Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-27 / 73. szám, kedd

Václav Klaus és a százezer támogatásra váró Apadó fegyvergyártás, dagadó gondok Pénzügyminiszter ritkán megy gyárlátogatásra. Legalább is így volt ez korábban, amikor évtizedeken át a tárca vezetői csupán a jelentések, kimutatások, gazdasági elemzések alapján alkottak maguknak képet a termelésről, a vállalati valóságról. Václav Klaus más politikát folytat. Államháztartásunk gazdájaként mindenképpen szakítani akar az elmúlt időszak gyakorlatával, ezt tartja tevékenysége egyik sarkallatos lépésének. S esetenként személyesen győződik meg arról, valóban indokolt-e, hogy az államkasszából kapjon valaki támogatást. így jutott el Dubnicába is, ahol a helyi nehézgépgyárban a martini kombinát fegyvergyártásban leginkább érintett vállalatainak képviselőivel ült le egy asztalhoz. Váltás - állami segítség nélkül? Másfél órán át folyt a tapogatózás. A nehézgépipari kolosszus sajátos helyzetbe került. Ami miatt eddig jól ment a sora, arra ezentúl nem tart igényt az állam. Legnagyobb megrendelőjének kormányzata ugyanis úgy véli, hogy a fegyvergyártás, de főként a hadiipari termékek kivitele nem fér össze politikájával. Ezzel a humánus lépéssel, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. Nehezebb lesz elfogadnia annak a 85 ezer embernek, akiket közvetlenül érint. Mi lesz velük? Mit csinálnak majd ezentúl? Lesz-e más termelési program a gyárukban? Megannyi kérdés a létbizonytalanságba került ezrek fejében. Václav Klausnak s a kíséretében tartózkodó szlovák kormányfőnek és az illetékes tárca vezetőjének vendéglátóik elárulták, hogy sohasem zárták ki a hadiipar leépítésének bekövetkezését. Emiatt sokszor kerültek összetűzésbe a pártállam termelésbővítési elképzeléseivel. Azt mégis sikerült elérniük, hogy a fegyvergyártás egyetlen vállalatnál sem lépte túl a termelés felét, van ahol el sem érte ezt a szintet. Most mégis •meglepte őket a leépítés gyors üteme, s azzal sem számoltak, hogy nem hadiipari termékeik külföldi értékesítése - ezeknek 60 százalékát a Szovjetunióba exportálják, oda pedig egyre növekvő kereskedelmi aktívumunk miatt akadozik, sőt visszafogott a kivitel - mekkora akadályokba ütközik. De hát ez ma már tény. Mint ahogy az is, hogy a kombinát 1975 és 1988 között 48 milliárd koronát juttatott nyereségéből az állami költségvetésbe. Tavalytól más helyzet állt elő: megkezdődött a sokat emlegetett konverzió, vagyis a fegyvergyártás civil termelésre történő átalakítása. És egyszeriben fordult a kocka: nyereségesből veszteséges gazdálkodásúvá váltak. Termelési programjuk van, alternatívákban gondolkodnak, csak éppen nincs elegendő pénzük a konverzió hétköznapjainak finanszírozására. Időnként az a benyomásom, mintha a vállalat vezetői csak arra várnának: ha kiöntik bánatukat, megsajnálja őket a pénzügyminiszter, s valamit visszaad nekik az államkasszába beszolgáltatott milliárdokból. Pedig Václav Klaus világosan értésükre adja: üres zsebbel érkezett. Nincs is szándékában ígérgetéseket tenni, ő ismerkedni jött a valósággal. Egyúttal kihasználja az alkalmat a mostani központi pénzügyi politika ismertetésére. Szavaiból egyértelműen kiderül: ezentúl nincs mód arra, hogy az állam garanciát vállaljon a vállalatokért, a termelőért. Maguknak kell talpon maradniuk. Az a lényeg, hogy minél hamarabb vállalkozni kezdjenek, s elképzeléseikről meg kell győzniük esetleges támogatóikat. Es nemcsak az államot, de ugyanúgy a bankot vagy éppen a pénzpiacra lépő partnereiket. Ugyanakkor az állam nem lép fel a fogyasztó ellen. Garantálja, hogy ne csökkenjen gyorsan az életszínvonala. „Ám ehhez a szociálpolitika nem maradhat hamis gazdaságpolitika, igazi szociálpolitikává „kell válnia." Ma már nem téma, ki mennyit gyárt. Csak az érdekelheti a termelőt, van-e piaca termékeinek, nyereséghez jut, fedezi-e önköltségeit... Létbizonytalanság fogságában Időnként belefeledkezik az ember a pénzügyminiszter mondandójába. De a valóság még idébb tart. Hiába van kész termelési programja a gyárnak, ha hazai partnerei nem alkalmasak befogadására, hiába próbál külföldi kapcsolatokat kiépíteni, érdemi lépésekre nem vállalkozhat. Mert késik a törvényalkotás, jegyzik meg többen, ki nagyobb hangsúllyal, ki kevésbé. Itthoni gyártóink nem léphetnek, a külföldi vállalkozók biztosítékok nélkül szóba sem állnak velük. Aztán a termelés még inkább a vendégek elé tárja a valóságot. Az emberek szinte keresik a beszélgetés lehetőségét. Nem bíznak a vállalatvezetésben, abban, hogy megfelelő pótprogramot biztosít számukra. Az egyik szerelőcsarnokban, ahol ilyen pótmegoldás bevezetésével próbálkoznak, szinte árad a tekintetekből a szerencsétlenség, amikor körülfogják a vendégeket. Az egyik munkás levelet olvas fel, felsorolva benne, mennyire félresikerült próbálkozás a targoncagyártás, amelybe belefogtak. Utána szó szót követ, mosolyra derülnek a miniszterek, de a munkások arcán csak a kényszeröröm jelei mutatkoznak. Létbiztonságukat érintő gondjaiktól nem tudnak megszabadulni. Titkok a motorról, kérdőjelek jövőjéről Délután már Považská Bystricában folytatódik a látogatás. A városi művelődési házban a Vág Menti Gépgyár alkalmazottaival telik meg a nagyterem. Más gyár, hasonló gondok. A katonai termelés nagyjából tizenötezer alkalmazottat érint, de közvetve mindnyájukat. Mert valamennyi üzem arra dolgozott, hogy sikerüljön meghonosítaniuk a DV-2es repülőgépmotor gyártását. Arra áldoztak mindent, s most kétségessé vált, vajon folytatják-e egyáltalán. Vállalati forrásaik kimerültek, ezentúl csak állami megrendelésre vállalhatják. Erre várnak választ az államháztartás vezetőjétől. Amikor öt évvel ezelőtt jártam a gyárban, csak suttogva hallottam a „csodamotorról". Lelkemre kötötték, ne is említsem sehol. Többet nem írhattam le róla, csak azt, hogy a speciális technika gyártásával is foglalkoznak. Akkoriban indult be a termelés. Hiába kíváncsiskodtam, senki sem válaszolt kérdéseimre. Arra bíztattak, írjak a versenymozgalomról, brosúrákat, újságokat raktak elém, csakhogy megszabaduljanak tőlem. Még arra is vállalkozott volna az egyik propagandista, hogy valamelyik igazgatóhelyettes nevében nyilatkozzon. Gyártörténeti kutatásaim után - mivel a felszabadulás évfordulójára készült az anyag - mégis csak sikerült valamit kicsikarnom. Elvittek egy termelőcsarnokba, beszélhettem a munkások kai. El is mondtak sok mindent, csak a nevüket nem adták hozzá. Mikor ezt megírtam, kihúzták az anyagomból. A titokzatos motor azóta emberközelbe került. Makettje a művelődési ház előcsarnokában található, mindenki megnézheti, nem kell suttognia, hangosan vitatkozhat róla. Akár a nagyteremben a miniszterek jelenlétében. Szót is kért a DV-2-es főkonstruktőre. Műszaki szempontból csúcsszínvonalú terméknek tartja, hosszasan sorolja előnyeit. Értékesítését már bonyolultnak minősíti. Van érdeklődés iránta, csak megrendelői nem tudják megfizetni. Egyetlen példánya 1 millió dollárba kerül. Ha az állam is hozzájárulna, nyereséggel exportálhatnánk. De anélkül aligha. özönlenek a kérdések, észrevételek az elnöki asztal felé. Mindegyikben ott bujkál a létbizonytalanság, az erősödő aggodalom. Szeretnék tudni az emberek, hogyan tovább: van-e egyáltalán jövőjük a gyárban? S meddig kell még a repülőgépmotor-gyártásra dolgozniuk? Václav Klaus megígéri: az elhangzottakról majd intenzív elmélkedést folytat. Komoly gondokról van szó, s megoldásukból a kormány se húzhatja ki magát. Viszont nyomatékosan megjegyzi, ez egyáltalán nem műszaki kérdés. Csak egyetlen kritérium döntheti el a motorok jövőjét: van-e vagy nincs felvevő piacuk. Elviselhetetlennek tartja a Szovjetunióba és a fejlődő országoKba történő kivitelüket, ha onnan ellenértéket nem kapunk helyette. Ezt a kijelentését vastaps fogadja. Másra viszont vegyesen reagálnak. Például arra, hogy a motorgyártás esetleges leállításáról maguknak kellene dönteniük. Többen hiányolják az állam anyagi támogatását, mondván: nem önszántukból léptek a haditechnika előállításának útjára. Őket a szövetségi kormány választotta ki erre, tőle kapták a megrendelést. Beleegyezése nélkül nem mondhatnak le a motorokról, nemzetközi szerződéseket rúgnának fel vele. Várakoznak hát tovább. Václav Klausnak pedig van min töprengenie. Éppen takarít az államháztartásban, amikor két vállalatnál egyszerre százezren várnak pénzbeli támogatására. És még hány helyen gondolkodnak hasonlóan. Nagy a gyanúm, termelőként fölöslegesen, alighanem fogyasztóként lesznek rászorulva az állam szociális szolgálataira. Legalább is egy hányaduk mindenképpen. J. MÉSZÁROS KÁROLY u. i. Legújabb értesüléseink szerint a szlovákiai fegyvergyárak konverziójára 1,2 milliárd koronát folyósítanak az állami költségvetésből. Mi lesz veled, szövetkezet? Az egységes földműves-szövetkezetek elnökeinek, különösen az elmúlt hónapokban megválasztottaknak a helyzete nem irigylésre méltó. Miközben az irányítás alapelveivel ismerkednek, a termelés folyamatosságára és az átmeneti időszak sajátos teendőire is figyelniük kell. A közeljövőben hatályba lépő új törvények megteremtik a lehetőséget az ésszerű rendszerváltáshoz. Mindenekelőtt a tulajdonviszonyok rendezése fontos, hogy a vagyon megőrzése és gyarapítása a földet művelőknek közvetlen érdeke legyen. A várható változások az érdeklődés középpontjában állnak. Sokan számos részletkérdésre mielőbbi vá-' laszt várnak, hogy mérlegelhessenek és tervezhessenek. A gyors tájékoztatás céljából hívták egybe az illetékes minisztériumok kétnapos országos tanácskozásra az efsz-ek elnökeit. A Veľké Bílovicében megtartott értekezleten a meghívott 900 szövetkezeti elnökből közel nyolcszázán vettek részt. A mezőgazdasági-élelmiszeripari komplexum legilletékesebbjei, köztük Oldňch Burský, a szövetségi kormánynak a mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztérium irányításával megbízott alelnöke, Jan Vodehnal, a Cseh, és Miroslav Belanský, a Szlovák Köztársaság mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztere, valamint Svätopluk Chalupa, szövetségi mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes közel négy órán át válaszoltak a feltett kérdésekre. Szövetkezetek szövetkezete A kérdések jelentős része az egyesített szövetkezetek különválásával volt kapcsolatos. A válaszokból kitűnt, hogy az illetékes szervek tiszteletben tartják a helyi szándékokat. A különváláshoz a kisebbségben lévő közösség akarata is elég. A központi szervek semleges álláspontja a részletkérdésekre, így például az osztozkodásra is vonatkozik. A vagyon elosztása a szövetkezet belügye. Többen megkérdezték, mi lesz a különváló szövetkezettel, ha képtelen megállni a saját lábán? A válasz egyértelmű: anyagi támogatásra nem számíthat, legfeljebb olyan kölcsönre, amelynek visszafizetéséért a vagyonával kezeskedik. Többen hangsúlyozták, amilyen hibás lépés volt az egyesítés, most legalább olyan helytelen az eredményesen gazdálkodó egyesített szövetkezeteket különválasztani csak azért, mert mások is így tesznek. A piacgazdaság alapelveinek és az ökonómiai demokráciának az érvényesítésére már lehetőségek is kínálkoznak. Egyik megoldás lehet például, hogy az egyesített szövetkezeten belül több, gazdaságilag teljesen önálló termelési egység, amolyan kis szövetkezet jön létre. A szövetkezetek szövetkezete, vagyis az egyesített szövetkezet leszűkített volt vezetősége csak integráló szerepet fog betölteni, és vállal-* ja a kis egységek keretében neheFeltételek is kellenek a vállalkozáshoz Tavaszi beszélgetés, nem csak tavaszi gondokról Az idén korán nyílt a tavasz. A földművesek, kihasználva a kedvező időjárást, általában még február elején elvetették a tavaszi árpát. Igaz, a későbbi hidegekben helyenként lassan kelt, de márciusban megerősödött a vetés. Viszont az őszi búza sok helyütt ritkább a kelleténél. Ezek után nem csoda, hogy Jan Sampor mérnök, a Szlovák Köztársaság Mező-, gazdasági és Élelmezésügyi Minisztériuma Galántai Járási Osztályának főagronómusa gondterhelt ezekben a napokban. -A szárazságot sajnos még viharos széllökések is tetőzték, melyek Vágselylyén, Pereden és néhány további gazdaságban jelentős kárt okoztak. A túl ritka őszi búza helyére néhol árpa került, máshol viszont kukoricából vetnek többet a tervezettnél. Agárdi László mérnök, a minisztérium járási osztályának igazgatóhelyettese hozzátette: - Természetesen nem mindenütt szántották ki a ritkábbra sikerült őszieket. A szakbizottság véleménye alapján több gazdaságban a felülvetés mellett döntöttek. A legfontosabb szempont hogy jó hektárhozamokat érjünk el, mert az utóbbi évek sikertelensége miatt több mint 65 ezer tonna lemaradásunk van a szemeseknél. Sok gondunk van a vízzel, egyszer kevés, máskor sok van belőle. A vágkirályfai víztározó miatt 2600 hektáron egy ideig takarmányféléket is alig tudtunk termelni, most meg az öntözőrendszer kihasználásával vannak problémáink. Agárdi László úgy vélekedett, szerinte az érvényes rendelkezések azokat sújtják, akik igyekeznek minél jobban kihasználni az öntözési lehetőségeket. Egy konkrét példát is említett. Mint mondta, a Szenckirályfai Efsz a termőföldek 98 százalékát tudja öntözni, de ez csupán a terméshozamokban mutatkozik meg, a gazdaságosságban alig. Az öntözőgazdálkodásra hivatkozva, a harmadik termelési-gazdasági egységbe sorolták a szövetkezetet, így - bár homokföldeken gazdálkodik - 2558 korona hektáronkénti földadót kell fizetnie. Ezzel szemben a Zsigárdi Efsz, ahol feketeföldek vannak, csupán 833 korona földadót fizet, mert nincs öntözőrendszere. Vendéglátóink azt is elpanaszolták, hogy egyre nehezebb olyan vetésforgót kialakítani a járásban, amely kedvezne a gabonatermesztésnek. Annál is inkább, mivel újabban már kései burgonyát is kénytelenek termelni. Igaz, kapnak bizonyos támogatást, de nem annyit, amenynyiről korábban szó volt. -így terveztük, de végül „csak" 130 hektárt vállaltunk - helyesbített Matus Tibor mérnök, a szövetkezet üzemgazdásza. - Elsősorban azért, mert ilyen vállalkozáshoz a feltételeket is meg kell teremteni, viszont a tároló és csomagoló részleg kiépítéséhez korábban beígért támogatást időközben 40 százalékkal csökkentették. Gondot okoz az ültetőanyag beszerzése és az építkezéssel is vannak problémák. Valószínűleg minden egyéb építkezést le kell állítanunk, hogy a burgonyaprogram keretében tervezett 28 millió korona beruházáshoz legyen erőnk. Ha ezt a követelményt nem teljesítjük, megvonják tőlünk a központi támogatást. Pereden Majba Sándor főgépesítő a pótalkatrészekkel való ellátásra panaszkodott. Mint mondotta, két traktort kénytelenek alkatrészhiány miatt „pihentetni", és három tehergépkocsijuk is az udvaron vesztegel, mert nem kapnak rájuk új szélvédőt. Gond gond hátán. így bizony nehéz lesz megfelelő eredményeket elérni a termelésben, helytállni a piacgazdaság szorításában. BALLA JÓZSEF zen megoldható feladatokat (jogi érdekvédelem, bel- és külkereskedelmi kapcsolatok, anyagbeszerzés stb.). Részesedés, vagyonrész alapján Sokakat érdekelt, milyen változásokra kerül sor a szövetkezeteken belül, hogy megerősödjön a tagok tulajdonosi kötődése, gazdaszemlélete. Mint elhangzott, ennek egyik feltétele a vagyonközösség, melynek keretében a tag az eredményekben közvetlenül érdekelt. A vagyonközösségben megállapítják az egy tagra eső vagyonrészt. Az érték meghatározásakor figyelembe veszik a tag szövetkezet által használt földjének területét, valamint a ledolgozott éveket, pontosabban az összmunkadíjat, vagyis annak a munkának az értékét, amivel az egyén hozzájárult a szöyetkezet vagyonának gyarapításához. Annak megállapítása, hogy a szövetkezeti vagyonból mennyi az egy tagra eső rész, és a közös vagyonnak milyen hányadát írják szét, körültekintő eljárást igényel. Különösen a munkával szerzett részesedési arány megállapítása nehéz, de annak eldöntése sem könynyű, hogy a földtulajdon és a munkateljesítmény elbírálásánál milyen arányt vegyenek alapul. A vagyonból való részesedés meghatározása a szövetkezet belügye, a feltételekről a tagságnak kell döntenie. Annál is inkább, mivel az egy tagra eső vagyonrész szolgál alapul a nyereség elosztásához. Persze nem egyenlő arányban. Amíg ugyanis a részvényesek csak a pénzükkel kötődnek az üzemhez (részvénytársasághoz), addig a szövetkezetben dolgozók a tagságukkal és a munkaviszonyukkal is. A vagyonelosztás lényeges kérdése, hogy mi lesz azokkal, akik föld nélkül most vagy a jövőben kezdenek a szövetkezetben dolgozni? Rájuk gondolva, a szövetkezet a vagyon egy részét nem írja szét a jelenlegi tagok között, hanem meghagyja közös tulajdonban, melyből majd a leendő tagok vásárolhatnak részvényt, személyes vagyonrészt. Amíg erre nincs lehetőségük, addig az új dolgozók alkalmazottként, a tagokat megillető jogokkal, tagsági várományosok lesznek (ha erről a tagság nem dönt másképpen). - Mi ez? Visszatérés a múlthoz, az úr-gazda-szolga viszonyhoz? - tették fel többen a kérdést. A válasz: erről szó sincs. A vázolt lehetőségekkel (nem előírásokkal) a tulajdonosi kötődést erősíthetik meg a szövetkezetek, saját belátásuk szerint. Nem a forma, hanem a cél a fontos. Úgy kell gazdálkodni, hogy a szövetkezet vagy részvénytársaság nyereséges legyen. Persze nem volna helyes, ha egy eredményesen gazdálkodó szövetkezetben az új tag már az első évben olyan arányban részesedne a nyereségből, mint azok, akik évtizedekig tartó munkával járultak hozzá a sikerhez. Az egyéni gazdálkodás ösztönzése A legélénkebb eszmecsere a föld tulajdonjogával kapcsolatosan bontakozott ki. Mivel a földtörvényen még dolgoznak, a föld egyéni tulajdonba vételével, értékével, esetleges bérleti díjával kapcsolatos kérdésekre a jelenlévők csak tájékoztató jellegű válaszokat kaphattak. Ami már csaknem bizonyos, a földtulajdont szabályozó törvény lehetővé teszi, hogy a szövetkezet tagja (ha tulajdonjogát igazolni tudja) kivehesse a földjét a szövetkezetből. Akár az egész területet, akár annak egy részét. A tulajdonjog és használati jog rendezésekor körültekintően kell eljárni; hogy a termelés folyamatossága és az ellátás biztosított legyen. Alapelv, hogy a föld csak azokat illeti meg, akik megművelik, tehát gazdálkodnak rajta. A föld szövetkezetből való kivételének lehetősége a magántulajdonon alapuló mezőgazdasági vállalkozások (társulások, farmszerű gazdálkodás) és az egyéni gazdálkodás elterjedését hivatott segíteni. Valószínű ugyanis, hogy az egymás mellett létező és azonos feltételek között működő, különféle mezőgazdasági vállalkozások a piacgazdaság feltételei között a közellátás javát szolgálnák. EGRI FERENC ÚJ SZÚ 5 1990. III. 27. NE A BÉRMUNKÁSOK, HANEM A RÉSZVÉNYESEK TÁRSULÁSA LEGYEN