Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
M indenkinek van egy Tolnay Klárija. Nekem is. Sportos kis kalapban, kopott télikabátban, sok telet megért csizmában ül a libegön, mellette egy finom, elegáns öregúr, buldoggal az ölében. Vészi János filmje, A csoda vége. Diabetikus cukrász az öregúr, Kanadából látogatott Budapestre, és bár nem az a bókoló-udvarló fajta, alaposan felkavarja az idősödő hölgy lelkét. Félve, remegve, reménykedve húzza össze magát a még mindig csinos, mindig fiatalos nő, fél, nehogy melléfogjon, remeg, mert a magánytól fázik, reménykedik, mert úgy látja: esélye van a férfinál. Tolnay Klári egyetlen szó nélkül, egy hosszú, beszédes tekintettel, összekulcsolt kezével játszotta el mindezt, 1983-ban. Ki tudja hányadik remekműve volt ez a szerep. Első nagy sikerét 1934-ben, szolid bank- tisztviselönöként a Meseautó című filmben aratta. Ezt követte A hölgy egy kissé bogaras, a Katyi, a Vissza az úton, a Havasi napsütés, a Déryné, A pacsirta, színpadon Dosztojevszkij Bűn és búnhödésének Szonyája, Sartre A tisztességtudó utcalánya, Dumas A kaméli- ás hölgye, Ibsen Nórája, de volt ö Blanche is A vágy villamosában, Martha a Nem félünk a farkasoktól-ban, játszott Csehovot, Turge- nyevet, Arbuzovot, sok-sok nehéz, küzdelmes drámai sorsot. Suta, esetlen kamaszlányként apácának készült. De nem olyan ájtatos, térdepelő kedvesnővérnek, hanem áldozatos, betegeket gyógyító, missziós apácának. Aztán meggondolta magát. Színésznő lett. Színésznőnek is született, 1914-ben. Első szerződése a Vígszínházhoz kötötte, majd a Művész Színházban játszott. 1950 óta a Madách Színház tagja; itt formálja meg most Mária Dominika hercegnőt Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékában, és a formaságokat semmibe vevő, életvidám arisztokrata hölgyet Colin Higgins Maude és Haroldjában. Derűs, harmonikus, jó kedvű ember négy fal közt is - csendben és nyugalomban él, de csöppet sem magányosan.- Sérelmekkel, megalázásokkal teli, kegyetlen pálya a színészi, állítják sokan, de ha önt látja az ember, eszébe sem jut ilyesmi.- Szerintem bolond pálya a miénk. Szeszélyeseknek, hisztérikusoknak, kibírhatatla- noknak, meg mit tudom én, milyeneknek tartanak bennünket... mondok én magának valamit. Volt nekünk egy Hevesi Sándorunk, a Nemzeti egykori rendezője, igazgatója. Bölcs volt, csak raccsolt. ,,Nem novmális embev a színész“ - mondta -, kimegy a szín- padva, felteszi a fejéve a kovonát és elhiszi, hogy kivály. Kévém szépen, mév akavják hát, hogy ha kimegy a színházból, ne legyen bolond“. Érzi, mennyi igazság van ebben? Rengeteg. Csakhogy én kivétel vagyok. Én a magánéletben nem akarok és nem is tudok játszani. Vendéglőbe is csak azért nem járok, mert egyfolytában figyelnek; megnézik még azt is, hogyan teszem a számba a villát. Engem ez borzasztóan zavar. A kollégák többsége pedig élvezi az ilyen helyzeteket. Játszanak, alakítanak, produkálják magukat... ordít róluk, hogy színészek.-Az, hogy önt mindenki kedvesnek, aranyosnak, szeretnivalónak tartja...- ... ez a szüleim érdeme. Ilyen a lényem, ilyen az alaptermészetem. Itthon is bizonyára azért érzem magam olyan jól, mert a rák jegyében születtem. A rák pedig mindig hátrál. Visszahúzódik. Ha zűr, veszekedés vagy rumli van valahol, azonnal távozom. Tudom, ez nem olyan nagy erény, de gyümölcsöző abból a szempontból, hogy az ember kevesebb hibát követ el, mert nem vesz részt tam senkit sem. Szerepet is csak most, öreg koromban kértem, és meg is kaptam. Ez Maude, akit imádok.- Tavaly megjelent könyvében azt írja erről a szerepéről, hogy „kis korona őszülő fejemen“. Lehet, hogy nem is olyan kicsi ez a korona?-Mindegy, mekkora... nagyon szeretem a darabot! Egy barátnőm hívta fel rá a figyelmemet azzal, hogy ,.neked ezt el kell játszanod“. Baráti közbenjárással meg is szereztem a vígjáték eredeti, angol nyelvű változatát, elolvastam és nem nyugodtam, amíg le nem fordítottam.- Német keresztrejtvények és angol darabok... szép, tartalmas napok.- Gyerekkoromban, amikor a zongorázás mellett idegen nyelveket is illett tanulni, Fräuleinunk volt, németre ő tanított, az angolt pedig úgy sajátítottam el, hogy az első férjem családjában mindenki ezen a nyelven társalgóit, és mert kíváncsi voltam, miről beszélnek, vettem egy nyelvkönyvet, és addig magoltam a szavakat, amíg egy nap én is bekapcsolódtam a családi vitába. Mostaná„Játék az életem“ Születésnapi beszélgetés Tolnay Klárival „ímmel-ámmal nem játszottam soha. Azt a közönség azonnal észrevette volna.“ (Karai Sándor felvétele) olyan dolgokban, amelyek nem tartoznak rá. Én a színházat, a pályámat is csak attól a perctől fogva szeretem, ha felmegy a függöny. És attól a pillanattól fogva, hogy tudom: vége a játéknak, nem is szeretek színésznő lenni. Valószínűleg ebből adódik, hogy általában kedvelnek az emberek, ellenségem pedig, gondolom, azért nincs, mert nem bántotban főleg krimiket olvasok angolul, van egy csomó könyvem... az anyám rengeteget hagyott rám. Ami pedig az általam fordított darabot illeti, először azt mondták rá a Madáchiban, hogy nem a mi profilunk. Egy nyolc- vanesztendös hölgy, aki élete alkonyán a zen-buddhizmus tanainál és egy huszonöt éves fiatalembernél köt ki. Évekig hányódott a darab, amikor aztán Huszti Péter kezébe került, aki kapva kapott rajta, és gyorsan meg is rendezte. Három éve játsszuk Gyabronka Józseffel, és mondhatom, nagy-nagy sikerrel. Szóval ez az egyetlen szerep, amelyet pályám során kértem, a többi magától adódott, azokért nem kellett megküzdenem. Igen, hozzám kezdettől fogva kegyes volt a sors, én mindig a koromnak megfelelő szerepeket kaptam. Előbb naivákat, felnőtt, szerelmes lányokat, aztán fiatal nőket majd elvált asszonyokat játszottam, most pedig... hát a nagymamákat is ki kell osztani valakire! És különben is: én nagyon megharagudnék magamra, ha azért vennék búcsút a színpadtól, mert szégyellem a koromat. Én nem félek öreg fejjel színpadra lépni, ha pedig a szerep úgy kívánja, meg tudok még fiatalodni. Ez belülről jön. Alkati adottság, amelyet a szüleimtől örököltem.- Ha kínok-gondok gyötörték, kihez fordult az elmúlt évek során? A lányához? A barátaihoz?- Van egy alapvető parancsolatom, amelyet nem tudok pontosan megfogalmazni. Geo- thénél ez volt az a bizonyos vörös fonák Az én vörös fonalam a belső kötődés a minden- séghez. Nekem olyan erős hitem van, hogy mindent elfogadok az élettől, ha pedig zavarosnak, igazságtalannak érzek valamit, akkor is csak egyetlen percig szenvedek. Utána, valami különös tehetséggel feldolgozom magamban, miért és hogyan kerültem ilyen és ilyen helyzetbe. Ha ezt becsületesen végigcsinálja az ember, egyszer csak rá kell, hogy jöjjön: sok mindennek ö maga az oka. Ennek az eredménye az én harmonikus életem, és az is, hogy derűt ad a hitem. Nekem szent meggyőződésem, hogy minden rossz megoldódik, csak túl kell élnem. Ha pedig nem élem túl, akkor az úgy volt elrendelve.- Könyvében nemcsak a sikereiről, a kudarcairól is meglepő őszinteséggel szól. Erre kevesen képesek.- Elhiszem. Ezen a pályán nem szokás a kudarcokkal dicsekedni. Én sem buktam meg sokáig semmiben. 1945-ig csupa vonzó, bűbájos lányokat játszottam... talán én magam is ilyen lehettem akkoriban. El is könyveltek - naivának. Negyvenegy évesen a tizennégy esztendős Júliát formáltam meg. Borzasztóan untam már az ilyen feladatokat. Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című drámájában kaptam az első karakterszerepet; én voltam a lány, akit majdnem megerőszakol az apja. Féltem nagyon, mit kezdek vele, aztán mégiscsak sikerem volt. Rossz azokban a szerepekben voltam, amelyekben kacérnak, kihívónak és gonosznak kellett lennem. Lady Macbeth nem én vagyok! A III. Richard Margit királynéja sem. Hatalmasat buktam a Mizantrópban is, jaj, és a Magyar Elektrában, hogy én ott mit műveltem?! Vámos László rendezte a darabot; hogy mennyit kiabált velem... nem jó, nem jó, légy undo- kabb Klárikám! Majd beleszakadtam, olyan gonosz Klytemnestra akartam lenni, de hiába erőlködtem, nem értettem, miért kell nekem Psota-Elektrát rugdalnom a padlón. Rutinom is volt, az akarat sem hiányzott belőlem, mégsem a szívemből jött a gonoszság. Hogy most nem ülök itt megkeseredve, azt annak köszönhetem, hogy a világirodalom majdnem minden szép, nagy szerepét eljátszhattam, és sikerem volt, így nincs is bennem keserűség és fájdalom, egy szikra sem.- Ez a könyv itt a keltákról olvasásra vagy fordításra van előkészítve?- Most fordítom... hallatlanul izgalmas! A kelták szokásait, ma is élő babonáit elemzi, a hajnali gyógyfűszedés, a keresztút, a Már- ton-napi libavágás szokását és sok minden mást... csak az zavar benne, hogy hoch- deutschban íródott, s mire a mondat végére érek, elfelejtem az elejét.- Akkor nem is kérdezem, mivel telnek a napjai.- Azzal, hogy játszom. Játék az életem. Ha nincs színház, van egy kis tévé, rádió vagy szinkron, szerencsére mindig hívnak valahova. Az éjszakáim elég rövidek. Rendszerint hajnali négykor ébredek, de úgy, hogy addigra teljesen kialszom magamat. Fél ötkor felkelek, kirakom a pasziánszt, aztán visszafekszem, szundítok kicsit, reggel olvasok, vagy fordítok, aztán jönnek a gerlék és őket nézegetem. Nem is sejti, mennyire boldog vagyok! SZABÓ G. LÁSZLÓ / ínészek beszélgetnek. Beszélgetnek? Szavaik, mint panaszáradat mossák körül az őket hallgatókat, akik tekinthetnék ezt akár megszokott és ismert reakciónak mindarra, ami e lelki érzékenységet fokozó hivatás velejárója. Csakhogy odafigyelve arra, mit mondanak, kiderül, hogy az alkotás igencsak objektív körülményeiről, na és persze, az ezeket meghatározó szubjektív tényezőkről beszélnek. A Matesz két társulatának tagjai közül mostanában mindenkinek van elítélő véleménye - sokszor nem is alaptalanul - mindarról, ami meghatározza munkájukat. Egy mondatban szólva: nincs nyugodt, megelégedett színész Komáromban (Komárno) és Kassán (Koéice). Ezt a tényállást támasztotta alá az elmúlt évad is, amikor látszólag a színházművészet természetes állapotában a színészek kevesebbszer tündököltek és többször vergődtek a színpadon. Csak látszólag természetes, hiszen számbavéve az évad bemutatóit, igencsak felfigyeltetö jelenség mindkét társulatnál, hogy a színész csak a tisztes gondolatiságú rendezések talaján tudta kibontani „önmagát“. A rossz rendezésbeli kiváló színészi teljesítmények egyedi kivételek, s valójában a rendezők munkájának meghatározó fontosságára szolgáltattak bizonyítékokat. (A színész nem hagyatkozott a rendezőre, maga alkotta meg a figurát.) Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor maguk a színészek vágtak bele a teljes produkció létrehozásába, rendeztek és a főszerepeket is maguk játszották. Függetlenül a végeredmény minőségétől, az a tény, hogy ebben az évadban három bemutatót is színész rendezett, rávilágít a Magyar Területi Színház legfőbb gondjára: nincs elegendő rendezője. Ezt az állapotot rajzolja körül, hogy Komáromban egyet, s Kassán valamennyi előadást vendégrendező állított színpadra. Amikor tehát egy színházi évadot kell minősíteni, aligha követhető az a gyakorlat, amellyel folyamatot, tendenciát, fejlődési jellegzetességeket, redezői irányzatokat vagy dramaturgiai vonalvezetést keres az értékelő. Ezek helyett marad a véletlenszerűség, a dramaturgiai elképzelések túzoltómun- kaszerú megvalósítása, s eluralkodik az egyediség és az egyszeriség nagyra törő kapkodása. A mostani színházi vezetés egy évtizede kapott lehetőséget arra, hogy előrelépjen. Igen, a megszokottnál hosszabb volt a türelmi idő, hiszen valójában ez alatt épült fel a színház mai társbérleti otthona, s a társulat a vezetéssel együtt méltán tekintett várakozással az új székház megnyitása elé. Csak az illetékes főhatóságok tudják, hogy milyen művelődéspolitikai törekvések érvényesítése után került a Matesz egy, építészeti kiképzésében eredendően színházat szolgáló épületbe, mint a városi művelődési ház társbérlője. Azt is ezek a főhatóságok tudják, milyen része volt ennek a helyzetnek a létrejöttében éppen a mateszbeli vezetők passzivitásának. A dolgok a saját törvényeik szerint ettől függetlenül is elrendeződtek, s a művészi alkotómunka folyt a maga megszokott medrében. Annyi azért változott, hogy az új körülmények között a vezetés az addiginál is kevesebb gondot fordított a kassai Thália Színpad működésére, de végre nemcsak szavakban támogatta a színészjelöltek főiskolára való bejutását. Az viszont elgondolkodtató, hogy az új székház viszonylag konszolidált feltételei közepette sem jutott elegendő figyelme, hogy legalább távlatosan igyekezzen megszüntetni a rendezóhiányt. Hiszen végeredményben jelenleg már csak egyetlen diplomás rendezője van a Matesz két társulatának. Ó is elsősorban az igazgatói teendőket látja el. Mind a mai napig nincs magyar nemzetiségű rendező- és dramaturgjelölt hallgatója a cseh és szlovák színművészeti főiskoláknak. Ilyen okok miatt látom az elmúlt évadot az utóbbi évtized „betetőzésének“. Minden józanul gondolkodó és a realitások talaján álló vezetői gárda törődik az utánpótlással. E törődés nélkül ennek a színháznak sincs jövője. A színész, legyen az bármilyen képzett, diplomás vagy saját tapasztalataiból építkező autodidakta (a kettő idővel elválaszthatatlan egymástól; a diplomás az alapismeretek birtokában könnyebben jut el az érettség fokáig) szerepeket akar játszani. Viszont szerepek csak a dramaturgi érzékkel kiválasztott jó drámákban vannak, s ezek a lehetőségek is csak a színészközpontú rendezésekben teljesednek ki. Amikor tehát azt firtatom, miért volt színvonalában ennyire szélsőséges, gondolatiságában ennyire könnyed ez az évad, két dolgot tudok válaszként meghatározni: nincs átgondolt, a társulat személyi feltételeihez mért, a közönség ízlését, gondolkodását formáló, illetve azt szüntetlenül partnerül hívó dramaturgiai munka, aminek feltétele volna legalább két rendezői egyéniség határozott színházművészeti törekvésének jelenléte. Ha a színészeknek rossz a hangulatuk, akkor elsősorban e három okból rossz. Háromból, mert ezekhez járul, hogy a színház vezetése mindebbe belenyugszik. Legalábbis egy évtizedes tevékenysége a belenyugvást tükrözi. Ebben az évadban sem volt képes a színház a közönség igényeit úgy kielégíteni, hogy ne rontsa le az egyes nézői rétegeknek amúgy sem magas ízlésszintjét. Csiky Gergely Nagymamája úgy került bemutatásra, hogy az a rossz üzleti színház szellemében sugallta a színházi giccs érvényességét. Pedig ennek az előadásnak a rendezője - Horváth Lajos - addig igencsak követhető művészi szándékokkal alkotott. Az sem véletlen, hogy az évad egyik legérdekesebb előadását is éppen ö rendezte (Majakovszkij: Gőzfürdő). Hogy ez a közönségnél megbukott? Miért ne, ha ugyanaz a rendező két véglet között tudja csak elképzelni saját művészi arcát, s tudatosan leszállította saját alkotói gondolatainak értékét? Ha nincs kellő megalapozottságú dramaturgia, ha nincsenek folyamatosan épített rendezői pályák, méltán érzi azt a színész, hogy magára marad. Aki érez magában elegendő teremtőerőt, ráadásul a kényszerhelyzetben lévő színházban erre lehetőség is adódik, akkor az a színész rendez. Igyekszik vallani, felrázni, nem pihen, nem andalodik el. A két végeredmény méricskélése nélkül szögezem le: Boráros Imre (Siposhegyi Péter: Mielőtt csillag lettem) és Dráfi Mátyás (Tóth Menyhért: Fényima) saját maguk rendezték meg egy-egy vitatható értékű dramatikus szövegben. A színészi vallomásuk így is katartikus erejű volt. Talán segítőtársuk nem akadt, de az is lehet, hogy így biztosabbnak hitték, hogy vallomásuk eljut a nézőhöz. Boráros és Dráfi persze nemcsak rendezőként bizonyított. Az előbbi Bukovcan: Keringő a padláson-jában (Férfi), az utóbbi Sütő András: Káin és Ábe/-jében (Ádám) nyújtott felejthetetlen alakítást. Mire képes a komáromi és a kassai színész, ha az igazi drámát karakteres rendezői világú alkotótárs állítja színpadra? Arra, amit Németh Ica, Boráros Imre és Skronka Tibor nyújtott a vendégként Stefan Korenci rendezte Bukovcan-darabban. Meg arra is, amit Rencz Antal békéscsabai rendező partnereként Schiller: Ármány és szerelem-jében a Thália Színpad kis csapata nyújtott. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 14 1989. VII. 28
