Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 49. szám
A djakartaiak gyakran hasonlítják az újvárosi Merdeka teret a manilai Luna- parkhoz. Az összehasonlítás azonban kissé sántít. A Lunapark a tengerparton húzódik, s nem a város központjában terül el. A Merdeka téri park közepén ég felé tör ugyan a Nemzeti Emlékmű - egy magas torony az aranyozott obeliszkkel, amely felcsapó lángnyelvekre emlékeztet, esténként pedig fényszórókkal világítják meg, és a város bármely pontjáról láthatók az aranyfénnyel ragyogó „lángok“. A Merdeka tér a Lunaparktól eltérően mégsem vált a lakosság kedvelt sétáló és szórakozó helyévé. Csak a jelentősebb nemzeti ünnepek alkalmával keresik föl tömegesen az emberek, mert a park este nincs kellően kivilágítva, az ápolatlan gyepet fölverte a gaz, az utak szemetesek és a sötétebb zugokat illemhelynek használják. Ezért, ha arra sétálsz, jó, ha ügyelsz arra, hová lépsz. Továbbá, Djakartában a parknak rossz híre van. Közönséges bűntanya. Ha leszáll az alkony, megjelennek az éjjeli pillangók: az utcalányok, a kétes hírű intézmények masszírozónői, az iparengedéllyel rendelkező prostituáltak - szóval azok, akiket itt egyszerűen Merdeka téri lányoknak neveznek. A park letaposott pázsitján nagyon olcsón árulják a szerelmet. Egyszer Djakartába kellett utaznom, hogy az erdőgazdaság készítményeire szerződést kössünk, amely előnyös és jelentős hasznot hozó üzlettel kecsegtetett. Keményen dolgoztam, két hétig gondolni sem volt időm másra. Végül kisült, hogy egy egész szabad hetem lesz; ennyit kell várni az elkészített papírok aláírására. Kezdetben örültem is a váratlan szabadságnak. Reggel golfoztam, napközben a medencében úszkáltam, ebéd után jókat aludtam, s este elmentem az éjjeli klubba. Nem először vagyok Djakartában, s néhány telefonbeszélgetést is le kellett volna bonyolítanom. Néhányszor megkísértettem a szerencsét, de sikertelenül, pedig sokat költöttem a próbálkozásokra. Igyekeztem elfoglalni magam, a napok mégis egyre lassabban teltek, s egyre nyomottabbá vált a kedélyállapotom. Egy este, a kései kiadós vacsora után, unalmamban elhatároztam, elmegyek sétálni a Merdeka parkba. Száraz éjszaka volt, és kellemes, hűvös szellő lengedezett. Alaposan kiléptem, rá sem hederítettem a tolakodó kerékpáros riksák ajánlataira. Ezek a djakartai háromkerekű „taxisok“ olyan szemtelenek, mint a piaci legyek... A park, mint mindig, sötétségbe burkolózott, de ott, fönn a magasban, ragyogott az aranyozott lángnyelv. Csak itt-ott lődörgött valaki. A pázsiton bandukoltam, nem válogattam az utat. A földön ölelkező párocskák ügyet sem vetettek rám, még akkor sem rebbentek szét, amikor közvetlenül mellettük mentem el. Hirtelen nagyon elanyátlanodottnak, magányosnak éreztem magam. Talán ezért is lassítottam a lépteim a park azon részén, melyet különösen kedveltek és kisajátítottak maguknak a masszírozónők. Az egyik - fiatalka és szemrevaló - a fűben felállított, vetett kempingágy mellett állt. Az ágyon senki sem feküdt. A lány mosolyogva intett felém, csábítgatott. Egy pillanatig haboztam. A sötétben körös- rökül fehér férfitestek világítottak egy- egy nyaláb szénán. A lányok lovaglóülésben helyezkedtek el rajtuk, módszeresen dögönyözték az izmaikat, lazították ízületeiket. Hát nem! Ezt nem nekem találták ki, hogy levetkőzve lefeküdjek egy szétnyitható alumíniumágyra, melyen ki tudja, ki feküdt előttem. Tagadban megráztam a fejem és to- vábbálltam. Az emlékmű közelében, az út mentén, zárt riksák álltak hosszú sorban. Minden hintóbán indonéziai népviseletbe öltözött szimpatikus lány üldögélt. A riksatulajdonosok körülfogtak, egymás szavába vágva kiabáltak, s mindegyik a saját hölgyét ajánlotta. A lányok szemlesütve ültek, rám se tekintettek. Megrándítottam a vállam - nem volt olyan hangulatom -, el is határoztam, visszamegyek a szállodába. Ekkor találkoztam egy még nagyobb riksával. Mikor elmentem mellette, lelassított, s figyelmesen szemügyre vehettem „utasát“. Hosszú, gyönyörű Platzner Tibor rajza szempillái lezárultak, arca szépségében volt valami rendkívüli. Nem olyan volt az arca, mint a többié. Ilyen arcú* csak a Bali-szigeteki táncosnőknek van. Megálltam. A hintó is megállt. Intettem a férfinak. Azonnal odalépett hozzám.- Beszél angolul? - kérdeztem.- Angolul? Óh, igen. Oké, tudok angolul - mosolygott. Trikó volt rajta, sortnadrág és tornacipő, de elegánsabb és tisztább volt a többi riksatulajdonosnál. Körülbelül huszonöt éves lehetett.- Megtetszett a lány? - érdeklődött.- Mennyi? - tértem egyenesen a tárgyra. Rövid alkudozás után megállapodtunk az árban.- Hol? - kérdeztem.- A hintóbán, oké? - válaszolta, s a riksájára mutatott.- Hogy hívnak? - De hogy ez miért érdekelt? Nem tudom.- Szólítson Johnnynak.- Johnny, a lány is beszél angolul?-Óh, igen. Tud angolul - mondta készségesen.- S hogy hívják?- Szólítsa Bettinek! Odamentünk a hintóhoz. Johnny anyanyelvén mondott valamint a lánynak, majd hozzám fordult:- Minden rendben, uram. Előre fizet, oké? Leszámoltam neki a pénzt, megállapítva, hogy az amerikai oké nagyon divatos Djakartában. A férfi megszámolta a pénzt.- No, minden oké? - nevettem. . - Óh, igen, kérem! Beszálltam a lányhoz a hintóba... Rágyújtottam, a lányt is megkínáltam. Visszautasította, azt mondta, nem dohányzik.- Miért viselsz rózsafüzért, kereszttel a nyakadon? - érdeklődtem. - Talán keresztény vagy?- Igen, katolikus vagyok. ÉsZak- Szumátrából. Ott mindenki katolikus.-Azt gondoltam, Betti, hogy a Bali- szigetekről származol.- Nem, szumátrai vagyok. Saját nyelvünk is van. Batakul beszélünk. Megkértem, mondjon valamit az anyanyelvén. Rádöbbentem, hogy ez a nyelv nagyon hasonlít a Fülöp-szige- teki ilokan nyelvre. Tízig számoltam ilonakul, és ö minden szót értett.-Te filippínóVagy? - kérdezte mosolyogva.- Dehogy, én is batak vagyok - tréfálkoztam, s ezen mindketten nevettünk. Amikor leugrottam a hintó hágcsójáról, Johnny, aki addig a fa alatt guggolt, fölállt és hozzám lépett.- Minden oké, Mister?- Minden tökéletesen oké, Johnny. Köszönöm. - Borravalót adtam neki. Fürgén megszámolta és boldogan elmosolyodott. '- Holnap is láthatom, Mister, oké?-Johnny, te mindig vele dolgozol?- Igen. Majdnem mindig.- Nagyon jó az angol kiejtésed - dicsértem öt.- Igyekszem, Mister.- Jól van, Johnny, holnap nem jöhetek, de lehet, hogy holnapután, csütörtökön. Megkeresem a riksádat. Csütörtökön, mintha csak bosszantani akart volna az időjárás, zuhogott az eső, ezért úgy döntöttem, ki sem mozdulok a szállodából. Pénteken pedig vacsorára voltam hivatalos. Csak szombaton jutottam el újra a Merdeka térre, de nem találtam sem Johnnyt, sem a lányt. Keresztül-kasul barangoltam a parkot, de nem láttam sehol őket. Kedden kellett visszatérnem Manilába, de hétfőn este az egyik djakartai tisztviselő bankettre hívott meg Bogor- ba, egy vidéki kisvárosba, amely Dja- kartától egy óra járásnyira fekszik. Az ünnepséget a kormány villájának parkjában rendezték. A tucatszámra terített asztalokon bőséges volt a választék. Az indonéziai konyha ínycsiklandó mártásaitól kezve a nyárson sült húsokig sok minden terítékre került. Sétáltam a parkban, s figyelmemet egy nagyon elegáns pár keltette fel: a férfi és a nő a zöld pázsiton álldogált, és különös élvezettel nyalogatták a fagylaltot. Nem akartam hinni a szememnek, amikor felismertem őket: Johnny és Betti álltak a pázsiton. Johnny fehér öltönyt viselt, halvány- szürke inget és kék nyakkendőt. Bettin batikolt koktélruha-költemény. Időnként a vendégek egyike-másika hozzájuk lépett, és nagyon kedvesen csevegett velük. Szerencsémre, ők nem vettek észre. Djakartai ismerősöm italt hozott. Kihasználva az alkalmat, megérdeklődtem, ismeri-e a pázsiton fagylaltozó párt.- Természetesen - válaszolta -, ismerem őket, Mister Szemaun és a felesége. Mindketten nagyon jó családból valók, műveltek, de elég szegények. A férj kormánytisztviselő, az asszony valahol tanít. De több helyen is vállalnak alkalmi munkát. Kell a mellékkereset. Mit tehetnek - négy gyerek. Valamiből el kell őket tartani. Kiittam az italt, és fejfájásra hivatkozva angolosan távoztam. A Djakartába vezető úton, az autó ülésén kényelmesen elhelyezkedve nézegettem a karfán fekvő kezem, s hirtelen eszembe jutott, milyen váratlanul görcsbe rándult, amikor meg akartam érinteni Betti keblén a rózsafüzéren lógó keresztet... Oroszból fordította: KODAY BERTA B ill Drake végül is úgy döntött, leszáll az autóbuszról, bár kint ónos szitálás fogadta. Felhajtotta a gallérját, s mivel nem volt kesztyűje, kezét a zsebébe süllyesztette, ahol egy fémpénzt talált. Egyetlenegyet, ötven centest, amely csak arra volt elég, hogy megigyon egy sört, és kifizesse az autóbuszt hazafelé. A megállótól alig ötven méternyire a ,,Joe“-hoz címzett kocsma reklámja hívogatta. Tipikus kiskocsma volt. Meleg, cigarettafüst, sörszag és zsivaj. Megszólalt a zenegép- s a szétáradó, melankolikus zene betöltötte az egész helyiséget. A pincér gyorsabban hozta a sört, mint várta, s miután kifizette, a zsebébe nyúlt, hogy rágyújtson, de a cigarettásdoboz üres volt. Dühösen összegyűrte és a hamutartóba dobta. Aztán lassacskán iddogálni kezdte a sört. Nagyon lassan, hogy minél tovább tartson. Maryre gondolt. Arra, hogy mit mondjon neki, ha hazaér. Szinte hallotta a hangját, ahogy leül vele szemben: „Bili, hát a fizetésed? Azt ígérted, hogy má pénzt hozol. Ma péntek van, ki kell fizetni a lakbért!“ „Hazudtam neked - válaszolt gondolatban. - Hazudtam, Mary. Már két hete nem dolgozom. Két hete csak a városban lödörgök. Egyszerűen nincs munkám, s így pénz sincs. Sem a lakbérre, de még ennivalóra sem." A pult feletti órára pillantott. Hat óra tíz. Kint sötét van, s csak most vette észre, hogy egy idősebb ember ül mellette. Szerényen öltözött, vékony, ősz férfi volt. Csak a kezén levő aranyóra árulta el, hogy nem valami szegény koldus. Az öreg észrevette Bili pillantását.- Új - mondta kissé szomorúan. - Ez már régi szokás.- Micsoda?- Az óra. Ma mentem nyugdíjba. Könyvelő voltam a Carouthers cégnél, s ott oly$in szokás van, hogy egy órát és némi pénzt kap az alkalmazott az utolsó munkanapon. Egyébként furcsa - folytatta az öreg -, akkor ajándékoznak órát, amikor már nincs rá szüksége az embernek.- Ez figyelmesség.- Hát igen. De gyorsan és hűvösen elintézték... Ma, mikor az ebédről visszatértem, az íróasztalomon találtam ezt az órát egy tokban, és egy borítékot a nevemre címezve. Senki sem búcsúzott el tőlem, még a munkatársaim sem.-Tényleg? - kérdezte Bili közömbösen, s közben arra gondolt: „Nem, pénz nélkül nem mehetek haza!“-A borítékban, a pénz mellett, egy levél volt: „Erőt, egészséget! A kollégáid." Pedig mindig azt hittem, hogy a kollégák szeretnek, vagy legalábbis tisztelnek. Aztán ránézett Bilire.- Fia re. Ren Az öi nűleg v -Kő szom it -He boldog, kezet n Bili n len név -Pin tóttá Ne Miutí százdol RON-Saj a pincéi Norrr gyezte: -Csi bankjeg -ön dezte B-A, Harmini az érdé dolláros „Kös Bill. - N adósod' kellene nék vek fütyülné ennyit n nyilvánc szeretni -Kiti úgy ala nék öm hogyan -Óh - örülök, hetek. ( Bili ú egyene: aranyór Stefan strá2ay Szálloda Havazik. Novemberien, lucskosan a pan: az üdülőközpontokra és gyógyintézeteki megdőlt tükörben látod a háború előtti r részletét, a melléképületeket, garázsokai a villákat a kiadott szobákkal; már mindi ez az értelmetlenül gyönyörű, nedves ht - az első hó az idén - s talán az utolsó. A szél füstöt és ködöt tereget, a hófúvás vázlatos ívei a dombra pöfögő teherautó hangjait nyelik. A tájék, mintha nézelődő mosakodás közben a dőlt tükörbe nézet vajon mi a közös a részletekben? Vajon mi ez a rendeltetésszerű harmónií amelyben minden elválaszthatatlanul öd a maga módján szilárd, erős: adott? Az üzletek: tejcsarnok, Luxus, textil, Esc zöldség és gyümölcs. Parkok, emlékmű\ temető, autóbuszok, városszéli erdők, gyárak az állomásnál fényűző nevek - Splendid, Excelsior, Oradour, Esplanade Leningrád, Európa. S az ébredő kíváncsi hát ilyen ez? Így néz ki? S vajon mindig Se szép, se rossz, csak semmi izgalom, a legszükségesebb formák világa, s a ke levő kapcsolatok. Nővérkék, bolti eladón A város délelőtt nagyobb, átjárók, az utca ívei, melléképületek, hátsó traktc konyhák, mosókonyhák, vas, mész, kési hamu, szálloda, hó - mi közük egymáshi s hozzám? S hogyan tovább? És mégis, újra kell kezdenünk, csaknem elölről, mégsem egész elölről; hisz itt a múlt, az enyém, a visszavonhatatlanul közös, i a behatárolt tér, paradox módon bárhol i a pontos virágnál a némasággal telt vázé a tetőnél, s csak aztán, végül takarítani, készíteni a helyet minden újnak, ami kap És újból az elengedhetetlen hibákkal, föl torzító optimizmussal, tévedésekkel és főleg a már használt anyaggal. Végül csaknem minden, ugyanúgy, ám új és kC deprimáló viszonytalanságban a bizonyt< elkerülhetetlen jövővel. Kövesd V