Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 30 1989. július 28. XXII. évfolyam Ára 1 korona SZLOVÁKIA KO MfttUNISTA PÁRTJA- : .....' '' ' ^ ■.................. - ' " ■ : ' Nem Csontváry cédrusára gondolok, bár gondolhatnék arra is: a vérző, sebek szaggatta jelképre, nem is Paál László francia erdőszéleire vagy az orosz erdők gyermekkorom iskolafalairól ismert vörösfenyöire. Ez utóbbiakat pár éve volt alkalmam személyesen is látni és megszeretni. Különös vonzódásom a fákhoz, erdőkhöz akkor, a három évvel ezelőtti úton is kibújt belőlem: a kijevi kolostorok, a faházas ukrán falucskák és a Krím-félsziget lenyűgöző, tenger fölé magasodó sziklái mellett ők tetszettek leginkább: a magányos tölgyek, elszórt nyíresek, girbe-görbe vörösfenyők. Az ember, látva őket, szinte érezte az időt, az időtlenséget, a perc töredékébe zsúfolt folytonosság súlyát. Akkor is eszembe jutott Gregory Corso, amint hóiétól lucskos tornacipőben áll a kolostorok előtt a kiglancolt delegáció jólöltözött urai és elvtársai között, áll, földbe gyökerezett lábbal, és folyik a köny- nye. Siratja az időt, az elmúlást, az emberi szenvedést. A megvakított építők üres szemgödréből kiapadt könnyek folynak a szeméből. És mégis, számomra a fák olykor többet jelentenek minden emberi alkotásnál. Pedig az emberiség drámáinak ők csak néma tanúi voltak, nem úgy, mint a kated- rálisok, agórák, paloták, diadalívek. A fák csak álltak, és figyeltek, évszázadokon keresztül, némán, szótlanul. Legfeljebb kopjafát faragtak belőlük, kulisszát alkottak a tömegsírok hátterében, hadihajók bordázatába épültek be, íjat faragtak belőlük s puskatust. De készültek belőlük házak, szobrok, világokat felfedező dereglyék, vagy csak egyszerűen meleget adtak, meleget a didergő emberiségnek. De még csak nem is erre gondolok. Nem átalakulásukra, nem a nyersanyagra, a köbméterekre, hasábokra. A bújtató erdőkre, az életet oltalmazó sorkatonákra, a Föld tüdejére, amelyet eszelősen csonkolnak az Amazonastól a Bajkál-tóig. Honnan bennem ez a már-már atavisztikus vonzódás a fák iránt? Ki sulykolta belém, hogy szenzibilitásom fokmérői legyenek, szinte már sirassam őket, s elszoruljon a szívem, ha pusztuló erdőt, fasort, egy-egy barbár módon kiforgatott faóriás tetemét látom? Valószínűleg oly nehéz lenne megállapítani, mint a csecsemő vonzódásának okát szülöanyjához, bár ezt a köldökzsinór, az anyai szív dobogásának közelsége, a titokzatos, okos kis gének számunkra felfoghatatlan üzenete némiképp érthetővé teszik. De miféle üzenet az, ha valaki szeret egy fát, egy erdőt, egy patakparti bokrot? Csupán a szépérzékkel nem magyarázható, hisz az végső soron nem művészeti kategória. Mily nehéz megmagyarázni egy bizonytalan eredetű érzést! Hiszen itt valamiféle örökségről van szó, amelyet senki nem adományozott, hagyatékolt, egy olyan örökségről, amely észrevétlenül alakul ki az emberben, s benne lakozik kiirthatatla- nul. Talán történelmi okokról lenne szó? A természeti szimbólumokat imádó népek máig élő örökségéről? Agykutatók és sarlatánok, okkultisták és tudósok egyként állítják: az emberi emlékezet évszázadok, évezredek előtti eseményeket is felidézhet. De ez már a képzelet és a beleélés kalandja. Persze, meg tudom én magyarázni, miért vonzódom ennyire a fákhoz. Legalábbis érzékeltetni. S most már azt is elárulhatom, hogy miért nem Csontváry (bár a címet tőle kölcsönöztem), Paál László, Repin, Gauguin vagy akárki más fáira gondolok. Az én képzeletbeli zarándokutam célja egyetlen szál tölgyfa, amely a szülőfalum határában magasodik, egy erdei tisztás szélén. Ott, a Bércen áll az az ősöreg tölgy, amely számomra olyan, mint az idők szemtanúja, amely talán egyidős a templomtoronnyal, magával a faluval, talán egyidős azokkal a letűnt, óriási tölgyesekkel, amelyek a honfoglalás korában a gömöri dombokat borították. Ez a tölgy megélte a törökdúlást, a pestisjárványokat, a népvándorlást, ö az a világfa, égig érő fa, aki még eredetiben hallhatta az alatta hűsöló szénégetők, pásztorok, vadászok róla szóló meséit. Ö az a fa, amely számomra az ősállapotot, az érintetlenség korát, a természet ártatlanságát jelképezi, s akit féltek a magnezitportól, a savas esőktől és a radioaktivitástól. S általa magunkat is. S ez az egyszemélyes, képzeletbeli zarándoklás valahol csöndes tiltakozásom is az erdők ellen elkövetett bűnök, a haszonelvúségen alapuló emberi érzéketlenség ellen, amely nemcsak a tájat, de vele a történelmet is megerőszakolja. A gondolatkörbe itt betolakszik az a kép, amelyet a tarlóra vágott cserfaerdó helyén ültetett fenyőfák festenek, ugyancsak falum határában. Valahányszor látom őket, felszisszenek: ide nem illenek a fenyők! Ez a táj a tölgyeseké, a cserfáké, topolyáké. Az elszórt nyíreseké, vízparti füzeseké. Hogyan kerül ide fenyőfa? Tudom, a savas esők pusztításától korcsosuló, haldokló fákat pótolni kell. S azt is értem, hogy a fenyő harrtarább felnő, gyorsabban pótolja a hiányt. De hát a fa nem egyszerűen cellulóz és deszka! A fa nemcsak: fa! A technokrata szemlélet minden más szempontot félresöprö kapkodása, sietsége és esetlensége így fosztja meg a tájat történelmi szerepétől. Nagyanyáink majálisait ez a minden rációt lesajnáló szemlélet a jövőben a fenyőfák alá noszogatja, s unokáink egykor talán amerikai nyárfát állítanak a lányos házak kapujába májusfa helyett. Talán még megérjük, hogy a világfából akkorra eukaliptusz lesz, talán ernyöakácia - legfeljebb átírjuk (visszamenőleg) mese- és mondavilágunkat, hagyományainkat. E képzeletbeli zarándoklásnak, tűnjék bár úgy, nem sok köze van a nosztalgiához. Hisz ez a fa, bármily viharvert is, él és létezik, történelemtudatom is, bár helyenként valószínűleg foltozott, remélem, csorbítatlan. S ha most, a szünidőben kiballagok a fiammal a Bércre, lehet, hogy szó esik majd a séta közben Repinról és Corsóról, az orosz erdőkről és a csodaszarvasról, a megvakított építőmesterekről és Csontvázról, a fazekasokról és a szénégetőkről, honfoglalókról és szabadságról, minden népek szabadságvágyáról. Az Időről és a Folytonosságról, amit ugyan borzasztó nehéz lehet kilencéves fejjel megérteni, de az öreg tölgyet mindenképpen látni kell, mert olyan ez, mintha magát az időt látnánk, ahogy ott áll, méltósággal, és susognak a levelei. KÖVESDI KÁROLY I JP^HpHpanH lií] ! ]i I " I II TtT^HH| I 1 I i_l Ti JI I I f I § I I ft 1 i íj K , I I j, yya I! m *i 1 li 1111 f a
