Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-08 / 6. szám, hétfő

Az 1972-es müncheni olimpián Mark Spitz hét aranyérmet nyert úszásban. Azóta a neve sporttörténeti fogalommá vált, ő maga pedig abbahagyta a versenyszerű úszást, még a saját kertjének medencéjében is csak néha-néha mártózott meg. Egészen az elmúlt esztendő augusztusáig. Akkor, 39 évesen határozta el, hogy visszatér egykori sporthőstette közegébe, s azóta újra nap mint nap szorgalmasan rója a medencehosszakat. Teszi ezt azzal a céllal, hogy az 1992-es olimpián megnyerje a 100 méteres pillangóúszást! Elérni ezt a célt - húsz év után ismét olimpiai aranyérmet nyerni - még az egykori csodaúszótól is maga lenne a csoda! Az elképesztő vállalkozásról Jean Sebastian Stehli, a francia Ľ Equipe magazin munkatársa kérdezte Mark Spitzet. - Valóban a barcelonai olimpiára edz? - Igen. Hat hónappal ezelőtt gondoltam rá először. Különös ötlet volt, de minél többet foglalkoztam veié, annál erősebb lett az elhatározásom. És ráadásul rájöttem, hogy azok a sportolók, akikkel 20-22 éves koromban úsztam, ma sokkal gyorsabbak nálam. Persze általában, hogy valaki gyorsan vagy lassan úszik, nem nagy dolog, mert az idők megugrottak és így 5-7 másodperccel lassúbb vagyok. De a 100 méteres pillangóban az időm teljesen versenyképes. Júliusban a nemzeti bajnokságon, az 54,47-es müncheni időmmel a második lettem volna. -Az idők összehasonlítása nem sokat jelent. - Lehet. De Münchenben minden számban indulnom kellett. És ráadásul hosszútávúszóként edzettem, hogy mind a hét számhoz legyen elég kitartásom. Soha nem úgy, hogy igazi sprinter váljék belőlem. Márpedig két számom gyorsszám: a 100 méteres gyorsúszás és a 100 méteres pillangó. Sokkal gyorsabban tudtam volna úszni, ha csak egyetlen számban indulok. Ez a legfőbb oka annak, hogy úgy gondoltam, visszatérek, és csak egyetlen számra koncentrálok. így még jobb időt érhetek el, mint Münchenben. - Jó élete van itt Los Angelesben. Úgy tudom, hogy a „visszavonulása" óta még a saját úszómedencéjében sem úszott. - Ez igaz. Még otthon sem úsztam, mert az úszáshoz kell, hogy legyen egy ok. Ez nem olyan játék, mint a tenisz. Ma van rá okom: egy olyan dolgot véghezvinni, amilyenre eddig még senki sem vállalkozott. Igaz, hogy amit 1972-ben csináltam, az is egyedülálló. Ott voltam a 68-as AZ ÉVSZÁZAD SPORTVÁLLALKOZÁSA Mark Spitz Barcelonára készül! olimpián. Ott határoztam el, hogy Münchenig valami nagy dolgot kell csinálnom. Minden számban akartam indulni és mindegyikben megőrizni a világrekordot. Most bejelentem: a célom Barcelonában ugyanolyan jó időt elérni a 100 m-es pillangóúszásban, mint amilyet Münchenben elértem. - Úgy érzi, hogy 39 évesen képes napi hat órát úszni? - Nem, de nincs is rá szükségem. Minden edzést nem kezdek újra, de remélem, hogy elegendő lesz tizedannyit edzenem, mint München előtt, mert csak egyetlen napról, s csak egyetlen versenyszámról van szó. Annak a felismerésnek, hogy gyorsabban úsznék, ha csupán egyetlen számra kellene koncentrálnom, nagy szerepe volt abban, hogy most újrakezdtem. És a mostani erősebb izomzattal még gyorsabbnak kell lennem. - De ön, mint sportoló, már öreg. - Nem! Úgy érzem, a testem ma jóval erősebb. Huszonkét éves koromban még nem voltam teljesen érett. És az én időmben, hiszem, hogy aluledzett voltam, noha ma a fiatalok mintegy húsz százalékkal kevesebbet úsznak, mint amennyit én úsztam. Mielőtt eldöntöttem, hogy visszatérek, elhatároztam, hogy az edzéseim ugyanolyan intenzívek lesznek, mint amilyenek tizenhét évvel ezelőtt voltak. De amióta elkezdtem az edzéseket, rájöttem, hogy nem fogok olyan keményen edzeni. - Tizenhét év alatt hogyan őrizte meg a formáját? - Soha nem híztam meg. Sőt, talán az a tény, hogy 17 évig nem úsztam, hozzájárult ahhoz, hogy nem vagyok egy kiégett ember. Ezért olyan izgató dolog most viszszatérni a vízbe. Kareem Abdul Jabbar 4 éves kora óta kosárlabdázik, s 42 éves koráig játszott megszakítás nélkül. Mindent kihozott a testéből. Én nem. Ami egyedüli az úszásban, hogy az én 1972-es olimpiai rekordomat csak a 84-es olimpia előtt döntötték meg. 1988-ban, tehát 16 évvel München után, Szöulban is döntős lehettem volna. Határozottan állítom, hogy Barcelonában legalább olyan gyors leszek, mint amilyen 72ben voltam, vagy még gyorsabb. Nem nyugtalankodom, mert az időeredmények nem ugranak látványosan. Természetesen lesznek vetélytársaim, de hát mindig is voltak. Münchenben minden versenyen kímélnem kellett magam, hogy megőrizzem a tartalékaimat, most viszont olyan kellemes dolog arra gondolni, hogy csak egyetlen nap, egyetlen verseny vár rám. Könnyű. Még egyszer mondom, keményen kell készülnöm, de pszichológiailag sokkal könnyebb. Ezért tettem ezt a felajánlást. Én vagyok az egyedüli, aki ezt meg tudja csinálni. Meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. Nincs semmi vesztenivalóm. - Azt hallottam, hogy 84-ben, néhány nappal a Los Angeles-i olimpia előtt szórakozásból kihívta Rowdy Gainest, a 100 m-es gyorsúszás ké..." V sőbbi aranyérmesét, és háromszor megverte. - Ez az elhatározásom másik oka. Los Angelesben voltam, hogy az ABC Sport számára előkészítsem az olimpiai közvetítéseket, és minden edzés nélkül szálltam vízbe. Éreztem, hogy sok energia van bennem. Hát volt. - Reméli, hogy ha mostantól Barcelonáig napi 6000 métert úszik, az kellően motiválni fogja? - Igen. Az első olimpiámon, 1968-ban még 18 évesen vettem részt, azért hajtottam. Négy évvel később pedig azért, hogy minden rekordot megdöntsek. Érdemes volt megszakadnom. Most az motivál, hogy olyan dolgot csináljak, amit eddig még soha senki. - A családja mit gondol erről az egészről? - Először azt gondolták, hogy megbolondultam. Azt hitték, hogy elvesztem a hírnevemet. De mit tehetnek velem? Ha nem jutok el az olimpiára, senki nem haragudhat rám, és senki nem kérheti számon tőlem az aranyérmeket. Amit Münchenben csináltam, az is volt valami, de amire most készülök, az egy egészen más dolog. - Hogyan látja az elkövetkező időket? - Három feladatom van. Az első: ugyanazt az időt, vagy jobbat elérni, mint amilyent Münchenben elértem, s ha ez sikerül, máris megnyertem a magammal kötött fogadást. Meg akarom mutatni a világnak, hogy Mark Spitz 42 évesen gyorsabban úszik, mint ahogyan ugyanő úszott 20 éves korában. Másodszor: ha elég gyors vagyok, bekerülni az olimpiai csapatba. Harmadszor: nyerni Barcelonában. Ami az első feladatot illeti, tudom, hogy megvalósíthatom. A második cél már bizonytalanabb, de ha elérem, akkor a harmadikat is elérhetem. Mert ha még egyszer megtörténik, hogy a 100 m-es pillangó döntőjében az amerikai versenyző én leszek, akkor az is lehetséges, hogy érmet nyerjek. Egyet. -Az a tény, hogy a nyerés már a szenvedélyévé vált, nem változtat valamit az úszás módján? - Nem, ellenkezőleg, így jobb! Jobban koncentrálok. Nem hiszem, hogy szükségem lenne arra az állandó kényszerre, erőszakra, amire a múltban volt. Azt hiszem, elég sokan idegesek lesznek tőlem. Ha Mark Spitz elindul egy versenyen, fizikailag és pszichikailag egyaránt felkészülve, akkor, a tenisztől véve példát, minden „egyenlőt" százszázalékosan megnyer. És az elég ahhoz, hogy bármikor nyerjek. Münchenben minden versenyszámban volt egy úszó, aki megverhetett volna, csakhogy én ravaszabb voltam, és mindig eggyel kevesebb hibát követtem el. Megverni valakit, ez relatív dolog. Mindig megvolt az a képességem, hogy tudjam: mit kell tennem ahhoz, hogy nyerjek. A sok tapasztalat segít abban, hogy mindent kihozzak magamból, amit csak kell. -A tizennyolc éves srácok, ha legyőzi őket, utálni fogják önt. Kikapni egy negyvenévestől? - Nem hiszem. Az úszásban van egy különös dolog. Azoknak van tekintélyük, akik elénk kerültek. És a fiatalok talán megtanulnak tőlem néhány dolgot. És megpróbálnak legyőzni. - Győzni Barcelonában, ön szerint, tehát többet érne, mint a müncheni hét aranyérem? - Igen. Akkor is volt ugyan egy tervem, amit megvalósítottam. Ma azonban, az én koromban az esély nem az én oldalamon van. És mivel nincsenek esélyeim, még jelentősebb történhet, mint ami 72-ben. Örült nagy dolog lenne! De attól is boldog lennék, ha csak megdönteném a müncheni időmet. Mindenki azt hiszi, hogy 40 évesen mindennek vége és én bebizonyítanám, hogy ilyenkor még nincs vége az életnek, és, hogy akik korán visszavonulnak, azt mind gazdasági okból teszik. A nagy kosárlabda- és futballklubok tulajdonosai hamar megszabadulnak az idősebb játékosoktól az Egyesült Államokban, mert gazdaságilag elónyösebb 20-25 éves sportolókkal foglalkozni, akik elméletileg életerősebbek. Engem ösztönöz, amit csinálok. Amióta újra úszom, látom, hogy minden kölyök állandóan a 8-as pályát, az én pályámat nézi, hogy lássa, mit csinálok. - München óta a sport sokat változott. Mindenekelőtt a doppingszerek nagyarányú alkalmazására gondolok. - Az én sportom nem függ a szteroidoktól. Ha volt is úszó, aki alkalmazta az úszásban nem volt kézzelfogható visszaélés. Talán azért nem, mert nincs benne pénz. Az atlétáktól, amikor átmennek Európába és 100 000 vagy 200 000 dollárt kapnak, amikért elindulnak egy-két versenyen, ezért bizonyos szintű teljesítményt várnak. Az emberek rekordokat akarnak látni. Ez szinte kötelezően a szteroidokhoz és a kábítószerhez vezet, ami növeli a teljesítményt. Összehasonlítva, az úszás ebből a szempontból még a középkorban van. - Mit csinál mostanában, amikor nem edz? - Ingatlanirodám van. Beverly Hillsben építkezünk és olyan bankokat, biztosítókat keresünk, akik be,fektetnek. Emellett a feleségemnek van egy sportruhaüzlete már két éve. Neki is segítek, ha van időm. - Azt mondják, hogy a müncheni olimpia óta ötmillió dollárt keresett az aranyérmein. - Minden összeg, ami a köztudatban forog, az csak a látszat. Ha a sajtó azt állítja, hogy egy atléta tízmillió dollárt fog kapni, senki nem fogja azt letagadni. Sem a társaság, amelyik fizet, sem az atléta, mert ez mutatja az értékét. Ez egy pókerjátszma. És én voltam az áldozat, a szenvedő fél. - Úgy gondolja, hogy kihasználták önt az olimpia után? - Én voltam az első úszó, akinek volt választási lehetősége. A későbbiekben nem volt erre példa. Nem volt összehasonlításra alapom. Az egyetlen hiba, amit elkövettem, az az volt, amikor felajánlottak egy-két filmforgatást és úgy határoztam, hogy nem csinálom meg. - Nem lehet mondani, hogy sokat reklámozott volna különféle termékeket. - Szerződésem van az Arena trikócéggel és egy vízifelszerelésekkel foglalkozó társasággal. De ez nem olyan foglalkozás, amit egy egész életen át csinál az ember. - Mennyit ér ma ön? -Többet, mint 22 éves koromban. Ez minden, amit mondani tudok. (Képes Sport) Egy kis derú a fagyos hangulatban Birminghamben visszatért a csehszlovákiai férfi műkorcsolyasport földrészünk élvonalába. Petr Barna a dobogóra küzdötte föl magát. Míg tavaly januárban még a szakemberek körében is inkább meglepetésnek számított bronzérme, az e hó végén Leningrádban sorra kerülő kontinensvetélkedőn már kötelezően elvárjuk valamennyien, hogy a sikert megismételje, sőt, az idény előtti bemutatkozása, a Kanada Korcsolyán aratott győzelme után még magasabbra törjön. - Túl nagy terhet ró az esélyesség Petr vállára - jegyezte meg a prágai főiskolai klub egyik vezetője Petr Barna edzését figyelve. Nem tudok egyetérteni szavaival. Még akkor sem, ha a tények ismeretében világos előttem, a csehszlovák műkorcsolyasport jelenlegi helyzetében az ő kudarca az egész hazai sportág kudarca lenne. Lélektani tekintetben nem előny ez a tudat, de véleményem szerint a mi sportolóinknak is meg kell végre tanulniuk, hogy elviseljenek hasonló terheket. Meggyőződésem, hogy Petr Barnának ez nem okoz majd különösebb gondot, hiszen az elmúlt esztendők során megedződött. Testileg és lelkileg is. Mert mondjon bárki bármit, a testnevelési szövetség még a válogatott sportolóknak sem tudott ideális felkészülési körülményeket teremteni. Ideálisát? A legjobb hazai műkorcsolyázó enyhén szólva is mostoha feltételek között dolgozott. A még tavaly beígért új speciális jégpálya nem készült el, ráadásul még a jó öreg Nikolajkát is bezárták újjáépítés miatt, így Petr és edzője, František Pechar naponta Slanýba utazott, hogy edzeni tudjon. Az ügy természetesen nem maradt visszhang nélkül, de jobb megoldás így sem kínálkozott, minthogy a Nikolajka rekonstrukcióját egy időre leállítsák. Nem csodálkozom, hogy a hideg, rideg csarnok légkörében Petr hangulata is fagyos volt: - Csoda, hogy ilyen körülmények között nem volt komolyabb egészségi problémám. Vagy lehet, hogy épp ezért? Ki tudja. Reggel két és fél órát gyakorlom ebben az istenverte hidegben a kötelezőket, délután további két órát pedig a kürt, néha bizony úgy kell győzködnöm magam, hogy kimenjek a jégre. Nem is szólva arról, hogy itt és így nem lehet rendes munkát végezni, az izmaim teljesen lemerevednek a hidegben, így az ugrásokat mindjárt az elején kell gyakorolnom, a négyfordulatossal legföljebb egyszer merek próbálkozni, hétfőn reggel, úgy hogy mielőtt kimegyek a jégre jól bemelegítettem. Eddig is ismertük, hogy Petr milyen csapnivalóan rossz környezetben készül a versenyekre, de a valóság felülmúlt minden elképzelést. A birminghami bronzérmes trikókat, két melegítőt magára öltve, futott ki a jégre, titok előttem, így beöltözve hogy tud egyáltalán mozogni, neki pedig még arra is ügyelnie kell, hogy a bemutatót a legapróbb részletekig kidolgozza, a mozdulatok finomak, művészileg tökéletesek legyenek. S természetesen technikai szinten is megfeleljen a követelményeknek, hiszen a sportágat ismerők jól tudják, mekkora lépést tett az utóbbi években a férfi műkorcsolyázás. Leningrádban is várható, hogy a szovjet reménységek, a Petrenko fivérek vagy a junior világbajnok Zagorodnyuk közül valaki előrukkol a négyfordulatos ugrással és a tripla Axellal. -Az én körömben is megvan a helye a négyfordulatos leszúrt Rittbergernek, s normális körülmények között nem is jelent nekem gondot. A jól fűtött csarnokokban előnyben vagyok azokkal szemben, akik jó melegben készültek, igaz, a lélegzés némi gondot okoz. A tripla Axelt nem volt lehetőségem gyakorolni, ebben a csarnokban nem lehet, no meg az igazság az, jó minőségű cipóm sem volt, így nem akartunk kockáztatni egy esetleges sérülést. Nincs új a nap alatt. Eszembe jutott, hogy annak idején Jožo Sabovčík azért nem indulhatott egy országos bajnokságon, mert a közvetlenül a verseny előtt kapott cipő feltörte a lábát, s íme a szövetség gondoskodásának újabb példája: Petr Barna három év után tavaly januárban kérte a szövetséget, rendeljenek neki új cipőket a svájci Graf cégnél. Nos, a cipő néhány nappal azelőtt érkezett meg, hogy elutaztak Kanadába. Az egészben csak az az érdekes, hogy az a pár, amelyet edzője telefonon rendelt meg novemberben a cégnél, két hét alatt megérkezett Prágába... Petr Barna a már jól ismert kűrrei vág neki az új idénynek, egyénileg alkotott programja azonban új. A híressé vált Amadeust Paganini váltja föl. -Hogy pontosak legyünk, a kür elején van egy icipici változás, ez a négyfordulatos ugrás, amelyet Kanadában az edzésen abszolút tisztán ugrottam, a versenyen egy kicsit túlforogtam, de remélem, Leningrádban ez nem fordul elő. Az (ČSTK-felvétel) egyénileg alkotott programon sokat törtük a fejünket, a számomra nagy sikert hozott és kimondottan testre szabott Amadeus után nem volt könnyű tartani a színvonalat. Ezért mondtunk le az eredetileg elképzelt Chaplin-szatíráról, s döntöttünk végül a Paganini hegedűversenyére készült variáció mellett. Az első visszhangok kedvezőek, remélem, a kontinensbajnokság és a világverseny után is hasonlót mondhatok. Mire Petr edzése véget ért, minden tagom meggémberedett, igaz, én már egy óra elteltével sem tudtam kezembe venni a tollat. S amikor azzal rukkolt elő, hogy megy a hideg zuhany alá, engem teljesen kivert a hideg. URBÁN KLÁRA ÚJ szá 6 1990. I. 8.