságú lakosság továbbtanulási művelődési törekvéseit. Sőt, állami eszközökkel meg akarja azt is határozni, hogy a magyarországi szlovákok vagy a szlovákiai magyarok mennyi, anyanyelvükön megjelenő és a szomszédos államban kiadott folyóirathoz, újsághoz, könyvhöz jussanak hozzá. A szovjet sztálini rendszert ma sokan bírálják a törvénytelenségekért, a rossz gazdaságszervezeti struktúráért, de nem figyelnek fel arra, hogy ez az állami omnipotenciát megvalósító rendszer az állampolgárok művelődési-kulturális egyéni autonómiáját is semmibe vette. Történészként már évekkel ezelőtt igyekeztem bizonyítani, többször le is írtam: ez a szovjet típusú rendszer nem alkalmas a soketnikumú társadalmak nemzeti kisebbségi problémáinak feloldására. De ezen túlmenően nem alkalmas az egyén szabad művelődési lehetőségeinek biztosítására sem. A mi alapelvünk ezért is: a szovjet rendszer kultúrpolitikájának alapkonstrukcióját szét kell bontani, az ellenőrzést (cenzúra, művészi munkavállalás korlátozása, iskolaalapítás monopóliuma stb.) fel kell adni és egyúttal a paternalizmus helyett az új kultúramenedzselési formákat kell kialakítani. Ezt tűztem magam elé mint miniszter, néhány hónappal ezelőtt, és megyünk is tovább ezen az úton. És ezen az úton haladunk állampolgáraink nemzeti-lelkiismereti szabadságának biztosításában: az egyházi oktatást az államival azonos szinten támogatjuk, válasz szon a polgár, hova kívánja adni gyermekét. Az ő adójából összetevődő költségvetésnek kötelessége gyermekei szabad választásához a segítséget megadni. Ugyanezt követjük a nemzeti kisebbségek esetében: szakítva az elmúlt évtizedek gyakorlatával, viszszaállítjuk a teljes anyanyelvűséget a szlovák, a német, a délszláv, a román iskoláinkban, a szűkös költségvetés ellenére még az év első felében hozzáfogunk az évtizedek óta húzódó 16 tantermes kollégiumos szlovák 12 osztályos iskolához etc. Az állampolgárt kéli menedzselni, a társadalmat, nem pedig az állami ellenőrző intézményeket. S amikor kollégáinak ezekről beszéltem, hozzá tettem: ebben a szellemben javaslom most újraépíteni az államok közötti kulturális kapcsolatokat is. Szlovák kollégájának Glatz Ferenc több javaslatot tesz. Többek között kezdeményezi, hogy függetlenül a csehszlovák-magyar kulturális együttműködéstől hozzanak létre szlovák-magyar kulturális vegyes bizottságot, gyorsítsák meg a pozsonyi Magyar Intézet és a Magyarországon működő önálló Szlovák Intézet építését, tartsanak a következő hónapokban szlovák-magyar történész szimpóziumot, ahol a sztálini rendszerek és az átpolitizált történetírás, ezek nacionalizmust segítő volta lenne a tárgyalás napirendjén. Javasolja továbbá: foglalják egyezménybe a szabad művészeti-pedagógiai munkavállalás, az intézmények, egyének meghívásának biztosítását. Fontos javaslatként szerepel levelében az is, hogy a kormányzatok létszámkorlátozás nélkül vállalják a magyarországi szlovák iskolában tanító pedagógusok (beleértve a fejlesztendő óvodák pedagógusait is szlovákiai és a szlovákiai magyar pedagógusok magyarországi utóképzését. Magyarország Rem emel kifogást a nem magyar anyanyelvű iskolákban az idegen anyanyelvű és szomszédos országokban nyomott tantervek, tananyagok oktatásával szemben. Ehhez viszont sürgősen tankönyvegyeztetésre van szükség - hangsúlyozza a magyar miniszter. Javasolja azt is, hogy mindkét fél mondjon le a kontingensekről és a reciprocitásról a főiskolai képzésben. Legyen az egyetemek, főiskolák autonómiájának kérdése: kit és mely országból vesznek fel. A miniszter leszögezi: hasznos lenne, ha a két szomszédos ország kulturális kormányzatai együttműködnének oktatási rendszereink Európához igazításában és kölcsönösen segítenék egymást európai kapcsolataikban. Levelét az alábbi sorokkal fejezi be: \ „Kedves Kolléga! Az értelmiségnek - különösen nekünk, tanároknak - sajátos szerep adatik most, szerintem. A «csendes forradalom«, a »gyengéd forradalom« idején fel kell vállalnunk, hogy megpróbáljuk új alapra helyezni a politikai intézményrendszereket. Lehet, hogy az alapozó munka után vissza kell mennünk az íróasztalhoz? Valószínű. Vagy lehet, hogy a politikaszervezet 150 éves nemzeti-állami adminisztrációjában az értelmiség új politikai szerepet kap? Ez sem kizárt! Mindenesetre nekünk, tanároknak, akik számára sohasem lehetett meghatározó, hogy milyen nemzetiségű, felekezetű anya szülte gyermek ül előttünk a padokban, s akik az értelem, a humánum kifejlesztésére esküdtünk fel önmagunkban, nekünk most sietni kell ezt a szellemet az államok közötti kapcsolatokban is meghonosítani. És a mi értelmiségi-tanári eskünk erősebb kell, hogy legyen, mint az állami-adminisztrációs eskük. Őszintén várom, hogy személyesen is megismerkedhessünk." Ladislav Kováč válaszlevele Válaszlevelében a szlovák miniszter elnézést kér a megkésett válaszért, de - ahogy írja -*az elmúlt két hónapban számos sürgető szakmai kérdés megoldása helyett elsősorban az a feladat jutott osztályrészéül, hogy elemezze, megértse és megoldja azokat az okokat, amelyek a Szlovák Köztársaság déli részében komplikálják a szlovák nemzet és a magyar nemzeti kisebbség közötti kapcsolatokat. Ezen a nemzetiségi szempontból vegyesen lakta területen - folytatja a miniszter - egészen idáig békésen élt együtt 799 ezer szlovák és cseh, valamint 514 ezer magyar. Paradox helyzet állt elő: békés együttélés a totalitárius rendszerben, meg nem értés, ellenségeskedés a demokrácia hajnalán. Ellenérvként föl lehetne hozni, hogy - a Szovjetunió déli és északi országrészeinek feszült nemzetiségi helyzetére utalva - ez a békés együttélés csak látszólagos volt, halotti csendet jelentett, s a demokrácia csupán felszínre hozza, leleplezi a jelenségek igazi jellegét. Ladislav Kováč szerint ez a föltevés nem teljesen helytálló, mert a szlovákiai valóság ennél bonyolultabb, s ezt igazolják azok a levelek, amelyek Dél-Szlovákiából érkeznek a központi állami szervekhez, a minisztériumba és a szerkesztőségekbe. Ezeket a leveleket feltűnő aszimmetria jellemzi: a magyar polgártársak követeléseket sorolnak föl, a szlovákok pedig panaszkodnak. Példaként a Magyar Pedagógusok Fórumának, illetve a szlovák pedagógusok tanácskozását is említi. „A szlovák pedagógusok tanácskozására utazván megálltam az érsekújvári gimnáziumban, amely közös igazgatású. A pedagogusok és a tanulók többsége szlovák, az igazgató magyar, akit demokratikusan választottak meg. A tanári munkaközösségben nő a feszültség, ugyanis a magyar kollégák követelik a gimnázium szétválasztását. A szlovák kollégák kételkednek a lépés helyességében. Két önálló gimnázium létezne egy épületben. Vajon milyen lenne a magyar és a szlovák pedagógusok és a diákok együttélése egy fedél alatt? Elképzelhető: ez az eset nem tipikus. Lehetséges. Egyben azonban mindenképpen jellemző: céltudatos magyar követelések állnak szemben a szlovák bizonytalansággal, félelemmel, a magyar aktivitással ellentétes a szlovák paszszív, védekező magatartás. Ebben az egyetlen példában megnyilvánul az, ami általánosságban már hosszú ideje jellemzi a szlovák-magyar kapcsolatokat, ön mint történész, minden bizonnyal egyetért azzal, hogy e kapcsolatoknak történelmi okai vannak. Mi, szlovákok és magyarok, évszázadokon át éltünk együtt a történelmi Magyarországon. Közösen teremtettünk történelmet. Habár népi kultúráink különbözőek voltak, a történelmi Magyarország, pontosabban a közép-európai kultúra jelentős részét közösen alkottuk meg. A „natio Hungarica" kifejezés a történelmi Magyarországon élő valamennyi etnikai csoportot magába foglalja. Tehát az államhoz, nem pedig valamelyik etnikai csoporthoz való tartozást jelölt. E területen a modern nemzetek kialakulása a 18. század végén és a 19. század elején nacionalizmust hozott felszínre a történelem sajátos értelmezése és a nemzeti politika. A történelem magyar interpretációja szerint a történelmi Magyarország magyar állam volt, magyar kultúrával. (El sem tudom képzelni, miként fordítják le ezt a részt •magyarra, amely eléggé szerencsétlenül sajnos nem tudja teljesen kifejezni a különbséget a szlovák „

uhorský" és a „

maďarský" kifejezés között. Lehetséges, hogy ez a lexikális hiányosság az egyik oka a magyarok és a szlovákok közötti állandó félreértéseknek és meg nem értésnek.) A szlovák történelemtudomány viszont megfosztotta a szlovákokat a történelmi Magyarország történelmétől. Ebben az értelmezésben a szlovákság ezer évig elnyomásban, rabságban élt. A történelemnek e kétféle interpretációja kereste és nem ritkán hangoztatta is a megfelelő igazolásokat, a valóságban azonban az osztrák-magyar kiegyezést követően jól szolgálta a gyakorlati politikát, amikor a szlovák nemzet céltudatos elnemzetlenítésének és magyarosításnak volt kitéve. Úgy vélem, közös történelmünk hamis és hibás értelmezése terheli és komplikálja a magyar-szlovák kapcsolatokat. Ez a szemlélet ugyan forrása a magyarok csodálatraméltó nemzeti öntudatának, ám káros is, mert esetleg olyan feltevésekhez is vezethet, miszerint a magyarságnak történelmi igénye lehet az egykori Magyarország egész területére, sőt, az említett interpretáció a középeurópai határok revízióját fölvető spekulációkat is kiválthat. A szlovákok hamis történelemszemlélete a 19. század végén és a 20. század elején kétségtelen nemzeti elnyomás tényét igyekszik kiterjeszteni egész közös történelmünkre, s ez többek között a történelmi gyökértelenség, politikai bizonytalanság, a szüntelen fenyegetettség érzetét váltja ki bennük s egyfajta állandó védekező magatartásra ösztönöz." A továbbiakban Ladislav Kováč biológusként a nacionalizmus biológiai bázisát elemzi, hangsúlyozva, hogy a nemzeti érzelmeket értelmesen kellene irányítani, s a csoportok indentifikációját nem a szűkkeblű nacionalizmus révén szabad valóra váltani. A Közép-Európában élő emberek közös történelmünk, közös kultúránk tudatosítása révén ismerhetnék föl az egyetemes európai érdekeket és a jövőt, s rádöbbenhetnének, hogy a nacionalizmus 19. századi csökevény. „Úgy tűnik föl nekem, hogy egyes szlovák és magyar értelmiségiek elszomorító magatartásának egyik fő oka az, hogy még mindig erősen kötődnek a történelem hagyományos, romantikus értelmezéséhez, s ebből adódóan az európai jelent és távlatait eltorzítva látják. A helyzet másik okát abban vélem fölfedezni, amely egyszersmind erénye és átka volt az európai gondolkodóknak. Az eszméhez való ragaszkodással együtt minduntalan ott munkálkodik bennük az a legyőzhetetlen vágy, hogy eszményeikből azonnal minden megvalósuljon. Nagyon sokan nem voltak képesek józanul mérlegelni, felismerni a javulás, a változtatás és a fejlődés reális lehetőségeit. Kari Popper nagyszerű tanítása - amely szerint a jó nem a megálmodott utópiák valóra váltásával honosítható meg, hanem a rossz fokozatos csökkentésével - úgy tűnik föl, éppen ott nem ver gyökeret, ahonnan ez a nagy gondolkodó származik. S ugyanakkor mindig e tájon kapott a türelmetlen ember kemény történelmi leckét: a társadalom eszményi átalakításáért síkraszálló erőfeszítéseket nagyon gyakran az erőszak" uralma váltotta föl, amely aztán a diktatúra uralomra jutásába torkollott." A továbbiakban a szlovákiai magyar nemzetiségi oktatásügy helyzetét elemzi és tételesen fölsorolja az iskolák számát. Rámutat, hogy a nemzetiségi iskolák gondjainak nagy része (az integráció következményei, az elavult segédeszközök) országos jellegű: a szlovák és más tan ítási nyelvű intézmények is ugyanilyen problémákkal küszködnek. Sajnálattal állapítja meg a miniszter, hogy a Magyar Köztársaságban a 110 ezres szlovák nemzeti kisebbségnek nincs egyetlen teljesen szlovák tanítási nyelvű iskolája sem, a szlovák gimnázium építése évtizedeken keresztül elhúzódik. Nincs semmi meglepő abban, ha ez a helyzet szomorúságot és elégedetlenséget vált ki a Magyarországon és Csehszlovákiában élő szlovákság körében. Ugyanígy nem meglepő az sem, ha a helyzet ismeretében többen a reciprocitást emlegetik. ,,A reciprocitás értélmezésében egyetértek önnel" - folytatódik a levél. „A reciprocitással nem lehet érvelni. Serr) az egyik, sem a másik félnek. A reciprocitás érve egykönynyen veszélyes demagógiává változhat. Egy a lényeges: a nemzeti kisebbségek oktatásügye és kultúrája iránti gondoskodás mércéje minden társadalom kulturáltságának és humanitásának, demokratikus jellegének. Megmérettetést jelent az egész világ előtt. Ez a gondoskodás azonban - s ez olyan alapvető elv, amely levelem lényegét jelenti - kizárólag annak az államnak a kompetenciája, ahol a nemzeti kisebbség él. A nemzeti kisebbségek annak az államnak a szerves részét képezik, ahol élnek, más állampolgárokhoz hasonlóan kötődnek az alkotmányhoz, a törvényekhez, s az állam viseli a teljes felelősséget szellemi és kulturális fejlődésükért. Remélem, ezek az elvek vezérlik majd azokat a tárgyalásokat, amelyekre rövidesen sor kerül. S ugyanígy azok is, amelyeket levelében részletesen kifejtett: minden olyan akadály felszámolásának szükségessége, amelyet a totalitárius rendszer teremtett; a szellemi értékek és a diákok szabad áramlása, a különböző kontingensek eltörlése. Melegen üdvözlöm azt a javaslatát is, hogy mielőbb rendezzék meg a magyar és a szlovák történészek közös szimpóziumát. (...) Minden bizonynyal egyességre jutunk abban az elvben is, hogy kölcsönösen nem avatkozunk be a másik ország belügyeibe. Ennek az elvnek szerves részeként nagy gondot kell fordítanunk a kölcsönös és pontos tájékoztatásra, az információk elfogulatlanságára, hogy lehetőleg elkerüljük mindazt, ami nemzeteink között ellenkezést vagy gyűlölködést válthatna ki." A miniszter példaként a Kossuth Rádió február 20., Pozsonyból sugárzott adását említi, amely szerinte a nemzetiségi oktatásügy helyzetéről elfogultan számolt be. Ez a műsor Ladislav Kováčot arra késztette, hogy elgondolkozzék a politikáról és az erkölcsről. Ez a fejtegetés zárja válaszlevelét. ,,A politikában ahogy Machiavelli megfigyelte és zseniálisan leírta - olykor szükséges az alakoskodás, a demagógia, a céltudatos hazugság. (...) Meggyőződésem, hogy a modern politika bízvást támaszkodhat a tudományra, nincs szüksége hazugságra, s ugyanúgy, mint a tudomány, akkor lehet eredményes, ha az igazság premisszájából indul ki, s annál hatékonyabban tudja megoldani az ellentéteket és a gondokat, minél inkább az objektív megismerésre épít. Az így értelmezett politika applikált etika is lehet: a politikai hatalom olyan értékek meghonosítását szorgalmazhatja, amelyeket a mai emberiség elis-. mer. Ezek közül az egyik a középeurópai térség népeinek békés együttélése. Ez az együttélés a kölcsönös tiszteleten, egymás kölcsönös megismerésén, az államhatárok elismerésén, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén alapszik, s végső célja a közös európai ház. Remélem, ez a cél határozza meg döntő módon kölcsönös együttműködésünket. Galánta társadalmi és kulturális életének új központja lesz az Esterházykastély, amelynek felújítási munkálatai most folynak. A kastély történetéhez tartozik, hogy 1948-tól raktárnak használták, 1978-ban pedig lebontásáról is döntés született, s csak néhány lokálpatriótának köszönhető, hogy sikerült felvetetni az épületet a kulturális műemlékek állami jegyzékébe. Igaz, most kissé furcsán néz ki a panelházak közé zárva, de a legfontosabb, hogy mégiscsak sikerült megmenteni. (Vlastimil Andor - ČSTK felvétele) ÚJ SZÚ 4 1990. IV. 10. i