Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
E rőtől duzzadó, hitet sugárzó, ingjét is odaadó „kicsi ember“ volt 1974-ben, a Harmincéves vagyok című vígszínházbeli sikerdarabban - az életben ma is ilyen. Zsákjában, ahogy azt Orbán Ottó írja egyik versében: „aranynál csillogóbb arány... hogy hány csöpp lázadáshoz, hány csöpp megértés kívánkozik.“ Hozott magával természetesen mást is. Gyermekkora megfoghatatlan kincseit. A nyári reggelek ébresztő fényét. A szüretek pazar színeit. A körmenetek füstös varázsát. A karácsonyok szeretetmelegét. Van miről mesélnie... Ibrányból indulunk, a szülőfalujából, ahol mindig biztonságban, védettségben élt.- Sok mindenkihez tartoztam, sokan szerettek, és ez meghatározó érzés volt számomra. Édesapám kántortanítóként végzett, még a háború előtt, és tanító volt az édesanyám is. Ó már nincs köztünk. Amíg élt, minden rossztól óvott, féltett bennünket, a húgomra és a nővéremre ugyanúgy vigyázott, mint rám. A szüret, a keresztelő, a disznótor, a karácsony nálunk mindig azt jelentette: összejön a család. Mentünk mi is a nagy- szüleinkhez... a mi házunk a katolikus templom mellett állt, az övéké a református szomszédságában. Volt hová harangozni járni, bekukucskálni; a képek a falon mindig ámulatba ejtettek. A karácsony a legkedvesebb ünnep arra mifelénk. Anyámat látom most, ahogy süt- főz a konyhában, és szóval tart bennünket, amíg apánk feldíszíti a fát. Aztán megszólal kezében a csengő, meggyújtja a csillagszórót, és tódulunk be a szobába. Egyszer szájharmonikát kaptam ajándékba... nem bírtam betelni vele, akkora volt az örömöm. Vagy a fehér hócipők... hogy az is mekkora csoda volt számunkra! Megvártuk, míg elmennek a kántálók, és indultunk mi is, nagyanyámékhoz, a templomszegbe. Hullott a hó, csörgősbotok hangja szállt a sötétben, a bot végén forgó csillag, közepén égő gyertyával. Gyönyörű volt. Azóta sem láttam ehhez hasonlót. Két arc, két idős ember arca tűnik most fel a múló időben.-A karácsonyi vacsorát mindig a nagyszüleimnél költöttük el. Ezek is felejthetetlen napok. Körbeültük az asztalt, és kintrekedt a világ. Nagyon nagy szeretet övezett engem abban a házban. Jóságos, szorgos emberek néztek rám, akik csak a vasárnapot tisztelték igazán. Máskor látástól vakulásig dolgoztak. Bármikor toppantam is be hozzájuk, biztos, hogy munka közben találtam őket. Nagyanyám arca csupa könny, csupa nevetés volt mindig. Humoros történeteit annyi melegséggel, annyi kedvességgel adta tovább, akár egy érzékeny meseköltö. Kényeztetett, persze hogy kényeztetett egy kicsit, de nem a lányok kárára. Ha bajban voltam, hozzá futottam. Az ö kötényében mindig meg lehetett kapaszkodni. Nagyapám igazi ezermester volt. Mindenhez értett: órát javított, rádiót eszkábált, fákat ápolgatott. Bölcs, nagylelkű embernek ismerték a faluban, figyeltek rá, adtak a véleményére. Ha ház épült valahol, hívták, legyen ott, csak üljön és szóljon, „Édesapám is velünk van ezekben a napokban“ (Oláh Csaba felvétele) ha valamit máshogy kell csinálni. Gyönyörű napokat töltöttünk mi együtt. Télen közösen fogtuk szán elé a lovakat, nyáron vele raktam meg a szekeret dinnyével, vasárnaponként, ebéd után, együtt szunyókáltunk a szalmakazal tövében. Ibrányból Debrecenbe megyünk az építőipari szak- középiskola kollégiumába.- Tizennégy éves voltam, amikor elszakadtam otthonról. Az első hat hónap borzasztóan nehéz volt. Hazavágytam. Mindenki hiányzott, aki szerepet játszott az életemben. Szigorú, követelő iskolába jártam, ahol tanulni kellett, keményen tanulni. Fiúosztály, belterjes világgal - ez is csak nehezítette a helyzetemet. Menedéket kerestem, az segített. Hogy regényeket, verseket olvastam, hogy moziba és színházba jártam. Aztán az érdeklődésből kíváncsiság lett, a kíváncsiságból vágy, a vágyból akarat. Kitörtem egy meglehetősen zárt világból és megteremtettem magamnak egy rejtett kis szigetet. Később, Budapesten már maga a főiskola volt ez a sziget.-Jó tanárok tanítottak, és az osztálytársaimat is szeretni tudtam. A tűz egyetlen percre sem hűlt ki bennem. Ha kételyeim támadtak, akkor nem másokkal, hanem önmagámmal szemben. A mestereim segítettek ilyenkor, ók nem hagytak el sosem, de beszélhetnék a barátaimról, a szerelmeimről is, hűséges társaimról, akik azért szerettek, mert olyan vagyok, amilyen. Tőlük is rengeteget kaptam... kitől egy gesztust, kitől egy érintést, kitől egy tiszta tekintetet, amelyben megláthattam magam. Nyitott, inspiráló lelkek álltak mellettem, akik nem hagyták lankadni tudásvágyamat. Akik nemcsak műveltségemen, önismeretemen is sokat csiszoltak. Akik mindig megmutatták, melyik úton haladjak. Most jövök rá: nekem csak adósságaim vannak. Kísértések? Azokból is jutott neki bőven.- Sokszor éreztem veszélyes helyzetben magamat, de elveszettnek soha. A főiskola elvégzése után, nem kis időre, ismét magamra voltam utalva. A munkában ugyan megtaláltam azt az örömöt, amelyre vágytam, de a magánéletben, a többszöri megbotlás gyakran a kedvemet szegte. Nekem is végig kellett járnom a felnőtté válás göröngyös útját, és rá kellett ébrednem, hogy egy bizonyos ponton túl csak önmagámra számíthatok. Es úgy kel! élnem, hogy amit a szülői házból hoztam, azt mindörökre megőrizzem. Változni persze én is változom. Engem is érlelnek az évek. A tízparancsolat mellett ma már az is fontos számomra, hogy megfejtsem az embert. Nem biztos, hogy egyetértek majd vele, csak tudnom kell, mikor mi motiválja a gondolkodás- módját és a magatartását. Közel akarok férkőzni hozzá, meg kell találnom a „magvát“, hogy hatni tudjak rá. Adni és hatni. Adni a messziről hozott tűzböl és hatni a lélek melegével - ilyennek ismerem ót főiskolás kora óta.- Amióta családom van, két kedves kislányom, megszűnt bennem az éncentrikusság, ami szinte törvény- szerű ezen a pályán. Már nem magamból indulok ki, hanem belőlük. Rájük figyelek, értük izgulok, miattuk is kívánok fényes holnapot. Azt akarom, hogy úgy cseperedjenek fel a szeretet bástyái között, mint ahogy én nőttem fel szüleim és nagyszüleim szárnyai alatt, s hogy később is nyitott szellemű, igazságos világi várjon rájuk. SZABÓ G. LÁSZLÓ visszapergetem az idő kerekét, sokfélének látom a karácsonyt. A régi ünnepek utáni vágy pedig még ott remeg bennünk. Hogy a karácsony hagyományaiból, szépségéből, tisztaságából mennyit mentünk át, az mindig az édesanyákon múlott és múlik. Régen, az egyszerű emberek lelkében, még élt mítosza a hitnek és szeretetnek. Jó volt reménykedni, hogy a jóság, a tisztaság utáni vágy, ha késve is, de beteljesedik. A háború után a vallásos emberek alatt megingott az addig szilárdnak hitt talaj. Pedig valójában nem ók, a világ változott meg körülöttük. Szenvedték két világnézet párharcát, az idő közben könyörtelenül megnyirbálta szent ünnepeiket, rájuk kényszerítette az addig ismeretlen újakat. Aki elbizonytalanodott, vergődhetett a hit és hitetlenség partjai között, s ha végképp elvesztette józán ítélőképességét, ott állt megfürödve, besározva, hite- hagyottan. A hit, a szeretet bennünk volt és van, örök, nélküle dolgozni sem lehet. Ismétlődik a történelem. Ki gondolna ma már őseink barbár szokásaira, bálványokat imádó hitére? Ki gondolna a sok-sok lázadásra, vérre, míg eljutottunk a kereszténységig. Mi, magyarok, ezt az országalapító István királynak köszönhetjük. És óriási jelentősége volt ennek. Ára pedig őseink hitének elvesztése. Megerősödött a római katolikus egyház világuralma, ami, ha jól meggondoljuk, nem volt más, mint hatalmi harc, tömjénfüstbe burkolva. Az emberek mégis megbékéltek az újjal, mert a régi helyett átnyújtotta az örök életet, a halhatatlanságot. Megépültek az óriási templomok, katedrálisok, már a régi bálványok nélkül. Évszázadok során mind csillogóbbá váltak a templomok, a bálványok helyébe új szentek kerültek, lényegükben ugyanazok, mégis mások. Gyermekkorom karácsonyait még az Istenbe vetett hit itatta át, és gondolom, ez nem is volt olyan rossz. Ádám-Éva estéje előcsarnoka volt az ünnepnek: ilyenkor már senki sem dolgozott, még egy szöget se ütöttek be, ha leszakadt egy gomb, a ládafiából inkább másik inget vettek elő, s félretették a mosást, vasalást. Mert a hiedelem úgy tartotta, minden munkánkkal Jézus testét sebeznénk, kiteregetett ruhánk egyenlő jószágaink bőrének száradásával. Már reggel megkezdődött a fürdés, hajmosás, aztán tiszta ruhába öltöztünk. Korán ellátták a jószágot, mire besötétedett, a falu a várakozás csendjébe burkolózott. Legszebbek voltak a fehér karácsonyok. A frissen hullott hó mindent tisztára varázsolt, alatta még az örökösen gőzölgő trágyadomb is megszelídült. Este, a tiszta szoba asztalára ünnepi szőttes került, az asztal alá meg szalmából Isten báránya. A sarokban, vén szögön, ott lógott a karácsonyfa, szegényesen, olykor gyámoltalanul, mégis méltósággal, aranyporral, vasporral bekent dióival, magunk készítette díszeivel, csillagaival, pislákoló gyertyáival. A fa alatti rostában vagy szakajtóban búza, dió, aszalt gyümölcs, még őszkor felkötözött szóló került, így jelképezve a bőség kosarát. Nem páváskodott a sok ajándék, nem is volt miből, meg aztán nem is hiányzott: falun az ajándékozás még nem volt divat. Hangtalanul tettünk-vettünk, kerülve a civódást, mert aki ilyenkor sem fékezte a nyelvét, egész évben veszekedős maradt. Legkésőbb hatkor kezdődött a vacsora. Asztalra került az elmaradhatatlan, gőzölgő lencseleves, a sózott hering vagy savanyú hal, majd jött a mákospupácska, azaz: a guba. Édesanyánk fölhúzta a petróleumlámpát, az asztalon gyertyát gyújtott, s imádkoztunk, aztán még ki nem mondott sóhajokat rebeg- tünk. Következett az ostya, kis kanál mézzel, gerezd fokhagymával, egy szem fekete borssal - a régiek úgy tartották, ez megvéd bennünket a betegségektől, nyavalyáktól. Mivel egész nap böjtöltünk, a levesből kétszer is szedtünk, anyánk szeme hiába intett rosszallóan: attól tartott, hogy egész évben telhetetlenek leszünk. Nem bántuk; a finom pupácská- ra azonban már soha nem került sor, pedig mi gyerekek nagyon szerettük. Az éjféli miséig házról házra jártak a betlehemesek, szép karácsonyi énekeket énekelve, utánuk a bak- ter, majd a tehénpásztor feleségestül, kosárral: abban lapultak a kapottak, kolbász, hurka, szalonna, töpörtyű, s az asszony felkötött kötényében ott volt a sok jó keltkalács. A petróleumlámpa jellegzetes szaga összeölelkezett a gyertyák füstjével, a karácsonyfa kellemes illatával, és álloműzöként peregtek a mesék, a mondák, a rémísztgetösök, mig kint szállt a régen hulló hó, és kint, bent csönd és nyugalom. A háború alatt ezek az esték már nem voltak olyan nyugodtak, varázsosak, az emberek szívében tanyát ütött a félelem. Még a módosabb házak is fázósan gubbasztottak, a szegények házacskái öklömnyire zsugorodtak, az aprócska ablakokon sírásán csordogált a pára, mint könnycsepp, mintha az édesapát siratnák, akit a sors a háború poklába vetett A hígra sikerült lencse vagy kö- ménymagoslevesbe gyakran beleperegtek az árván hagyottak könnyei, remény és félelem kavargott lelkűkben, s úgy jajgatott, miként a kihűlt viskókba, tűzhelyekbe szorult szél. Ezek voltak a félelem karácsonyai. A háború utáni karácsonyokba is vegyült jócskán rettegés. Hogyan tovább? Nagy volt a tét: hit, nyelv, föld, haza forgott kockán. Az emberek szótlanul tették, amit kellett, a kocsma elcsendesedett, csak a templom falai jelentettek némi biztonságot, de senki sem tudta, meddig. Ott legalább teli tüdőből zenghették a szép karácsonyi, húsvéti énekeket, hol alázattal, hol perlekedőn az égiekkel, akik magukra hagyták őket. A karácsony még ma is a legszebb ünnepeink közé tartozik. Sajnos, kapkodóbb, mint maga az élet: még ajándékot is így választunk, aztán meg könyörgünk, hogy cseréljék vissza... Karácsonyifáink rogyadoznak az édességektől, alig fér a terebélyes fa alá a rengeteg ajándék, köztük alig van mesekönyv, s ez igazán elszomorító. A mesemondás, a felolvasás már a múlté, nincs rá idő, ott a tévé, a kazetta. Szerencsére, vannak még hagyományokat őrző szülők^ mesét mondó nagymamák, én is közéjük tartozom... Azokban a családokban, ahol dolgozik az édesanya, nincs idő sorban állni élőhalért, jön a rántott karaj, sült csirke, káposzta. Nem kell már a szobában teríteni, megteszi a konyha is, csak úgy kényelmesen, melegítőben. így silányítjuk ünnepeinket akarva-akaratlanul hétköznapivá. Úgy érzem, a van és nincs között vergődünk, ezért hétköznapjaink, ünnepeink tele vannak feszültséggel, könnyeiket nyelő édesanyákkal és magukra maradt szomorú szülőkkel. Ha ezen változtatni akarunk, tudni kell megérteni és megbocsátani. Az akarás kulcsát ki-ki magában hordozza. A karácsony legyen újra a szeretet ünnepe. FERENCZY ANNA, érdemes művész
