Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
ÚJ szú 1989. VII. 28. A \, j személyesen is ismeri a Tornaijai (SafáMI\I rikovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola egyik-másik tanítóját, annak mindennapos, megszokott látvány a városka különböző pontjain feltűnő, lépteit szaporázó pedagógus képe, amint éppen az iskola egyik épületéből a másikba siet, vagy a szó szoros értelmében rohan, hogy a néhány percig tartó szünetben - ami más iskolákban általában a következő órára való felkészülés, a pillanatnyi lélegzetvétel ideje - elérje a következő tanítási órát, amelyet történetesen a város másik végében kell tartania. Az „új iskola“ (gimnázium egykori épülete), a „telep“ (a vasútállomás közelében fekvő épület), a „pártház“ (az egykori járási pártbizottság székháza), a „barakk" (a központi iskolaépület melletti fabarakk (nem csak a tornaijai pedagógusok, tanulók és szülők számára keservesen ismerős fogalmak, azok a város vezetőinek, a járási nemzeti bizottság oktatási osztályának is. Több évtizedes vajúdás után, most végre megszületik a „gyerek“: szeptembertől új iskolaépületben kezdődhet a tanítás-tanulás. A tanévnyitó az idén kétszeresen is mérföldkövet jelent majd, hiszen új az igazgató is, Szajkó Béla, aki hosszú ideig tanára, majd négy esztendőn át igazgatóhelyettese volt az iskolának. A nyomasztó örökségről és az új perspektívát nyújtó lehetőségekről kezdjük a beszélgetést.- A hatvanas évektől egészen mostanáig tartott ez az áldatlan állapot városunkban. A tanulók létszámának emelkedésével párhuzamosan nőtt a tanteremhiány, a feszültség, a terheltség. A körzetesítés révén ráadásul megsokszorozódott a Tornaiján tanuló gyerekek száma, akik, épp a tanteremhiány és a szétszórtság következtében, sokkal mostohább körülmények között voltak kénytelenek tanulni, mint korábban odahaza, a szülőfalu kisiskolájában. Hogy helyet nyerjünk, még a fogyasztási szövetkezettől is béreltünk helyiségeket. Az egyes épületek egymástól 10-15 percnyi járásra fekszenek, nem is szólva a tornatermröl, amely csak a központi épületünkben van, az étkeztetés- Ez az iskola eddig is jó eredményekkel dicsekedhetett, elég, ha arra utalok, hogy általában jó helyezéseket érünk el járási szinten a középiskolai továbbtanulást illetően, több ízben első-második helyen végeztünk, büszkék vagyunk a matematikai, fizikai, kémiai olimpiákon elért eredményeinkre. Diákjaink rendszeresen eljutnak a Duna Menti Tavaszra, a Jókai-napokra, a Kazinczy-napokra. De ami ennél is fontosabb: a középiskolákban továbbtanuló diákjainkkal általában mindenütt elégedettek. Én szeretnék sokkal demokratikusabb légkört teremteni az iskolában, hogy minden pedagógus érezze, valóban a munkája szerint értékelik. Szeretnék szabadabb kezet adni a pedagógusoknak, hogy ki-ki önállóbban, a saját belátása és elképzelései szerint érvényesítse tanítási módszereit, természetesen, a kötelező tananyag elsajátíttatásának prioritását szem előtt tartva. A másik, ami legalább ilyen fontos: szeretném, ha a tanítók és tanulók között nyitottabb, demokratikusabb kapcsolat alakulna ki, ami azt feltételezi, hogy a gyerekek érezzék, komolyan veszik őket, hogy kérdezhessenek és kételkedhessenek, merjenek megnyilatkozni, hisz nem az a szándékunk, hogy gépeket neveljünk, hanem önálló gondolkodású, tudást szomjazó értelmes embereket.- Ismerve a pedagógusképzés helyzetét, mi várható a közeljövőben ebben az iskolában? Van elég szakképzett pedagógusuk?- Sajnos, e tekintetben nálunk sem rózsás a helyzet. Két-három éven belül legalább 6-8 képesített tanítóra lesz szükségünk, elsősorban történelem, képzőművészeti nevelés, testnevelés, orosz, természetismeret szakosokra. Ismerve a körülményeket, nem vagyok túlzottan bizakodó. Most például kapunk két tanerőt: egyikük óvónő, a másik nevelő. A képesítés nélküli pedagógusok alkalmazása valahol aláássa a szülőknek az iskolába vetett bizalmát, arról nem is szólva, hogy a tudományosműszaki forradalom korában anakronizmus, hogy felkészületlen, megalapozatlan tudású emberek tanítsanak. Hisz az oktatóval legalább 25 szempár föl, s végső soron magáról a tanításról... Mindennek természetesen az oktatás színvonala látta kárát. Ilyen körülmények között dupla teher nehezedett a tantestületre, olykor még egy elfogadható órarend összeállítása is megoldhatatlan feladatnak túnt. A város akkori vezetősége ígérgetésnél többet alig tett panaszaink orvoslására.- Ezek szerint a város új vezetésének köszönhető, hogy végre megoldódnak gondjaik?-Bár az új iskolaépület alapkövét még 1987- ban lefektették, mindenképpen az ő érdemük, hogy felgyorsult az építkezés tempója, bár ezen a téren dicséret illeti a járási építőipari vállalatot is, s természetesen a szülőket, akik társadalmi munkával segítették az iskola építését.- Milyen lesz az új épület? A beköltözés után elmondhatják-e végre, hogy „egyenesben vannak“?- Ez az iskolaavatás, egyelőre, csák a bajaink egy részét orvosolja, bár a múlthoz képest óriási előrelépésnek számít. Az ígéret szerint a tizenhat osztályos épületből szeptemberre nyolc osztályt adnak át, a többit fokozatosan, az iskolaév folyamán. Idővel a tizenhat osztályhoz kapunk még kilenc osztályt, az egykori járási pártbizottság épületének korszerűsítésével. Ebben az épületben már többek között gázvezeték is lesz, korszerű laboratóriumok, olvasóterem, amelyben remek irodalom órákat lehet majd fártani. Ám ez még mindig nem jelenti a végső megoldást, hisz ott van a déli lakótelep, a gépgyár mellett, ahol szintén elkelne egy iskolaépület. Ha az is megépül, akkor beszélhetünk majd megnyugtató helyzetről. De ez még legalább ötévnyi kemény munkát és türelmet igényel.- Központi iskoláról lévén szó, gondolom, a tanulók nagy részét a környező falvak gyerekei alkotják...- Jelenleg 863 tanulónk van, eszerint nem túlzók, ha azt mondom, a legnagyobb dél-szlovákiai alapiskolák közé tartozunk. A helybeli gyerekeken kívül nyolc község gyerekeit tanítjuk itt, ide járnak iskolába a hubói (Hubovo) és a bejei (Behince) alsó tagozatosok, a gömörpanyiti (Gemerská Panica), baracai (Barca), a méhi (Vcelince), a kövecsesi (Strkovec), a naprágyi (Neporadza) és a királyi (Král) 5-8. osztályosok.- „Mamutiskolák“ kiépítése helyett nem lenne szerencsésebb megoldás visszaállítani a kisiskolákat ezekben a községekben?- Valószínű, hogy ez lenne a legideálisabb dolog. A legtöbb községben azonban az iskolaépületet azóta más célokra használják, s természetesen meghatározó a népszaporulat kérdése is. Talán még a hubói iskolaépület található a legjobb állapotban, ám itt alacsony a gyerekek létszáma. Itt a jövőben szeretnénk amolyan „kihelyezett“ iskolát létrehozni, gyakorlati oktatásra, erdei iskolai célokra.- Mint frissen kinevezett igazgató, gondolom, vannak új elképzelései, céljai, hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni az oktatást. néz szembe naponta, s ezek a szempárok teli vannak kérdójekkel! Ily módon leértékelődik a pedagógus személye, társadalmi szerepe. S még egy gond, ha már a pedagógusképzésnél tartunk: a végzős tanítókat sokkal több módszertani ismerettel kellene felvértezni a főiskolán, valahogyan az életre kellene őket nevelni, mert a tárgyi tudás még nem feltételezi, hogy valakiből jó tanító válik. Ehhez személyiség kell, amit már a felvételi vizsgák során figyelembe kellene venni. Hisz milyen tanító válhat az olyan emberből, aki - legyen bármilyen felkészült, legyen bármekkora tárgyi tudása - például nem tud beszélni, nem képes felismerni, mi rejlik egy-egy gyerekben? Hisz minden gyerekben meg kell keresni az értéket! Valahol itt kezdődik a pedagógia. Én azt tartom, nincs buta gyerek, csak rosszul tanított, félreismert nebuló, akiből a pedagógus nem képes felszínre hozni a benne rejlő képességeket, értékeket. De visszatérve a mi iskolánkhoz: azért is szükségünk lesz hamarosan fiatal tanerőkre, hogy felfrissítsük a tantestületet. Ahol hiányzik a fiatalság friss szemlélete, üdesége, lendülete, ott a tantestület „elkomorodik“, elöregszik, nem képes megújulásra. A tanításhoz pedig állandó frissességre van szükség és jókora optimizmusra.- Köztudott, hogy Tornaiján elég magas a cigányok aránya. Hogyan tükröződik ez az alapiskolában?- Kétségtelen, hogy bizonyos tekintetben sokkal nehezebb dolgunk van, mint más iskolák pedagógusainak. Ám a kedvezőtlennek túnö összkép ellenére ki merem jelenteni, hogy a cigány tanulók kulturáltsága, más járások iskoláiéval összehasonlítva is, nálunk jónak mondható. Lehet, hogy a környezet teszi, hogy városi iskola vagyunk, de a mi cigány tanulóinknak talán csak 8 százalékát nevezném kirívónak vagy nehezen kezelhetőnek. Felbecsülhetetlen szerepe lesz a további kulturáltság szempontjából az új iskolaépületnek, hisz a korszerűbb környezet, a szebb „köntös“ csak javíthat a viselkedéskultúrán, a viszonyulás milyenségén. De ez természetes: egy lepusztult, sötét, esetleg piszkos tanteremben a gyerekek is másképp viselkednek - és tanulnak mint egy szép, új tanteremben. Sót, nem csak a gyerekek oldaláról lehet ezt elmondani, tanítóink zöme ugyancsak izgatottan várja a szeptembert, az új iskolát. Szinte kézzel foghatóan tapasztalom, hogy „készülődnek“ az indulásra.- A több évtizedes nyomasztó gondok után tehát felszabadultabb, gondtalanabb e szünidő a tornaijai pedagógusok számára.- Lehet, hogy felszabadultabb, de nem gondtalanabb, hisz egy-két „brigád“ még vár ránk a nyár folyamán. Tudom, mindenki szívesen jön segíteni. Egy biztos: valamennyien jóleső érzéssel várjuk az idei szeptember elsejét, s remélem, az új környezetben fokozottabban eleget tudunk tenni a társadalmi elvárásoknak, s még igényesebb munkát tudunk végezni. KÖVESDI KÁROLY Milyenek vagyunk mi, felnőttek? Pontosan olyanok, amilyennek a gyermekeink látnak. A gyermekeink tudatából úgy verődnek vissza körvonalaink, mintha homorú és domború tükrökből emelt fal előtt állnánk. Álljunk meg a tükörfal előtt, ha van hitünk és bátorságunk: a homlokunkon összefutnak a ráncok, a jobb szemünk sír, a bal szemünk kacag, nagyon különösek vagyunk, annyi bizonyos. Lám-lám, a gyermekek tudatában pontosan az vagyok, aki vagyok. Itt csődöt mond minden önámítás. Ez te vagy! A nagy halász A kilenc-tízesztendös szőke kisfiúra gondolok, aki szabad óráit egy tó partján tölti. Ó már most „nagy halásznak“ számít. „Nem értem én azt a gyereket, a halászaton kívül semmi érdemleges nem köti le a figyelmét..." - mondja róla az atyja. A szófukar kisfiú szinte már hivatalt nyitott a tó partján. Itt fogadja barátait és barátnőit. Ha valaki beszélni akar vele, tudja, hol keresse. Ha beszél, általában a tóról, a halászmesterségről. Van egy barátnője, akivel reggelente iskolába megy. Az órák alatt - talán - levelet ír neki: „Délután a tónál találkozunk. Addig légy jó“. Vajon neki elárulja-e, hogy miért szereti a csendes tópartot? Miért érzi itt jobban magát, mint az otthoni fészekmelegben? Egyáltalán képes ezt megfogalmazni? Vagy csupán elalvás előtt szentel a nagy MIÉRTNEK néhány percet? Talán ilyenkor arra gondol, hogy kell lennie egy helynek a széles világon, ahol viszonylag jól érezzük magunkat. Pici modellünk szülei nem híres tudósok, nem No- bel-díjra leskelődó önjelöltek. Ók egyszerűen a háztáji, a pénz őrültjei. És, ha kis barátunk alszik, talán halfejű emberekről, halfejű palotákról, halfejű autókról álmodik. Mindenféle táto- gásról álmodik. Talán. A Halemberek világa már ilyen hallgatag, gondolhatja ö, a nagy halász. Aki nem önszántából választotta a Tavat, egyszerűen csak oda lökte öt a sorsa... Én nem gátolhatom őket! Nevezzük öt Ivettnek, Zsófinak vagy Zsuzsannának, egyre megy. Annyi esztendős, mint a nagy halász barátunk. A szülei minden kérését szemrebbenés nélkül teljesíteni tudnák. Neki legfőbb vágya, hogy együtt legyen a család. Ez, sajnos, nem teljesíthető. A szülei olyan munkakörben dolgoznak (és ráadásul sokat), hogy felváltva kelnek útra.- En nem gátolhatom őket! - mondja a tízesztendős kislány. - Egy gyerek ne szóljon bele a felnőttek dolgába. Elvégre ók tudják, mit akarnak! Ám, ha az utcákat járja, képtelen egyébre gondolni, mint arra, hogy az emberek... Ezek a felnőttek, akik a szeme előtt korzóznak: elutaznak és hazatérnek. Eltávoznak és megérkeznek. Mintha az életben egyéb sem történhetne, mint távozás és megtérés. A méhecske és az alkohol E rövid mese arról szól, hogy a méhecske hogyan szoktatta le a mértéktartó italozásról a telhetetlennek látszó Apát. Mondanom sem kell, hogy a mesét egy tízesztendős kislány írta, akinek nemcsak meséjét olvastam, de láttam a színes ceruzákkal készített rajzait is. A rajzok barna és fekete, esetleg sötétzöld ceruzákkal készültek, és hűen tükrözték a kislány mindennapjainak egyhangúságát, szürkeségét, kiúttalanságát. A mese csak afféle ráadásként jött a rajzok után. Mert akár a rajzok, akár a megírt mese felől közelítek, mindenképpen a kislányig érek, akinek napjaiba beleszól az otthoni kiúttalanság s a családi perpatvar. A kislány legfőbb gondja ugyanaz, mint az anyukáé. Egyszerűen azonosul, mert nem tehet mást, azonosul az anyukával s annak félelmektől, zaklatásoktól terhes mindennapjaival. Gyermekek, apák nélkül A legszomorúbb epizódot - nem hatásvadászatként - e fejtegetés végére hagytam. Igazából ez az epizód késztetett arra, hogy mondandómat éppen most vessem papírra. Egy hatesztendős kislány egy hosz- szú-hosszú mesét rögtönzött nekem. Teljesen letaglózott a mesén átszűrődó baljós sejtelem. Királynőről mesélt a gyermek, aki férjhez ment, gyermeket szült, de a gyermek engedetlen volt, ezért meghalt. A királynő újból férjhez ment, megint született egy gyermeke, és ügyelt, hogy a gyermeke jó viseletű legyen, mert aki rossz viseletű, annak meg kell halnia... Elborzadtam. Gyermektől még nem hallottam ilyen szomorú történetet. A királynő csak szülte, szülte világra a gyermekeit, és egy sem maradt életben, mert mindannyian engedetlen gyermekek voltak. A mese, mint mondtam, hosszú volt. De ebben a végtelennek tűnő mesében csak nők szerepeltek. Egyetlen férfi neve, alakja sem bukkant fel. Mint később kiderült, a kislány lánytestvéreivel együtt az anyjával él, aki rég elvált a férjétől, és azóta is zárkózott. Évek múltak el, de a válás óta nem enged a maga közelébe senkit. Magányos. A gyermekei sem játszanak más gyermekekkel. Ók is egymásra vannak utalva jóban és rosszban. „A királynő szülte-szülte-szülte a világra a gyermekeit, és..." • Eduard Karban felvétele
