Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 29. szám
ÚJ szú E E 1 A CSKP Központi Bizottságának 13. ülése kapcsán az oktatásügy néhány megoldásra váró kérdéséről szeretnék szólni négy évtizednyi pedagógiai gyakorlattal és tapasztalattal a hátam mögött. Először a középiskolák profiljával kapcsolatban lenne észrevételem. Nálunk közvetlenül a felszabadulás után egy ideig régi, klasszikus értelemben vett gimnáziumok működtek. Pár évvel később ezek eltűntek, tizenegy éves iskolákká alakultak, melyekben a középfokú oktatást - meglehetősen szerencsétlenül - háromosztályba (9-11.) sűrítették. Ezt az általános műveltséget nyújtó középiskola váltotta fel, amely csak hézagos általános műveltség nyújtására volt alkalmas. Később újra gimnázium lett e középiskola neve, ennek azonban már nem sok köze volt a régi, klasszikus gimnáziumhoz. A legmerészebb s - véleményem szerint - a legszerencsétlenebb lépést végül az jelentette, amikor részben a politechnikai iskola, részben a középfokú oktatás három típusának közelítése ürügyén bevezették a gimnáziumban a választható szak- tantárgyakat. Az indokok között szerepelt többek közt az is, ha a gimnázium végzettjei nem jutnak be egyetemre vagy főiskolára, szakképzett középkáderekként helyezkedhessenek el. Ez a téves intézkedés megadta a „kegyelemdöfést, a gimnáziumnak; ettől kezdve afféle „öszvériskola“ lett: a gimnázium és a szakközépiskola rossz keveréke. A szakosított gimnázium végzettjeinek visszajelzéseiből tudjuk, hogy a vállalatok nem ismerik el az ó „szakképzettségüket", s előnyben részesítik a szakközépiskolák érettségizettjeit. De vannak egyéb problémák is. Kisebb városokban (de talán a nagyobbakban is) gondot okoz olyan vállalatokat találni, ahol a másodikos és harmadikos diákok a tanévként kötelező kéthetes termelési gyakorlatot végezhetnék. Ha pedig akadnak ilyen helyek, nem mindenütt tudják (vagy akarják?) a diákokat a munkafolyamatba bekapcsolni. Egyébként a termelési gyakorlatok sok gondot okoznak a tanítás menetének biztosításakor. A diákok ugyanis 5-6 munkahelyen dolgoznak (a vállalatok csekély befogadó- képessége miatt), így a termelési gyakorlat két vagy négy hete alatt (amikor nem ugyanazon időben van a termelési gyakorlat a másodikosoknak és harmadikosoknak) számos tanerőt helyettesíteni kell, akik az egyes munkahelyeken a pedagógiai felügyeletet látják el. A termelési gyakorlatot tehát „megszenvedik“ a nem érdekelt osztályok és tanárok is. Mi legyen hát a középiskolák sorsa, milyen legyen a profiljuk? Legésszerűbb lenne, ha megszüntetnék a gimnáziumok erőltetett politechnizációját, hiszen a szakmunkásképző intézetek és a szakközépiskolák, jellegüknél fogva is, a politechnizációra épülnek. Gondoljuk át tehát a három középiskola-típus szerepét, és az újraforgalmazott alapkoncepcióban mondjuk ki: a szakmunkásképző intézetek szakmunkásokat, a szakközépiskolák középiskolai végzettségű szakembereket (középkádereket) képeznek, a gimnáziumok pedig a főiskolákra és az egyetemekre készítik fel tanítványaikat. Tudatosítanunk kell, hogy értelmiség nélkül nincs tudomány, műszaki fejlődés, tudományos kutatás, de kulturális élet sincs. A gimnáziumnak tehát vissza kell adni sajátos jellegét, ami az egykori klasszikus gimnázium korszerűsített változatát jelentené. A tantervben feltétlenül helyet kellene kapnia a számos szellemi dolgozó számára elengedhetetlenül fontos latin nyelvnek, a zenei és képzőművészeti nevelésnek (melynek szellem- és jellemformáló ereje közismert), s új alapokra kell helyezni az idegen nyelvek oktatását. Ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a gimnáziumban megszüntetjük a jelenlegi szakoktatást. Az oktatásügy feladata lesz, hogy azok a mérnökök, akik a gimnáziumban szaktan- tárgyakat tanítanak és időközben pedagógusi képesítést is szereztek, megfelelő munkahelyet kapjanak a szakközépiskolában. M egoldásra váró gond a tanterv, a tanmenet és a tankönyv redukciója és korszerűsítése. A laikusok kedvéért pontosítsuk, mi a tanterv és mi a tanmenet. A tanterv azoknak a tantárgyaknak a jegyzéke, amelyeket az egyes osztályokban tanítani kell. Tartalmazza a tantárgyak heti óraszámát is. A tanmenet minden tantárgyból meghatározza azt a tananyagot, amelyet az adott osztályban meg kell tanítani, s közli azt is, hogy egy-egy témakört hány óra alatt kell átvenni. Mostani tantervűnk háromféle tantárgyat különböztet meg: kötelező, kötelezően választható és nem kötelező tantárgyat. E tanterv szerint jelenleg a gimnáziumban egy-egy osztálynak heti 34-36 órája van. Ez azt jelenti, hogy számos tanítási órát délután kell megtartani, amikor a tanárok is, a diákok is jóval fáradtabbak, mint délelőtt, s a diákoknak sok esetben gondot okoz a figyelemösszpontosítás is. Szükséges tehát, hogy az új gimnáziumi tanterv legfeljebb 30-ban állapítsa meg a heti óraszámot, s a napi hat óra lehetőleg folyamatosan kövesse egymást, hogy fél kettőre a tanítás befejeződhessen. A jelenlegi tanmenetek a legtöbb tantárgyból maximalisták, nem a szükséges ismeretanyagot, hanem valóságos lexikonokat írnak elő megtanítani. Ennek okát abban látom, hogy a tanmenet összeállítói között elenyészően kevés (ha egyáltalán van!) a gyakorló pedagógus. A tanmenetet elméleti szakemberek, az oktató-nevelő munka realitásától izolált egyének készítik. Az új tanmenet összeállításakor - gyakorló pedagógusok bevonásával - megfelelően szelektálni kell a tananyagot az egyes tantárgyakból, meg kell különböztetni a lényegeset a kevésbé fontostól, a korszerűt a korszerűtlentől. A nem kielégítő tanmenetek miatt tankönyveink nagy része sem felel meg a követelményeknek és igényeknek. Ennek oka az is, hogy a tankönyvek nagy részét nem gyakorló pedagógusok, hanem elméleti szakemberek és egyetemi oktatók írják. Vannak hangzatos vélemények, melyek szerint bármilyen is a tankönyv, ha a pedagógus felkészült, akkor képes megtanítani a tananyagot. Ez ostoba demagógia, annyit jelent, mintha azt hangoztatnák, hogy a favágó tompa és törött fűrésszel, életlen baltával is képes jó munkát végezni. A tankönyvírásnak tehát az eddiginél jóval nagyobb figyelmet kell szentelnünk. Meg kellene próbálkozni pályázatok kiírásával. Ha pedig a szerzői munkaközösségeknél maradnánk, azokat kizárólag önként jelentkező, legalább tízévi gyakorlattal, megfelelő képesítéssel rendelkező gyakorló pedagógusokból kellene összeállítani. Tankönyvszerző kollégáktól tudom, hogy tankönyvírásra sok esetben igen kevés az idő, s ez is oka lehet annak, hogy a tankönyvek - enyhén szólva - nem sikerültek. A magyar tanítási nyelvű középiskolák tankönyveivel még van egy komoly baj. Mivel az egész ország területén érvényes egységes tanterv és tanmenet szerint tanítunk, s egységes tankönyveket használunk (a nyelvi tankönyvek kivételével), fordításuk színvonala gyakran igen gyenge, tele nyelvi, szakmai és terminológiai hibákkal, nagymértékben megnehezítik mind a tanárok, mind a diákok munkáját. Ezért fontos, hogy a fordítónak képesítése legyen abból a tantárgyból, amelyhez a tankönyv készült és kifogástalanul ismerje a fordításhoz szükséges mindkét nyelvet (beleértve a szakterminológiát isi). E mlítettem, hogy a középiskolák egyes osztályaiban a heti óraszám eléri a 36-ot. Ez azt jelenti, hogy a diákok hetenként két-három alkalommal délután négy óráig vannak iskolában. Ezek csupán a tanítási órák. Ehhez számítsuk hozzá a különféle szakköri foglalkozásokat, sport- és honvédelmi akciókat, a SZISZ és más társadalmi szervezetek összejöveteleit és rendezvényeit, a tantárgyolimpiákra, szavaló- és egyéb versenyekre való felkészülést, s a vidékről bejáró tanulók esetében a napi 1-2 órás utazást. Nem ritkaság tehát, hogy a diákok egyes napokon 10-12 órát töltenek az iskolában. Az otthoni tanulásról, felkészülésről még nem is szóltam. A diákoknak szabad idejük tehát alig van, túl vannak terhelve, amit szellemileg is, fizikailag is nagyon megsínylenek. S ilyen körülmények között várunk tőlük jó tanulmányi eredményeket! Az említett tevékenységektől persze a tanárok sem mentesülnek, akikre ezenkívül a pedagógiai tanács, a tantárgykörök, a szakszervezet és a párt gyűlésein, a politikai oktatáson való részvétel s különféle társadalmi funkciókkal kapcsolatos tevékenységek várnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a tanároknak sincs szabad idejük. Pedig a pedagógusnak fel kell készülnie a következő napi tanításra, ha nem akar lemaradni a kor követelményeitől, szakmailag és politikailag tovább kell képeznie magát; a szaktantárgyával kapcsolatos szakkönyveket, az irodalom szakosoknak szépirodalmi műveket is olvasniuk kell; böngészniük kell a szaklapokat; ha az alkotó típusú pedagógusok közé tartoznak, tankönyvek és szakcikkek írásával, esetleg kutatómunkával kell (kellene!) foglalkozniuk. Ezen felül magánéletük, családjuk és egészségük is van. A tanárok túlterheltsége is közismert tény, tehermentesítésükkel ez ideig azonban alig törődött valaki is. Ezt a gondot egyszer s mindenkorra meg kell oldani! Elvégre mindenkinek joga van szabad időre, hajszamentes életre, az egészségével, családjával való törődésre. S még a különféle rendezvényeket (előadások, bemutató órák stb.) nem is említettem, amelyeken a pedagógusoknak nem egy esetben a szabad idejük rovására kell részt venniük. Mint nyelvtanár, szeretném kifejteni véleményemet a középiskolák nyelvoktatásáról is. Az idegen nyelvek oktatása - sajnos - n ^m éri el a kívánt színvonalat. Módszertani szempontból a múlt századi latin és német nyelvoktatás szintjén van ma is. Ez a nyelvoktatás mellőzi a gyakorlatiasság követelményeit, nyelvi paradigmák, ragozások, nyelvtani szabályok bemagpltatására támaszkodik, tehát korszerű és igazi nyelv- oktatás helyett filológiával (nyelvtudománynyal), ilyen ismeretek tanításával foglalkozik. Nyelvoktatásunk szinte teljesen mellőzi az egész világon elterjedt és legkorszerűbbnek minősített kommunikációs elmélet szerinti tanítást. E módszer a Ne a nyelvről, hanem a nyelvet tanítsuk! jelmondat szellemében a nyelv kommunikatív funkcióját helyezi előtérbe. Ennek az elméletnek a mellőzése miatt diákok nyelvtani paradigmákat és szabályokat tanulnak (a nyelvről!), hosz- szú és érdektelen olvasmányokat olvasnak és elemeznek, amelyeknek legtöbbje nem kiinduló szöveg valamely nyelvtani jelenség bemutatásához, s gyakorlati hasznú és jelentőségű társalgásra sem ad alkalmat, ami lehetővé tenné a nyelv kommunikatív funkciójának érvényesítését, magyarán: az adott nyelven való aktív, folyékony társalgást. Ez a nem kielégítő színvonalú nyelvi tankönyvek következménye is. Szinte érthetetlen, hogy a tanmenetek tananyagként tüntetnek fel egyes izolált (a nyelvtan szabályos és dialektikusán összefüggő rendszeréből is kiragadott) jelenségeket. Ezek bemutatásában a tankönyvek igen „modernek“: egy-két példamondatban (ez lenne a gyakorlati jelleg?) demonstrálják minden magyarázat nélkül az adott nyelvtani jelenségeket, majd közük a paradigmákat, ragozásokat stb. Hát miért nem lehet ezeket a nyelvi jelenségeket használható (!), a nyelvi kommunikáció szempontjából megfelelő szövegekbe beépíteni? Hogy a diákok láthassák: a nyelvtan a nyelvtanulásnak csupán egyik fontos eszköze, amely a szókinccsel párosulva lehetővé teszi az értelmes és folyékony társalgást. Vagy a nyelvi tankönyvek szerzői lehetetlennek tartják, hogy olyan kiinduló szövegeket állítsanak össze, amelyek hármas funkciót szolgálnak: a nyelvtan, a társalgás és az országismeret korszerű és hatékony oktatását egyidejűleg? T ovábbi, szintén megoldásra váró probléma a zavaró körülmények megszüntetése, amelyek hátráltatják vagy lehetetlenné^ teszik az oktató-nevelő munkát. A zavaró körülmények megszüntetését évről évre ígérgetik az illetékes szervek, mind a mai napig azonban nem történt semmi ezen a téren. A pedagógus-továbbképző intézet, a pedagógiai kutatóintézet, a különféle tömegszervezetek bármikor kivonják a pedagógust a munkahelyéről, s ez sajnos olyan gyakran előfordul, hogy a többi tényezővel együtt (pl. a diákok társadalmi munkája, termelési gyakorlat, honvédelmi és úszótanfolyam, sítanfolyam stb.) hetekkel lerövidítik a tanévet, amelynek minden tanítási órájára nagy szükség van, ha a tanmenetben előírt tananyagot tisztességesen át akarjuk venni. Ha ehhez hozzáadjuk a helyi és járási szervek által rendezett szemináriumokat, előadásokat stb., amelyeken számos pedagógusnak részt kell vennie, akkor ez tanévenként több tucatnyi tanítási óra elvesztését jelenti, ennek pedig elsősorban a diákok látják kárát. Ez is olyan gond, amelyet a pedagógusok önmaguk nem, csakis a felsőbb szervek segítségével tudnak megoldani. Fentebb a pedagógusok túlterheléséről szólva nem említettem egy további lényeges mozzanatot. Ez elsősorban a nyelv- és a matematikatanárokat érinti. Évekkel ezelőtt ezek a tanárok különbözeti fizetést kaptak a diákok írásbeli munkáinak, iskolai és házi dolgozatainak javításáért, mégpedig olyan arányban, ahány osztályban kellett ezt a többletmunkát végezniük. Ez a külön díjazás indokolt volt, hiszen ez a munka időigényes. Jó ideje ezért a munkáért már nem jár díjazás, pedig jól jönne, tekintve a pedagógusok közismerten alacsony fizetését. A felső szervek kifogástalan, hatékony és sokoldalú munkát követelnek meg a pedagógusoktól, részt kell vállalniuk a társadalmi tisztségekből, szinte mindenkinek rendelkezésére kell állniuk, s munkájukért aránytalanul kis fizetést kapnak. Ez is egyik oka, hogy manapság a pedagógushivatás nem tartozik a vonzó pályák közé, különösen nem az a fiatal férfiak számára. Csupán hivatástudatból nem lehet megélni. Ezért szükséges, hogy a pedagógusok fizetését - munkájuk társadalmi jelentőségének megfelelően - mielőbb emeljék. Ne feledjük, a minőségi munka a pedagógusok körében is az • anyagi érdekeltség függvénye. B efejezésül egy nem kevésbé fontos kérdésről szeretném elmondani a véleményemet. Az utóbbi hónapokban felvetődött a kérdés, hogy az iskolák igazgatóit továbbra is a régi módon nevezzék-e ki, vagy egy-egy tantestület válasszon magának igazgatót. Nos, egyik módnak sem vagyok a híve. Én pályázat kiírását tartanám helyesnek az igazgatói helyek betöltésére. A pályázóknak két alapvető feltételt kellene teljesíteniük: 1. legyen képesítésük az adott iskolatípusra, 2. legalább 10 éves gyakorlatuk legyen a kérdéses iskolatípuson. A kinevezés csupán öt évre szólna, ebből egy év próbaidő lenne. A jól bevált igazgatóknak meg kellene adni a lehetőséget, hogy egy további ötéves időszakot is megpályázzanak, de többet nem, hogy az igazgatói munkába más, rátermett pedagógusok is bekapcsolódhassanak. Úgy gondolom, a felvetett kérdések a pedagógustársadalom előtt ismertek. Célom az volt, hogy a javítás szándékától vezettetve felhívjam rájuk részben az illetékesek, részben a közvélemény figyelmét. SÁGI TÓTH TIBOR (ÖSTK-felvétel) 1989. VII. 21. MffiUftmiiDi iaaiiB Egy gyakorló pedagógus észrevételei
