Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-05 / 81. szám, csütörtök

Az egyenjogúságnak nincs nemzetisege... Megjegyzések a nemzetiségi oktatásügy időszerű kérdéseihez A

z elmúlt hetek, hónapok egyértelműen pozitív politikai fejlődése mellett, a csehszlovákiai magyarságnak jócskán volt része intoleráns megnyilvánulásokban. A leginkább elszomorító, hogy az intoleranciáknak, a más népek, nemzeti kisebbségek iránti türelmetlenségnek meglehetősen szabad mozgástere van. A szerveződő pártok, féltve jövőbeli pozícióikat (mindenekelőtt választási kilátásaikat), inkább hallgatnak, minthogy felemelnék szavukat a kizárólagosságokkal szemben. Kivételt csak a polgári mozgalmak képviselői jelentenek, akik az elmúlt hetekben is szembe mertek nézni a kihívásokkal, s vállalták egy demokratikus, európai magatartás elvárásait. Az események előtérbe hozták a közoktatás gondjait, megoldásra váró problémáit is. És mivel a hatalmi diktatúra az elmúlt két évtizedben súlyos károkat okozott a nemzeti kisebbségeknek (magyar vonatkozásban az alapiskolák csaknem ötven százalékát szüntették meg!), érthető, hogy a demokrácia hétköznapjaitól a deformációk megszüntetését is vártuk. Hiba volna e téren a részeredményeket figyelmen kívül hagyni. Sajnálatos viszont, hogy egyes nacionalista körök a kisebbségi közoktatás jogos igényeit DélSzlovákiában egyfajta „nemzeti veszélyeztetés" ürügyén megkérdőjelezték, s ezzel jócskán megnövelték azt a „közegellenállást", melyben a hatalmi szervek működnek. Sajátosan szlovákiai jelenség az is, hogy a demokrácia meglehetősen „egyarcúvá" vált. Az „egyarcú" igazságok sorát, sajnálatosan, olyan dokumentum is gyarapította, mely a Szlovák Köztársaság Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumának. oktatáspolitikai alapelveit próbálta megfogalmazni, tekintettel a vegyeslakosságú területekre. (I. Učiteľské noviny. 1990. 11. sz. 5. 1-1 P

ersze, igaztalanok lennénk, ha nem látnánk, hogy szellemiségében, felfogásában nyitottabb ez a dokumentum, mint elődei. Elhallgatnánk, viszont az igazságot, ha nem mondanánk meg, hogy szemléletében, érvelésében, megfogalmazásaiban még jócskán a múlt fogságában vergődik. Egy részében, meglehetősen történelmietlenül, az elmúlt évtizedek eseményeiben „bolyonganak" a szerzők, inkább a hatáskeltés szándékával, mint tárgyilagos és meggyőző véleményalkotással. Nyilvánvalóan értelmezési és felfogásbeli különbségekre vall, hogy a nemzeti kisebbségek közoktatása helyett a,, vegyes lakosságú terű letek oktatáspolitikájáról" van szó. Egy kis iróniával azt is mondhatnánk, sajnálhatja a pártállam, hogy ezt a fogalmat nem találta fel. A lényege ennek a koncepciónak változatlan, elutasítja azokat az igényeket, melyeket a nemzeti kisebbségek természetesnek, az autonóm fejlődés biztosítása lehetőségének tekintenek. A „rólunk - nélkülünk" gyakorlat továbbéltetése ez. Az alapelvek ugyanis nem a nemzeti kisebbségek sajátos problémáit kívánják a csehszlovákiai közoktatásba integrálni, hanem a „vegyes területek" koncepciójával olyan „új elemmel" bővítik az eddigi gyakorlatot, melynek szándékai aligha felelnek meg egy demokratikus jogállam elvárásainak. Az oktatásügyi szervek legfőbb törekvése eddig az volt, hogy megtörjék a nemzetiségi iskolák fejlődését. Ehhez mondvacsinált ürügyekkel (érvényesülés, nyelvtudás stb.) maga az SZLKP Központi Bizottságának Elnöksége, és ideológiai bizottsága asszisztált. Az anyanyelvi oktatást (a nemzeti nyelv megkülönböztetett helyzetének biztosításával) próbálták gyengíteni, különbözőképpen variálva és kombinálva az oktatástípusokat, ahol az anyanyelv (mint tanítás nyelv) a minimumra szűkíthető. Az uj koncepció látszólag a szlovák nyelvű közoktatást „osztja" meg (homogén és „vegyeslakosságúra'-'), lényegét tekintve azonban a régi elveket próbálja új köntösben átmenteni. Hogy ez a nemzetiségi közoktatás számára kényszerzubbony, a dokumentum szerzőit a legkevésbé sem zavarja. Leszögezik ugyanis, hogy az oktatásügyi kormányzat nem kívánja megosztani a közös igazgatású iskolákat. Túlontúl egyszerű képlet ez, mely a fenntartó szervek cselekvési lehetőségeit szűkíti, hisz feltehetően lesznek olyan iskolák, ahol a szétválasztást igénylik, s lesznek olyanok, ahol ezt szükségtelennek tartják. Az oktatási alapelvek légfőbb szépséghibája, hogy a budapesti Kossuth-rádió egyik adásához (Tanakodó) „szabták" a ruhát. Esetlen ez a megoldás, hisz a Szlovák Köztársaság kormányának programja megértő rokonszenvvel és nagyvonalúsággal fogalmazta meg a közoktatás kérdéseit, beleértve a nemzetiségi oktatásügyet is. Ezért azt is nehéz megérteni, mit keresnek ebben a dokumentumban azok az utalások, melyek egy másik ország (a Magyar Köztársaság) kisebbségi közoktatása számára fogalmazódtak meg. Az a tény pedig, hogy a csehszlovákiai magyar értelmiséget egy radikális (titkos) program létezésével gyanúsítják, enyhén szólva, etikátlan. Furcsa logikára vall, hogy az első pontban az emberi jogokra hivatkoznak, a következő viszont a kisebbségeket alkotmányos kötelességükre figyelmezteti. (Ez utóbbiak logikáját csak akkor fogadhatjuk el, ha ezt országos mértékben is indokoltnak tartják.) Csak mellékesen jegyzem meg, a demokratikus játékszabályokra aligha jellemző, hogy ezt az alapanyagot, semmilyen nemzetiségi intézménynyel, szervvel stb. nem vitatták meg, s a minisztériumnak a mai napig sincs ilyen rendeltetésű tanácsadó szerve. Az anyag a kelleténél is többet foglalkozik a történelemmel. Ezért talán nem árt utalnunk arra, a nemzeti kisebbségek története úgy kezdődött, hogy a csehszlovákiai kisebbségek jogait szabályozó St. Germain-i szerződés (1919. szeptember 10.) kötelezte az utódállam vezetőit a kisebbségi jogok biztosítására. A magyar nyelvű közoktatásnak ez volt a kezdete. A masaryki demokrácia humánus és tárgyilagos törekvése e téren lényegében a Monarchia tizenkilencedik századi oktatáspolitikájának liberális gyakorlatát követte. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés nem rendelkezett a kisebbségekről. A demokrácia mértékét az Emberi jogok deklarációja jelentette, melyet az ENSZ fogadott el, később a helsinki értekezlet dokumentumai (1975), majd az utótalálkozók váltak mérvadóvá. Az azonos jogok elvét ma már minden jogállam, Svájctól Ausztráliáig gyakorolja. Mégpedig nem a kényszerű „kegyosztás" címén, hanem a demokrácia természetes igénye szerint. U

j szemléletre vall, hogy a dokumentum tárgyilagos hangvétellel tárgyalja az 1945 utáni eseményeket. A reszlovakizációról ugyan csak áttételesen szól, a kitelepítést és a deportálást azonban elítéli. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy a magyarországi szlovákok számára szintén súlyos következményekkel járt a lakosságcsere. A legöntudatosabb tagjaitól fosztották meg azt az etnikumot, mely ma már - az asszimilációs politika következményeként - identitászavarokkal küszködik, s a legutóbbi népszámlálás szerint számaránya a tízezret sem érte el, a valóságban azonban mintegy százezer a lélekszámuk. Kevésbé lehet egyetérteni azzal a módszerrel, mely a kisebbségi történet-tanítás ürügyén - feltehetően - kéziratból kiragadott gondolatokkal próbálja manipulálni az olvasót. Az invektív (támadó jellegű) szöveg, s a hozzá fűzött magyarázat csak megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy a hangulatkeltést az elvek tisztázásánál többre tartották. A nemzetiségek története az elmúlt hetven év fehér foltjai közé tartozik. Ezért a tankönyvkiadó feladata, hogy eldöntse, mi legyen a kézirat sorsa. De ez aligha kérdőjelezheti meg az oktatás szükségességét. A „kiszivárogtatásnak" ez a módja azonban nélkülöz minden jószándékot. És ez vonatkozik arra a módszerre is, ahogy a magyarországi oktatásügy javaslatára reagálnak. Az ottani nemzeti kisebbségi iskolák a szlovák oktatási szervek segítségét feltétlenül igénylik, hisz a teljes fokú anyanyelvi oktatás bevezetésével számolnak. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a „nagyvonalúságért" cserébe arra számítanának, hogy majd ők irányítják a délszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákat. A két fél között végül is a megállapodások szokták tisztázni a helyzetet s nem a gyanúsítások és a feltételezések. A leghatározottabban vissza kell utasítanunk azt az állítást, hogy léteznek olyan követelések, melyek a határok átigazítását követelnék. Döbbenetes, hogy nemcsak szélsőséges szervezetek, hanem kormányzati szervek is manipulálhatnak ezzel a kérdéssel. A status quo fenntartása a mai Európában létkérdés. Egyébként is tudomásul kellene venni, hogy a határkérdés KeletKözép-Európában semmit sem old meg. Az egyetlen megoldás, hogy a demokrácia irányába tájékozódjunk. Azaz. akárcsak Nyugat-Európában, itt is átjárhatókká váljanak a határok, ne válasszák el egymástól a népeket, hanem közelítsék, barátságban, bizalomban erősítsék őket. Az olyan pamflettszerű vádakra pedig, miszerint titkos program létezik a politikai autonómiára (és ezt az FMK-nak címezték), ugyancsak az elutasítás hangján válaszolhatunk. Ilyen program nincs, s annak realizálása Dél-Szlovákiában lehetetlen. Az ilyen jellegű vádakra, melyektől ma hangos Szlovákia, aligha mondhatunk mást, ezek az erők a társadalom destabilizációjára spekulálnak, az ország egységére törnek. Nacionalizmusuk és sovinizmusuk trójai falova az antidemokráciát éppúgy szolgálhatja, mint egy diktatórikus hatalmi rendszer szándékait. A csehszlovákiai magyar értelmiségiek programjával kapcsolatban annyit, a Szlovákiai írók Szövetségének Magyar Tagozata, valamint az értelmiségiek egy csoportja (ismertebb néven: a „harminchármak") még az elmúlt év elején állást foglaltak azokkal a torzulásokkal szemben, melyet a pártállam politikája okozott. Ezek a dokumentumok azóta napvilágot is láttak (Irodalmi Szemle, 1990 1. sz.; Új Szó, 1990. II. 9., 3-4. 1.), az oktatásügy figyelmét azonban ezek a javaslatok éppúgy elkerülték, mint a pártállam akkori képviselőiét. Ez is oka lehetett annak, hogy az igények józan mérlegelése helyett a minisztérium egy félreérthető koncepció megfogalmazásába kezdett, ahelyett, hogy a kormányprogram demokratikus elveit érvényesítette volna. H

avel köztársasági elnök öccse a politológusok és értelmiségiek közelmúltban (Varsóban) megtartott tanácskozásán úgy jellemezte Csehszlovákia sajátos útját a demokráciához, hogy mi kinevettük a kommunistákat a hatalomból, s ezzel napirendre is térhetünk a dolog felett. Az oktatásügy mai „álarcosbálja" helyett nekünk is hovatovább ki kellene nevetnünk a múlt kísértéseit, s új fejezetet kezdeni. Nem a minden-tagadás szándékával, hanem azzal a tudattal, hogy a demokrácia tisztító ereje kézzelfogható cselekedeteket követel. Valódi alternatívákat és nem egy újabb nemzetiségi „kontraszelekció" elindításának eleve kétes gyakorlatát. Meggyőződésünk, hogy az elmúlt évtizedek eredményeit nem lehet a veszteséglistára helyezni, mert ez csak a feszültségek forrása lehet. S bár igaz az (ahogy Marx megjegyezte), hogy a régi kosztümök egy új előadás öltözetéül is szolgálhatnak, aligha rejthetik el azonban azokat a sutaságokat, melyek már a régi előadásban is kiütköztek. N

em a frázisokat hiányoljuk, nem is az új mítoszoknak örvendünk, hanem a kirekesztés neobolsevik taktikája riaszt bennünket. Sütő András romániai magyar íróval együtt valljuk: „Az emberi jogoknak, a méltányosságnak, az egyenjogúságnak nincs nemzetisége. Egyetemes emberi értékekről és követelményekről van szó. A magyar nemzeti kisebbség nem előjogokra vágyik, csak jogaihoz ragaszkodik". És ez utóbbiakat csakis a többségi nemzet tudja számára - megértéssel, bizalommal és történelmi felelősséggel - biztosítani. FÓNOD ZOLTÁN IGelle község román és a korai gót stílusú, kéttornyú templomát, mely Csallóköz egyik legrégibb és legértékesebb műemléke, egy 1320-ban íródott oklevél említi először. A templom 1989 karácsonyától esti megvilágításban is látható. (Méry Gábor felvétele) „Adj Uram, békét!" Beszélgetés Patyi Ferenc, római katolikus plébánossal Közel két éve került Gellébe, ebbe a hét kisközséget egyesítő faluba az alsógyörödi születésű, szlovák nemzetiségű plébános. Édesapja magyar volt, ám fia, nyelvünket úgy Igazából csak a papi hivatás megkezdésekor sajátította el. Három évig Komáromban, ugyanannyi ideig pedig Alistálban hirdette az igét. Áthelyezését 1988-ban a Katolikus Püspöki Hivatal kezdeményezte, mondván, hogy Csallóköz ezen súrún lakott vidékén, ahol jobbára katolikusok élnek, nincs kellően biztosítva a vallás gyakorlása. • Tisztelendő úr! ön nagy megbecsülésnek és szeretetnek ön/end ebben a közel kétezer lakosú faluban. Azt mondják az itt élők, hogy nagyon elfoglalt ember, mégis össze tudja tartani a vallásos érzelmű több száz felnőttet, gyereket. És természetesen azt sem hallgatták el, hogy mindezt az anyanyelvükön, magyarul teszi. - igen. Elöször arra válaszolnék, hogy mivel ezen a vidéken a lakosság több mint kilencven százaléka magyar anyanyelvű, a legtermészetesebb, hogy a szentírást is így tolmácsolom a híveknek. Nincsenek bennem előítéletek semmilyen náció iránt és messzemenőkig respektálom az itt élők jogos igényeit az anyanyelvük használata iránt. Ami az elfoglaltságomat illeti, két nagy plébánia tartozik a felügyeletem alá, így összesen négy ember munkáját végzem. Húsz falu katolikus lakosságának vagyok a lelkipásztora, s naponta bejárom szinte az egész körzetemet. Ebben az iskolai évben például már 250 kisgyermek jár délutánonként hitoktatásra, naponta misék, temetések, szombatonként egyházi esküvők, keresztelők vannak. • Mennyiben változott meg november* 1 7-ike óta az egyházi élet? Gondolok itt az azokon résztvevőkre is. -Szerencsére ebben a faluban olyan elöljárók voltak már idejövetelemkor is, akik nem gördítettek akadályt a vallásgyakorlás elé. Kezdettől fogva szabad bejárásom van a helyi alapiskolába, ahol szinte minden kisgyermek jelentkezett hitoktatásra. Tudtommal nem vonták felelősségre azon kommunista szülőket sem, akik beíratták gyermeküket. A pedagógusok sem akadékoskodtak. Voltak aztán olyan iskolák, ahol mindez éppen fordítva volt. De hagyjuk. Ez már a múlt, és a megbocsájtás a keresztény erkölcs alapvető követelménye. Ami a templombajárást illeti, aki november 17-ike előtt is gyakorolni szerette volna a vallást, az addig is megtalálta a módját. Mostanra csupán annyit változott a helyzetük, hogy nem kell távoli falukba, városokba utazniuk vasárnaponként. • önök az elmúlt negyven év alatt nem voltak irigylésre méltó helyzetben. Azt hiszem, hogy ezt az bizonyítja a legszembetűnőbben, hogy napjainkban egy-egy katolikus pap akár több plébániát is vezet. A mesterségesen visszaszorított teológusképzés feloldása viszont csak évek múltán változik, változhat meg. Mi az, amit mára üdvösnek, megoldottnak tart? - Én a változások alapját mindenképpen a diktatórikus rendszer megszüntetésében ós a vallásszabadság helyreállításában látom és érzem. Mindezeknek ékes bizonyítéka a Szentatya látogatása, ami reménnyel tölt el, mert megértést és békességet sugall. Ami a napi teendőimet illeti, abban is változás állt be. Eddig például minden apróság miatt kérvényt kellett beadnunk a járási nemzeti bizottság illetékeséhez, ha teszem azt helyettesíteni kellett egyházterületemen túl, vagy ha fel akartam szentelni egy kápolnát. A bürokrácia megszűnésének köszönhetően a húsvét előtti héten úgynevezett megújulást tartunk, amikor is minden nap más pap fogja a szentmisét celebrálni. • A vallásos emberek jogait képviselő, illetve védő Kereszténydemokrata Mozgalom ezen a vidéken is egyre több hívet vonz. Nagy az érdeklődés a cserkészmozgalom felújítása iránt is. - Gellében úgy félezer hívó támogatja a Kereszténydemokrata Mozgalmat és nagy jövőt jósolnak a cserkészetnek is, ha egy önkéntes szervező összefogná a gyermekeket. Elképzeléseim szerint a szomszédos Magyarországról is segíthetnének az ott már működő klubok tapasztalt irányítói. • Pár héttel ezelőtt a templom mögötti szobortalapzatra visszakerült a magyarság szimbóluma, a Turul madár. Az ezt követő szentmisén ön a szeretetről, a megértésről és a toleranciáról beszélt. Mindez napjainkban nagyon aktuális. - Én együttérzek azokkal, akik szenvednek, akiket elnyomnak, megaláznak emberi, nemzetiségi mivoltukban. Keresztény ember ilyet nem tesz. Illetve - nem keresztény az, aki részt vesz az ilyen bűnökben. SZITÁS GABRIELLA ÚJ szú 4 1990. IV. 5.