Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-29 / 52. szám
- Jól van, elmondom életem, életünk történetét, habár... Szerelmi házasság volt a miénk. Mint általában a fiatalok, mi is nagyon vártuk, mikor telik már meg a lakás csacsogással, mikor dohoghatunk, hogy az a komisz kölyök megint rossz fát tett a tűzre. Vártuk, de nem jött a gyerek. Bevallom, amikor a férjemmel elhatároztuk, örökbefogadunk egy apróságot, környezetünk bolondnak tartott bennünket. A család azzal jött, ha pesztrálni akarok, itt vannak rokongyerekek. A barátok pedig irigyelték addigi szabadságunkat, azt, hogy nem kell mérgelődnünk a gyerekek rossz osztályzatai miatt, nem kell rettegnünk, mikor, melyik jön haza vérző térddel, törött kézzel. Mi pedig pontosan azt akartuk, mérgelődni és örülni, rettegni és felszabadultan élvezni az együtt- léteket. Aztán egy napon - négy évvel ezelőtt - telefonáltak a járási nemzeti bizottság családvédelmi osztályáról, gondban vannak, nem segítenék-e. Az történt, hogy egy „anya“ két gyermekét - húszhónapos kislányát és négyéves kisfiát - ismerősöknél „felejtette“. A fél órából egy hét lett, s az ismerősök jelentették az esetet. Abban az időben mi még Vágsellyén (Sala) laktunk, dolgoztunk. Befogadtuk a gyerekeket azzal, hogy amíg kell, vállaljuk a nevelőszülők szerepét, hiszen a kicsik nem voltak örökbe fogadhatók. Hogy milyen állapotban voltak, arról inkább nem beszélek. No tessék, már potyognak is a könnyeim, pedig igazán nem vagyok sírásra hajlamos! Marianka szépen fejlődött, a kis Karol pedig lassan elmesélte a legrosszabb élményeit is. A gyerekeket bölcsődébe, óvodába járattam, tovább dolgoztam. Nyugodtak, báldogok, igazi család voltunk. Aztán egy napon megtudtam, a gyerekek apjának kff>gásai vannak amiatt, hogy a gyerekek nálunk vannak. Mindenáron el akarta érni intézetbe helyezésüket, s azt sem bánta volna, ha szétválasztják őket. Pedig tudom, abba belebetegedtek volna. Egymáshoz való ragaszkodásuk példátlan. Emlékszem, amikor hozzánk kerültek, Karol tanított pelenkázni, ő mutatta, mit, hogyan kell csinálnom a kicsi körül. Szavaiból kivettem, az anyja kishúgát teljesen rábízta. Egy négyéves gyerekre! Hol is hagytam abba? Igen. Az apa mesterkedéseinél. Bevallom, nagyon megkeserítette életünket. A férjemmel elhatároztuk, nem adjuk őket, annyira a szívünkhöz nőttek. Tárgyalás tárgyalást követett, hol csüggedtünk, hol bizakodtunk. Ilyen lelkiállapotban kaptuk meg az értesítést, van egy kétéves kisfiú, akit örökbe lehet fogadni. Mit tegyünk? Vállalhatjuk a három gyereket? Ne vállaljuk a kisfiút? És mi lesz, ha mégis elveszik tőlünk a kettőt? Úgy döntöttünk, elmegyünk a gyermekotthonba, s megnézzük a kicsit. Luboákot nem lehetett otthagyni, örökbe fogadtuk. Zavartalan, teljes lett a boldogságunk, igaz, barátaink ismét furcsállották elhatározásunkat. Bár akik jól ismertek, már nem csodálkoztak. Tavaly, ha jól emlékszem, év vége felé, ismét felhívtak a járási Nemzeti bizottság családvédelmi osztályáról, mondanivalójuk volna számomra. Megijedtem, hogy újból a gyerekeket akarják elvenni. Megnyugtattak, másról van szó. Izgatottan utaztam Galántára, ahol felajánlották, nem volna-e kedvem „hivatásos anyaként" több gyereket nevelni. Rákérdeztem, miből állna ez? Elmondták, rendelkezésünkre bocsáthatnak egy berendezett házat, ahol kényelmesen elférnénk, ahol nevelhetném a gyerekeket, és fizetést is kapnék. No, mondtam nekik, erre még aludnom kell egyet. Hazautaztam, s amikor elcsendesedett a lakás, puhatolódzni kezdtem a férjemnél, mit is szólna a dologhoz. Mint mindig, rám bízta a döntést azzal, ő mindent vállal, a munkahelyét viszont nem adja fel, a Duslóban marad. Beindult a gépezet. A házat elképzeléseim szerint átalakították, s az idén január végén beköltöztünk. Még nem is volt minden a helyén, amikor a jnb jelezte, három gyerek vár elhelyezésre. A 12 éves LLudovít, a 11 éves Zuzka, és a 7 éves Mirko - testvérek - már egy éve a a gondozóállomás fakói voltak. Február 13-án kaptam meg őket. A három kicsit felkészítettem arra, testvéreket kapnak, bejelentésemet üdvrivalgással fogadták. A fiúk annak örültek, hogy övék lesz a családban a döntő szó, Marianka pedig annak, hogy hálótársa, barátnője lesz. Nem mondom, kicsit féltem attól, hogyan szoknak össze a gyerekek, miként tudom megszervezni úgy az életünket, hogy jusson időm mindenre. Gyorsan rá kellett jönnöm, az új gyerekek több gondozást igényelnek. Mivel volt már egy iskolás fiam, láttam mennyire hiányos a tudásuk. Pedig értelmes gyerekek. Meggyőződésem, a hátrányt, ha nehezen is, de közös erővel behozzuk. Ugyanis én nehezen viselem el, ha a szülői értekezleten azt hallom, hogy az egyik vagy a másik valamiben lemarad. Persze tudom, hogy ez nem a gyerekek hibája, hosszú évekig senki sem viselte gondjukat. S hogyan szoknak bele ők a családi életbe? Egyértelmű, pozitív választ nem adhatok. Túl sok megpróbáltatás, lelki trauma érte őket, és túl rövid idő telt el idejövetelük óta. Még zárkózottak, még „nem engedtek fel“, talán még nem is tudtak megszeretni bennünket. Vagy csupán nem tudják kimutatni érzéseiket? Nem erőltetünk semmit, a férjemmel türelmesek vagyunk. Azt csodálom a legjobban, hogy a férjem miként viszonyul ennyi gyerekhez. Jó érzés látni, hogy amikor hazaér, a gyerekek fürtben lógnak rajta. Az tény, eléggé fáradt vagyok. A ház körül még sok a teendő. Az öt szobát nem elég berendezni, azt szeretném, hogy a gyerekek jót" érezzék magukat, mindegyiknek saját kuckója legyen. A sok apróság beszerzése az, ami fáraszt, ami időigényes. Legjobban a közös étkezéseket szeretjük, amikor körülüljük az asztalt, s mindenki elmondja búját-baját. Most vettünk egy furgont, abban majd elférünk valamennyien. A baj az, hogy a garázs bejárata alacsonynak bizonyult, meg kellett bontani a falat, új garázsajtó kellett stb. Ennek ellenére nagy öröm a kocsi, kimozdulhatunk otthonról. Mert, ugye, hogy • A mamához bújni nagyon jó... • Négy gyerek a hatból... (Gágyor Aliz felvételei) mehetnénk valahova egyszerre nyolcán? Néhány héttel ezelőtt férjem a két legnagyobba! vállalati kirándulásra ment. A többiek megsértődtek, mondván, őket miért nem viszi. Vigaszként elutaztam velük Komáromba. Mondanom sem kell, amíg nem lesz négy kezem, addig soha többet! A kirándulás jobban kimerített, mint a nagytakarítás, ablakmosással együtt. A nyárom már együtt szeretnénk nyaralni. Nem úgy mint az idén, hogy csak a nagyok voltak táborban, a többiek meg idehaza. Hiába van udvar, ez így nem igazi. Főleg nekem nem, heteken át csak főztem, mostam, nem volt szussza- násnyi időm sem. Nem, dehogy panaszkodom, csak hát milyen csodálatos volna, ha néhány napon keresztül - egy vállalati üdülőben - elénk tennék a kész ételt, s nem nekem kellene mosogatnom! De ki adna nekünk egyszerre nyolc beutalót? Habár én optimista vagyok... Jelenleg nagyon sűrű a család programja. Egyrészt itt vannak az ünnepek, másrészt a gyerekek születésnapja, zsinórban. A múltban megpróbálkoztam azzal - mert néha kifutok az időből -, hogy kész tortát vásároltam. A gyerekek, nem mintha nem ették volna meg, de meggyőztek, amit én sütök, az az igazi. Persze nem kis gond az ajándékok beszerzése is. Miután a kicsiket elkísérem az iskolába, az óvodába, naponta járom a város üzleteit. De kora délután már itthon kell lennem, egymás után érkeznek haza az iskolások. Következik a tanulás, s míg ők lazítanak, a kicsik darabokra szednek. Ha a férjem otthon van, szerencsére elvállalja a vacsorakészítést, a nagyok közreműködésével. Az iskolások segédkeznek a kicsik ellátásában, a két fürdőszobában a tisztálkodás is gyorsan megy. A hétvégek, az ünnepek zajosabbak, mint a hétköznapok, ám én szeretem, ha körülzsonganak. Mert hogy tengernyi kérdésük van, ugye, hangsúlyoznom sem kell? Aranyosak, kedvesek. Gyerekeim. Ugat a kutya? Nem is mondtam? A gyerekek legnagyobb boldogságára, kutyánk is van. A Riki. Mert ugye, a hat gyerekhez, a háztartáshoz, a tengernyi mosáshoz, főzéshez, takarításhoz ez is kell. (gy szép az élet... PÉTERFI SZONYA G alánta csöndes negyedében, egy emeletes házban lakik Lóry Tibor. Neve biztosan ismerősen cseng a botanikai érdekességekkel foglalkozók körében, a nyolcvan- éves Tibor bácsi ugyanis szenvedélyes növénynemesítő. Szívélyesen fogad, betessékel egy tágas, világos, ódon hangulatú szobába. A könyvespolcok telis-tele könyvekkel, szaklapokkal, az asztalt beborítják a különböző folyóiratok. Csak miután belesüppedek a régimódi, kényelmes karosszékbe, veszem észre, hogy velem szemben egy kis üvegházat rendeztek be, mindjárt az ablak előtt. Eqv valódi üveaház a szobában, ventilátorral, vízpárologtatóval, hőmérővel és nedvességtartalom-mérővel fölszerelve, benne sok-sok növényke, némelyik cserépbe ültetve, némelyik fölfüggesztve. Orchideák. Tibor bácsi lakótársai és büszkeségei. Beszélgetésünk lassan indul, Tibor bácsi kissé fáradt, két éve ugyanis gyakran betegeskedik.-Amióta csak ,,föleszméltem“, növényekkel foglalkozom. A szakmám? Hát többféle mesterséghez is értek, mert a polgári iskola elvégzése után valamiből meg kellett élnem, de szívvel-lélekkel csak azt az egyet, a növénytermesztést, a kertészetet tudtam végezni, úgyhogy jelentkeztem is Rako- vicébe és távúton sikeresen érettségiztem a kertészeti technikumban. Először gyümölcstermesztéssel és szőlészettel foglalkoztam. Volt egy közel hektáros telkem a jelenlegi város- központban, melyen törpegyümölcsfákat nemesítettem, és kísérleteim eredményeit igyekeztem közkinccsé tenni - szaklapokban publikáltam, előadásokat tartottam. Ezt a telket azonban - hiába harcoltam érte - elvették tőlem. Azóta orchideákat és broméliákat termesztek és nemesítek. Főleg növénytani ritkaságokkal, érdekességekkel foglalkozom. Ha sikerül magot kitermesztenem, azt elküldöm a brnói kertészeti főiskolára, de nagyon jók a kapcsolataim a hazai és külföldi termesztőkkel is. Hiszen főleg cserék révén juthat az ember ilyen növényekhez. Az orchideákat elsősorban ,,gyűjtöm“, úgyhogy ezeknek a növényeknek többnyire nincsenek értékesíthető virágaik. Tibor bácsi közben végigvezet birodalmán. Először a szobában lévő kis üvegházat tekintjük meg. - Ezek itt Malajziából származnak - mutat néhány növénykóre -, ezek pedig a Fülöp-szigetekröl. Ezek itt - mutat a fölaggatott fatörzsek darabkáit gyökereikkel átszövő orchideákra - dzsungelben termő orchideák. Hogy virágozzanak, ahhoz még nagyon sok idő kell... Ezután a szobából nyíló, nagyobb üvegházba megyünk. Orchideák, broméliák mindenütt, a talajon és a plafonról lelógva. Tibor bácsi mindegyiket külön-külön „bemutatja" nini EGYHilin nekem. Megelevenedik, fürgébben mozog, miközben szeretettel beszél növényeiről: - Ez itt két év múlva fog virágozni, ez öt év múlva, ez már virágzik minden esztendőben egyszer, ezek itt a hűvösebbet szeretik, ezek melegkedvelők. Hőmérők, ventillátorok, fűtőtestek, párologtatók mindenütt. Az üvegház közepén tavacska.- Ide gyűjtöm az esővizet, mert csakis esővízzel szabad öntözni - magyarázza, majd az üvegház „legértékesebb“ részét elhagyva a legszebb részt nézhetem meg. Citrusnövé- nyek. Mandarin-, citrom- és narancsfácskák. Az egyiken két valódi narancs pompázik. A szobába visszatérve megkérem Tibor bácsit, mesélje el, hogyan telik egy napja. - Későn fekszem, korán kelek- mondja -, naponta, az orvos tanácsára, legalább nyolc órát kell aludnom, és azt igyekszem betartani. Reggól az orchideákkal foglalkozom, ellenőrzőm a hőmérsékletet, páratartalmat, ha kell bekapcsolom a ventilátort, vagy öntözök. Aprólékosan átnézek mindent, nem maradt-e vízcsepp valamelyik növénykén, mert ennek kellemetlen következményei lehetnek. Délben megmelegítem az ebédemet, melyet a kórházból szállítanak, mivel diétáznom kell. Délután lepihenek, aztán olvasgatok, rádiót hallgatok, televíziót nézek, majd lefekszem. Persze, közben az üvegházakat állandóan ellenőriznem kell. Lóry Tibor bácsi elmondja, hogy a laskagomba-termesztési módszerét szabadalmaztatták. A felszabadulás utáni években nagyon sok előadást tartott a járás magyarlakta falvaiban.- A kitelepítések ytán rengeteg elhagyott, rendezetlen kertet láttam, és fájt a szívem a pusztulás miatt. Összefogtunk a falubeliekkel, rendet raktunk, és tanácsokat adtam nekik a gyümölcstermesztéssel kapcsolatban. Ezeket az előadásokat nem nézték jó szemmel a felsőbb szervek, és megtiltották, hogy kijárjak a falvakba. Csakhogy az előadásaim iránt nagy volt az érdeklődés, aztán a Szocialista Akadémiától az emberek kérésére engedélyt kaptam, és újra járhattam előadni. Egy-egy előadásért 30-35 koronát kaptam, és megtérítették az útiköltséget. De én nem a pénzért csináltam ezt. Szorgalmaztam a kertbarátok alapszervezeteinek megalakítását, és segítettem is a tagoknak. Hát bizony esténként kimaradtam emiatt, de a családom nagyon megértő volt, és mindenben támogatott. Rengeteg időt áldoztam az előadásokra, közel harminc év alatt kétezer előadást tartottam. Lóry Tibor lánya mezőgazdasági mérnök, fia az építőiparban dolgozik. Egyikük sem folytatja édesapja hobbiját. Még megmutatja a különböző szaklapokat, melyeknek előfizetője. A Die Orchidee című, kéthavonta megjelenő nyugatnémet folyóiratban például már írásai is megjelentek, és büszkén mondja, hogy a karácsony előtt megjelent „Kvety - naáa zál'uba" című könyv egyik társszerzője. írása szlovákra fordításában lánya segített. Tibor bácsi egyedül él, de nem magányosan. Virágai, növényei teljes értékű társai. PÓDA ERZSÉBET 1 ÚJSZ 8 1989)XI n
