Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-29 / 52. szám

Együtt járják a legnehezebb utat. Göröngyeiben ugyanúgy botladoznak, kátyúiba ugyanúgy beleesnek, mindhármuk elé ugyanazok az akadályok tornyosulnak. Kóbor kutyának nézik a göröngyöket, s olyat rúgnak beléjük, hogy feljajdulnak. Máskor meg igazi kóbor kutyák szaglásszák körül őket, de olyankor képtelenek akárcsak egyetlen rögöt is megmarkolni. Végtelen villanyoszlop-erdő sűrűjén át vonszolják magukat. Ruhájukat kerítésdrótok szaggatják, testüket a járdákat szegélyező bukszusbokrok mardossák. De mennek, törnek előre rendületlenül. Útjukról nem térítheti le őket kóbor kutya, fagyos rög, alattomos kátyú és ide-oda futkosó villanyoszlop sem...

Régóta egy utcában laktak, s annak idején könnyebb volt a sorsuk, mert volt, aki hazavitte őket. Először az egyikük háza előtt fékezett. Kinyitotta a Volga jobb első ajtaját, és Szőke Kázmért, a tizenötholdas parasztgazda fiát, negyvenes éveitől búcsúzó agrármérnököt, a helyi szövetkezet elnökét nekitámasztotta a díszkerámiából emelt kapuoszlopnak. Utána Vörös Vincét, a nincstelen gyári munkás apa nemzette nemzeti bizottsági elnököt döntötte a díszesen faragott kapufélfának. Miután két utasát egy idő után a függőleges helyzethez képest mindig állítania kellett, öt-tíz perc elteltével került sor Erős Szilveszter pártelnök kiemelésére. Ez volt a legnehezebb feladat, hiszen a szövetkezetben fizetett, de a faluban parancsoló férfiú valamelyik háborús árvaházból került ide, a nevelő szülőkhöz. így a gyermekkorában sokat nélkülöző férfiból enni-inni szenvedélyesen szerető pártfunkcionárius lett. Józsi, a szövetkezeti elnök sofőrje százharminc kilós terhet véve a hátára, egészen a bejárati ajtóig vonszolta a falu legsúlyosabb érvekkel vitázó emberét.

így volt ez minden hét végén, amikor a járásról a hatszáztizenhármas adta inkognitót kihasználva megérkezett a Vendég. Vadászni itt már rég nem lehetett, hiszen a termésátlagok bűvöletében a permetszerekkel módszeresen kiirtották a nyulat és a fácánt. A nagyvadak meg legfeljebb átvonultak a néhány éve gigantikus építkezésekre földet, betont fuvarozó teherautók zajától reszkető tájon. így maradt a kedveskedés: a legkorszerűbb biotechnológiával termelt zöldség és egzotikus déligyümölcs, na és a jóféle sör, a széles környék egyetlen sörgyárából. Nem hiányzott a mus- kotályos bor sem, amit a magas rangú Vendég felesége kedvelt. Meg a barackpálinkából is jutott, mert a szövetkezet kisipari szeszfőzdéjében szünet nélkül csepegett.

így teltek a hetek, látogatástól látogatásig. Volt azonban a dolognak egyetlen kicsinyke hibája. Tudniillik a járási Vendég túllépve a nyugdíjkorhatáron, addigra a poharazgatás közben vívott osztályharcban elveszítette fél gyomrát. Felesége, aki a muskotályos bort szereti, vegetáriánus kosztra fogta az öreg frontharcost. így aztán a három jóbarátnak igyekeznie kellett, hogy a legváratlanabb látogatásokkor is legyen kínai kelből, articsókából, banánból és kiwiből készített saláta. Egyik alkalommal, amikor a termálvíz csövei újra lerakodtak vízkövei, és a szövetkezet anyagbeszerzőjét valahol Prága és Pozsony között befútta a hó, bizony lefagyott a zöldség és a déligyümölcs. Nem először fordult elő. Az itt is rosszul ütemező agrotechnológiai tervtől eltérően azok a ronda fák olykor nem termették meg a maguk gyülömcseit. Olyankor Józsi és a falu legcsúnyább leányzója - mert a szövetkezeti elnök feleségének kívánságára ő lett a férje titkárnője - beültek a Volgába és... Irány Bécsi Nekik volt engedélyük és valutájuk. Nem tudom, hogyan szerezték, kitől vásárolták, de mentek, és hoztak mindent, ami kellett. A járási Vendégnek salátának valót, salátaöntetet, a szövetkezeti elnöknek szőke osztrák sört, a nemzeti bizottság elnökének vörös portóit, a pártelnöknek erős whiskyt...

Letűntek a régi szép idők. Alig egy hónapja a három jóbarát családi békében éldegélte napjait. Hetente egyszer a kapuoszlophoz, a kapufélfához és a bejárati ajtóhoz támasztotta őket Józsi, a hűséges sofőr. Becsengetett a házakba, s még megvárta, míg a szövetkezeti elnök télikertjében, a nemzeti bizottsági elnök katedrálisüveges verandájában és a pártelnök kovácsoltvasrácsos lépcsőházában villanyfény gyullad. Ha ez megtörtént, a többit a három feleségre bízva, elhajtott. Az asszonyok kedveskedve, édelegve betámogatták

férjeiket. Kettejüknek könnyű dolga volt, hiszen Szókéné férjét a sör, Vörösné urát a bor kevésbé terhelte meg, mint Erősné életpárját a pálinka. így aztán Szőke és Vörös az ágyban, Erős pedig az előszobába állított heverőn aludta ki a Vendéggel töltött péntek esték fáradalmait. Egyben azonban akkor is hasonlítottak: mindhárman ruhástul estek az ágyba. Szerencsére nem látta őket soha senki. Józsi, a sofőr tudta, hogy két óra után és három előtt kell hazaérniük, mert akkor még nem mennek munkába a tehenészek. Csakhogy november végén valamelyik csibész kiszúrta a Volga négy kerekét. A járási Vendég akkor már nem érkezett meg, viszont a három jóbarát nem tudott szakítani a szokással. Amikor Józsi felfedezte, hogy az autó minden gumija lapos, gyalog nekivágott a háromkilométeres útnak. „Ez volt az utolsó fuvarom velük. Teleitták magukat, nem fagynak meg az autóban, nekem jót tesz a séta hazáig.“ így esett, hogy reggel felé a józanodó baráti társaság nem találta az elnök sofőrjét. Elindultak hát gyalog, csakhogy a szokás hatalma mindennél erősebb. A szövetkezeti elnök kezében sörösüveg, a nemzeti bizottság elnöke vörösboros palackot szorongatott, míg a pártelnök a kisüstis flaskát nyalogatta. Először a sör fogyott el, aztán a bor, s mivel a pártelnök nem tudott egyszerre menni is, meg inni is, mert állandóan a hasáról lecsúszó nadrágját fogta, a pálinka tartott a legtovább. Sörre, bor, arra pedig pálinka került. Nem véletlen, hogy ez egyszer Erős Szilveszter volt a legkevésbé részeg.

Mégis! Egy megfagyott novemberi göröngyben hasra esett. Szőke és Vörös a segítségére siettek, de nem vették észre a jó húsz éve mélyülő kátyút, s benne a jéggé fagyott vizet: melléje estek. Talán még most is ott feküdnének, ha nem jön arra Szőke Attila, egy tizenötholdas parasztgazda unokája, egy agrármérnök szövetkezeti elnök egyetemista fia. A korai buszjáratra igyekezve látta meg az emberkupacot. Mindjárt tudta, mit kell tennie. Otthagyta őket, s a fővárosban kivonult az utcára. Demokráciát, szabad választásokat, szólás- és sajtószabadságot követelt.

Nem így történt? DUSZA ISTVÁN

Volt osztálytársam légi utaskísérő, így nem csoda, hogy szinte ontja magából az érdekesnél érdekesebb történeteket. Ezekben az a különös, hogy bárhol játszódnak Is le, Indiában, Japánban vag^akár Szingapúrban, mindig hazai csattanóval zárulnak, mint például ez is: „Kuwaitból indultunk hazafelé. Az utasok névjegyzékében szerepelt egy ottani emír- felesége is. Noha csak az ő neve állt a listán, két ülést foglaltak számára. Azt hittük, kísérővel utazik, de furcsamód egyedül volt. Amikor megláttuk, a két ülést is keveselltük, mert az amúgy csinos arcú, ápolt, elegáns emír- né testvérek között Is megvolt vagy százhatvan kiló. Lábai nem bírták a roppant súlyt, képtelen volt megmászni a gépbe vezető lépcsőket. Nem tudom, volt-e már tapasztalata a kuwaiti repülőtér személyzetének hasonló utasokkal, mindenesetre megoldották a problémát, ha kissé szokatlan módon is - egy 'elevátor segítségével emelték be a testes hölgyet. De még így is nem kis erőfeszítésünkbe került, amíg odavonszoltuk - támogattuk a helyére és bepréseltük az ülésbe. Az úton nem is volt vele baj, békésen majszolgatta a magával hozott csokoládékat, amelyeket egy nagy reklámszatyorból szedegetett elő. A probléma Prágában kezdődött. Már (Jj gzÚ az összes utas leszállt, csak az emírné

m ült nyugodtan a helyén. Úristen, hogyan cipeljük le? De 'miért is cipelnénk, hisz a prágai repülőtérnek is van elevátora,

■ j majd az leemeli. Gyors telefon, aztán

39.\XII. 29. kétségbeesett hajsza. „Az elevátort két

órával az igénybevétel előtt kell megrendelni!“ - hangzott a szigorú szentencia. Hiába magyaráztuk, könyörögtünk, miközben telt az idő, és az irányítótoronyból többször is felszólítottak, hogy adjuk át a helyet a következő gépnek. Nem segített semmi, ezért úgy döntöttünk, magunk cipeljük le a zsírpárnáktól dagadó asszonyságot. Ó azonban hallani sem akart arról, hogy a karjainkra támaszkodva a saját lábán menjen le, makacsul ragaszkodott az elevátorhoz. Könyörgésre fogtuk a dolgot, de hajthatatlan maradt. Az irányítótorony személyzete már a szankciókkal fenyege- tődzött, ha nyomban el nem takarodunk, így hát udvariasan, de nagyon határozottan megragadtuk két oldatról, egy kolléga hátulról nyomta és a lépcsőkhöz támogattuk. Már csak három lépcső volt hátra, amikor lábai felmondták a szolgálatot, öszecsuklott és zihálva lehuppant. Most már azért nem tudtuk levinni, mert kézzel-lábbal ellenkezett. Nem és nem, neki ebből elég, többet nem mozdul, csináljunk, amit akarunk. Végre valahogy felemeltük és levonszoltuk. De most hogyan tovább? Egyik kollégánknak mentöötlete támadt, és elszaladt a poggyászokat szállító targoncáért, arra hórukkoltuk fel üggyel-bajjal az óbé- gató asszonyságot. A targonca kétszer is megakadt a betonkockák résein, emírnénk mindkétszer a földre huppant. Most már sírt és arabul átkozódott. Végül betuszkoltuk a váróterembe, sorsára hagyva, Prágából ugyanis egyenesen egyik nemzetközi hírnevű gyógyfürdőnkbe utazott egy másik géppel. Többé nem láttam, de egyik utaskísérő kollégámnak elmeséltem az esetet. Kiderült, hogy az ő gépükkel utazott vissza Kuwaitba. Kollégámnak elpanaszolta, hogy a fürdőben, ahol elszállásolták, teljesen megfeledkeztek róla.

„Emlékszel - fejezte be elbeszélését volt osztálytársam mit mondogatott mindig az idegenforgalmi gazdaságtanórákon az osztályfőnökünk? »Egyik legmozgósíthatóbb erőforrásunk az ember«. Igaz, hogy a Tátra nem vetekedhet a svájci Alpokkal, szállodáink felszereltsége sem a New York-i Plazáéval, de a hozzánk látogató külföldiekkel érintkezésbe kerülő emberek kedvessége, törődése, figyelmessége és talpraesettsége ellensúlyozni képes ezeket a hiányosságokat. Ha a portástól' kezdve a masszőrön és a pincéren át a pénzbe- váltóig ilyen emberek fogadják a turistákat, nincs veszve semmi. Igen, ezt mondta, de én órákon át tudnék neked mesélni arról, hogy nem egy elevátor, de sokkal lényegtelenebb apróságok hogyan képesek elvenni a külföldiek kedvét attól, hogy még egyszer hozzánk jöjjenek. Pedig, ha az a gömbölyű emírné jó benyomásokkal távozott volna tőlünk...“

Jobb, ha nem folytatod - mondtam -, lelki szemeim előtt már ott sorjáznak a gömbölyűbbnél gömbölyűbb emirnék, ki győzné ezt elevátorral? Arról a bizonyos emberi erőforrásról már nem is szólva VOJTEK KATALIN

S

oha sem féltem a kutyáktól. Sem a boka után kapkodó ugribugri kicsiktől, sem az alattomos tekintetű, vicsorító nagyoktól. Az ugatóktól meg duplán nem. Ismertem őket, játszótársaim voltak kölyökkorom- ban, a mi Lajkánk, Bobink, a szomszédék Foxija meg mind a többi kutya az utcánkban. Engem például nem állított meg, később sem, a kapukra, kerítésekre kifüggesztett Pozor, zly pest, és nem azért, mintha nem értettem volna a figyelmeztetést, hiszen általában ott volt alatta magyarul is, vagy csak magyarul szólt, különböző változatokban: Vigyázz, rossz kutya!, Vigyázz, a kutya harap! Harapós kutya! Vigyázz, kutya! Nyugodt szívvel léptem vagy ugrottam be minden kutyás portára, ha valamitől féltem, akkor azok inkább a libák voltak, akkor igenis oldalogtam, rugdostam feléjük, ha jöttek nekem, menjetek a fenébe, mint amikor - a libákról jut eszembe - egy hattyúpár támadott meg tóparton, a gyönyörűséges hosszú nyakukat előrefeszítve, vagy kétméteres szárnyukkal szelet-vizet kavarva, sziszegve rontottak nekünk, csak azért, mert hadonászni mertünk, nehogy ráússzanak a horgászzsinegre. Ostoba libák.

A kutyákkal, mondom, jól megvoltam, sőt szerettem őket. Szeretem ma is, de azért egy ideje már inamba száll a bátorságom olykor még a kis tacskók, ,,tranzisztoros“ fajták is meg tudnak ijeszteni, közeledvén, vagy pláne bokámat szagolgatván körbe-körbe: még belekap a kis dög. A fordulat esti órában történt, néhány évvel ezelőtt.

Megkért egyik ismerősöm, tanítanám öt angolra, lehetőséget kapott, Afrikában gyakorolhatná mérnöki hivatását, segítve ott valamelyik elmaradott ország fejlődését, és kiküldetésének feltétele egyebek között az angol nyelv ismerete. Rendben, mondtam, valahogy szakítunk rá időt. El is kezdtük hamarosan a tanulást, többé-kevésbé rendszeresen találkoztunk, hónapokon át, felváltva, hol náluk, hol nálunk angoloztunk.

Volt nekik egy kutyájuk, hatalmas, fehér, dús szőrű, azt hiszem, bernáthegyi. Nem emlékszem, mit csinálhattam olyat, vagy mit követhettem el vele szemben, vagy mi nem tetszhetett neki rajtam, az biztos, hogy az első pillanattól

kezdve ki nem állhatott. Ha láncon volt, majd elszakította, olyan ugrálásba kezdett, vagy ugatásba, mikor megnyomtam a kapucsengöt, a szőrzet alatt szinte látszott, amint megfeszülnek izmai, ha meg szabadon volt, vágtatott mindjárt előre az újonnan épült családi ház mögül és neki egyenesen az alkalmi kerítés dróthálójának, melynek másik oldalán már alig vártam, hogy megjelenjen az ajtóban ismerősöm. Még átugorja vagy képes kidönteni a kerítést! Hiába próbáltam magamhoz édesgetni, paskolva a lábam szárát, „jó kiskutya, nem bánt“, dehogyis integetett az vissza a farkával, mint más ebek ilyenkor, és hiába vittem neki kockacukrot, annál dühösebb lett. Úgyhogy, amikor rajtam volt a sor, mielőtt elindultam volna ismerősömhöz, felhívtam telefonon: légy szíves, kösd meg a kutyát, vagy várj a kapuban.

Egyszer elfelejtettem telefonálni, úgy mentem. Nyirkos, ködös, hideg este volt. A csengöszóra nem tanítványom jelent meg az ajtóban, hanem a felesége, aki elnézést kért, hogy nem üzenték meg, a férjének sürgős munkája akadt, csak éjfél felé várható haza. Elköszöntünk egymástól. Még meg sem fordultam egészen, amikor valami zavarni kezdett, hiányérzetem támadt. Valami nem volt most, ami máskor mindig van. Hát persze, a kutya! Csak nem adták el?! Vagy elpusztult volna? Vagy olyan mélyen alszik ebben a zord időben? Vagy nem akaródzott nekj előjönni? Tűnődve, bizonytalanul lépdeltem hazafelé, kezemben az angol nyelvkönyvvel, szótárakkal. Beértem a szűk utcába, melynek túlsó végében neonlámpa világított, halvány ve- zércsiílag, a ködben.

Mint angol krimifilmben, gondoltam éppen, amikor ott, abban a szűk utcában, megpillantottam a hatalmas fehér kutyát. Majd elájultam. Méltóságteljes nyugalommal jött szemben velem. Úgy tíz méterre lehetett tőlem, amikor felismert. En akkor már álltam, ahogy mondani szokás, földbe gyökerezett lábbal. Megállt ö is. Néztük egymást. Jack London, barátom, kutyák lelkének hatalmas ismerője, most mondd meg, mitévő legyek?! Körülbelül egy percig nézhettük egymást, akkor a kutya elindult, látszólag nyugodt léptekkel közeledett. Azt mondják, efféle helyzetekben nem szabad futni. Próbáltam magam visszafogni, majd lassan elindultam én is, olyan testtartással, mint amikor vigyázzállásba parancsolják az embert, nehogy elmozduljon kezem az oldalamtól, még azt hihetné, támadni akarok. Közben le nem vettük a szemünket egymásról. Már csak két méter, már csak egy... Elmentünk egymás mellett. Igen ám, de most meg hátra kellene pillanani: folytatja-e útját, nem állt-e meg. Csak menj, menj, szépen, csendesen, nem szabad megfordulnod, nem lesz semmi baj - biztattam magam. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek hátra. A kutya se. Bár őt más szándékok vezérelték, gondolhatta, ilyen alkalom, ki tudja, mikor kínálkozik megint a számára. Vagy három méterre állt tőlem, láthatóan készülődve a támadásra. Nem mérlegeltem, akár elég előny a három méter, akár nem, akár szégyen a futás, akár nem, és kit érdekel, hogy veszélyes-e ilyen helyzetben vagy sem, én bizony futok. És elkezdtem rohanni. A kutya meg utánam. Tíz méterre lehetett a szűk utca vége, ennyire mindenesetre elég volt az előnyöm, a keresztező járdát meg úttestet hármasugrásban repültem át, százhússzal el a kazánház és a garázsok mellett. Végül hazaértem, kifulladva, de ép ruhában, ép testtel. Vártam még egy darabig az ajtó mellett, nem hallok-e furcsa zajokat a lépcsőházban, kaparászást, de nem.

Amikor a legközelebbi angol órán elmeséltem tanítványomnak az esetet, kiderült, jól tettem, hogy hátrapillantottam, meg hogy futásnak eredtem, de mit sem ért volna az egész, ha nincs a kutyának az az évtizedes szokása, hogy a szűk utca végénél tovább soha nem megy, számára ott a határ. Csak Így nyerhettem. BODNÁR GYULA

Megyünk az úton,

avagy képzelt történet szabad választás előtt és után