Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-08 / 6. szám, hétfő

Thor Heyerdahl, a híres norvég antropológus, utazó és felfedező visszatért oda, ahol pályafutása kezdődött. Peruból indult el balsafa tutaján 1947-ben, és most - 75. születésnapján - újra Peruban van, de ezúttal régészként. A Csendesóceán partjától alig 30 kilométernyire egy olyan kultúra emlékeit kutatja, amelyet a legjelentősebbnek tart egész Amerikában. A norvég tudóst egy csapásra világhírre emelte 1947-ben a Kon-Tiki expedíció. és a húsvét-szigeti aku-aku kultúráról írott könyveit 64 nyelvre fordították le. Az egyik Kon-Tiki film még Oscar-díjat is kapott. Hosszú utazásai közben Thor Heyerdahl egyébként elkötelezett környezetvédővé vált. A Fa-ll nevű papiruszhajón az ENSZ zászlaja alatt 1970-ben tett útjáról visszatérve beszámolt arról, hogy az Antarktisznál hatalmas kátrány- és olajfoltokra bukkant. Legutóbbi nagyobb tengeri útja, amely 1977-1978-ban a Perzsaöbölből az Indiai-óceánra vitte, hirtelen véget ért azzal, hogy a kutató és nemzetközi legénysége a háború elleni tiltakozás jeléül Dzsibutinál felgyújtotta Tigris nevű papirusztutaját. És most, 75 évesen Thor Heyerdahl egy olyan civilizáció emlékeit kutatja Peruban, amely régebbi és fejlettebb, mint a híres inka birodalomé. A kalandos életű tudós feltételezése szerint ugyanis egy hajdani tengerjáró nép fiai, Krisztus idején vagy még korábban, a Kon-Tikihez hasonló tutajokon jutottak el a mai Peru partjaira és ott várost építettek. A 110 körül érkezett inkák „olyanok voltak Dél-Amerikában, mint a rómaiak Európában - magyarázza Heyerdahl. „Szolzsenyicin címét nem adjuk meg!" Eljött az az idő... Az évszázad lelete A tudományos világ kifejezett kétkedéssel fogadta azt az elméletét, hogy az amerikai őslakosok már jóval Kolumbusz megérkezése előtt kapcsolatot tartottak a külvilággal. A vállalkozó kedvű norvég útjai és régészeti leletei azonban meggyőzték még leghevesebb bírálóit is: már csak azért is, mert nem vált be az a jóslatuk, hogy a balsafából készített Kon-Tiki pillanatok alatt elsüllyed. Nos, Heyerdahl és hat útitársa 101 nap alatt érkezett meg a Perutól 8000 kilométernyire levő polinéziai szigetvilágba. Az inka tutajok mintájára épített Kon-Tiki minden vihart és tengeri áramlatot kiállt (és ma az oslói múzeum féltett és csodált kincsei közé tartozik). A fáradhatatlan norvég kutató titkát általában határtalan képzelőerejében és csillapíthatatlan kíváncsiságában látják. Amikor például pár éve az általa felfedezett hétezer éves maidivei kultúra felderítésén fáradozott, arra is tudott időt szakítani, hogy Kubában Fidel Castróval megvitassa, vajon Kolumbusz vendégként vagy hódítóként érkezett-e Amerikába. Azután 1987-ben visszatért a Húsvétszigetekre - ahol az ötvenes években felfedezte a hatalmas szobrokat -, hogy a gyakorlatban ellenőrizze feltételezését: az aku-aku szobrokat elkészültük után vitték át mai helyükre. Heyerdahlnak a Kon-Tiki expedícióról - Nem alapítottak civilizációt, hanem katonai hatalomként átvették mások kultúráját. Az inkák sohasem készítettek ahhoz foghatót, mint amit most tárunk fel. Bár az itteni civilizáció eredete egyelőre homályos, a vége napnál is világosabb: elpusztították". A kincsekre - mint oly sok más esetben - a „sírrablók" hívták fel a szakemberek figyelmét. Heyerdahl barátja, Walter Alva perui régész véletlenül leplezte le a fosztogatókat, akik aranyat találtak a perui partok közelében levő Sipanban. Alva itt, Heyerdahl pedig a közeli Tucume vidékén kezdett ásni. Tucuméban, amelyet annak idején felfedeztek ugyan a spanyol hódítók, de az inkák kincseire vadászva sorsára hagyták, 26 agyagpiramis és számos más épület nyomait tárták fel. Találtak számos eszközt, például balsafa kormányhapátot és távoli vidékekről származó kagylókat is. „Ez az évszázad legjelentősebb régészeti lelete, kiásása életem legizgalmasabb feladata, hiszen kétségessé teszi az Amerika ősi lakóiról szóló mai elméleteket - lelkesedik az idős tudós, aki arra számít, hogy aranyra és még fontosabb dolgokra is bukkannak majd az ásatások előrehaladtával. - Persze a hatalmas terület feltárásához nem elég egy emberöltő sem, nemzedékek munkájára lesz itt szükség..." (PA.) Alekszandr Szolzsenyicin nem kedveli az újságírókat. Túl sok kellemetlenséget okoztak már neki. Hiába ostromolják interjúért, alig-alig hajlandó nyilatkozni. Nemrégiben, amikor Vagyim Boriszov, annak a folyóiratnak - a N ovi j Mirnek - a munkatársa, amely folytatásokban elkezdte közölni a Nobel-díjas író A Gulag-szigetcsoport című regényét, kiadói kérdésekkel felkereste egyesült államokbeli otthonában Szolzsenyicint, több lap is megkérte, bírja rá a száműzött irodalmárt, hogy válaszoljon kérdéseikre. Szolzsenyicin áttanulmányozta ugyan az érdeklődők listáját, ám a hallgatását nem sikerült megtörni. így aztán a Lityeraturnaja Gazeta Boriszovval, Szolzsenyicin szerzői jogainak szovjetunióbeli kezelőjével beszélgetett amerikai utazásáról, s a hazájában is rendkívül népszerű íróról. - Szolzsenyicin mindig remélte, hogy a Gulag-szigetcsoport egyszer még a Szovjetunióban is megjelenhet - szögezte le Boriszov. - 1974. január 18-án, amikor az ellene kibontakozott kampány éppen a csúcspontján volt, ezt írta: „Hiszem, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor ezt a könyvet országunkban széles körben, sőt, szabadon fogják olvasni." Mégis, amikor a Novij Mirnek a regény első fejezeteit tartalmazó száma a kezébe került, arcán mosollyal ugyan, de csodálkozva lapozgatta a folyóiratot. Újra és újra kinyitotta, majd hitetlenkedve megjegyezte: „Ez nem lehet igaz..." A Novij Mir egyébként eredetileg a Rákkórház című elbeszélést szerette volna elsőként közölni Szolzsenyicintől. Szergej Zaligin főszerkesztő még 1988 tavaszán levélben kérte a szerző hozzájárulását, ám ő ragaszkodott ahhoz, hogy csakis a Gulag publikálásával térhet vissza a szovjet irodalmi életbe. Hiszen ezért a könyvéért száműzték, ezért fosztották meg hazájától. A szerkesztőség megértette a kívánságot, s úgy határozott, folytatásokban közli a regényt. Az első résznek idén januárban kellett volna megjelennie, ám csak hónapokkal később, auFiúk fesztiválja ä J szú 1990. I. 8. A sasfiókok Lübeckbe látogattak. Az immár harmincegyedszer megrendezett Északi Filmnapok, a skandináv filmek legjelentősebb külföldi seregszemléje, kedves meglepetéssel szolgált látogatóinak. Hat debütáns rendező filmjével, akik közül kettő filmtörténeti jelentőségű nevet visel. Carl-Gustaf Nykvistnek hívják az egyiket, s édesapja világhírű operatőr; Daniel Bergmannak a másikat, s édesapja világhírű filmrendező. Mindketten jó „labdát" kaptak. A harminchat éves CarlGustaf Nykvist Asszonyok a tetőn címmel rendezett filmet, mely 1914-ben játszódik és két fiatal nő történetét meséli el, akik egy fotóműteremben éltek és dolgoztak. Anna egy árvaház szökött árvája, egy idős férfi gyámlánya és szexáldozata, Linnén vidéki lány, aki tanulni jön a nagyvárosba. Anna gátlástalan, Linnén félénk, de mindketten ugyanazt várják az élettől. A boldogságot, amit csak egyikük találhat meg. Az asszonyok a tetőn kitűnően játszott, jó hangulatú, hatásos atmoszférájú film, érett, tehetséges rendezőt mutat. Daniel Bergman a népszerű ifjúsági írónő, Astrid Lindgren újabb történeteit dolgozta át filmre, két karácsonyi mesét. Az elsőben a halál kopogtat a családban, a másikban a betegség. Két dráma, két gyermeki helytállás, a gyermek- és felnőtt színészek egyaránt kiválóak, az ifjú rendező otthonosan mozog a súlyos érzelmek birodalmában. A főprogramban, a skandináv játékfilmek szemléjén, tizenegy új játékfilmet mutattak be, ez nagyjából a teljes skandináv játékfilmtermés 20 százaléka. Nykvist filmje mellett három további mű hívta fel magára a figyelmet. A norvég Csavargó Knut Hamsun 1927-ben megjelent (a később trilógiává vastagodott) regényének filmváltozata. Ola Solum rendező kitűnő filmet alkotott. Főhősei észak-norvégiai fiatalemberek. August, a nyugtalan csavargó, akinek ötleteiből mindenki pénzt tud csinálni, csak ő nem, és Edevart, egy nyugodt, kemény, dolgozó, haladni tudó halász, aki komolyan keresi helyét az életben. Hangulatos, gyönyörű film a Csavargó, s főszerepében Norvégia talán legnépszerűbb színésze, Helge Jordal parádés alakítást nyújt. A Cog Rouge (rendező: Pelle Berglund) közel-keleti kémhistória, fordulatos, kitűnően megírt történet, remek színészvezetéssel, és jó alakításokkal. A finn Csa-csa-csa, a legnépszerűbb és legtöbbet dolgozó filmrendező, Mika Kaurismáki csehovi komédiája. Főhőse egy iszákos festő, és törtető barátja. A festő leszokik az italról és igazi úriember lesz, a költségeket (a nagy amerikai örökség felééri) a barát viseli. Végül mindenki megváltozik, az üzlet pedig nullszaldóval végződik. Mulatságos, remek, jellemrajzokon alapuló alkotás, vonzó és kevésbé vonzó környezettel, jó színészekkel. Frans Eemil Sillanpää töredékben maradt utolsó regényéből, Az élet szépsége és nyomorából is kitűnő film született, mely a Nobel-díjas író utolsó nagy szerelmi fellángolásának, magányosságának története. Matti Kassila kitűnő rendezése, és az írót megszemélyesítő Lasse Póysti zseniális játéka avatja élménnyé ezt a művet. Az Északi Filmnapok másik meglepetése az első Fárőer-szigetén készült film (Atlanti rapszódia) bemutatója volt. Katrin Ottassdottir, a 32 éves rendezőnő példamutatóan dolgozott amatőr színészeivel, és 52 egymásba folyó jelenetben idézi fel az Atlanti rapszódiát, amely nem más, mint egy nap Fárőer-szigetén. A gazdag programot (négy moziban négy nap alatt 103 hosszabb-rövidebb film) egészében senki sem tudta megtekinteni, de a jatékfilmprogram igazán emlékezetes, sikeres filmévet tükrözött. FENYVES GYÖRGY gusztusban kerülhetett az olvasók kezébe. Annak ellenére, hogy egyre nagyobb volt a közvélemény nyomása is, mind gyakrabban fogalmazódott meg a követelés: helyre kell állítani az író szovjet állampolgárságát. Szolzsenyicin - bár munkája igencsak lekötötte - figyelemmel kísérte ezt a harcot. '„Ugyanazt érzem, amit ön, féltem irodalmunkat, amely oly sok évig volt csonkító nyomás alatt. És most a vélemények szóródásának hirtelen bekövetkezett, a maga módján veszélyes és fájdalmas időszakát éljük... Mindez ugyancsak nehéz lesz önnek" - írta a Gulag-szigetcsoport első részeinek közlése előtt feladott levelében Szergej Zaliginnak. Akkor még valószínűleg nem tudhatta, hogy a Novij Mir bátor kezdeményezése követőkre talál. A folyóirat szerkesztősége mellett megalakított szövetkezeti kiadó hamarosan egy hétkötetes válogatást dob piacra Szolzsenyicin olyan műveiből, mint Az első körben, a Rákkórház, majd tervezik nagy történelmi regénye, a Vörös kerék kiadását is, mi több, a beszélt nyelvből kihalt, ám értékes orosz szavakból összeállított szótárát ugyancsak olvashatják majd az érdeklődők. A jövő év végén vagy 1991 elején pedig önéletrajzi írását készülnek kinyomtatni. Szolzsenyicin műveinek publikálására most már nemcsak a Novij Mir hajlandó. Mint Boriszov mondotta, folyóirata egyszerűen nem képes az író minden jelentős alkotását kiadni, márpedig nem érdemes sokáig húzni-halasztani Szolzsenyicin visszatérését a szovjet irodalmi életbe. Már így is sokszor a szemére vetették, hogy vermonti birtokán túlságosan zárkózottan, szinte remeteként él családjával. Elterjedt róla például, hogy áthatolhatatlan szögesdróttal vette körül házát. Pedig a kerítés semmivel sem magasabb, mint bármelyik Moszkva környéki nyaralóé - mondotta Boriszov. Talán csak azért tűnt fel az újságíróknak, mert Amerikában ez egyáltalán nem szokás. Szolzsenyicin esetében azonban alighanem azt kívánja szimbolizálni, hogy az írónak joga van a nyugalomra, az alkotói magányra. A környékbeliek ezt meg is értik. A szomszédos kisváros postáján például ott a felirat: „Szolzsenyicin címét nem adjuk meg, a házához vezető utat nem mutatjuk meg!" A kis tábla elsősorban a kíváncsiskodó újságíróknak szól, akik újra meg újra megpróbálnak a világhírű író közelébe férkőzni. Szabályszerűen „vadásznak" rá. Egyszer éppen a fiával teniszezett, amikor egy helikopter jelent meg fölöttük, szinte zuhanórepüléssel közelítve feléjük. A nagy riadalmon kívül nem esett bántódásuk, ám néhány nappal később különböző nyugati magazinokban megjelentek a helikopteres akció során készített fotók. Annak az embernek, aki tizenöt perces ebédszünettel napi tizennégy órát is képes dolgozni, az ilyen tolakodás különösen zavaró. A sajtótól azonban nemcsak ezért idegenkedik. Szavait számtalanszor félreértelmezték már. „Mondjuk, amikor a birodalmi politika feladására, s arra szólít fel, hogy minden népnek meg kell adni a jogot saját sorsa meghatározására, azt válaszolják neki: elszigetelődéspárti. Ha teljes nyilvánosságot sürget, s a hatalmat arra buzdítja, adja fel a megcsontosodott ideológiát, hagyja szabadon lélegezni az embereket, de közben nem feledkezik meg arról, hogy a hirtelen demokratizálás a nemzetiségi gyűlölködés, a nemzetiségi háborúk veszélyével járhat, azt felelik neki: monarchista, a tekintélyuralom híve. Ha az erkölcsi értékekre, az ember felelősségére, feladatának magasztosságára emlékeztet, teokratának titulálják. Amikor pedig nemzeti önvizsgálatra szólít fel, hangoztatva, hogy erkölcstelen törekvés »ellenségképet« teremteni, nacionalistának, sőt antiszemitának bélyegzik meg" - magyarázta Boriszov. És ezeket a vádakat nem is anynyira a szovjet sajtó, mint inkább az emigráns lapok hangoztatták előszeretettel. Amikor a Lityeraturnaja Gazeta újságírója telvetette: most már lehetősége lenne hazai fórumokon is kifejteni véleményét, mégsem él vele, a Novij Mir munkatársa - aki egyébként még a moszkvai évek óta közeli ismerőse az írónak - így válaszol: „Meg lehet érteni, ha Szolzsenyicin nem akar a tengerentúlról a peresztrojka publicistájaként fellépni. Mégiscsak tizenöt éve él az országtól elszakítva. Felelősséggel viszonyul minden mondatához, és érthető, hogy nem szeretné valamilyen át nem gondolt szóval nem kívánt irányban befolyásolni a helyzetet. Ha személyesen visszatér, akkor majd, azt hiszem, visszatér a közvetlen értékeléshez is... - mondotta. - S hogy hazajön, az számára nem kérdéses..." x (A napokban érkezett a hír: a Szovjetunióban |elhagyta a nyomdát Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport című könyvének első kötete. Az író a könyvért járó tiszteletdíjat jótékony célokra ajánlotta fel: egy része a szovjetunióbeli gyermekalapot gazdagítja majd, a fennmaradó összeget pedig a megtorlások áldozatainak megsegítésére ajánlotta fel a szerző.) POÓR CSABA A bujdosó író Asszonyok a tetőn - jelenet Carl-Gustaf Nykvist filmjéből Az év legtöbbet emlegetett írója Salman Rushdie. Három anya - India, Pakisztán, Anglia - fiának vallja magát. Mindhárom országban azonos időt töltött: Bombayban született, majd a család átköltözött Pakisztánba, egyetemre eddig Cambridge-be járt, ahol - többek között - az iszlám vallás tanulmányozásával (is) foglalkozott. A vesztét pedig éppen az a könyve okozta, amelyben az iszlám tanok ismereteit használta fel. A Sátáni versek két főhőse Gibreel és Saladin - ez utóbbi maga Rushdie - Indiából származik, és a műben számos utalás található szimbólumok és metaforák közvetítésével a Koránra, Mohamedre, a próféta feleségeire. Az első, nem túl jelentős tiltakozás a könyv ellen Indiában volt, kivonták a forgalomból, nem sokkal később Bangladesben is, később Pakisztánban is tüntettek ellene. Nem több mint 50 ezer példányt adtak el a Sátáni versekből (azóta magyarul is megjelent), amikor február 14-én a teheráni rádió világgá repítette: Khomeini mesés jutalmat ad annak, aki megöli Rushdie-t. Az író attól a naptól kezdve bujdosik, hollétéről senki nem tud semmit. Illetve egyesek mégiscsak tartják vele a kapcsolatot. Nemrégiben egy francia-marokkói író, Taria Ali meglátogatta, és a New York Timesban hírt adott róla. Rushdie bujdosása első négy hónapjában 54-szer változtatott menedékhelyet. A felesége, Marianna Wiggins írónő, nem bírván elviselni az állandó rettegést - elhagyta. De Rushdie nem tört meg, közben írt egy ifjúsági könyvet, amely a karácsonyi piacra az angol

1 könyvesboltokba kerül, azonkívül havonta legalább egy irodalmi kritikát ír. Rushdie Sátáni versekje 1989ben a világ sok országában tiltott könyv. Hogy milyen könyvek mellé sorakozott fel? Legalább néhányat említsünk: Magyarországon 1926ban tiltottnak számított Tolsztoj, 1927-ben Lenin valamennyi műve; az olasz kormány Hemingway Búcsú a fegyverektől-\é\. tartotta nem kívánatosnak; ugyanebben az évben a jugoszláv kormány Zola összes művét tiltotta be - erkölcstelenség címén; a lengyelek Lawrence Lady Chatterley szeretőjét vélték obszcénnek; 1953-ban Spanyolországban Balzac összes műve szerepelt indexen erkölcstelenség miatt, Írországban egy évvel később még ugyanez okból tiltottnak számított Faulkner összes műve. Néhány év múlva talán Rushdienak is megbocsátanak, s a könyv ellen ma tiltakozók, meglehet, akkor majd értetlenül torpannak meg: miért kellett a szerencsétlenek ellen hajtóvadászatot indítani? (kopasz)