Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
M ár jeleztem, nem akármilyen autóbusszal indultunk útnak. Persze, ennek a hazai viszonylatban még álomjármünek számító komfortbusznak borsos a bérleti díja is. Ebben a kézenfekvő tényben volt a számunkra némi nyugtalanító. Lelki szemünk előtt föl-fölrémlett az a számla, amit hazaérésünk után meg kell térítenünk. Ennek enyhítésére ötlöttük ki, hogy amíg az autóbuszra nincs szükségünk - és ez, tekintettel feladatainkra, több napon át így volt - bérbe adjuk, hiszen arra az időre nem kell majd állópénzt fizetnünk érte. A honi gazdasági életben végbemenő változásokat aláhúzandó, itt érdemes elmondani, hogy ilyen jellegű, devizabevételre orientált vállalkozásra a busz két- főnyi legénységét már itthon is biztatták az illetékesek. S mert francia részről igény is mutatkozott a bérbevételre, az idő így nekünk dolgozott. Mi pedig ennek tudatában nyugodtan sétálgattunk, nézelődtünk. Talán a franciák nagyravágyásának vagy hiúságának a jele, hogy Brest belvárosában is áll egy - ugyan csak parányi - diadalív. De mert ez esetben nem boltíves a megoldás, így talán a diadalkapu megjelölés a pontosabb. Tikkasztó a hőség, ezért behúzódom az építmény üdítő árnyékába. Innen adózom elismeréssel annak az útkarbantartó csapatnak, amely még ebben a kánikulában sem tart munkaszünetet. Ja kérem, ilyen a kapitalista kizsákmányolás. Mondhatnám most tendenciózusan felhanggal. De inkább azt mondom, hasonló munkafegyelem felénk is elkelne. A munkát illetően nem ez volt számomra az egyedi tapasztalat. Napközben az üzletekben nincs tumultus, a kávéházakban csupán egy-két turista üldögél. De akkor mikor vásárolnak meg pihennek a franciák, ha ilyen keményen munkára fogják őket? Természetesen délután meg hét végén, amikor annak itt az ideje. Ehhez igazodnak nyitvatartási idejükkel az üzletek is. KAPU NINCS, CSAK FEGYELEM Gondoltam, megnézem magamnak ezt a kemény munkát, amit egy francia üzemben megkövetelnek az embertől. Rövidesen megszületett a lehetőség. A SILL cég kapuját kellett volna megdöngetni ez ügyben, de döbbenettel tapasztaltam, hogy itt bizony kapu nincs. De nemcsak kaput, hanem kerítést, sőt portát sem találni. Pedig még nem is említettem, hogy a SILL egy tej- és gyümölcsfeldolgozó vállalat, vagyis az élelmiszer-ipari szférába tartozik. Besétálok tehát egy képzeletbeli kupun a cég ki nem jelölt határain keresztül egészen az óriás tartályokig, amelyekbe most is szivattyúzzák a friss tejet, amit a környékbeli sok-sok pici farmergazdaságból szállítanak ide további feldolgozásra. Itt találkozom Henri Léon úrral is, aki részlegvezető és egyben a tulajdonos családtagja. Mielőtt elindulunk körsétánkra, még elmeséli a cég alapításának történetét. Negyedszázada két család indította be a vállalkozást. Akkor kész vajat vásároltak a kistermelőktől. Később már a tejfölt vették át, és azt dolgozták fel. Majd lassan kiépült az üzem, így elkezdhették a friss tejet is felvásárolni, hogy az egész feldolgozási folyamatot itt végezhessék el. Két-három naponta jutnak el egy-egy gazdaságba. Ez nem okoz különösebb gondot, hiszen minden gazdának hűtött tárolója van, így napokig eláll a tej. Pillanatnyilag 900 helyről gyűjtik be az értékes alapanyagot, ami évente 117 millió litert tesz ki, vagyis naponta úgy 350 ezer liter tejet dolgoznak fel. Mindezt 155 emberrel! Gondolom, e számok hallatán hazai termelőink, feldolgozóink felkapják a fejüket. S akkor még tegyük hozzá, hogy gyümölcsléből óránként úgy 10 ezer litert készítenek. Ezen a szakaszon most éppen a karbantartást végzik, ezután új italt fognak termelni. Üldögélő, unatkozó embert még most sem látok, amikor a gépsor áll. Mindenki azon fáradozik, hogy minél előbb kezdhessék a gyümölcslé gyártását, hiszen ennek értékesítésétől is függ a bérük. A modern gépsorokat számítógép vezérli, ezért elég a másfélszáz ember. CSAK ÜGYESEN De térjünk vissza Brestból a fővárosba, s keressünk példát a szorgalom mellett a leleményességre is. Kellemes, barokkos hangzású zene szűrődik felém a Louvre emberekkel zsúfolt udvarán, bár néha elveszik a hangok kavalkádjában. Járom a tágas udvart, ízlelgetem a hely hangulatát, szoktatom magam a látványhoz. Gondolom, nem én vagyok az első, akinek eltart egy ideig, amíg elfogadja az egykori francia királyok palotájához újonnan épített szupermodern üvegpiramisok látványát. Közben ismét megüti fülemet a zene. A nyomába indulok. A kisebbik üvegpiramis tövében lelem a népes zenekart: csupa gyerek zenél. Kottáik előttük a földön hevernek, mellettük pedig a bemutatkozó cédula. Innen tudom meg, e nemes szabadtéri szórakozást a magyarországi Benyus família ifjú tagjai szolgáltatják. Ha jól számolom, tízen vannak. A kör közepén szaporodnak a pénzérmék, a közönség nem hálátlan. Persze nem ez itt az egyetlen csoport, amely ily módon egészíti ki turistaellátmányát. Az imént egy skót dudás mellett haladtam el, ő magnószalagon is kínálja az érdeklődőknek az éppen hallott produkciót. Az egyik A Louvre udvara bejárat mellett akrobaták csoportját is megcsodálhattam. Még így sem teljes a kép, hiszen itt sokan akarnak pénzt keresni. S ennek módja változatos. Van aki egyszerűen koldul. Koszosán, rongyosan körbejárja az udvart, hosszasan, némán elidőzve egy-egy kiszemelt látogató előtt. A kínos helyzetnek végül rendszerint az aprópénz átnyújtása vet csak véget. Leleményesebb, egyben szórakoztatóbb módszert ötlött ki az a fényképész, aki a híres festmény, a Mona Lisa arcnélküli változatával vonult fel. Néhány frankért bárki megörökíttetheti magát, arcát a halhatatlan Giocondának adományozva. A látvány rendszerint derűs is megszámlálhatatlan érdeklődő számára. Most éppen Mona Lisa néger változatán szórakozik a nagyérdemű, majd egy szemüveges úr váltja fel őt. Pedig csupán méterekre van innen a kép eredetije. De előbb be kell állni a bejárat előtti több száz méter hosszú sorba. MONA USA OSTROMA Lenyűgözve, elbűvölve csodálom a letűnt idők, régvolt kultúrák reánk maradt emlékeit. Felesleges hosszadalmas fejtegetésbe kezdeni arról, milyen maradandó élmény elidőzni az egyiptomi és keleti gyűjtemény egy-egy remeke előtt. A görög-római, illetve a középkori szobrokat is látni kéne, nem pedig olvasni róluk. Ami viszont szerintem a programból kimaradhat, az Mona Lisa ostroma. Legalábbis föidényben, a nyár közepén. Giocondát ugyanis áthatolhatatlan, bevehetetlen, s - mi tagadás - neveletlen érdeklődők gyűrűje veszi körül naponta. A híres festmény egy fal sötét, vastag üveggel fedett nyílásában található. Más megoldás ugyanis nem volt, hogy e felmérhetetlen kulturális érték „ép bőrrel“ megússza az érdeklődés fejvesztett hullámait. Elég, ha az itt szolgálatot teljesítő ifjú hölgy néhány pillanatra felgyújtja a festmény fölötti lámpákat, hogy az látható legyen; a tilalom ellenére máris minden irányból villognak a vakuk. Pedig, mint mondják, a fény sokkhatása Gioconda szépségére is káros. Persze, meggyőződésem, a Louvre szakemberei sem naivak, így az üveg mögül akár az eredeti portré pontos másolata is mosolyoghat reánk bájosan, titokzatosan. FORRÓ TÉMÁK Colette, kedves francia ismerősöm társaságában délelőtti kávénkat fogyasztjuk Párizs egyik meghitt kis kávézójának teraszán. A kiszolgálást kifogástalanul végző színesbórű pincér a szomszéd asztaltól éppen most tessékelte el azt a két idős embert, akik csak úgy, fogyasztás nélkül, megpihenni akartak itt. Hát igen, az üzlet az üzlet, az üresjárat bármilyen formája megengedhetetlen. Közben nem messze tőlünk, mint azt már sokszor tapasztaltam, itt is egy színesbőrű utcaseprő szorgoskodik. Mint Colette mondja, a franciák nem fajgyűlölők. Az egykori gyarmatok ittrekedt fiaival- lányaival jó a viszonyuk. Neki sem volna semmi kifogása az ellen, ha gyermekei színesbörú partnereket választanának maguknak élettársul. Igaz, bevallja, a feketék bizonyos rétegeivel azért van baj. Többen közülük nem szívesen vállalják a rendszeres munkát. Nem sokkal később a Versailles bejárata előtt ezt magam is tapasztalom: színesbő- rú bóvliárusok lerázhatatlan csapata vesz körül bennünket. Csak egy rendőrautó feltűnése készteti őket futásra. Ami igazán forró, az a nyár. A zsúfolt belváros felizzott házai és aszfaltja ontja a hőséget. A séta mégsem kellemetlen, még ha az ember kilométereket tesz is meg a tarka embertömegben kirakatokat és neves épületeket csodálva. A víz ugyanis szinte mindenhol jelen van: rendszeres távolságban a járdaszéli csapok patakokkal árasztják el egész Párizst. De ugyanezt a jól bevált megoldást használják országszerte, mégpedig kettős céllal. Az állandóan csordogáló víz egyrészt mindig tisztán tartja az utcák szegélyeit, ami ugye idehaza sem kis probléma, másrészt nedvesíti a száraz nyári levegőt. Az ember pedig kilép a cipőjéből, felfrissíti magát a vízsugárral és azonnal új erőre kap, úgy érzi, még kilométereken át bírja a gyaloglást. Azonkívül itt van a számtalan működő párizsi szökőkút. Utazásom előtt odahaza egy hevenyészett felmérésem során azt tapasztaltam, hogy öt fővárosi szökőkút közül csupán egy (!) működött. Pedig nálunk is van meleg és jólesne a szép... KESZELI BÉLA A Benyus család koncertje Bárki lehet Mona Lisa...-JL» <*<«»»« 1? , t Egy szökőkút Párizs belvárosából: szép is, hűsít is (A szerző felvételei)
