Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám
V alaki - nagyon találóan - ékszerdoboznak nevezte Nyíregyháza felújított színházát. Ezt a gyönyörű épületet 1981 óta „tölti meg tartalommal“ a város állandó társulata, létrehozva a Móricz Zsigmond nevét viselő színházat. Szabolcs-Szatmár nem Magyarország kulturális központjaként ismert terület, ezért a színházi szakembereket is meglepte az a gyors és egyenes vonalú fejlődés, amit a nyíregyháziak az első igazgató, Bo- zóky István, majd 1984-tól Léner Péter vezetésével elértek. Léner két fő célt tűzött ki: a magyar dráma ügyének felkarolását és a közép-európai orientációt. A színház eddigi műsorpolitikájának és művészi telejsítménye- inek ismeretében bizton állíthatjuk, hogy célkitűzéseiket következetesen, magas színvonalon valósítják meg. Balázs József, Határ Győző, Ratkó József, Páská'ndi Géza darabjainak ősbemutatói, Krleza, Grillparzer, Hra- bal műveinek magyarországi bemutatói a magyar színházi élet - sokszor felfedezésszámba menő - jelentős eseményeivé váltak. A közép-európaiságra való törekvés nem csak e térség szerzőinek színpadi jelenlétét, de a külfölddel való közvetlen kapcsolatfelvételt is jelenti. Ennek keretében járnak immár rendszeresen vendégszerepelni Kárpátaljára, és végeztek el egy érdekes „kísérletet“ idén áprilisban Brnóban. Fennállásuk eddigi legnagyobb szakmai és közönségsikerét hozó előadásuk két szereplője ugyanis vendégként fellépett a brnói Divadlo na provázku „testvérelőadásában“. Hogyan lehetséges ez? A Bohumil Hrabal kisregényéből (Emlékezés - Vzpominání) készült Őfensége pincére voltam című produkció magiban foglalja a színház közép-európai orientációjának minden hasznát, értékét. Voltaképpen egy színházi „transzplantációról" van szó, a prágai Cino- herni klub rendezőjének. Ivó Krobotnak a brnói Divadlo na provázku-beli rendezését ültették át“. A kisregényt a rendező és Peter Oslzly dramaturg alkalmazta színpadra. Céljuk a közép-európaiság gondolatának (ennek Hrabal az egyik vezéralakja) feldolgozása, egy tipikus közép-európai sors árázolása volt. A dramaturg így vall erről: ,,A boxos kávéházak, ahol az ember egyedül is lehetett, ugyanakkor együtt másokkal is, a letűnőben levő közép-európai életstílushoz tartoznak. (...) Ott van bennük a találkozások varázsa, a várt és a váratlan találkozásoké is. És a népek, keresztények és zsidók, különböző kultúrák, filozófiai áramlatok, eltérő művészeti programok és stílusok érintkezése, együttélése, a közép-európai szellem formálódásának szabálya és rendje. És egyben menedéke és reménysége is. Mélységesen mély értelmét látom a közép-európai emberek szellemi találkozásainak, melyeknek az útjában nem szabadna határnak, nyelvi különbözőségnek akadályként állnia. És ha alkotó találkozások ezek, akkor mindig az az érzésem, hogy a ház, amely után csak az üres telek maradt, újra kihő a földből...“ Hrabal-Krobot-Oslzly és a nyíregyháziak találkozásának eredménye - az előadás - fényesen igazolja a dramaturg szavait. Az átültetési kísérlet tökéletesen sikerült. A teljesen más színházeszményt, színházkultúrát képviselő alkotók életképes, kitűnően funkcionáló „szervet" ültettek át, ennek működése javítja az „organizmus“ (a magyar színház) működését, életképesebbé teszi azt, új színt hoz és kiemelkedő értéket képvisel. Jan Díte, a cseh kisvárosi pikolófiú élettörténete az epikus szöveg teljes értékű színpadi alkotássá alakításának lehetőségét bizonyítja. Krobot és Oslzly nem leplezi, inkább nyíltan vállalja az epikusságot. A történetet Díte meséli, kommentálja, részben magnóról. A karrierje egy kisvárosi kocsmában indul, ahol mint pikolófiú dolgozik. Az első csalás (amikor az állomáson nem adja vissza az Őfensége pincére voltam - jelenet az előadásból. A képen Mátrai Tamás, Varjú Olga és Horváth László Attila. Hrabai-mű a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban aprópénzt) határozza meg sorsát, a nagystílű gazemberek (és gazdagok) nagy jövőt jósolnak neki. Elhatározza, hogy milliomos lesz, ennek érdekében mindent megtesz. Sorsát mégsem ő irányítja, az események megtörténnek vele, és ő mindig fáziskésésben van. Élete nagy eseménye, hogy felszolgált az abesszín császárnak, akitől kitüntetést is kapott, nem sokáig van hasznára. Az erősödő német befolyás idején ez már senkit sem érdekel. A németekből sincs haszna. Egy inzultált német nőt megvéd, ezért a sajátjai Safranek Károly, aki a nyíregyházi színház egyik vezető színésze, a Hrabal-mű egyik főszerepében. (Csuthai Csaba felvételei) kiközösítik. Feleségül veszi a nőt, és szintén passzívan - szinte akarata ellenére - belekerült a náci gépezetbe, melyből keservesen kiábrándul. Mire eléri célját, szállodatulajdonos és milliomos lesz, a világ újra változik, szállodáját államosítják, ő internálótáborba kerül. Itt sem az egykori milliomosok, sem az új rend képviselői nem fogadják be. Kényszermunkára ítélik, ahol rezignált bölcsességgel vet el minden anyagi hívságot. Egykori barátja és tanítómestere, a hivatásos politikussá, funkcionáriussá lett Zdenék pincér „karrierjét“ is elveti. Később Zdenékről is kiderül, hogy csalódott, meghasonlott ember. Ezzel szemben Díte boldogan él a természetben, kedves állatai között. Emlékeinek élve fejezi be földi létét, azzal a kívánsággal, hogy hamvai szórassanak szét és a Szudéták hegygerincéről vigye le a víz határok szögesdrótjain át a két világtáj felé, a Moldván át az Elbába és az Északi-tengerbe, másrészt pedig a Dunába és a Fekete-tengerbe, hogy halála után is világpolgár lehessen. Ivó Krobot rendezése nem ragaszkodik valamiféle erőltetett stílusegységhez. Bátran- de biztos ízléssel és arányérzékkel - keveri a ‘naturalista és realista momentumokat a szürreális víziókkal és a stilizáció különböző fokait. Például minuciózusán pontos, reális kellékeket használ a kocsmában, de az eredeti cseh kocsmai söröskorsók már üresek, az ivást csak imitálják, a pálinkaiváshoz már pohár sincs, ugyancsak „imitált“ a gumiáruügynök által bemutatott felfújható nőalak stb. A színen szimultán zajló események mozgalmassá teszik a játékot, lenyűgözően sokrétűvé válnak - de mindig jól követhetőek- a színpadi történések. A színészi játék meglepően sokoldalú és intenzív. Minden szereplő végig a színen van, s ha éppen „ nincs szerepe, a közönség közé ül, „hangkulisszát“ alkotnak, egyszóval állandóan részt vesznek a játékban. (Az előadás nem hagyományos színpadon, hanem a Krúdy Színpad kamarahelyiségében, a nézői széksorok által határolt térben zajlik.) Mindenki több szerepet játszik, érezhető a törekvés arra, hogy minden közreműködő egyenlő, egyformán fontos legyen. Dítét - különböző életkorban - három színész személyesíti meg. A fiatal pikolófiút Horváth László Attila az alak gyermeki báját, naivitását hangsúlyozta, ábrázolta. Az ábrándjainak világában élő embert, a felnőtt férfit Mátrai Tamás, majd az alak sokszor groteszk hányattatásait, igyekezetét, hogy „a fősodorba kerüljön“, „szinkronba jöjjön a világgal“, az idős, bölcs, rezignált embert Safranek Károly játssza el. Az utóbbi alkatában és szerepével is erősen emlékeztet, az íróra, akinek személyes vallomását, jelenlétét a műben, a rendezés is hangsúlyozza a bevezetőben magnetofonról felhangzó szöveggel, melyben Hrabal a mű keletkezésének történetéről mesél. Schlanger András ismét bizonyította kivételes képességeit. Legjobb pillanatait Zdenék szerepében láthatjuk, amikor a pincérből lett hivatásos funkcionárius lelki megtörését, kiábrándulását, emberi-lelki elgyengülését játsza el szinte szavak nélkül. De igazságtalan lenne bárkit is kiemelni, mert az előadás kollektív alkotás. Krobot egy másik kultúra, másféle színházeszmény képviselőjeként a színészeknek - talán még önmaguk előtt is - ismeretlen új arcukat tárta fel, jelentősen gazdagítva őket és a magyar színjátszást is. Mivel az előadás a brnói produkció átvétele, természetesen vendég Nyíregyházán a díszlettervező Dusán Zdímal és a jelmez- tervező Alice Lasková is. Mindketten.reális, korhű stílusban dolgoztak. A nyíregyházi színház emelkedett formáját választotta a népek és kultúrák közelítésének. Jó volna őket nálunk is minél gyakrabban látni, és remélni, hogy példájuk számos követőre talál. Hogy ez a kísérletük nem csak Magyarország, de Közép-Európa határain is túlmutat, azt az idei Avignon-i Fesztiválra szóló meghívásuk bizonyítja. HIZSNYAN GÉZA R égi baj, de nem lehet elégszer írni, beszélni róla mindaddig, amíg egyetlen hely is létezik, ahol hanyagság, közöny, felelőtlen magatartás miatt összetörik, megnyomorodik, leszűkül a művészet. Mondhatnám úgy is: amíg össze kell törni, meg kell nyomorítani, le kell szűkíteni őt - hogy valahogy elférjen, hogy valamiképpen mégis legyen. Például, amíg létezik művelődési ház. ahol az alapvető fettételek hiányoznak ahhoz, hogy az eredeti szándékok szerint, a premier színvonalán, tehát a lehető legtökéletesebben élhesse végig másfél-két órányi életét egy-egy színházi előadás a közönség előtt, amely ugyancsak kívánja a méltó környezetet, még az a néző is, aki az évek során látszólag hozzászokott a terem foltos, szakadozott díszleteihez. Juttatta megint eszembe, hogy amatőr társulatunkkal útra keltünk, tájolni indultunk. Megpillantván egyik-másik színpadot - formákat, helyzeteket, díszleteket kellett átrendezni gyorsan, és nem csak azért, hogy a szűkös, rossz megvilágítású („uram, ez a legtöbb fény, mit adhatok“), mindössze két-három gyűrött és imbolygó szuffitával, „összement" háttérfüggönnyel határolt szinpadtérben a lehető legjobban hasonlítson önmagára az előadás, hanem hogy egyáltalán megvalósulhasson. Korszerű zsinórpadlás, keverőasztal, fénypark híján csakúgy sorjáznak műszaki stábunk kérdései: Hova tegyük a hangfalat? Hogyan fordul majd be az ágy? Nincs itt egy villanyszerelő, mert szikrázik ez az izé? Elhúzzam? De akkor meg az a sarok látszik ki. A lampionok meg a szerpentinek maradnak a nézőtér fölött? Hogyan vegyük le egyszerre a fényt, ha az egyik kapcsoló itt, a másik ott? Stb. Az átöltözés, a sminkelés, a tisztálkodás lehetőségeiről már nem is beszélek. Mosakodtunk mi már lavórban is - művelődési házban. Sportosan kell venni, gyerekek - jegyezte meg egyszer valaki közülünk. Romantika. Déryné Persze, nem is a lavór lényeges itt. Hanem - elsősorban - a közönség, amely nem azt kapja, amit rendes körülmények között nyújtani tudnánk neki. Korántsem vigasztalhat bennünket, hogy nem a mi hibánkból fosztatik meg a legjobb tehetségünk és tudásunk szerint kerekké formált előadás, vagyis az egész élménytől, attól az élménytől, melyet például a „hazai pályán“ tartott bemutató kínált. Másodszor- ban meg a nevünkről van szó. Azon sem a mi mulasztásaink nyomán esik, eshet csorba. Ezek is csak ennyit tudnak, jegyezheti meg a néző, és sorolhatja okkal kifogásait, hiszen ő nem, vagy nem biztos, hogy tudja, amit mi: következetlenségeink. botladozásaink oka a színpad hiányosságaibah rejlik, magyarán az előadás vagy egyik-másik helyzet, jelenet a körülmények áldozata. De miért is kellene tudnia Színház a „kultúrházban“ erről a nézőnek? Mármint a körülményekről. Ot az érdekli, ami a színpadon zajlik, nem az, ami „mögötte“ van, illetve nincs. És csak természetes, hogy az előadás alapján ítél. Ami a leginkább bosszant az egészben, az az, hogy manapság van ez - még mindig - így, számos helyütt. Es intézményes keretek között, melyekben irányító szervként ott találjuk a nemzeti bizottságot, a helyi kulturális-közművelődési feladatok végrehajtójaként pedig a művelődési központot (házat), gyakran több hivatásos (fizetett) népművelővel. Mit csinálnak? Hogyan dolgoznak? Miként fejlesztenek? Egyáltalán, odafigyelnek-e a kultúrateremtés anyagi-tárgyi- müszaki feltételeinek a korszerűsítésére? És ha igen. ha meg is vannak a feltételek, ellenörzik-e időről időre, hogyan működik a helyi kulturális gépezet? Voltak idők, az ötvenes évek például, amikor senkit sem zavart különösebben, hogy hodályokban, barakkokban, „kultúrteremnek“ kinevezett akármiben tartottak színházi előadásokat. „Olyan“ volt a helyzet, a legtöbb településen még hiányoztak a kulturális félemelkedés elemei, feltételei, másrészt, nem a minőség volt elsődleges. Sokszor nosztalgiával, vagy éppen tréfás helyzeteket idézve gondolnak vissza azokra az esztendőkre a Magyar Területi Színház művészei is, akik játszottak „nyári darabot" télikabátban, oly hideg volt a teremben. Apropó, Magyar Területi Színház! Ilyen szempontból nem irigylem rendezőit, díszlettervezőit, színészeit, műszaki embereit, akik mindig eszembe jutnak, valahányszor tájolni indul a mi amatőr társulatunk - és „olyan helyen“ találja magát. Mennyit kell töprengeni, mennyi jó elképzelést kell feladni, mennyi változatát kell elkészíteni egy-egy jelenetnek, még azt is mondanám, hányszor kell megalkudniuk önmagukkal az alkotóknak a majdani fellépések színtereire gondolva, melyek annyifélék, ahány művelődési ház. Lehet így művészetet csinálni, a tökélyre törekedni? Lehet, hogyne lehetne, csak borzasztóan nehéz és megannyi a kockázat. Mindehhez mintegy ráadásként: a foghíjas nézőtér. Mit foghíjas?! Gyakran majdnem üres, ilyenképpen nemhogy inspirálna, inkább visszavet, kedvet szeg: maga az előadás lezuhan a vázlat szintjére, bárhogyan is érdeklődnek a színészek. Hiányzik, pontosabban nem jöhet létre ama híres áramkör a színpad és a nézőtér között. Csak az tudja, milyen érzés húsz-harminc ember, néhány idős nénike, éppen ráérő, önmagukat szórakoztató, szotyizó tizenévesek előtt játszani, aki már játszott hasonló nézőtér előtt. Valóban igaz: közönség nélkül nincs, nem lehet színház, még a legjobb előadásból is csak romok maradnak. Természetesen, mindezt aligha érzékelné és tudná így az ember, ha nem lennének helyek, ahol a színházművészethez méltó körülményekkel várják, és telt házzal. Vannak, szerencsére. Dolgozni is ezért érdemes, az igazat megvallva. De érdemes lenne akkor is, ha „csupán" egyetlen hely lenne, az otthon, ahol úgy becsülik, tisztelik és szeretik a színházat, hogy a bemutató napjára az utolsó rögzítő csavarig minden megvan, illetve a helyére kerül. És jön a közönség, sűrű sorokban. BODNÁR GYULA ÚJ szú 14 1989. VII. 7. Közép-európai történet •í
