Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 50. szám
Nem a szocializmus agóniája, hanem újjáéledése ■ ■ Hogyan tekintenek a Szovjetunióban a kelet-európai országokban zajló forradalmi változásokra? - napjainkban gyakran teszik fel a kérdést. Kimerítő választ ad erre Jevgenyij Ambarcumov politológus írása, amelyet a Moszkovszkije novosztyi közölt. A szocializmus agóniája - sok nyugati hírmagyarázó így minősíti azokat a viharos, valóban gyökeres változásokat, amelyek az utóbbi hónapokban, hetekben az NDK-ban, Lengyelországban és Magyarországon zajlanak. (Tegyük hozzá, ma már hazánkban, Csehszlovákiában is - a szerk. megjegyzése). Mindezek kapcsán felvetődik a kérdés, a Szovjetunió miért nem avatkozik (illetve beavatkozik-e) a vele szomszédos, szövetséges országok belügyeibe, az átalakítás folyamatába? S hogy azokhoz az erőkhöz, amelyek ezekben az országokban hatalomra kerültek, átvették a vezetést, vajon teljesen lojális-e a viszonya? Ezek az erők, konstatálta nemrég Eduard Sevardnadze „azért jöttek, mert a nép kívánta őket. És ezek az országok számunka nem szűnnek meg sem szocialista, sem szövetséges, sem baráti országok lenni“. T öbbek között arról van szó, hogy nem a szocializmus vívja haláltusáját, hanem annak totalitárius, sztálini fajtája és a Szovjetunióban az átalakításért küzdő erők, amelyeknek a szocializmus demokratikus modelljének megteremtése a céljuk, végső soron érdekeltek abban, hogy a sztálinizmust végképp kiirtsa a forradalom, mégha érthetően ez bonyolult problémák folyamata során történik is. Igen, a forradalom, mert itt nem a szocializmus tökéletesítéséről van szó, hanem gyökeres újjászületéséről. Pontosabban fogalmazva arról, hogy valódi szocializmust teremtsünk, olyat, amelyben megvalósul Marx társadalmi alapkoncepciója. Azé a társadalomé, amelyben a társadalom minden egyes tagjának szabad fejlődése a feltétele az egész nép szabad fejlődésének. Ez idáig az állam fejlesztése volt az elsődleges cél, amelynek alárendeltje volt az egész társadalom, s amelyben az embert a fejlődés eszközévé és tárgyává degradálták. A mostani változások forradalmi- sága abban is rejlik, hogy nem egy eszményi társadalmat akarunk létrehozni, ami alapjában véve utópia, s hogy figyelmünket a mai és a holnapi életünk, az emberek mindennapi életének jobbítására fordítjuk. Céljainknak ez az alapvető megváltozása a második világháború óta valóban a legfontosabb esemény a szocializmust építő országokban, ebben egyetérthetünk a nyugati kommentátorokkal. Azonban ez semmilyen esetben sem jelenti a szocializmus végét, hanem ellenkezőleg - a kezdetét, pontosabban annak a szocializmusnak az újjászületését, amelyet a sztálini önkény ellenforradalma megszakított. Mert ha némely keleteurópai országban a vezetést a nem kommunista erők veszik is kezükbe, ez még nem jelenti azt, hogy elutasítják vagy elvetik a szocialista ideálokat, mint alapvető értékeket. Amikor lemondanak a szocializmusról, annak sztálini, adminisztratív modelljéről mondanak le. Nem kell elhallgatnunk azt sem, hogy Lengyel- ország és Magyarország - és lehetséges, hogy más szocialista országok is - átélik majd a negyvenes években tapasztalt kezdeti fejlődés nem éppen kellemes megismétlődését és a „szabad kapitalizmus“ illúzióját is. A krízist megelőző pozitív eredmények azonban már élnek a tömegek emlékezetében és az emberek nem szívesen mondanának le ezekről az emlékekről. Mindezek felett azonban a lényeg, hogy a szocializmus eszméje nem szűnt meg hódítani, ezt bizonyítja a világban tapasztalható fejlődés, nemcsak a szocialista országokat értve ezalatt. Ezért nyugodtan fogadjuk a baráti országokban történő forradalmi változásokat és derűlátással nézünk a jövőbe. E változások lényege gazdasági szempontból abban rejlik, hogy meg kell szűnnie az állammonopóliumnak és a kicsinyes sza- bályozgatásoknak, s létre kell hozni a tulajdonformák és a gazdasági tevékenység sokrétűségét. Ide tartoznak a szövetkezeti tulajdon és a bérleti viszonyok, valamint a külföldi tőke bevonása a gazdasági életbe, továbbá a magánvállalkozási formák. Számítások szerint az elkövetkező években a reformországokban a nem állami tulajdon lesz a jellemző a gazdaságok egynegyed, sőt egyharmad részére, habár - és itt van a különbség a kapitalista és a kelet-európai országok között - továbbra is az állami tulajdon marad a döntő. A többi tulajdonforma elterjedését majd azok hatékonysága határozza meg, vagyis hogy amit nem tudott gazdaságossá tenni az állam, hogyan teheti másféle tulajdonforma hatékonnyá, gazdaságossá. Természetesen az állam is megőrzi pozícióit ott, ahol ez a társadalom részére előnyös. Az átmenet az állami elosztás rendszeréről - amely, mint a történelmi tapasztalatok bizonyítják, csak néhány szélsőséges helyzetben volt előnyös - a normális piaci kapcsolatokra nem lehet sem gyors, sem egyszerű. Az új, feszültebb, alapjában véve normálisabb munkabeosztáshoz való alkalmazkodás nehézségei kísérik. Ott könnyebb az átmenet megvalósítása, ahol az állammonopóliumként működő szocializmus nem taposta le az egyéni kezdeményezés és a magántulajdon minden hajtását. így van ez például az NDK-ban, még ha az eddigi vezetés igyekezett is a háttérben tartani gazdasága többszektoros megoldásait, s a magán-, illetve szövetkezeti tulajdon eredményeit a szolgáltatások több ágazatában. A Szovjetunióban, ahol az önálló gazdálkodás képviselőit, köztük a parasztságot Sztálin már hatvan évvel ezelőtt likvidálta, ez az átmenet rendkívül nehéz. Bonyolítja a magántulajdon ideológiai tiltása, habár az egyéni, kisegítő gazdálkodás és a szövetkezeti tulajdon néhány formája alapjában véve megmaradt. Szociális szempontból az átmenetet az jelenti, hogy a sokszor értelmetlen munka, az anyaggal és az eszközökkel való nagymértékű pazarlás (jusson eszünkbe a sok befejezetlen építkezés) helyett ésszerű és céltudatos munkát kell végezni, amelyben a társadalmi hasznosság a piacon, a fogyasztó által igazolódik, s nem az állami raktárakban. Átmenetet jelent ez az egyenlősditől az egyéni kezdeményezéshez is, az alkotó munkához, a szociális egyformaságtól a szociális sokarcúságig. Igaz, mindez magával hozza a növekvő munkanélküliség reális veszélyét is, s azt a lehetőséget, hogy akár egész szociális csoportok élhetnek majd a nyomor határán. De ezeket a jelenségeket legalább nem fogják eltitkolni, ahogyan ez idáig eltitkolták például nálunk, a Szovjetunióban. Ezért azok a kelet-európai országok, amelyek lemondanak a szociális élősködés demoralizáló rendszeréről, kialakítják a szociális védelem aktív politikáját, s ezzel megakadályozzák az aránytalanul nagy, szembetűnő különbségek kialakítását a bevételekben és az életszínvonalban. A kelet-európai országok politikai életében végbemenő változások szempontjából meghatározó az átmenet az egyetlen párt monopóliumától a pluralizmushoz, a többpártrendszerhez. Ez a változás optimizmust ébreszt, mert a kommunista párt kivételezett, vezető szerepe sokszor saját lejáratását is jelentette, a belső, a pártdemokrácia és saját tagjai jogainak sárba tiprását. M íg a Szovjetunióban, Jugoszláviában és néhány más országban a politikai pluralizmus egyetlen párt rendszerén belül fejlődik, addig Lengyelországban és Magyarországon (tegyük hozzá, most már nálunk is - a szerk. megjegyzése) a koalíciós kormány létrehozásában valósul meg. Ez a módszer, amely az eredménytelen konfliktusok időszakát felváltotta, konstruktív párbeszédet és a koalíciós pártok együttműködését eredményezte. Minden felsorolt változás pozitívan értékelhető, már csak azért is, mert Kelet-Európa országaiban alapjában véve ez visszatérést jelent ahhoz, amit Lenin 1917 augusztusában és szeptemberében kidolgozott, hogy a forradalom fejlődésének demokratikus, békés útjához vagy a szocialista orientációjú koalíciós pártok vezetésével, vagy váltakozva, hol az egyik, hol a másik ilyen párt vezetésével is el lehet jutni. De visszatérés ez a háború utáni első évekhez is, amikor éppen hogy csak működni kezdtek a valóban demokratikus és valóban koalíciós kormányok, s nagyon rövid idő múlva Sztálin keményen véget vetett tevékenységüknek boszorkánypereivel idehaza éppúgy, mint a többi országokban. A pluralizmus a kulturális-eszmei szférában is tért hódít, ahol az eleddig kívánt egysíkú gondolkodást a gondolkodás sokszínűsége váltja fel, amely mindig is létezett, csak nem nyilvánulhatott meg, mivel üldözték, elnyomták. A különböző nézetekkel szembeni tolerancia, az, hogy a kioktató, fenyegető monológot felváltja a párbeszéd, a viták intézményesítése, a kompromisszumok hatékonyságát bizonyítja és újjáélesztik a nemzeti kultúrák egész szépségét, amelyet ez idáig szétforgácsolt az egyeduralom osztály- szempontúsága. Létrejön, kialakul az össznemzeti összefogás a népi, nemzeti kultúrák újjászületése érdekében. Nem véletlenül tanácsolta a költő, hogy a győzelmet nem szabad elszakítani a vereségtől. A marxizmus átmeneti visszavonulásából meríti ma a szocialista közösség az erőt, hogy pirruszi győzelmet arasson az eddigi egyeduralmi (különben, csak látszólag egyeduralmi) hatalmi rendszer felett. A múltban elnyomott nemzeti kulturális hagyományok és a történelmi emlékezet törvényszerű és igazságos rehabilitációja azonban a nacionalista felsőbbrendűség és gyűlölet hullámát is kiválthatja. Ez komoly veszély mind a Szovjetunióban, mind a kelet-európai országokban. Minden nemzetnek, ahogyan Lenin is mondta, elsősorban saját nacionalizmusa ellen kell felvennie a harcot, főként a nagyhatalmi nacionalizmus ellen. M egkíserenem feltárni azokat az általános irányzatokat, amelyek némelyik szocialista országban már nyíltan érvényesülnek, másutt pedig még csak rejtetten fejlődnek. A szocializmus forradalmi átalakítása visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen. Felelőtlenség lenne, ha ebben a távlatban nem vennénk észre azt a válságot, amelyet ma a reformok útjára lépő országok átélnek. Ennek a gyökerei azonban nem a reformokból vagy magából a szocializmusból erednek, hanem a szocializmus téves értelmezéséből, s az ennek alapján alkalmazott gyakorlatból. Életbevágóan fontos, hogy ezek a szocialista országok, a lakosság és a reformerők segítséget kapjanak. A forradalmi átalakítás útjára lépett kelet-európai országok törekvésiét, hogy gazdasági fejlődésükhöz nyugati hiteleket és forrásokat keressenek ezért természetesnek tartjuk. A szocializmus újjáélesztését választó országoknak azonban nemcsak sürgős pénzügyi és áruinjekciókra van szükségük (habár ez is fontos), hanem elsősorban olyan átgondolt stratégiára, amely meghatározza, hogyan lehet a korszerű technológiák alkalmazásával, közös vállalatok létrehozásával stb. a világ fejlődésének élvonalába kerülni. Szinte már hallom némely nyugati konzervatív szakértő - a többség nem ilyen! - és a szocializmus keleteurópai kérlelhetetlen ellenzőinek véleményét: az ilyen segítség veszélyes, mivel így a Nyugat saját ellenségeit táplálja! De kérem szépen, még mindig nem elég világos, hogy az új politikai gondolkodás a kölcsönösségre, az egységre, a világméretekben értelmezett együttműködésre és segítségre, s nem az osztályharcra épül? És hogy ez így lesz ezentúl mindig?... Keletnek és Nyugatnak tudatosítania kell, hogy egyszer s mindenkorra végétért a Brezsnyev-doktrína az afganisztáni típusú háborúkkall Érthetően nehéz megválni a nagyhatalmi gondolkodástól, az erőfölény társadalmi pszichológiájától. Időbe telik, amíg mindenki megérti és elfogadja nálunk éppúgy, mint Nyugaton. De törekvéseink tisztességében senki sem kételkedhet. Az új politikai gondolkodás azt is jelenti, hogy Európa katonai erőit korlátozni fogják, úgy, hogy ezek védelmi jellegűek legyenek, s a reformfolyamatoknak köszönhetően változik a Varsói Szerződés jellege is. Azzal párhuzamosan, hogy fokozatosan más lesz eszmei-politikai küldetése, nem jelent már veszélyt sem a külső világ, sem a belső fejlődés számára. Igaz, a Szovjetunió geopolitikai érdeke továbbra is objektív tényező marad, természetesen mai, nem ún. „tábor“ formájában, s könnyelműség lenne ezt semmibe venni. Feltételezésem szerint a katonai tömbök leépítésére kerül majd sor, ha ugyanaz végbemegy a NATO-ban is. Úgy is mondhatjuk, hogy várható a „blokkstruktúrák'' párhuzamos, szimmetrikus felbomlása a közös Európai Házban, amelyből eltűnnek a fölösleges falak. E zért véleményem szerint nem kell lemondanunk a párbeszédről az egyes kelet-európai országok lehetséges semlegességét illetően, de nincs okunk arra, hogy siettessük szövetségesi státusuk változását. Hiszen szövetségesként ezek az országok az új helyzetben semmit sem veszítenek, semmit sem kockáztatnak, míg ha lemondanának erről a szövetségről, az Európa destabilizációját idézhetné elő. Nem véletlen, hogy ma Zbigniew Brzezinski igyekszik meggyőzni a lengyeleket, hogy jelenlétük a Varsói Szerződésben pozitív tényező. Azok a szándékok, amelyek szeretnék a Szovjetuniót leválasztani Európáról (néhány kelet-európai szélsőséges szándéka ez), beláthatatlan következményekkel járhatnának. A megfontolt nyugati politikusok kategorikusan elutasítják ezt. A szocializmus megújítása olyan közös összefogást igénylő folyamat, amely újra visszakapcsol bennünket a világcivilizáció nagy áramkörébe. És ez, éppen ennek köszönhetőn valóban demokratikus, békés jellegűvé válik. Prága, 1989 november (A ŐSTK felvétele)
