Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-29 / 52. szám
Dénes György író-böködő JELES ÍRÓ Jeles írónk, Duba Gyula minden témát legyalula. TEMETŐKAPU Ül Mács Jóska egymagában a temető kapujában. Itt egy sírkő, ott egy kereszt, mondandót bő lére ereszt. EGY SZÁL INGBEN Dobos László egy szál ingben új erővel küzd a ringben. CSONTOS VILMOS GYALOGÚTJA Csontos Vilmos gyalogútja csöpp faluját körbe futja. Ballag rajta roskatagon, legyezgeti az unalom. A TICE KÖLTŐJE Tudjuk, költőnk szereti a Ticét, de még jobban kedveli az iccét. KRITIKUS Ha mindétig azt hallja: kuss! Eloldalog a kritikus. IFJÚ KÖLTŐK PATRÓNUSA Ifjak bús körében állván kertészkedik Bállá Kálmán. SIMKÓ TIBORC ŐSZ SZAKÁLLA Simkó Tiborc ősz szakállát megcsodálnák a próféták. Tikirikitakarakkal szól a szelíd madarakkal. ZSÉLYI Zsélyi Nagy, ha verset körmöl, lőrét kortyol a csöbörből. Ám ha megcsappan a bora, eldrémál hű Pegazusa. Politikai rigmusok PERSPEKTÍVA Belevonnak a puskacsőbe, beledugnak az ágyúcsőbe. t Ha kinyiffansz, neved belevésik a kőbe. ADÓ Harcikocsi-adó, rakéta-adó, atombomba-adó. A világ semmit sem változott. Ma is alávaló. GYANÚS ELEMEK Kémek, diverzánsok, beépített diplomaták, ingük alatt hordják az automatát. SZELÍD TÁBORNOKOK A tábornokok nem vadállatok. A tábornokok szelíd családapák. Csak hivatásból növelik a hősi halottak állagát. Betonfej (Platzner Tibor kollázsa) A szerkesztő asztala, akár Pompeji. A kívülálló azt hihetné, csupa-csupa okos, mélyenszántó és magvas mondanivalótól terhes írás hever rajta, már ahogyan egy szerkesztői asztalhoz illik. A valóság, szerencsére, sokkal színesebb. Hála a fűzfapoétáknak és rímfaragóknak, a szerkesztő olykor harsány kacajra fakad, s csak azt sajnálja, nem teheti „közkinccsé“ ezeket a komoly szándékkal írt, közlésre küldött dilettáns virágokat. Szegjük meg a szabályt, s elörebocsátva: sértő és a szerzők kilétét felfedő szándék nélkül, csemegézzünk együtt, hisz mint egyik poétánk írja: „Ez nem próza, hanem vers. Azt hiszem, elég gördülékeny, s ha megéri a nyomda festéket, kérném ezt is leközölni. Még valamit meg kell mondanom: a rím feldíszíti a verset, valamint terített asztalt a virágcsokor, annélkül, hogy veszítene mondani valójából. “ Anélkül, hogy vesztegetnénk az időt, lássuk a medvét: Téli kép Hull a hó hull a hó szánkózni síjelni jaj de jó hó, hahó. Sőt: Hű! Ha! Hát még korcsoyázni! Részlet a Borospince című költeményből: Borospince, borosponca, lepottyant a néni kontya. Leesett a bácsi álla a Kopaszhegy oldalára. Eredetiségben ugyan nem veheti fel a versenyt, a szerkesztő ihletet kap és a rímek közé csap: Borospince, borosp...ci / felkontyolva az anyuci. / Leesett a bácsi álla / vajh mitől, hisz föl sem álla... Részlet a Diskó-bői: A terem közepén vidám ifjúság táncolt és énekel hogy elrepüljön az éjszaka madara és hamarabb jöjjön a reggel és boldogan tudja fütyölni milyen szép is az élet mert mindenütt várja a munka Azangyalát! Le a kalappal az elszánt fütyölö előtt, aki ennyire szeret dolgozni! Szünnapomra - kanyarította költeménye elé egy ismeretlen géniusz. Helyhiány miatt csak első versszakát lássuk: Harmincnyolc éves lettem én - ezt könyv nélkül is tudni kék nekem- bekem. Kő biz’ önnek-bönnek, kedves fúzfa-búzfa poé- tata! S nem csak szüli-büli napján. (Mellesleg Attila-la véresen komolyan lalázott.) „Ha van igényük a versre, amivel ha elküldöm szabadon rendelkezhetnek, csekély pénzbeli jutalomra lenne szükségem. A vers 18 versszakos, és első két versszakát máris küldöm. írja levelében egy szépreményű rímrepesztő. íme a meggazdagodás leggyorsabb útja! De lássuk a reményteli, előlegbe küldött két versszakot: Ott éltetni a hazát. Nono! A kis hazafias. Félfordulattal dozóba: S ki útközben félre lépett, ' S a mélységbe hullt alá, Megkönnyezni felsóhajtva: Szomorú, de szép halál. Azért az önfeláldozás körül van ec Ó, menjetek, boldog ifjak! Bércről-bércre hágjatok, A tiétek a magasság: Én már alant maradok. Naná, potyogjon más. Üzenet Hintalónak: hintáztam í rait olvasva. Hintaló Szlovák tájakon Ahol végetér a síkság látom a hegyeket már körülöttem pompázó színek ez a Szlovák táj A nap a távolban ébred az élet újra szép lesz égnek meredő hegyóriás büszkén néz le rám ,,... végig rímekkel, páros, vagy keresztrímmel!“ - ígéri a szerző, miután így elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot. A Pegazusnak, ha bice-bóca is, zabra is szüksége van, ezért: ,, Érdekelne, hogy mennyit kaphatok a versért, ha semmit akkor négy fal között marad. “ Hm, maradjon. Ám mégis, üzenjük „az ifjúnak, aki szeret költeni“, s akinek ,,ezenkívül még van »pár« verse, amik, úgy érzi, nem eldobni valók“: Az istenért, el ne dobja őket! Mi is szeretünk szórakozni. Egy „szadista“ következik, aki nagy tettekre serkenti az ifjúságot, hogy aszongya: Nosza fiúk! Itt a Tátra, Felleggyüjtő orma int: Elő a turistabottal, Fel a nehéz útra mind! S miután turistabotjaikkal elindulának és megérke- zének „a diadal érzetével“ a csúcsra: Napsugaras tiszta légben,, Honnan a szem messze lát. Harsány hangon, lelkesülten Repül már a hintaló, Rajta ül a kis Ferkó. Hajtja Ő a falovat Nyerit közben nagyokat. Nyerítettem. Hát még négysorosé Nézd a Holdnak Kihúzták a fogát. A megdagat fénye A földet is elérte. De ne legyük igazságtalanok, mer a legény: Gyerek voltam s tudtam m Mig sült, büszkén strázsált Ha megsült enyém volt a I Kicsi volt gömbölyű és én Tyukodi pajtás! öregfiú! Hetyke lef is kerülgettem kölyökkoromban. lg lyúek voltak, de laposak s me tosak... Részlet: Ajtót tárok élettársnak: a nyárba kézenfogva iépti nem illatoznak a hársak, és hallani: a föld morog téli szél alatt. Nem féltünk Én bizony féltem. Nem szeretem, Bár, ha belegondolok, a félelmen költőnk további müvét olvasva, m címe: Gazai - kettő. Elporoltak a vad remondái vihar volt aznap, berzedt volt a kazaltető, Grafománok, dilettánst Komoly(talan) szilveszteri < Valamirevaló szerkesztő vagy rovatvezető mindhárom típust ismeri, annál is inkább, mert gyakran végletes helyzetbe hozhatják, támadják idegeit és egészségét veszélyeztetik. (Például a gráfomén infarktuskeltő hatása bebizonyított!) Ismertem szerkesztőt, aki szobájából kinézve, az utcán megpillantotta a közeledő dilettánst, kiugrott előle a hátsó ablakon, lábát törte és hetekig gipszben járt, mégis azt vallotta: megérte! (Mármint kiugrani az ablakon!) A másik szerkesztő még kevesebb szerencsével járt, iratszekrénybe bújt egy gráfomén elől. Azonban tüsszentenie kellett s felfedezték, előhúzták rejtekéből. A felbátorodott gráfomén rá- kényszerítette, hogy ezer oldalas kéziratát helyben elolvassa. A megszégyenített szerkesztő a kézirat közepén elmerült és belefulladt az iszonyú betűtengerbe. Gyakorlott szerkesztő aránylag könnyen megkülönbözteti őket egymástól, a dilletánst a grafomán- tól és mindkettőt a fűzfapoétától. Ám meg kell mondanunk, hogy vegyülhetnek is egymással, vonásaik összefolynak, tulajdonságaik keveredhetnek. A gráfomén legtöbbször dilettáns is, amaz viszont számos esetben fűzfapoétaként mutatkozik. De az is megtörténhet, hogy a fűzfapoéta lesz gráfomén, s ez a keveredés rendkívül eredményes lehet, sőt veszélyes helyzeteket teremthet. Megtörténhet, hogy az ártatlan lírai léleknek tűnő irodalmár váratlanul másfél ezer oldalas kéziratot vesz elő aktatáskájából, és bőséges magyarázat kíséretében, öntudatos mozdulattal a megrettent szerkesztő íróasztalára csúsztatja. Az írásbeliség ezen rendkívüli példányai tehát tiszta és kevert állapotban egyaránt előfordulhatnak, ám minden formájukban óvatosságra intenek, és körültekintő bánásmódot érdemelnek, mert a maguk nemében rendkívüli lélektani esetek. A grafománról elmondhatjuk, hogy maratoni teljesítményekre képes. Rengeteget dolgozik, ír, körmöl, gyakran kézzel, máskor sűrű sorközökre állított írógéppel, ám ritkán ad ki könyvet. Ez persze nem rajta múlik. (Kiadná ő, szegény!) A sajnálatos tényért a szerkesztőt okolja, s nem oktalanul. A szerkesztő nem kedveli a grafománt, neve hallatára ideges lesz, kézirata láttán gutaütés kerülgeti, s ha kezébe veszi a böhöm papírcsomót, minden türelmét össze kell szednie, hogy valamilyen módon meg ne semmisítse. Pedig a grafománnak szent és istenség jellegű a kézirata. Hajlamos rá, hogy szép kék betűkkel legépeltetve, kemény bőrkötésben és aranybetűs címmel nyújtsa a szerkesztő felé készülő tetralógiája első két kötetét. Mindhiába! A szerkesztő ingerültsége, mely akkor keletkezett, amikor megpillantotta a grafománt, nem csillapul, sót fokozódik. S erre van is némi oka! A gráfomén kitartó betűszeretete és határtalan íráskészsége olyan, mint a több hetes őszi eső, vigasztalan szürkeségbe borítja az életet (életét). Az irodalomtörténet számon tartja a szerkesztőt, akit egy gráfomén összecsukódó kézirata a lapok közé préselt és összenyomta, mint ódon könyvek a legyet. A másik szerkesztőre álmában hullott polcáról egy íróbajnok kézirata és agyoncsapta szegényt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy író is lehet gráfomén! Olyan ez a kór, mint a bőbeszédűség. Valamirevaló szerkesztő kezében vastag ceruzával (plajbásszal) olvassa a gráfomén kéziratát és lehetőleg a papírkosár közelében (ollót szintén ajánlatos kézügyben tartani). Közülük mindenképpen a dilettáns a legveszélyesebb. Valóságos természeti csapás lehet, mint régen a filoxéra volt, vagy napjainkban az AIDS. (Lerombolja a szerkesztő immunrendszerét, ellenállását megtöri, önérzetét megalázza, lelkierejét elpusztítja.) Mesélik, hogy hajdanán egy híres és elszánt szerkesztő csapdát állított egy különösen veszélyes dilettánsnak, aki nagy pusztítást vitt véghez a szerkesztőségek berkeiben, de a dilettáns lerágta a csapda acélpofái í jobbját és bal kézzel írt tovább, hogy roppant szívós fajta, végte magabiztos, nem ismer szégyent, tást. Fellépése határozott, az igaz: sének vallja rrfegát, sarokba szór sen védekezik és utolsó leheletéi érezték már, hogy amikor a dilettá kesztőségek felé, az Íróasztalok i remegnek, mintha tektonikus erők Szerencsének mondható, hogy é ban magányos harcos, egyedül ir tyára. A legelszántabb szerkes: lenne ellenük, ha csoportosan tál nehéz a szerkesztő dolga, mert a ma határtalan, harcmodora pedig szívesen oszt övön aluli ütésekei útra a szerkesztőről, számos S2 ságtöréssel és törvénytelen gyér névtelen levelekben korrupcióról szól vele kapcsolatban. Némi rága riad vissza, és habozás nélkül fí a főhivatalbán, ha célját máskéf Pusztító rögeszméje, hogy a v< elbeszélése - jó, s ebből nen magyarázza versei értelmét. Ráv tokra, a szimbólumokat felfedi, é: lelke legmélyéig átéli tartalmukat, en elemzi, elmondja, miért írta olyan átlászó és tiszta lesz, mii belátsz rajta a dilettáns szobájál sőbb zugába. Ha még ekkor nekifog, hogy szóról szóra felöl' éléssel olvas, nem is beszél, á magas régiókba röpköd, ahová Ám ha nem követed, fejedet rá képet vágsz, leszáll a magasból é képpel ismét a főhivatalban ülő vatkozik, majd nagy szenvedés