Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-27 / 73. szám, kedd

Félelmek és indulatok helyett - egymást segíteni A kisebbségi írók budapesti tanácskozásáról Viharfelhők gyülekeznek a Kárpát-medence egén. Alig három hónappal a diktatúra elsöprése után tanúi lehetünk, mire képes a hamis történelemtudattal megfertőzött, sötét politikai erők eszközeivé vált, felheccelt tömeg Romániában. A súlyosan megosztott tudatú KözépEurópa kis népei és nemzetei ismét a régi csapdába eshetnek, s egymás ellen fordulhatnak, ha időben nem ismerik fel és nem tisztázzák a veszély mibenlétét, ha nem keresik a békés együttélés emberi, politikai, kulturális fogódzóit. Ez persze, korántsem egyszerű. Az összekuszált, előítéletektől megfertőzött tudatot nem lehet egyik napról a másikra észérvekkel és világos szavakkal helyrebillenteni. Különösen akkor nem, ha az írott szó is devalválódott, s a manipuláció eszközévé válhat. Pedig a történelem soha ekkora lehetőséget nem kínált a Kárpát-medence népeinek, mint napjainkban. Erről a lehetőségről, s ezen belül az írástudók felelősségéről kezdtek párbeszédet tavaly novemberben a csehszlovákiai magyar és a magyarországi szlovák írók Pozsonyban. Azóta történt egy s más nálunk is, Magyarországon is. Akkor, az első közös nyilatkozat elfogadása után a kisebbségi írók ígéretet tettek egymásnak, hogy a párbeszédet folytatják, s amennyire erejükből telik, hozzájárulnak a két kisebbség problémáinak alaposabb megismeréséhez, s azon túl a magyarság és a szlovákság közeledéséhez. Az időközben lejátszódott csehszlovákiai forradalmi és a magyarországi belpolitikai események némileg új konstellációt teremtettek. Azóta, sajnos, hazánkban is felerősödőben vannak a nacionalista felhangok, szaporodnak a nemzeti türelmetlenség jelei. A politikai küzdőtér egyre nyitottabbá válásával szinte egyenes arányban rendezik soraikat a régi politikai erők, s a görcsös hatalomvágyuk uszályába került, manipulált csoportok. Ebben a helyzetben a múlt hét csütörtökén és péntekén, a Budapesti Csehszlovák Kulturális és Információs Központban megtartott második tanácskozás is érthetően nagyobb jelentőséget kapott, amit egyrészt az is jelzett, hogy bővült a szervezők köre, másrészt megjelentek rajta a hazai és a magyarországi politikai pártok mellett a Magyar írószövetségnek és a Szlovákiai írók Egyletének képviselői is. Az első, pozsonyi megbeszélés inkább familiáris, ismerkedő jellegű volt, a budapesti találkozó során már sok húsbavágó probléma is a felszínre került. Kezdve a magyarországi szlovákok identitászavarától, oktatásügyük megoldatlanságától, folytatva a szlovákiai magyarság múltbeli asszimilálásával, a kétnyelvűség és a hivatalos nyelv csapdáival. Szó esett az információk tárgyilagosságáról és a hírközlés tisztaságáról, amelyben, sajnos, időnként egyik ország sajtója sem jeleskedik. Mégis meglepetten kellett tapasztalnunk, hogy a magyarországi szlovák írók némelyike körömszakadtáig hadakozott az állásfoglalásban javasolt, a kisebbségek fennmaradásának leghatékonyabb biztosítékául szolgáló pozitív diszkrimináció kifejezés ellen, mondván, ők nem akarnak több jogot, mint a többségi nemzet. Pedig az ő helyzetüket sommásan valahogyan úgy lehetne jellemezni: éjfél előtt öt perccel - hisz identitásuk utolsó morzsáit sepergetik össze. Talán a félelem, vagy az egyszerűség kedvéért mondott le sok magyarországi szlovák a nemzetiségéről akkor, amikor a legutóbbi népszámlálás során mindössze alig több mint kilencezren vallották magukat szlovák nemzetiségűnek? Talán ennek a ténynek vagyunk mi, szlovákiai magyarok a kiszolgáltatottjai, amikor jogos követeléseinket extrémnek, határtalan követelőzésnek, netán alaptalannak tartják idehaza? S ki vállalta önként hazájául a másik országot, s kit „lépett át a határ"? Mennyire gyengült a szlovákság nemzeti tudata a lakosságcserét követően? S milyen görcsöket rántott a magyarok tudatára a reszlovakizálás és a kitelepítés? Mennyi megválaszolatlan kérdés, amelyekhez nem szabad félve, ködösítve és tényeket meghazudtoló frázisokat pufogtatva közelíteni! Käfer István, az Amicus elnöke például arról beszélt, hogy Budapesten talán több kulturális, irodalmi emlék található, mint a szlovákiai Pozsonyban. Miért nem keresték eddig a szlovák írók ezeket? Eközben egyetlen magyar sem feltételezheti, hogy ezek megjelölésével, felmutatásával netán sérelem éri a magyar fővárost, hogy valaki is ki akarná sajátítani magának arculatát. Ugyanez vonatkozik a Szlovákiában található magyar kulturális és történelmi emlékekre is. Hogyan írhatta le szlovák irodalomtörténész azt a balgaságot, miszerint Bornemiszsza Pétert széles kútba dobták, amikor Széleskút községben nyugszanak a hamvai, ami tudvalevően Sološnica. Nyilván azért, mert nem szerepelt, nem szerepelhetett a köztudatban, mert nem volt szabad a magyar nevét leírni. A feloldandó görcsök közé tartoznak azok az abszurd nézetek is, amelyek szerint a magyar kormánynak addig nincs joga a felvidéki magyarok ügyébe beleszólnia, amíg a magyarországi szlovákok jogait nem biztosítja. Ne feledjük, mondotta Tóth László, hogy Magyarország legalább két éve felhagyott annak a hangoztatásával, milyen példásan megoldotta a nemzetiségek jogait. Ugyanezt joggal várjuk el a másik féltől is. Ugyancsak ő mondott egy riasztó példát a hazai kultúrpolitika nemzetiségekhez fűződő viszonyáról: egy interjú-sorozat készítése során döbbent rá, hogy sok szlovák író a kisebbségben élő szlovákságot csupán néprajzi szempontból tartja érdekesnek: Pedig a magyarországi szlovákoknak óvónőkre, tanítókra és tanárokra lenne szükségük, méghozzá sürgősen! Igaz, nálunk viszont kilenc év alatt kétezer pedagógust kellene kapniuk a magyar iskoláknak. Félelem, görcsök. Tisztán hallható szavak helyett sutyorászás, nyílt tekintet, történelemismeret helyett frázisok és cipőnézegetés. Pedig, mint azt Vladimír Mináč mondta egy korábbi, más színhelyű fórumon, a magyarság a szlovák politika végzete, s ez fordítva is érvényes. Legyen meg mindenkinek a joga a saját göröngyéhez! S ezt a göröngyöt hívhatjuk akár kulturális autonómiának is. A félelemről egyébként Jókai Anna mondta a legérvényesebb szavakat: aki az elnyomás eszközét választja, az nem bátorságról tesz tanúbizonyságot, hanem gyávaságát bizonyítja. A kétnapos tanácskozás legkézzelfoghatóbb eredménye talán az volt, hogy létrejött, hogy megvalósulhatott; görcsöket oldhatott, újrafogalmazhatta egymáshoz fűződő viszonyunkat, kifejezést nyerhetett végre nyíltan is: segítenünk kell egymáson, hisz közös a sorsunk. Konkrét javaslat is elhangzott: Dobos László vetette fel, hogy a jelenlevők tegyenek javaslatot a magyar és a szlovák kormánynak, amelyben kérik a nemzeti kisebbségek kulturális intézményrendszerének biztosítását, közös, kétnyelvű folyóirat megalapítását, szlovák-magyar vegyesbizottság létrehozását, a magyarországi szlovák iskolák anyanyelvi oktatásának biztosítását, s egy szlovák információs központ megalapítását a szlovákok által legsűrűbben lakott területen. A tanácskozás résztvevői e célból bizottságot hoztak létre, amely ennek feltételeit hivatott kidolgozni, s konkrét javaslatot tesz a kormányoknak. Nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk, fogalmazódott meg a tanácskozást összegző állásfoglalásban. Hogy ez mennyire így van, azt legjobban az összejövetel baráti, nyílt légköre bizonyította Budapesten. KÖVESDI KÁROLY Rozsnyón megnyílt a második magyar nevelési nyelvű óvodai osztály Állásfoglalás * Történelmünk során először sikerült a Magyarországon élő szlovák nemzeti kisebbség és a Csehszlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség sorsában, helyzetében és felfogásában olyan közös pontokat találnunk, amelyek alapul szolgálhatnak e két kisebbség szellemi képviselőinek a párbeszédhez, az együttes cselekvéshez, létezésük alapelveinek megfogalmazásához. Példa nélküli pillanat ez, melynek értékét csak növeli, hogy mindkét államban gyökeres politikai és társadalmi változásokra került sor. A több évtizede - elfojtott nemzeti félelmek és indulatok újra fenyegetnek, és egy ilyen helyzetben a nemzeti kisebbségek újra a nagypolitika és az államközi kapcsolatok eszközeivé és áldozataivá válhatnak. Nem szeretnénk, ha (mint a múltban anynyiszor) ez történne velünk. A kisebbségi lét hasonló sorsot és közös célokat ró reánk. Nem ellenfelek, hanem szövetségesek vagyunk. Kell, és tudunk egymáson segíteni. Alapvető érdekeink azonosak. A többségi nemzetek megértésével, toleranciájával és hatékony segítségével fontos láncszem lehetnénk a magyar és szlovák nemzet kapcsolatában. A nemzeti önmegvalósítást és a nemzethez tartozást természetes jognak tekintjük, e jog megtagadása népek elleni bűntett. Mint azt a Magyarországon élő szlovákok helyzete is" mutatja, a huszonnegyedik órában vagyunk. De még nem késő. Mai budapesti tanácskozásunk legfőbb tanulsága az., hogy közösen, a kölcsönös tisztelet és megértés jegyében igenis van mód aggasztó gondjaink tisztázására és megoldására. Helyzetünk gyors és hatékony lépéseket kíván ahhoz, hogy Közép-Európa nemzeti kisebbségei újra a félelemmentes, természetes és öntörvényű fejlődés útjára léphessenek, a kormányzatok részéről pozitív diszkriminációra van szükség, olyan politikai, gazdasági, szociális és jogi biztosítékokra, amelyek szavatolják a nemzeti kisebbségek érvényesülésének feltételeit. Biztosítani kell a nemzeti kisebbségek emberi és kollektív jogait, azt, hogy a sorsukat meghatározó kérdésekben (mint a kultúra és az iskolaügy) maguk dönthessenek, a létüket befolyásoló ügyekbe pedig beleszólhassanak. A többségi nemzetnek nincs erkölcsi joga másoknak jogokat követelni, ha a területén élő nemzeti kisebbség igényeit és jogait nem teljesítette. Az ilyen magatartás nélkülözi a politikai tisztességet. Olyan széles körű kapcsolatrendszer kiépítésére van szükség mind a kisebbségek, mind a többségi nemzetek között, amelyek a hagyományos és sok esetben hamis felfogásokon nyugvó görcsöket és félelmeket oldani tudják, alapul szolgálhatnak az együttműködéshez és állandó kontroll szerepet tölthetnek be. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ha a nemzeti érzés nem válik politikai vagy más célok eszközévé, ha nem ellenségképeken, hanem valós értékeken nyugszik, nem vezet ellenségeskedéshez. Elődeink több évszázadon keresztül megértésben éltek egymás mellett, nem hisszük, hogy a mai helyzet és történelmi feladatunk tudatosításában mi erre ne lennénk képesek. A tanácskozás résztvevői záros határidőn belül konkrét ajánlásokat kívánnak tenni a kapcsolatrendszer kiépülésében illetékes kormányok, politikai pártok és mozgalmak felé. Az e célból létrehozott bizottság dokumentumát a két ország sajtójában közzéteszik. Budapest, 1990. Ili. 23. A Csehszlovákiai Magyar írók Társulása nevében Keszeli Ferenc; a Magyarországi Szlovák írók Egyesülete képviseletében Michal Hrivnák. Az állásfoglaláshoz csatlakozott: Független Magyar Kezdeményezés (Csehszlovákia), Magyar írószövetség, Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Csehszlovákia), Szlovákiai írók Egylete, Szlovákok Szabad Szervezete (Magyarország), Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége, Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete, Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége - Csemadok, AMICUS - A Szlovák és a Cseh Kultúra Baráti Köre (Magyarország), Együttélés-Spolužitie-Wspólnota, politikai mozgalom a demokráciáért és a nemzeti kisebbségek jogaiért. Négy éven át hasztalan kérték szóban és írásban a magyar szülők, pedagógusok és iskolabarátok, hogy Rozsnyón az egyetlen magyar nevelési nyelvű óvodai osztály mellé másikat is nyissanak. Jogos kérelmüket az illetékesek mindig kerekperec elutasították. Egyszer túlkapásnak, máskor megalapozatlannak minősítették a bővítés mellett szóló érveket, s mindig találtak „nyomós" okokat az osztály megnyitásának elodázására. Előbb nem volt hely, aztán nem volt pedagógus, végül pedig nem volt elég gyerek,- hogy egy magyar óvodai osztályt nyithassanak. Ez év januárjában a szülők újabb kérését a Csemadok, az FMK és a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének szervezete, illetve csoportjai is támogatták. Aláírásgyűjtést szerveztek, s kiderült, hogy a Déli-lakótelepen szeptember elsejétől harmincnyolc szülő szeretné beíratni gyermekét magyar nevelési nyelvű óvodába. A beíratásra a magyar tanítási nyelvű alapiskolában került sor. Ám minthogy az iskolaügyi szervek illetékesei nem találtak a magyar óvodai osztálynak otthont adó helyiséget, a terem kiutalása körüli huzavona már-már kudarcra ítélte a kezdeményezést. A problémát az alapiskola vezetősége oldotta meg, mégpedig úgy, hogy az iskola aulájában rendezte be huszonnégy gyerek részére a régen várt második magyar óvodai osztályt. Az örömhír után nézzük, mit jelent az iskolának a plusz osztály vállalása! A magyar iskola huszonkét tantermes épületében 1982-ben kezdték meg a tanítást. Az épületre azonban már akkor többen szemet vetettek. A közelben lévő Zöldfa utcai alapiskola - az iskolaügyi szervek csendes beleegyezésével, sőt támogatásával - kezdettől fogva természetesnek vette, hogy az új létesítmény segítsen az ő gondjain is. Először három, a rákövetkező tanévben négy, a későbbiekben hat osztály fészkelte be magát az épületbe. Jelenleg nyolc osztályuk tanul itt. 1985-ben pedig a magyar kisegítő iskola három osztályának is itt adtak otthont. Az anyaiskolának az idei tanévben tizenkilenc, jövőre előreláthatólag már húsz osztálya lesz. Ezek után könnyű kiszámolni, hány osztály van jelenleg a huszonkét tantermes oktatási intézményben. Méhkashoz hasonlít az épület; ilyen körülmények között pedig meglehetősen nehéz színvonalas oktató-nevelő munkát végezni. Ma már az olvasóteremben, a pionírklubban, a napközi osztályban, aulában, sőt a tanműhelyekben, a munkapadok mellett is elméleti oktatás folyik. A több száz diák számára - bejárók is vannak szép számban - iskolai konyha és étkezde is üzemel az épületben. Az óvodai osztály megnyitásának mindenki örül, noha egyáltalán nem felhőtlen ez az öröm. Kényszerhelyzetben ismét csak félmegoldás született. Sajnálatos, hogy épp a legkisebbek, a törékeny lelkű gyerekek lettek a helyzet kiszolgáltatottjai. Délutáni alvásuk se lehet zavartalan, mivel a forgalmas és a zajos étkezde az aula közelében van. A járási és városi nemzeti bizottság illetékesei váltig állítják, hogy az elhelyezés csupán átmeneti megoldás, és ez év szeptember elsejétől a magyar óvodai osztály átkerül eredeti helyére, a Déli-lakótelepi óvodába. Reméljük, hogy az ígérettel nemcsak a jelenleg felborzolt kedélyeket kívánják megnyugtatni, s hogy a szavakat konkrét intézkedések követik majd. POLGÁRI LÁSZLÓ Színházi világnap Vállalja-e önmagát a színházművészet? Ebben a kérdésben rejtve van egy feltételezés: vannak korok, amikor nem vállalja önmagát. Nem vállalja, mert mást tesz; olyat, ami nem nevezhető semmilyen vállalásnak. Csak vegetál, s a színházművészet értékei helyett a ridegen megítélhető racionalitást keresi, a szolgálat helyett szolgaságra kényszerül, s így kiszolgáltatja önmagát. Persze, mindez nem szükségszerű, hiszen a színházművészet nagyjai - minden más művészet kiemelkedő tehetségű alkotóihoz hasonlóan - szembefordulnak a kényszerítésekkel. Úgy van ez, mint minden az életünkben. A tehetség, a tudás, az alkotóerő minden hatalom önmagától való ellensége. Egy-egy színházi szembefordulás azért is tetszik természetesnek, mert kiszámíthatatlanságában éppen azt hordozza, amitől az elnyomó hatalom retteg: az egyediséget. Egy olyan művészettel kerül szembe, amely sebezhetőségében, kiszolgáltatottságában a megismételhetetlenséget és a kiszámíthatatlan kreativitást a képzettársítás láncolatait megteremtő eszközrendszerének függvényében fordíthatja ellene. Miért a feltételes mód? Mert nem mindig fordítja. Sőt, legtöbbször a színház mintegy menedékként a felejtést, az illúziót, az üres idillt, a közhelyes szépséget kínálja fel a nézőnek. Mondván: a színház védekezik. Igen, a színház, mint munkahely, szórakoztató kis- vagy nagyüzem, társadalmi vagy szellemi nyomort felejtetni akaró mutatványosbódé védekezhet, de a színházművészet támadjon. Érzelmi sivárság, szellemi tunyaság, társadalmi bajok, hatalmi diktatúrák ellen támadjon. Hogy akkor bezárják, színészeit leparancsolják a színpadról, rendezőit fizikai vagy szellemi segédmunkára fogják? Ez csak az egyik lehetőség. A másikat éppen tavaly próbálták ki a csehszlovákiai színházművészek. Több mint egy hónapon át vállalták a színházművészetet s a forradalmat. És győztek. Ugyanakkor igencsak megnehezítették saját dolgukat. Végképp önmaga ellen fordulna a színházművészet, ha ezután is a napi politika szintjén politizálna. Most kell igazán a művészet, abban az értelemben, ahogyan azt az ember-történelem-szellem hármaskapcsolatban ki lehet teljesíteni. Gondoljuk csak el: mennyire leértékelné önmagát a színházművészet, ha csupán egyik kifejezőeszközét - a nyelvet - tekintené önmaga céljának? Márpedig az utóbbi másfél évtizedben nemzeti kisebbségünk két társulatú színháza ezt az eszközt emelte önmaga céljainak csúcsára. Igen fontos eszköz! De akkor is fontos, amikor visszaélnek vele? Amikor minduntalan úgy használják, hogy a színpadról megtévesztően és hamisan szól? Amikor a csehszlovákiai magyar kultúra és az anyanyelv szolgálatát emlegetve többen tehetségük végességét takargatják? Vállalja-e önmagát a csehszlovákiai magyar színházművészet? A színházi világnap ünnepi óráiban minden bizonnyal. A többit majd meglátjuk. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. III. 580. Újra csak félmegoldás született!