Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 49. szám
H ajdanában volt egy szép magyar szó, amely hivatásomat meghatározta: „újdondász". Kazinczy Ferenc környezetében született, aki Karamzin kortársa volt. Nem tudom, hogy stílushíven miként hangozhatna e kifejezés oroszul, legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy amikor a magyar nyelvújítási mozgalom szervezője (Martinovics összeesküvésének résztvevőjeként hét esztendeig tartó várbörtönbüntetését töltötte), akkor Karamzin mégiscsak a cárral sétálgatott Carszkoje Szelő árnyas fái alatt, s olykor kegyvesztett lett, az mégsem a mai Brno szörnyű Spielbergjének vak, vizes pincéjét jelentette. Kazinczy nemzedéke azonban - tőle egyáltalán nem függetlenül - a suméroknál kereste a magyarok elődjeit, s még Árpád apánkat is honfitársunknak nevezte ki, amíg Karamzin az orosz birodalom megrázóan hiteles (az akkori tudomány mértékeivel mérve) történetét örökíti meg. Natan Ejdelmantól, Jurij Lotmantól tudhatóan ugyancsak sok mindent kockáztatva... Ez a párhuzam azért említésre méltó, mert számomra legalább világosan jelzi a két szellemi élet belső fejlődési irányainak eltérését. Persze, tudom én, hogy Karamzin ugyancsak „újdondász" volt, az orosz utazó levelei nyugatról nem csekély mértékben előzményei a legkegyelmesebb megbízásból készült históriának, mégis az a tény, hogy számunkra a világban való tájékozódás és nem önnön múltunkban való eligazodás jelentette a realizmust. Közben megújítottuk nyelvünket, közben heroikus küzdelmet folytattunk nyelvünk egyszerű megmaradásáért, s kitalálták azt a szót, hogy „újdondász". Az újságírót jelenti, aki hírt, újdonságot jelent a világ dolgairól. Olyan íróembert, aki azért követi nyomon a történéseket, hogy jelentsen róluk a társadalom okulására... Szóval újságíró volnék, immáron több mint három évtizede, soha nem voltam sem irodalomtörténész, sem kritikus, illetve a szovjet és az orosz irodalommal foglalkozván soha nem éreztem magam másnak, mint hírek, információk közvetítőjének. Még akkor sem, amikor a jó emlékezetű Elbert János kollégámmal azt az 1600 oldalas antológiát szerkesztettük - idestova ennek is húsz éve már -, amely Klasszikus orosz költők címmel látott napvilágot, s amely az orosz népi költészettől egészen Tvardovsz- kijig mutatta be először magyarul az orosz költészet teljes kincsesházát. Hiszen mi - szerkesztés közben - legfeljebb tanultuk az orosz költészet fejlődésrajzát, és arról tettünk jelentést (riportot állítottunk össze, ha tetszik, a riport szó eredeti, angol jelentésére gondolva), amit szerkesztői munkánk közben elsajátíthattunk. ... Egyébként Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij egyszer nagyon megharagudott rám, egy félreértés, vagy talán szándékos intrika következményeként. Ideírom ezt az 1967-es, ma már anekdotába illő tragikomikus históriát, igazán nem dicsekvésként, hogy a sors megadta nekem azt a szerencsét, hogy személyesen ismerhettem Alekszandr Trifonovicsot, hanem inkább olyan tanulságként, amelyből az olvasó könnyebben értheti a szituációmat, mint a bevezető fejtegetésből. 1967 nyarán Tvardovszkij számára egyszerűen megtiltották, hogy a külföldi sajtó számára nyilatkozzon, beleértve a tiltakozásba a szocialista országok sajtóját is. Én akkoriban az Élet és Irodalom tudósítójaként dolgoztam Moszkvában, Tvardovszkij pedig a Novij Mir főszerkesztőjeként mint fegyelmezett párttag, betartotta ezt az utasítást. Meg aztán nagyon csapkodott a villám a Novij Mir körül: őt, személyesen, nem merték igazán bírálni, de helyettese, Alekszandr Grigorje- vics Gyementyev ellen valóságos irtó hadjárat indult a nacionalista-sztálinista körök kezdeményezéséből, s Alekszandr Trifonovics pontosan értette, a végső cél - ő maga. Nem akart tehát olajat önteni a tűzre. Történt azonban, hogy véletlenül három magyar irodalmi lap főszerkesztője, véletlenül összefutott szállodai szobámban: Diószegi András a Kritikától, Dobos László az Irodalmi Szemlétől és Gáli Ernő a Korunktól. Mindhárman arra kértek, hogy vigyem el őket a Novij Mir szerkesztőségébe. Vlagyimir Laksint kértem: Fogadja őket, és ő szívesen beleegyezett a találkozóba, hiszen a szituáció számára ugyancsak érdekes lehetett (számunkra, sajnos, megszokott): három magyar főszerkesztő - három országból ... (Amennyire emlékszem, Szergej Zaligin, Alekszandr Marjamov és Vlagyimir Jakovlevics voltak jelen ezen a beszélgetésen.) Tvardovszkij dolgozószobájában ültünk le, s váltottunk különböző világmegváltó eszméket vagy három óra hosszat. A találkozóról, természetesen, beszámoltam az Élet és Irodalomban. Riportom ezekkel a szavakkal kezdődött. „Tvardovszkij dolgozószobájában találkoztunk...“ Valamely szervezet valamelyik magyarul rosszul tudó, vagy rosszindulatú tolmácsa azonban úgy interpretálta ezt a mondatot, mintha Tvardovszkij fogadott volna bennünket, s ezért a megfelelő helyen megintették, miért állítottam valótlant. A helyzet tisztázása után, magától értetődően, nem haragudott már. Hát ilyen az újdondász-sors. Mennyi, de mennyi önkéntelen tévedés áldozatai lehetünk, s ehhez még sokáig hozzá kellett számítanunk a véletlen (olykor szándékos) félreértések esélyét nemkülönben. Az újdondász pedig arról tud beszámolni a szovjet irodalom utolsó öt esztendejét, azaz a peresztrojka korszakát s közvetlen előzményeit figyelve, hogy - ennek a korszaknak nincsen igazán irodalma. Talán paradox állításnak tűnhet ez a kijelentés, hiszen a szovjet irodalmi folyóiratok régen voltak ennyire izgalmasak, hiszen mindany- nyian a bőség zavarával küszködünk, hiszen mindannyian napra készen felsorolhatjuk, hogy mit kellene elolvasnunk, mert szeretnénk szinkronban lenni az irodalom eseményeivel, disputáival. S akkor jelenti az újságíró, hogy a korszaknak nincsen irodalma? Igen. Az első ötéves tervnek hatalmas irodalma volt, s érdemes lenne mai szemmel utánaolvasni, hogy több mint fél évszázad távolából mi maradt meg azokból a riportregényekböl, riportversekből, amelyek villámgyorsan jelentették a hazának meg a világnak, hogy mekkorát változott a világ hónapok, legfeljebb egy-két év leforgása alatt a szovjetek földjén. A nagy honvédő háborúnak jelentős irodalma volt, amelyből pontosabban tudható meg, hogy mi történt a vaszilijtyorkinokkal a voloka- lamszki országúton és Sztálingrád futóárkaiban (V okopah Sztalingrada), az Élet és Sors (hogy Vaszilij Grosszman kifejezését használjam) rettenetes és hősi összefüggéseiben, mint akármely történelmi monográfiából. És a XX. kongresszusnak is volt irodalma. Az olvadás önmagában is irodalmat jelent, s bármit gondoljunk az idestova hatvanas évei felé ballagó írógenerációról- Jevtusenkótól Okudzsaváig -, s a korszakban résztvevő idősebbekről pedig semmiképpen sem megfeledkezve - azt el kell ismernünk, hogy az irodalom újra az élen járt. Olykor dadogva, olykor csak célozgatva, máskor a teljes igazságot is kimondva, híven tükrözte a kort, nagy reményeivel, heroikus elszántságával, messia- nisztikus küldetéstudatával, kudarcaival, ellentmondásaival. Személyes élmény: e korszak számomra az Emberi sorssal kezdődik. Solohov miniatűr remekével, amely- ha nem tévedek - a Pravda hasábjain látott napvilágot két folytatásban, s amely megrendítő egyszerűséggel mutatta be: a történelem középpontjában nem a hadvezérek, nem az istenek és félistenek, egyszerűbb szavakkal: a Sztálinok és a kissztá- linok állnak, hanem Szokolov. Tőle függ minden: az ó helytállásától, amelynek csúcspontja nem az, ahogyan a náci koncentrációs táborban, a haláltól sem megrettenve, állja az ivóversenyt a fasiszta tiszttel, hanem amiként magához fogad egy kisfiút- a jövőt. Fel sem tudnám sorolni, hogy mi mindent tartok fontosnak az utolsó öt esztendő irodalmi publikációiból... Vaszilij Grosszmant említsem? Csingiz Ajtmatov Vesztőhelyét? A lármás világsikert, Az Arbat gyermekeit? Soroljam a különbségeket és az eszmei egyezést a két Dugyincev-regény, az 1956 végén közzétett Nemcsak kenyérrel él az ember, illetve a Bjelije ogyezsdi között? Elmondhatnám azt is, hogy Anatolij Prisz- tavkin regénye, a Priletyela tucsko zolotaja mennyire megrendítő olvasmány nekünk, magyaroknak. Hogyne értenénk Prisztav- kint? Elmondhatom még, hogy az olyan sorsok, mint Granyin hőséé, a Bölényé ugyancsak ismerősen a közelmúlt magyar históriájából, tehát ezt a könyvet is úgy olvastuk, úgy olvastam, így is tettem jelentést erről a magyar közönségnek, mint nagyon közeli sorstörténetröl. Természetesen ezek a könyvek - és sok más, itt, hely hiánya okán fel nem sorolt társuk - rendkívül fontosak. A szocialista világban, amely szembe kíván nézni, őszintén és a teljes, az osztatlan igazság nevében múltjával - kötelező olvasmányok. Én azzal az erkölcsi feszültséggel olvastam ezeket a műveket, amelyet az ember akkor érez, amikor valami nagy számadásra készül. Amikor el kell számolni a múlttal, hogy felkészülhessünk a jövendőre. Magyarországon manapság - sajnos - divat a múlttal való feszámolás. Véleményem szerint a múlttal mindannyiuknak el kell számolni. Korántsem csupán morális és szocialista elkötelezettségünk okán. Természetesen, ha azt akarjuk, s mindannyian azt szeretnénk, hogy a szocializmus világa megújuljon, akkor az ábrázatunkat eltorzító hegek, sebhelyek eredetéről is be kell számolnunk. S nyíltan, önmagunktól sem félve kell beval- lanunk, hogy melyik az a sebhely, melyet az ellenséggel vívott harcban kaptunk, s mit szenvedtünk el önmagunktól. Nehogy félreértés essék: semmiféle közösséget nem vállalok, nem vállalhatunk Berija hajdani „hőseivel", a többes szám mégis jogosult, mert az áldozatok millióinál ugyanaz a hit élt, amelynek nevében meg kellett halniuk. És morális kötelességünk annak kimondása, hogy a vakhit, a fanatizmus - idegen a szocializmus, a marxista értelmezésű szocializmus eszményeitől és gyakorlatától. Olyan irodalmi lapokat is kézbe kell vennem, amelyekről öt évvel ezelőtt soha nem gondoltam volna, hogy lapjain egyáltalán olvasnivalót találhatok. Nem kétséges, hogy a történelmi önismeret, a pontos identitástudat - része a mának, mi több: elengedhetetlen feladata minden, jövőért felelős tervezésnek. Persze, a múlttal való szembenézés elsőrendűen a történelem tudományának feladata. A történelem tudományát segíti és kell, hogy segítse a publicisztika. Egyelőre azonban úgy tetszik, hogy mind a tudomány, mind a publicisztika feladatkörét - az irodalom veszi át. Csupán emlékeztetek a hiánylistára: Nyi- kolaj Buharin tragédiáját egy amerikai történész oroszra fordított könyvéből és özvegyének, Larinának a Znamjában közzétett emlékezéseiből ismerhetjük. Az Arbat gyermekei, vagy Az új kinevezés (Novoje naz- nacsenyije), vagy A második nap (V vtoroj gyeny) valóban akkora szenzációt jelentene, ha Joszif Visszarionovics Sztálin tudományosan kidolgozott, s kultikus, illetve an- tikultikus életrajzait ismernénk? Igazán egy újdondász lehet az utolsó, aki alábecsüli a publicisztikát. Akár önálló műfajként, akár az irodalom részeként. Kivált a magyar irodalom világában, ahol a szépirodalom és az újságírás - hagyományosan - ikertestvérekként szerepeltek, hiszen a magyar klasszikusok, Petőfi Sándortól Ady Endréig nem .irodalmi folyóiratokat szerkesztettek, mint orosz kortársaik, hanem napilapot írtak. Rój Medvegyev és Dmitrij Volkogonov Sztálin-könyvei publicisztikai írások. Nagy apparátussal, sok kutatással írott publicisztikai alkotások. Nélkülözhetetlen olvasmányok, de nem pótolják a tudományos munkát. Azt hiszem, nem is ilyen céllal készültek. Jellemzőnek tartom azt a külföldi reagálást, amely Mihail Satrov Tovább, továbbiénak visszhangjaként látott napvilágot, s amely nem e színmű dramaturgi erényeit méltatta, nem történetiségének hitelességét mérlegelte, hanem csupán csak azt a névsort számlálta elő, hogy ki mindenkinek a neve hangzik el előszóra szovjet színpadon, a szovjet nyilvánosság előtt. Felbecsülhetetlen érdem ez is, de vajon irodalmi érdem, vagy morális tett? Végül is tagadóan kell válaszolnom arra a kérdésre, hogy a nyolcvanas évek második felének szovjet társadalma megismerhető-e a szovjet irodalomból. A szovjet irodalmi folyóiratok nélkülözhetetlen doku- - mentumok lesznek, mert a szovjet társadalom értelmiségi rétegeinek komoly önvizsgálatáról, önkínozó harcairól számolnak be. A szovjet publicisztika virágkorát éli. A szépirodalmat is meghódította. Egy forrásban, folytonos átalakulásban élő társadalom szellemi életében nem is lehet másként, minthogy a publicisztika központi szerepet vállaljon. De nem vállalhatja át az irodalom szerepét. Talán arról lenne szó, hogy korábban az irodalom annyi szerepet vállalt át a szellemi élet más szféráiból, hogy kifáradt volna? Valóban, a szovjet irodalom történetében megannyi példát találhatunk arra, hogy a forradalom és a polgárháború megörökítése előbb történt meg versekben, drámákban, prózában, mint történettudományi művekben, hogy a szovjet filozófia - most nem a hivatalos imamalom-darálásra gondolok- ugyancsak bemenekült az irodalom védőszárnyai alá. S persze, sokszor történt meg, hogy valóságos közgazdasági problémákat előbb lehetett kimondani az irodalom nyelvén (lásd: Valentyin Ovecskin), mintsem a szaktudomány, vagy isten ments a politika rendszerében. Meg aztán túlságosan gyakran hangzott el az a társadalmi-politikai igény az irodalommal szemben, hogy tükrözze kora társadalmát, juttassa be napjainkat. Az ilyen igények hirdetői rendszerint nem sokban különböztek Joszif Visszarionovics Sztálintól, aki - mint monstanában- olvasom, először előírta, hogy ki legyen benne Az Aranycsillag lovagjában, majd a regényből készült filmből vélte megismer- hetőnek a szovjet kolhozok állapotát, s ennek megfelelő intézkedéseket hozott. A ma szovjet szellemi élete sok mindenre koncentrál. Például a múlt fehér foltjainak megismerésére. Például a szovjet gazdaság súlyos betegségeinek gyógyítására. Például a környezetvédelem nemkülönben nehéz gondjainak megoldására. Például a nemzeti öntudat pontos meghatározására. Például a társadalom morális helyzetének megmutatására. Megannyi fontos lecke, amelyeknek megoldása nélkül a további fejlődés feltételeit nem láthatjuk biztosítottnak. És az irodalom? Honnan ismerjük majd meg, hogy miként élt a szovjet ember, a szovjet társadalom ezekben az években? Megismerve a múlt fehér foltjait, átélve a gazdaság súlyos betegségeit, a környezetvédelem elhanyagolásának áldozataként, a nemzeti öntudat zavaraival küszködve, önmaga morális helyzetének megszilárdítására törve... És a jövőbe nézve. Nem a „szocreál" plakátok kemény arcélű idealizált munkásalakját hiányolom, aki töretlen bizalommal tekint a felkelő nap sugarai felé. Én azt a kínlódó-küszködő, örömeiben és bánataiban vergődő embert és közösséget szeretném látni az irodalomban is, akik illetve amelyek publicisztikából, az újságokból és saját tapasztalataimból ismerek. Ha fellapozom Jurij Trifonov úgynevezett városi elbeszéléseit, nagyjából megtudhatom, miként élt a brezsnyevi korszak moszkvai embere. Hogyan cserélt lakást, miként találkozott titkon lopott percekre a szeretőjével, kitől kért kölcsön néhány rubelt, ha megszorult, mit olvasott, hogyan váltott repülőgépjegyet... Ha belelapozok a Mester és Margaritába, tudom, hogy merre volt az a Torgszin-bolt, amelyben a Párizsból kapott csekkeken, feltehetően, maga az író is vásárolhatott, ha ritkán is. Ha belenézek a Tizenkét székbe, egészen pontos elképzelésem van, hogy a realitásban miként működhetett Osztap Bender. És ma nincsenek Osztap Benderek? Nem hi- hetem, hiszen nincsen nap, hogy valamely lap valamelyik mai Osztap Bendert le ne leplezné. Az újdodász arra vágyik, hogy beszámolhasson végre a ma regényeiről. Beszámolhasson végre a peresztrojka írónemzedé- kéröl. Egyelőre ugyanis a XX. i kongresszus nemzedékét ismeri. Persze, tud arról, hogy írók azután is jelentkeztek. írók - hangsúlyozom, s ugyancsak hangsúlyosan kérdezem: hol a nemzedék? Hol van az a csapat, amely a peresztrojka elkötelezettjeként, akár elődeivel vitázva, új esztétikai értékeket jelent? Alekszandr Szolzsenyicin bizonyára nem vállalná a minősítést, hogy ö a XX. kongresszus fiai közé tartozik. Pedig odatartozik. Ugyanúgy, ahogyan Csingiz Ajtmatov, Valentyin Raszputyin, Vaszilij Akszjonov, Vaszilij Belov, Vlagyimir Vojnovics, Vaszil Bi- kov, Szergej Zaligin, Grigorij Baklanov és Jurij Bondarev. Az is bizonyos, hogy utánuk nem lehet ugyanúgy prózát írni, mint előttük. Nemcsak mondandójuk felelt meg a hatvanas-hetvenes éveknek, hanem új stílust is teremtettek. Bondarev két kisregénye, a Csend és a Ketten alapján akár a hatvanas évek Moszkvájának térképét is felrajzolhatnám... Megismétlem: a nyolcvanas évek második felének térképét is szeretném megrajzolni. Primitív lenne az igény? De hát mi másra való az irodalom, hogy megismerhessük belőle önmagunkat. Rádöbbenjünk létünkre, így gondolkozni kényszerüljünk létünk értelméről. Lássuk meg lelkünket, hogy nehogy elfeledkezzünk emberi létünk értelméről. Nem hiszem, hogy szigorú lenne a kép, melyet felrajzoltam. Mert azt nem tagadom, hogy a szovjet irodalom érdekes lenne, hiszen nagyon régen volt ennyire érdekes, szívszorítóan izgalmas az élete, mint napjainkban. Csak már a műveket is szeretném olvasni. Az irodalom életét már többé-ke- vésbé ismerem. A társadalom életét is szeretném megtudni ebből az irodalomból - az irodalom eszközeivel. E. FEHÉR PÁL Bv^ji^/' '•''■//)/»'x' 'ty'tt W* ''■ V') ''■*'&'?&'''% 'Vy' ’'■ ’’ •'■'*5jP ■■>''■■'/ í 5J|p