Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
F ilipp Naszedkin, a falu köztiszteletben álló, szorgalmas és nyugodt természetű kovácsa egyszer csak ivásnak adta a fejét. Illetve nem vált iszákossá, csak a szokottnál többször nyúlt a pohár után. A felesége, a Nagyszájú Nyura találta úgy, hogy az ura iszákos lett, s nyomban el is rohant a kolhoz irodájába, és olyan cirkuszt csapott, hogy mindenki elhitte neki: Filipp örökké részeg. S mindenkinek az volt a véleménye, hogy Filip- pet meg kell menteni. Főleg az intette őket óvatosságra, hogy Fiija nagy barátságba keveredett Szánya Nyeverowal. Szánya nagyon furcsa ember. Csupa nyavalya, összevissza vagdosták már (mellhártya- gyulladás, átfúródásos gyomorfekély, máj- és vastagbélgyulladás és a csuda tudja, mi mindene volt már, még aranyere is), ma még él - úgy ahogy -, de ki tudja, mit hoz a holnap? Legalábbis ö így mondta. Persze, nem dolgozott, de valahonnan volt egy kis pénze. Őnála szoktak összejönni id- dogálni. Mindenkit szívesen látott. Szánya háza a falu szélén állt, a folyó fölött, hátával a meredek partnak támaszkodott; két parányi ablakszemével keresztülnézett a vízen, a kéklő hegyekre. Volt egy kis kertje is, benne két nyírfa meg néhány öreg tuskó. Itt, ebben a kertben megnyugodott a lélek. Szányáról nem lehetett elmondani, hogy valami sokat látott és tapasztalt élete során (különben sem igen mesélt magáról, általában keveset mesélt), de azért valahogy nagyon bölcsen vélekedett az életről, halálról... És őszintén jó ember volt. Az emberek ösztönösen vonzódtak ehhez a nyájas, magányos, halálos beteghez. Hosszan el lehetett üldögélni a naptól átmelegedett, öreg tüskökön, s vele együtt nézni a messzeségbe, a hegyekre. Az ember úgy érezte, kitisztul a lelke, s egyszer csak, egy pillanat alatt hatalmassá s szabaddá válik, egyszerre érinti kezével életének kezdetét és végét, fölbecsül valami drága kincset, és mindent megért. No és? Hát aztán! - ilyen gondolatai támadtak. A férjes asszonyok gyűlölték Szá- nyát attól a naptól fogva, hogy fölbukkant a faluban. Ezen a tavaszon bukkant föl, kinézett magának egy cigányputrit, megalkudott az árában, megvette és beköltözött. Szokás szerint nyomban ráragasztottak egy gúnynevet: a Vándormadarat, s persze csak úgy emlegették, hogy Szánya, mert Alekszandr volt a neve. Egy kicsit tartottak is tőle. Pedig nem volt rá okuk. Fiija, valahányszor Szányánál járt, úgy érezte, mintha egy meleg testű, törött szárnyú gyönge verébfiókát tartana a tenyerén: egy kis eleven életet. S Fiiját elöntötte a hév - egyszerre jó is, meg gonosz is -, ha rosszat beszéltek előtte Szányáról. Meg is mondta a kolhozirodán:- Szánya emberséges ember. Hagyjátok békén. Ne bántsátok.- Részeges - szúrta közbe a köny- velőnő, aki már idósecske volt, de elég szemrevaló és nagyon aktív. Fiija rápillantott, és egyszerre szemet szúrt neki, hogy festi a száját. Azelőtt valahogy nem vette észre.- Bolond vagy - mondta neki. -Filipp! - kiáltott rá szigorúan a kolhozelnök. - Válogasd meg a szavaidat!- Eddig is eljártam Szányához, ezután is el fogok járni - jelentette ki csökönyösen Fiija, és érezte, hogy elönti a harag.- Minek?- Mi közötök hozzá?- De hisz el fogsz zülleni! Mennyi van még hátra annak, legföljebb másfél év, neki már mindegy, hogy éli le, de te?!- Mindötöket túl fog élni - mondta váratlanul Filipp.- Jól van. Tételezzük fel. De minek hagyod, hogy itasson?- Próbálj meg leitatni engem - mosolyodon el Fiija. - Láttatok engem egyszer is igazán részegen?- Mindig így kezdődik! - kiáltotta egyszerre az elnök, a könyvelőnő, az agronómuslány és Naum Szarancev brigádvezetö, aki különben maga is nagy barátja volt a toroköntözésnek. - Mindig kicsivel szokták kezdeni.- Épp ezért olyan veszedelmes méreg ez, Filipp - kezdte fejtegetni az elnök -, mert eleinte nem ijeszt el, inkább magához édesget. A háború után nem kártyáztál soha a piacon?- Nem én.- De én igen. Jövök haza a frontról, minden vagyonom egy óra meg egy harmonika. Novoszibirszkben át kellett szállnom. Unalmamban kimentem az ócskapiacra. Láttam, kártyáznak. Három lappal. Gyere, bajtárs, próbálj szerencsét! De én már hallottam a fiúktól, hogy becsapják a magunkfajtát. Nem, mondom, játsszatok csak nélkülem. Legalább egyszer próbáld meg, azt mondják. Nahát, gondolom, legföljebb elvesztek egy húszast... - Az elnök egészen fölélénkült. A többiek mosolyogva hallgatták, Fiija a sapkáját pörgette a térde között. - Akkor gyerünk, mondom. De semmi csalás, gazfickók! Szóval, ki kellett találni egy lapot. Először fölmutatják az embernek, aztán a szeme láttára húznak, és lefordítva kiterítik. Mind a hármat. Az egyiket, például a káró ászt, meg kell találni. S az egészet az ember szeme láttára csinálja a disznó! Megmutatja a három lapot: Megjegyezted? Meg, mondom. Akkor figyeh!... Villámgyorsan megkeveri őket. Én figyelem, hova került a káró ász. Melyik az? - kérdi. Ráteszem az ujjam. Megfordítja: tényleg a káró ász. Nyertem. Még háromszor-négyszer hagytak nyerni... Estére aztán volt-nincs óra, harmonika, pénz. Mindent elnyertek tőlem. Megpróbáltam erőszakkal visz- szaszerezni, de egyszerre kiderült, hogy sokan vannak ám. Úgyhogy üres kézzel tértem haza. Szóval, Filipp, minden nyavalya ilyen észrevétlenül kezdődik. Hisz először azok is hagytak nyerni, csak azután kopasztottak meg. Én meg egyre azt reméltem, hogy majd visszanyerem... Szépen visszanyertem, mondhatom. A vodka ugyanilyen metódussal dolgozik: előbb elandalít, elringat, aztán a körmei közé kap. Úgyhogy vigyázz, Filipp, nehogy veszíteni kezdj te is.- Elmúltam már tizennyolc éves.- Majd épp a korodra kíváncsi! Mindegy az neki. Jó munkás vagy, a családi életeddel sincs baj egyelőre... Mi csak figyelmeztetünk. Ne járj ehhez a Szányához. Lehet, hogy jó ember, de látod, hány asszony panaszkodik rá.- Bolondok! - mondta megint Fiija.- Mit szajkózod itt egyre, hogy bolondok, bolondok? - A te Nyurád is bolond talán?- Bolond hát. Minek jártatja a száját?- Azért, mert nem akarja, hogy tönkremenjen a család.- Senki sem teszi tönkre. Ő teszi tönkre a szájával.-Vigyázz, Filipp. Mi figyelmeztettünk. Ezt a te Szányádat pedig egyszerűen kizsuppoljuk a faluból, és kész. Könnyen megkaphatja.- Nincs jogotok. Beteg ember.- Majd szerzünk rá jogot. Beteg... Ha beteg, ne igyék. Menj vissza a műhelybe, Filipp.- Beidéztek? - kérdezte este Szánya. A bal szemhéja idegesen rángott.- Be. - Fiija szégyellte magát a felesége, az elnök, az egész vezetőség miatt.- Azt mondták, ne járj ide?- Azt... Mi vagyok én, kisgyerek?- Hát igen - bólogatott Szánya.- Persze. - A szemhéja egyre rángott. A távoli hegyek felé nézett. Olyan arckifejezéssel, mint aki azt várja, hogy egyszer csak ott kel föl a nap. Pedig ott szokott lenyugodni. - Éjszaka, tizenkettő felé, énekelni kezdenek a fülemülék. Egyik szebben, mint a másik. Tán versenyeznek?- A nőstényeket csalogatják - magyarázta Fiija.-Szépen csalogatják. Csodaszépen. Az emberek nem tudják így. Az emberek erősek. „Csak nem te vagy erős?“ - gondolta Fiija.- Én tisztelem az erős embereket- folytatta Szánya. - Gyerekkoromban istenesen eltángált egy fiú; erősebb volt nálam. Az apám azt tanácsolta, eddzem magam, emelgessek valami nehezet, azt' egy hónap múlva majd én fogom eltángálni. Elkezdtem emelgetni egy csille tengelyét. Három napig emelgettem, akkor sérvet kaptam tőle.- Ha ilyen gyönge voltál, fogtál volna egy súlyt, kötözted volna szíjra, és sóztál volna oda vele. Kiskoromban én is békés kölyök voltam, énrám is rám akaszkodott egy, s nem hagyott békén. Egyszer aztán kapott egyet a falióra súlyával. Mindjárt abbahagyta. Szánya lassanként berúgott. Tekintete ködössé vált. Nem nézte már a távolban kéklö hegyeket, hanem a folyót, az utat, meg a vadmálnabok- rot figyelte a kerítés tövében. Átmelegedett, s ettől fölvidult.- Jó dolog élni, Filipp. Én ötvenkettő vagyok, ha kivonom belőle az első tizenkettőt, amikor még tudatlan voltam, marad negyven. Negyvenszer láttam a tavaszt. Negyvenszer! És csak most értettem meg, milyen jó élni. Azelőtt örökké halogattam mindent, valahogy sohase értem rá, siettem minél többet megtudni, hangosan tud- tul adni a világnak, hogy vagyok. De most: álljon meg a menet! Hadd nézzek körül. Hadd teljék örömem benne. És az is jó, hogy már nincs sok időm hátra. Már nagyon sokat megértek. Mindent! Ennél többet már nem lehet megérteni. Nem is kell. Lentről, a folyó felől hűvösség áradt. De csak egészen enyhe hűvösség ... Csak valami gyönge enyészetszag, melyet elnyelt a föld és az ég hatalmas, nyugodt melege. Fiija nem értette meg, de nem is nagyon próbálta megérteni Szányát. Ő is érezte, hogy jó itt a földön. Általában jó dolog élni. Csak az illendőség kedvéért tartotta ébren a beszélgetést.- Te egészen magányos vagy?- Miért volnék? Vannak rokonaim, de hát látod, beteg vagyok - Szánya nem panaszkodott. Egy egészen kicsit serr| panaszkodott. - S itt van ez a gyöngém is, hogy szeretek inni. És ez kínos nekik. Érthető.- Biztos nehéz életed volt...- Mikor hogy. Néha én is fölkaptam a súlyt ... Néha én kaptam vele a fejemre. Most ennek is vége. Különben, nem igaz... most ismerkedem a végtelennel. Ha egy kicsit besötétedik, és meleg van, hirtelen érteni kezdem a végtelent. Fiija ezt már egyáltalán nem fogta föl. Még egy koma üldögélt velük, a szakállas Jegor Szinkin; azért viselt szakállt, mert a háborúban megsebesült az állkapcsa. De az se értette Szányát.-Biztos börtönben is ültél, igaz?- kíváncsiskodott Jegor. , - Jóságos ég! Még végül börtöntöl- teiéknek néztek. Egyszerűen éltem bele a világba, és nem értettem, milyen szép dolog élni. Azért csináltam is ezt-azt... Ide-oda kapkodtam. Most nyugodt vagyok. Ha annyira érdekel: festőművész voltam. Illetve, dehogy voltam én művész. - Szánya őszinte jókedvvel, halkan felnevetett. - Most aztán jól összezavartalak benneteket. Ne törjétek a fejeteket. Hát nincs elég furcsa ember, csodabogár a világon? A pénzt a bátyám küldözi, ó gazdag. Illetve, nem olyan nagyon gazdag, de van elég pénze. Nekem is ad belőle. Ezt már megértették: sajnálja a bátyja.- Ha mindent elölről kezdhetnék!...- Szánya sovány, barna arcán kipúpo- sodtak az izmok parányi dombjai. A szeme tüzelt az izgalomtól. - Megmagyaráznám, mert most már tudom: az ember a természet gyönyörű, fájdalmas kísérlete arra, hogy megismerje önmagát. Terméketlen kísérlete, én mondom nektek, mert a természetben velem együtt él az... aranyér is. A halál!... Az elkerülhetetlen halál, és mi ezt soha nem fogjuk megérteni. A természet soha nem fogja magát megérteni... S dühében bosszút áll önmagáért az ember személyében. Milyen gonosz... - A többit Szánya már csak magának motyogta, érthetetlenül. Ók ketten megunták az erőlködést, hogy kibogozzák, s a maguk dolgairól kezdtek beszélgetni. *- Szerelem? Hát igen - mormolta Szánya -, de ez csak még jobban összezavarja és bonyolultabbá teszi a dolgot. Még keservesebbé a kísérletet. Éljen a halál! Ha nem vagyunk képesek megérteni, ó legalább megérteti velünk, milyen szép az élet. Es ez csöppet sem szomorú. Nem... Lehet, hogy értelmetlen... Igen, értelmetlen ... Ők pedig megértették, hogy Szánya mára kikészült. S elmentek haza. Fiija nagyot került a kertek alatt, s lassan kiszellözött, elszállt a szivéből a heves hit abban, hogy az élet szép. Csak a szívfájdító szánalom maradt meg benne az iránt az ember iránt, aki ott maradt egyedül a fatönkön, s egyre motyog az orra alá valamit, amiről azt hiszi, hogy fontos. Egy hét múlva meghalt Szánya. Józanon halt meg. Éjszaka. Csak Fiija volt mellette. Szánya tudta, hogy meg fog halni. Csak néha hagyta el az öntudata, különben mintha csak erősen gondolkodnék: a falat bámulta, s nem figyelt Fiijára.- Szán'! - szólongatta Fiija. - Ne töprengj. Attól csak rosszabb. Nem akarsz fölkelni, járkálni egy kicsit? Gyere, körülvezetlek a szobában... Szany’...- Hm?- Gyere, engedd el magad egy kicsit ...-Menj, Filipp... Hozz egy málnaágat.. . Ott nő a kerítés mellett. Csak ne rázd le róla a port... Hozzad. Filipp kiment az éjszakába, amely szinte agyonnyomta. A koromsötét, súlyos és hatalmas tavaszi éjszaka... Fiija életében soha semmitől sem félt még, de most valahogy elhagyta a bátorságé... Gyorsan letört egy fiatal gallyat a málnabokorról - nedves volt az éjszaka nyirkosságától -, és sietett vissza a házba. Mitől lenne poros - töprengett -, hisz még sárosak az utak. Honnan jöhetne a por? Szánya a könyökére támaszkodott, és mereven nézte Fiiját. Várt. Fiija csak ezt a szempárt látta meg a szobában, amikor belépett. Csak úgy sütött belőle a fájdalom, a könyörgés, a hívás.- Nem akarom, Filipp! - mondta jól érthetően Szánya. - Mindent tudok... Nem akarom! Nem akarom! Fiija kezéből kiesett a gally. Szánya erejét vesztve ejtette vissza fejét a párnára, és halkan, gyorsan ennyit mondott még:- Uramisten... Úristen, hát olyan nagy idő? Még egy évet... egy felet! Több nem kell! Fiijának fájón összeszorult a szíve. Megértette, hogy Szánya rövidesen meg fog halni. Nemsokára.- Nem félek - mondta égyre gyorsabban, minden erejét összeszedve Szánya. - Nem félek tőle... Csak még egy évet ... és elfogadom. Hisz föl kell készülni rá! Nem szabad, hogy csak úgy egyszerre... Hisz nem kivégzés? Miért kell mégis így?...- Nem innál egy kis vodkát, Szany'?-Még egy fél évet! A nyarat... Nem kell semmi, csak nézném a napot... Egyetlen fűszálra sem emlékszem ... Kinek jó az, ha nem akarom?- Szánya már sírt. - Filipp ...- Mi kell, Szany’?- Kinek jó ez? Hát nem buta dolog? A hülye! Agyontapos, mint egy kerék. Fiija is sírt, érezte, hogy arcán végigfolynak a könnyek. Mérgesen letörölte az inge ujjával.- Szany’... ne szólongasd, hátha... hátha elmegy. Ne káromold.- Nem káromlom. De hát nem buta dolog? Ilyen durván... és nincs segítség. A hülye! Szánya behunyta a szemét és elhallgatott. Sokáig, nagyon sokáig hallgatott. Filipp már azt hitte, vége.- Fordíts meg - kérte Szánya.- Fordíts el. Fiija arccal a fal felé fordította.-A hülye - mondta még egyszer egészen halkan Szánya. Fiija körülbelül egy óráig ült a széken mozdulatlanul, várva, hogy Szánya kér még valamit. Vagy megszólal. De Szánya nem szólalt meg többé Meghalt. Fiija és a többi férfi temette el Szányát. Csöndesen, fölösleges szavak nélkül. Utána szerény tort ültek. Fiija egy kis nyírfát ültetett a sírjához. Megeredt a fácska, s amikor langyos déli szelek fújtak, aprókat bókolt, zizegtette számtalan parányi levéltenyerét - mintha csak mondani akarna valamit. De nem tudta kimondani. SZABÓ MÁRIA fordítása "Az Íróra emlékezünk, születésének 60. évfordulóján Könözsi István felvétele
