Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-22 / 51. szám

ÍJ szú 15 Peresztrojka - az utóbb,m^ért^ Ordítás nélkül, s min- szó. A világ minden °r*^bfa0nrduf^fő a szovjet sajtóban is. Az den más szónál ílkbüszkék nagy reményeket fűznek hozzá átalakításra az emberek b^^’na9ytermei6k és a fogyasztók, a politikusok és a közgazdászok, családnak? Hogyan érzi S mit adott eddig egy ®iAbJn a dinamikusan változó magát egy család a Sz°v|e un óban^a^dma^s^ vá|aszt tói kaptunk. Nem volt nehéz találnom egy „egyszerű szovjet családot“ - az újságíróknak széles ismeretségi körük van. Találomra felütöttem a noteszem, s tekintetem Vlagyimir Dub- kovszkijnak, lapunk egyik külső munkatársá­nak telefonszámára esett. Vlagyimir 36 éves, jogász, karrierje az ügyészi szervekben indult, 1975-ben vizsgá­lóként kezdett dolgozni. Feleségével, Valériá­val az egyetemen ismerkedett meg. Szintén a jogi karon tanult, a végzős diákok elhelye­zésekor egy leningrádi üzembe került jogta­nácsosnak. Amikor 1985 áprilisában az országban erő­re kaptak a változások friss fuvallatai, és Mihail Gorbacsov először ejtette ki az akkor még szokatlan peresztrojka szót, Vlagyimir Dubkovszkij a leningrádi ügyészség nyomo­zócsoportjának ügyésze volt, Valeria az egyik városkerület anyakönyvi hivatalát vezette. 11 éves fiuk a középiskola negyedik osztályába járt, s a család a 86 éves dédnagymamával Leningrád egyik külvárosában lakott egy ki­csi, 27 négyzetméteres lakásban. Megértés­ben, de szűkösen éltek. Valami szép ruházat­ról, bútorról vagy pláne saját gépkocsiról nem is álmodtak - a házaspár jövedelme (380 rubel) alig volt elég a szerény megélhetésre. Az anyagi és lakásgondok miatt nem vállalták a második gyereket sem, pedig nagyon vágy­tak egy kislányra. Vagyis egy tipikus értelmi­ségi család voltak, olyan, amilyenek tízezré­vel vannak Leningrádban.- Húsz évre előre megtervezhettük az éle­tünket - mondja Vlagyimir, visszaemlékezve a nem is olyan régi időkre. - Én, például, tudtam, hogy egy-két év múlva számíthatok a soros előléptetésre és az ezzel járó 30—40 rubeles fizetésemelésre. Eltelik még öt év - jön a következő előléptetés és a következő fizetésemelés. De mivel az árak mégiscsak gyorsabban emelkednek, mint a fizetések, nem számíthattam az életszínvonalunk érez­hetőbb javulására. Ugyanez várt a felesé­gemre is. Nem voltak semmiféle összekötte­téseink, befolyásos rokonaink, sem gazdag külföldi nagybácsijaink. Vagyis csak magunk­ra számíthattunk. De mit tehet az ember, ha csak egy pici csavar egy hatalmas állami mechanizmusban ? Ugyanígy vélekedtek abban az időben Vla­gyimir kortáísainak milliói, mindazok, akiknek már voltak tapasztalataik, energikusak és okosak voltak, de nem láttak maguk előtt semmilyen perspektívát, nem bíztak a hol­napban. Minden kezdeményezést, amely az­zal fenyegetett, hogy megrendíti a merev bürokratikus rendszer építményeit, kegyetle­nül elnyomtak. Nagyon sok embert pedig, aki megkockáztatta, hogy nyíltan szembeszálljon ezzel a rendszerrel, megfosztottak nemcsak munkájától és pártkönyvétöl, hanem szabad­ságától is. Vlagyimir ezt a helyzetet jobban átlátta, mint mások. Hiszen a nyomozó szervekben dolgozott, és naponta látta, hogy az igaz­ságszolgáltatás masinériája kegyetlenül összetörte az olyan emberek sorsát, akik alig lépték át a megengedett határt. Ugyanez a masinéria üresben kezdett forogni, amint a nyomozás látószögébe magas rangú sze­mélyiségek, vagy az árnyékgazdaság nagy­menői kerültek. A nyolcvanas évek közepén megerősödött szervezett bűnözésről még csak szót sem volt szabad ejteni - minden­ki úgy tett, mintha el sem tudta volna képzelni, hogy a szocialista társadalomban ilyesmi is létezhet. S egyszer csak a televízió képernyőjéről új beszédek hangzottak el, a lapokban új veze­tők nevei jelentek meg, s az emberek lelké­ben remény született - és ha mindez valóban igaz? Igaz a peresztrojka, a glasznoszty, a demokratizálás? Természetesen a beszé­dektől a konkrét tetteket hatalmas távolságok választják el; a hazugságok, a félrevezetés vagy - ahogy ma mondjuk - a szocializmus torzulásai nemcsak a gazdaságot ásták alá, erősen deformálódott az emberek tízmilliói­nak tudata is. Az új eszmék pedig nemcsak lelkes hívekre leltek, hanem heves ellenzőkre is. Kezdetben nagyon lassan, szinte alig ér­ződtek a változások az igazságszolgáltatás szerveiben. Viszont - például - az újságírók azonnal megmozdultak. Az újságokban olyan cikkek kezdtek megjelenni, hogy az igaz­ságról leszoktatott emberek csak a fejüket csóválták. Reggelente az újságosbódék előtt megjelentek a hosszú sorok. Vlagyimir Dub­kovszkij megértette: megjelent a választás lehetősége! A választás megtörtént: Vlagyi­mir hátat fordított az ügyészségnek és fejest ugrott az újságírásba. Cikkei rövidesen megjelentek a leningrádi lapoknál és kétségkívül felkeltették az olva­sók érdeklődését. Ez egyáltalán nem megle­pő, hiszen Vlagyimir jól ismerte azt, amiről írt. „Hősei“ menő csalók és narkósok, selyemfi­úk és prostituáltak voltak, olyan „objektu­mok", amelyek - úgymond - népszerűsítését a cenzúra korábban kegyetlenül megvétózta. Érthető, hogy az ilyen munka nem szaporí­totta Vlagyimir barátainak számát. Ugyanak­kor az olvasói reagálások százai és a cikkek nyomán foganatosított intézkedések meg­hozták számára az erkölcsi elégtétel semmi­vel össze nem hasonlítható csodálatos érzé­sét. Nem sokára eljött az anyagi elégtétel ideje is: újságcikkei nem egy dokumentumfilm forgatókönyvéhez szolgáltak alapul, s ezek a filmek nagy sikerrel futottak a televízióban és a mozikban. Lassan beértek a gazdasági változások is. Az állam engedélyezte állampolgárainak a magánmunkát és szövetkezetek létreho­zását. És mi lenne, ha kipróbálnám magam ezen az új küzdőtéren - tette fel a kérdést önmagá­nak Vlagyimir. Az ötletet tett követte: szövet­kezetét nyitott a lakosság szabadidejének megszervezésére. A szövetkezet találkozó­kat szervezett a nézők számára az ismert színészekkel és rendezőkkel, koncerteket és show-músorokat rendezett. Az újsütetű üz­letember nemcsak azt tapasztalta, hogy jelen­tősen javult a család költségvetése, hanem azt is, hogy környezete kezd másként viszo­nyulni hozzá. „A szövetkezeti munka tiszteletet érde­mel“ - állt a törvényben. Ezt deklarálta az állam, az emberek viszont már régen hozzá­szoktak, hogy az „üzletember" kifejezést a „szélhámos“ szinonimájának tekintették. Hiszen a hivatalos propaganda évtizedeken át azt sulykolta az emberekbe, hogy gazdag­nak lenni nem jó, s jelentős vagyonra csak tisztességtelen úton lehet szert tenni. Odáig fejlődött a dolog, hogy amikor 1989 tavaszán Vlagyimirt a Szovjetunió népi képvi­selőjének jelölték (az embereknek eszükbe jutottak a maffiát leleplező éles írásai), a vá­lasztók szerint mindenekelőtt maga az a tény szólt ellene, hogy szövetkezetben dolgozik... Nem tudni, mivel végózdött volna a válasz­tási csata, ha Vlagyimir maga nem lépett volna vissza. Az ok egy olyan esemény volt, amely ismét rövid idő alatt gyökeresen meg­változtatta az életét. Az ország, amely komolyan hozzálátott a gazdasági helyzet egészségesebbé tételé­hez, megnyitotta egy résnyire az ajtót a külföl­di töke előtt. A Szovjetunióba lavinaként kezdtek özönleni a nyugati üzletemberek, a lapokban szinte naponta jelentek meg hírek új vegyes vállalatok alapításáról. Vlagyimir Dubkovszkij az egyik ilyen, éppen megalakult vegyes vállalat felkérte, vállalja a vezérigaz­gat ó helyettesének posztját. A vállalat a büsz­ke Ermitázs nevet viselte, s az amerikaiakkal együtt üzleti kiállítások megszervezését tűzte célul, a világhírű múzeum kincseiből válo­gatva. Teljesen lekötötte őt az új munka, hiszen nemcsak nagy erőfeszítéseket igényelt, ha­nem új ismereteket is. Vlagyimir a tankönyvek és a lexikonok mellé ült, majd elutazott az Egyesült Államokba, hogy az ottani kollégák­tól szerezzen tapasztalatokat. A vegyes vállalat nem szövetkezet. Másak a mércék, a felelősség is nagyon nagy. Az Oithoni dolgokra alig maradt ideje, de a família megértéssel viszonyult a családfő gondjai iránt. Annál is inkább, mivel megnövekedtek a kiadások - megszületett az oly régen vá­gyott kislány, s Leningrád üdülőövezetében lerakták egy nyaraló alapjait, hogy megoldják a család nyaralási gondjait.- Mostanában egészen más a közérzetem- kapcsolódik be a beszélgetésbe Valeria Dubkovszkaja. - A változások hatalmasak, s természetesen nemcsak a mi családunk­ban. Számos barátunk élete is megváltozott. Hiszen a fiatal, energikus férfiak reális lehető­séget kaptak képességeik kihasználására, vagyis hogy normális jövedelemhez jussanak. Tudja, amikor a férjem fizetése az ötszörösé­re nőtt és éreztem, hogy ez még nem a „pla­fon“, nagy lett a biztonságérzetem, mintha kóbástyák védenének. S egy asszony számá­ra ez nagyon fontos.- Miért van továbbra is állásban? Hiszen a kicsinek jobb lenne a mamával, mint a nagymamával.- Természetesen - ért egyet Valéria.- Most már megengedhetném magamnak, hogy otthon üljek. Annál is inkább, mivel a közelmúltban törvényt hoztak a gyermekne­velési szabadság meghosszabbításáról, egé­szen a kicsi 3 éves koráig. De én nem akarok bezárkózni az otthoni mikrovilágba. Szeretem a munkámat és megszoktam, hogy az élet sűrűjében legyek. Tehát minden csodálatos?- Nem, távolról sem könnyű és egyáltalán nem csodálatos - mond ellent Vlagyimir.- A Szovjetunióban a vegyes vállalatok mű­ködését még nem biztosítják kellően a tön/é- nyek. Ez pedig azt jelenti, hogy a különböző hivatalnokoknak még tág terük van a tilalom­fák felállításához. Hát mondja, milyen józan ésszel fogható fel az a helyzet, hogy a vegyes vállalatoknak nincs joguk a Szovjetunióban belül a kormány speciális engedélye nélkül valutáért kereskedniük? S miért nincs még mindig törvény a külföldi beruházások védel­méről? A legmegterhelóbb a stabilitás érzé­sének hiánya; az ember nem lehet biztos a holnap felől. Sok nyugati üzletember nyíltan bevallja, fél beruházni tőkéjét a szovjet gaz­daságba. Mert mi van akkor, ha a vegyes váltatokkal szemben is úgy fognak eljárni, mint a szövetkezetekkel, amelyeket már min­den oldalról a tilalmak hálója vesz körül? Szavait a statisztika is bizonyítja: a több mint ezer bejegyzett vegyes vállalat közül alig több, mint 250 működik, a többi csak papíron létezik. Úgy vélem, ha a külföldi töke számára nálunk is olyan kedvező feltételeket hoznának létre, mint annak idején Kínában, Törökor­szágban és egy sor más államban, egy ilyen politika gyümölcseit nagyon gyorsan élvez­hetnénk.- Nekünk, nőknek is bőven vannak problé­máink -jegyzi meg Valeria. - Én, mintakeriHe- ti nóbizottság tagja, igazán jól ismerem eze­ket. Sok a gond a gyerekek elhelyezésével a bölcsődékben és az óvodákban, az élelmi­szerek és a fogyasztási cikkek hiánya arra kényszeríti az asszonyokat, hogy naponta órákat álljanak a sorokban, a hiánycikkek listája pedig egyre hosszabb lesz. Szomorú beismerni, de én örültem, amikor Leningrád­ban a teára, a cukorra, a szappanra bevezet­ték a jegyrendszert... Legalább valamilyen garancia lett arra, hogy meg tudom venni ezeket a fontos dolgokat.- Milyennek látják a jövőt? - kérdeztem a házaspárt.- A jövőnk teljes mértékben azoktól a vál­tozásoktól függ, amelyek a társadalomban fognak lejátszódni - véli Vlagyimir. - Ha a radikális reformok útján fogunk haladni, nagyobb mértékben fogjuk figyelembe venni más országok tapasztalatait, akkor stabilitás­ra és fellendülésre számíthatunk. Ha pedig a konzervatívok kerülnek túlsúlyba... Erre inkább nem is akarok gondolni. Magamról még annyit elmondhatok, hogy az Ermitázs szovjet-amerikai vegyes vállalat­nál végzett munkát nem tekintem életrajzom­ban az utolsó állomásnak. Nemrég ajánlatot kaptam egy nagyon szolid cégtől, hogy legyek leningrádi képviselője. Ezt a képviseletet, igaz, még létre kell hozni, de a lehetőségek egyre nagyobbak...- Engem is mindenekelőtt az foglalkoz­tat, milyen társadalomban fognak élni a gye­rekeink - mondja Valéria. - Ezért szeretném, ha reformjaink deklarációkból minél előbb realitásokká válnának, az életünk részévé. Még csak az első lépéseket tettük meg, de már ezek is felfigyeltetóek. S el tudja képzelni, mekkora a már alvó potenciál?... Búcsúzóul egy fényképet kértem a Dub­kovszkij családtól. Sokáig válogattak a felvé­telek között, s csak nehéz szívvel váltak meg egy fotótól, amelyen rajta az egész család.- Olyan ritkán vagyunk Így mind együtt...- panaszolták. MARINA LISZOCSKINA, a Lenyingradszkaja Pravda munkatársa 89*XII. 22.

Next

/
Oldalképek
Tartalom