Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
előadás kellős közepén odahajol hozzám nnálnom kell - súgta hogy fakó az arca, éta. Kimentem utána, mokban a portánál állt hogy sürgősen kap- ki Prágát. in veled, mi ez a nagy > kit hívsz tulajdonkép- irdeztem. prékat. Azonnal be- <ell velük. Honzát ve- egeti. >ett a dolog. Jól ismer- jorékat. A professzor >jét és mindkét gyéreim, hogy Emil régi jó, barátjuk. Hanem az ivait mégsem értettem an veszed, hogy Hon- ly fenyegeti? k remegett a keze és az ajka. A kérdésemre >zolt. m, sürgesse meg újra szólt a portáshoz, ön meglesz, kérem, pglaljanak helyet - mu- ilkalmazott a pult mel- rgyalóasztalt körülvevő székekre. ik. Emil az asztalra kö- is egyre a halántékát tta. :s rá! - kínáltam ciga- Gépiesen elfogadta. Dttam az övét, aztán ét is. Egy ideig csönd- ogattuk a cigit, aztán a telefon. Emil nyom- a ugrott, és a füléhez a kagylót. ing, de nem veszi fel :ihar a gépkocsivezető súlyosan megsebesült. Vacsora után Emillel helyet foglaltunk a kávéházban.- Honzát kicsi korától ismerem, még alig volt négyeszten- dös - kezdte. - Augusztus elején történt, huszonkét évvel ezelőtt. Szolgálati úton voltam Sumavá- ban. Ahogy a társaság felkerekedett, hogy az Antygla-vendég- lóben megebédeljen, én fogtam a pisztrángozó botom, magasszárú gumicsizmám, s elindultam a Vydra folyásával szemben, hogy szerencsét próbáljak. Mehettem vagy egy kilométernyit. Ott a vízből kiálló sziklatömbök között zúgok vannak, s akkor még rengeteg pisztráng volt arrafelé. Ahogy ott horgászgatok, egyszer csak úgy a szemem sarkából észrevettem, hogy valami furcsa csomagféle úszik az árban. ösztönösen utánakaptam. Sorsára hagytam a botot, és rohantam a partra. Ugyanis egy kisfiút tartottam a karomban. Ott kaptam el a zúgóban a melegítője felső részénél fogva.- Honza volt az?- Igen. Úgy látszott, nincs benne élet. Fogtam és felemeltem a lábánál fogva. Nem is hinnéd, mennyi víz belefér egy ekkora gyerkőcbe! Aztán hanyatt fektettem és mesterséges légzéssel próbálkoztam. Ahogy éppen éledezni kezdett, tőlem kissé följebbröl kétségbeesett kiáltozás hallatszott. Gregorné hívta a kisfiát. Alig telt bele néhány másodperc, már ott álltak körülöttünk: az asszony, a professzor úr és Honza nővére, Jana. Kissé odébb akartak táborozni, nem messze attól a helytől, ahol horgásztam. Épp felverték a sátrat, nyos voltam benne, hogy Honza nagy veszélyben van. Rögtön hívtam Gregorékat. Ezután hamarosan elmúlt a nyomasztó érzésem. Negyedórára rá Gregorné telefonált, és még mindig fel- dúltan mesélte, miként bukkant rá a fiúra a padláson. Éppen azon mesterkedett, hogy a pad- lásszellózön át a tetőre mászmondta kis idő múlva an. - Megpróbálom nzát az Intézetben. Ké- :solja nekem ismét Prá- dult a portáshoz. Aztán lapozgatni kezdett ában, majd bediktálta elyet foglaltunk. Aztán jlen felkapta a fejét, és i nézett rám. za meghalt. Most érte t. Autóbaleset... Chru- az országúton - mondatén. Épp akkor csön- efon. or Gregort kérem a te- - hallottam Emil resz- gját. - Nincs Prágában? lent? LitomySIbe? Mikor Nem. Köszönöm. ; a kagylót, és visszaro- zékre. g mondtam Honzának, menjen sehova. Tartóz- thon vagy az Intézetben i felindultan. íz az egész? Megma- id? - szóltam rá indulatjára nézett. 1 máskor beszélünk értél három múlt hat percöt perccel ezelőtt Gre- :át autóbaleset érte. Jól meg! Fél három tájban, elhallgatott. nenj vissza az elóadás- m sétálnom kell egyet, ndent elmondok, most a van szükségem jetett el magától. ' befejeződött a délutáni , felmentem a szobánk- már ott volt. sáltam hívni Gregorékat ül, de senki se vette fel t. Mostanra ismét meg- n a hívást. ’ólait a telefon. Emil vet- <agylót. A megtört Gre- lentkezett. Amit koráb- il mondott, szó szerint It. A szolgálati kocsi, Honza ment, Chrudim ambolozott. Honza meg ztályvezetö meghalt, amikor Gregorné észrevette, hogy Honza eltűnt. Tán a véletlen müve, hogy épp ott horgásztam a zúgó vízben vagy tizenöthúsz méterrel lejebb onnan, ahol a fiú a vízbe esett. S hogy a kis Honzát abban a zúgva rohanó árban egyáltalán észrevettem, az kész csoda. Emil elhallgatott.- Hát az tényleg nagy szerencse volt - mondtam. - A véletlenek találkozása! Szinte hihetetlen!- De valóban a véletlen müve volt? Ebben nem vagyok egészen biztos. Ismered azt a kínai mondást, mely szerint ha az ember valakinek megmenti az életét, azért egész életében felelős? A kínaiak azt tartják, ha valaki beleavatkozik az események menetébe és megment egy másik embert a biztos haláltól, azontúl felelős az illető további sorsáért. S velem kapcsolatban ez bebizonyosodott. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg neked... Attól a perctől kezdve, hogy Honzát kihúztam a vízből, magam is ugyanúgy éreztem. Olyan volt ez, mintha a gondolataim rá lettek volna hangolva, vagy valami ilyesmi!- Mint a telepátia?- Nem mondanám. Nem gondoltam én őrá oly sokszor és intenzíven. Időről időre azonban furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen, minden különösebb ok nélkül úgy éreztem, hogy Honzát veszély fenyegeti. Annyira nyugtalanító érzés volt, hogy rendszerint kénytelen voltam telefonálni Gregoréknak. Eddig három alkalommal jött rám ilyesmi, ez a mai a negyedik. S mi lett a vége... Szörnyű!- Mikor volt az első ilyen eset?- Körülbelül két esztendőre rá, hogy Gregorékkal oly drámai körülmények között megismerkedtem. Akkor sejtelmem se volt, hogy milyen veszély leselkedik Honzára. Az volt az érzésem, úgy éreztem, szinte bizoszon. Ismered Gregorék villáját? Alpesi stílusban épült, hajdani divat szerint. A tető lejtése lehet vagy hatvan fokos. S alatta széles betonjárda! t Második alkalommal Honza már gimnazista volt. Negyedikes vagy ötödikes lehetett. Azt nem tudom, hogy akkor mitől mentettem meg. Amikor Gregorékat hívtam telefonon - vasárnap délután volt -, a tanár úr azt mondta, hogy Honza éppen moziba készül. Valahol találkozója van a barátaival. Megkértem, a tanár urat, hogy tartóztassa még egy kicsit Honzát. S amíg egészen más dolgokról beszélgettünk, a szorongó érzésem is elmúlt. Honza ugyan egy kis késéssel indult el otthonról, de rendben találkozott a barátaival és semmi rendkívüli sem történt. De bizonyos vagyok benne, ha nem telefonálok, ha Honza akkor távozik hazulról, ahogy eredetileg szándékozott, valami baja esett volna. Harmadszor pedig két esz- tendje kerített hatalmába ez a kellemetlen elöérzet. Honza akkor már nős volt, épp katonáskodott, gyakorlatra hívták be. Egy éjszakai riadó alkalmával kis híján elgázolta egy teherautó. A nagy tolongásban megbotlott és elesett. Az autó tán tizenöt centiméternyire volt tőle, amikor megállt. A gépkocsivezető, aki világítás nélkül vezetett - mert mindez sötétben történt -, mesélte, maga se tudja, mi késztette, hogy a fékre lépjen. Nekem épp ugyanakkor szörnyű álmom volt. Azt álmodtam, hogy Honza megcsúszott egy sziklán és menten lezuhan, ha idejében el nem kapom, és szörnyű erőfeszítés árán föl nem vonszolom magamhoz. Izzad- tan, elcsigázva ébredtem, mintha valami keserves, nehéz munkát végeztem volna. Megjegyeztem az órát meg a percet, amikor ezt álmodtam, s reggel nyomban írtam Honzának. Kértem öt, hogy tudassa, mi történt vele azon az éjszakán éjfél után kettő tájban. A szörnyű álmom is megírtam neki. Nem is lepett meg túlságosan, amikor postafordultával megjött rá a válasz, amelyben elmesélte nekem, milyen életveszélyben volt. Attól kezdve ó is komolyan vette megérzéseimet, és sokszor beszélgettünk is róla. Tréfálkozva mondta, hogy én vagyok az őrzöangyala - sóhajtott fel Emil. - Hanem most, negyed- szerre... most nem sikerült. Merthogy ez a fura érzés csak néhány perccel az esemény előtt kerített hatalmába, akkor, amikor a kritikus eset bekövetkezett.- De hogyan tudhattad, hogy halálos autóbaleset érte? És éppen Chrudimnál?- Kezdetben most is úgy volt, mint a korábbi alkalmakkor. De míg máskor mindig megnyugodtam, most a félelmet izgalmasan viágos kép váltotta fel. A lelki szemeim előtt láttam Honza fakó, véres arcát és a ripityára tört autót. S a háttérben Chrudim jellegzetes látképét. A feszültség ezután felengedett, de maradt a szörnyű bizonyosság.- Borzalmas érzés lehet! Az a tudat, hogy valakit megakadályozhatnál, hogy a vesztébe rohanjon. Hogy hatott ez rád?- Minden eset után sokáig feszült idegállapotban voltam. Mindig a felelősségre gondoltam, melyet Honzával kapcsolatban érzek. Nem hagyott nyugton se éjjel, se nappal. Egyre azt figyeltem, nem jön-e rám újra az a bizonyos érzés. Néha sikerült be- szugerálnom magamnak, s nem kellett sok hozzá, hogy hívjam Gregorékat. Aztán sikerült mindig időben észbe kapnom, hogy mindez csak dús fantáziám terméke. A szimpozion után egy hónappal Emil hívott telefonon. Nagyon feldúlt volt.- Képzeld, már megint rámjött! Az a sejtelmem, hogy Honzát veszély fenyegeti! Mitévő legyek? Hisz Honza már egy hónapja halott! Hívjam Gregorékat?-Várj meg, rögtön megyek! - mondtam és letettem a kagylót. S mi van akkor, ha a sejtelme saját magára vonatkozik, vágott az agyamba. Rohantam a folyosóra és a hátsó lépcsőn vágtattam egy emelettel lejjebb, ahol Emil ctolgozószobáia volt. A csigalépcsőn megcsúsztam. Csúnyán megsérültem. Főleg a hátgerincem. Máig se tudok járni. S azt mondják, hogy ez már íqv lesz életem végéig. Amikor három hónap múlva hazaengedtek a kórházból, közölték velem, hogy Emil meghalt, öngyilkos lett még azon a napon, amikor engem eszméletlenül a kórházba szállítottak. VÉRCSE MIKLÓS fordítása PETŐFI SÁNDOR* Költő lenni vagy nem lenni Légy átkozott, te átkos pillanat, Melyben fogantatám, S te, melyben kínnal a kín emberének, Költőnek szült anyám! Oh költészet, te a Gyanútlan szív csalfa pókhálója, És azután foglyodnak Oly irgalomtalan fojtogatója! Véremből már te oly sokat szivál, Mérges fulánku pók! De szálaid bármilyetén kuszáltak, Még elszaggathatók. Letépem azokat, Bármint keresztülszótték-fonták szívem, S ha összenőttenek már: Úgy velők együtt szívem is kitépem! De a véremből e gyilkos férget én Többé nem hizlalom, Úgyis, mi lenne a kiszívott, elfolyt Vérért a jutalom? Dicsőség legfölebb. Ez a szem fényét elvakító semmi; És még az is nagy kérdés: E semmi is fog-e jutalmam lenni? Széles folyódon úszom ezután, Oh mindennapiság! Ballagsz velem majd, és csendes folyásod Sziklák közé nem vág. Nem lesz hírem, nevem, Tán a boldogság karjai sem várnak. De lesz mégis nyugalmam, S a nyúgalom fele a boldogságnak. És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem; E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, A szögre föltegyem? Hallgasson örömem? Ne légyen hangja többé fájdalmamnak? Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámin szélvészek rohannak? I Nem, költészet, nem hagylak el soha, Mert nem hagyhatlak el! Táplálni foglak a gyötört kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom: tépj, eméssz, Másoktól meghallgattatást sem várok, Azért éneklek, költők, Mig végső csep vérem ki nem szivárog. * 140 évvel ezelőtt hunyt el a költő P. Poznyak Furcsa ízlés Sportklubunk elnöke telefonon közölte velem, hogy becses vendégek érkeznek hozzánk Mamua és Tolua szigetéről. A tollaslabda elterjedését propagáló egyesület képviselői.-Gondoskodjék kellő fogadtatásról - hangsúlyozta. - Ja, nehogy elfelejtsem, náluk az a szokás, hogy a vendégeket a legszebb lányok fogadják, dallal, tánccal és virágfüzérekkel. Jó lenne, ha alkalmazkodnánk ehhez, hogy jól érezzék magukat... Vezetőségi gyűlést hívtam össze. Amikor ilyen messziről érkezik egy küldöttség, azt igazán jól meg kell tárgyalni.- Nem probléma - jelentette ki határozottan Vászja. - Kátyára és Nagyjára bízzuk. Hálásan pillantottam Vászjára. Nekem is ez volt a véleményem. És nem csak nekem, de a többségnek is. Hiszen Kátyának olyan jók a lábai, hogy a világon nem akad párjuk.- Sajnos nem lehet - tiltakozott nyomban határozottan a klub pénztárosa. - A múlt hónapban mindketten túllépték a kirándulásokra szánt anyagi juttatások mértékét. Elköltik a klub pénzét és mi még őket emeljük ki? Hát, gondoltam magamban, ez igaz. Mi lesz, ha ezt a külföldi delegáció is megtudja véletlenül? Néhányan a két úszónőnkre, a Pikulszkij-nóvérekre szavaztak. Róluk azonban kiderült, hogy nem fizetik rendesen a tagsági dijat. Rokonszenves titkárnőnk, Éva pedig egyszer öt, más alkalommal meg hét perccel később jött munkába. Natasa, a gépírónő sem jöhetett számításba, mert ö tavaly, egy munkanappá nyilvánított szabad szombaton, amikor az irodámat kellett volna kitakarítani, be sem jött. A gyűlés elhúzódott. A gyengébb nem valamennyi képviselőjét sorra vettük. Egyszer csak váratlanul megszólal a tűzoltónk, Romuald Romualdovics:- És ha Mása nénit javasolnánk? Azt beszélik, hogy 1936-ban mint aktív tűzoltó, megfékezett egy tüzet az épületben.- Úgy van - hangzott a beleegyezés. - Az „ügyes kezek körében“ is tevékenykedik, hímzést oktat.- És általában nagyon megbízható. Hívattam hát Mása nénit, és előadtam, miről lenne szó.- A vendégek érkezéséig már nincs sok idő - mondtam némi aggodalommal, majd kijelentettem: - Gyorsan próbát kell tartani! Mása néni kitartóan gyakorolta a táncot, amely a gopak meg a kánkán valamiféle keveréke volt, eldúdolt egy szomorkás dalt, és mindennek betetőzéseként egy virágos sálat dobott a nyakamba. Kis idő múlva felhívott az elnök:- Nos, menni fog a dolog? Fel vagytok készülve?- Minden rendben - jelentettem. - Csak azon csodálkozom, milyen furcsa ízlésük van azoknak a szigetlakoknak. Látni, hogy még messze vannak a civilizációtól! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Szabó Ottó rajza
