Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
Hogyan csinálnak a fecskék tavaszt? Kisebb csodák egy földműves-szövetkezetben Tavaszcsináló fecskékről és a lehetőségeken túlmutató tenniakarásról, eredményekről morfondírozva jutott eszembe a kétkedés: álmodhat egy közösség? Egyáltalán nem bizarr dolog kollektív álmodozásról beszélni ott, ahol a mindennapok realitásai nem éppen álmokkal kecsegtetőek? S miképp emlegethetünk álmot egy község és egy szövetkezet esetében, ha maga a település (egykori mezővároska) mégoly tradícióval is büszkélkedhet, s a földműves-szövetkezet a prosperálók, az „élenjárók“ közé is tartozik? A kifejezés egyébként nem tőlem származik, Juhász Istvántól, a Rimaszécsi (Rimavská Seő) Új Világ Efsz elnökétől kölcsönöztem, aki a szövetkezet lapjában, az augusztusban indított Szécsi Szóban írja: „Nélkülözhetetlenek az álmok. Csodaváró álmodozás nem segít - de jelentős alkotás sem születhet merész és vonzó elképzelések nélkül". De talán kezdjük az elején. Amikor a téma kapcsán (hogyan segítik a földműves-szövetkezetek a kultúrát) Rimaszécsre esett a választásom, az a szándék vezetett, hogy egy olyan közösség példáját mutassam be az olvasónak, amely kirí a környezetéből, fehér hollónak számít a maga régiójában. Nem az olcsó szenzációkeltés, a példa követhetősége okán. Megszoktuk már, hogy a csallóközi, a mátyusföldi szövetkezetek esetében nem számít csodának a mecénásszerep, hogy kiállításokat patronálnak vagy rendeznek, színjátszókat, tánecsoportokat támogatnak. De mi a helyzet a keleti végeken, vagy teszem azt Gömörben, Nógrád falvaiban? E tájegységeinkben fél kezünkön megszámolhatjuk a hasonló kezdeményezéseket, ritkaságszámba mennek az olyan vállalatok, kollektívák, amelyek vezetése felismerte a kultúra közösségformáló szerepét, létfontosságát s a nemzetiségi művelődésünkből oly fájdalmasan hiányzó intézmények szerepét pótolandó, erejükhöz és lehetőségeikhez mérten megpróbálnak részt vállalni szellemiségünk felkarolásából, támogatásából. A rimaszécsi példa ezért is lehet követendő és példaadó erejű. SÍFELVONÓ, TENISZPÁLYÁK, LOVAGLÓSPORT országos válogatott autóversenyző, kiállítások, helytörténeti múzeum, könyvtár, tánccsoport... Felsorolni sem egyszerű, mi mindenbe vágták bele a fejszéjüket a szécsiek. A sífelvonót Jénében (Janice), a teniszpályá-. kát Rimaszécsen a hnb építette, s az ottjár- tamkor zajló művelődési napok társrendezője is volt. Az egyhetes rendezvénysorozat érdekesebbnél érdekesebb műsorokat, rendezvényeket kínált a községnek és a környéknek, többek közt filmnapot, könyvkiállítást, előadóestet, író-olvasó találkozót, kirakodóvásárt. Bent, a szövetkezeti klub nagytermében kiállítási panelek, hatalmas könyvcsomagok, egy majdani könyvtár alapjait képező, csaknem százötvenezer forint értékű küldemény, amelyet a Magyar Könyvkiadók és Könyter- jesztők Egyesülésétől kaptak. Kint, az udvaron káposztahegyek, hátul a főút irányában, hosszan elnyúló üvegházak, a kertészek birodalma. Csodaszép gerberák, orchideák pompáznak a rekkenő hőségben, s valami furcsa, számomra megjegyezhetetlen nevű trópusi virágfaj első egyedei. Mivel ennek az egzotikus növénynek nincsenek gyökerei, bambuszrudacskákba ültetve lógnak a levegőben az első virágok. Ez a szövetkezet csaknem akkora ösz- szeggel gazdálkodik, mint a járás szövetkezeteinek a fele. Ehhez mérten nagyobbak a lehetőségeik is, gondolhatnánk, ha ez a sokat emlegetett lehetőség nem lenne kétélű fegyver: hisz egyrészt menti a tétlenek szellemi tunyaságát, másrészt itt akkora léptékűek a beruházások, hogy egyáltalán nem tűnik logikusnak az effajta „pazarlás“. Hisz a kultúra, a szociális gondoskodás fényűzésnek tűnik, nem hoz könyvelhető, egyenes, gyors hasznot. Legalábbis az első pillantásra. Szerencsére, ez a szűklátókörű szemlélet a szé- csiektől idegen. Aki hosszabb távon tervez, és több síkon szemléli a jövőt, tudja, ma már nem elegendő kiosztani a munkát: a tagság alkotó hozáállásának kiteljesedését a kölcsönös előnyök rendszere szavatolja. S ebben természetesen szerves része van a kultúrának, a szociális gondoskodásnak is. MIT JELENT A FUTURA? / B. Kovács István régész, aki a rimaszombati (Rimavská Sobota) múzeumot hagyta ott Rimaszécs kedvéért, vállalva az utazgatást, a többletmunkát, nagy lelkesedéssel beszél terveikről. A klub ablakából a kacskaringós Rimára látunk, előterében, az udvaron Igo Aladár amatőr képzőművész Kaszáját verő öreg parasztja üldögél egy talapzaton.- A honismereti házat az egykori magtárban, a Koháry család által a 17-18. század fordulóján épített, ma az enyészet lakhelyéül szolgáló épületben akarjuk berendezni. A monumentális épületben a kistáj és a szövetkezet múltját és jelenét bemutató vállalati múzeumot, néprajzi kiállítást és galériát tervezünk létrehozni, ahol Szabó Gyula, Bácskái Béla és Dúdor István alkotásai kapnak helyet. Ez a múzeum egyébként ugyanolyan funkciót tölt majd be, mint az ország bármelyik más múzeuma, annyi különbséggel, hogy itt kétféle elvárásnak kell eleget tenni: az itt élő emberek elvárásainak, s mivel muzeális intézményről van szó, szakmai elvárásnak is. A néprajzi, helytörténeti anyag összeállításakor több szempontot is figyelembe veszünk. Az anyagnak, ha nem akarjuk megtagadni a több évszázados múltat, fel kell ölelnie a tágabb környéket, nem csupán a szövetkezet hat községét. A Széchiek, Koháryak és Coburgok egykori uradalmához tartozó valamennyi község (legalább két tucat) múltját kell bemutatnunk, vagyis az egész tájék történelmét dokumentálni. Másrészt figyelembe kell vennünk a szécsi alapiskola vonzáskörzetét, ami szintén további falvakat jelent. Azt szeretnénk, hogy az itt tanuló gyerekek ebben a múzeumban megismerhessék községük és környékük történelmét, néprajzát. Ez természetesen érvényes a szlovák községekre is. Az egységes szempont egyébként is irányadó elvünk; a Szécsi Szó például két nyelven jelenik meg, holott a tagságnak több mint kilencven százaléka magyar anyanyelvű. A Futura egyébként jelképes elnevezés- így nevezték az épületben működő egykori fogyasztási szövetkezetét, de jelenthet jövőt is - mondja B. Kovács István. A hatalmas épület háromszintes, egy-egy emelete csaknem futballpályányi területet kínál, persze, a helyreállítás után, hisz most elég lepusztult állapotban álldogál. Két év múlva szeretnék átadni rendeltetésének. A jobb oldali szárnyát, amelyben könyvtár, fotólabor, irodák kapnak helyet, már el is kezdték tatarozni. Az ember szinte hitetlenkedve nézi a hatalmas monstrumot, s önkéntelenül arra gondol, hogy a műemlékvédők legalább tíz évig elszórakoznának egy hasonló épület helyreállításával.- A néprajzi gyűjtemény, amit egy év alatt szereztünk be, már most is több mint ezer tárgyat tartalmaz - mondja B. Kovács István.- A képzőművészeti anyag is jelentős, a leltárban mintegy hatvan alkotás szerepel, de valójában meghaladja a százat. Egyébként szeretnénk felkarolni az egész környék amatőr művészetét. Az idén már rendeztünk egy alkotótábort, amelyet minden évben meg akarunk ismételni, s a legjobb alkotásokból válogatni a múzeum számára. A múzeum fogalmába persze sok egyéb is belefér: a néprajzi gyűjtemény, a galéria mellett fotóarchívumot, hangarchívumot, kézirat- gyűjteményt, videotékát is szeretnének létesíteni, s egy olyan könyvtárat, amely részint szakkönyvtár lenne, részint tartalmazná a tájegységről szóló irodalmat, beleértve a könyveket, újságcikkeket. B. Kovács István megsúgja: egy olyan könyvtárat képzel el, amelyben minden megtalálható Gömörröl. Mindez természetesen rengeteg munkával jár, sok-sok lemondással. Itt nincs megszabott munkaidő, van viszont alkotókedv, jó értelemben vett szabadság. B. Kovács István után az idén szeptemberben Benedek László is „idevándorolt“ a járási múzeumból, ö egyébként barlangász, fotós, (1985-ben a barcelonai, idén a budapesti barlangászat'! világkongresszus alkalmával rendezett fotókiállítások nyertese, tehát jelenleg a világ legjobb barlangászfotósának számít) új munkakörét tekintve közművelődési előadó. Rimaszécsen mindenes. A művelődési napok idején ő is késő éjszakákig dolgozott. Ám elég pár percig hallgatni őt és B. Kovács Istvánt, az ember nemigen kérdezősködik, megérte-e idejönniük. ÓVODA - ÚSZÓMEDENCÉVEL ÉS TORNATEREMMEL Aki végigmegy a szécsi főutcán, a látvány okán talán némi szkepticizmussal gondol a nagy tervekre, a kultúra mindenható szerepére. A romos, elhanyagolt házak, a néhai „mezővárosi" főutca füves közterén álló üzlet és vendéglő környékén, a falat fürtökben támasztó, söröző cigányok láttán talán eretnek gondolatai támadnak közművelődésről, Dúdor-tárlatról, Balog Béla Harmac-mono- gráfiájáról 1860-ból, amely B. Kovács István révén a közeljövőben megjelenik. Rimaszécs lakosainak negyvennégy százaléka cigány, s a falu „állaga“ is elég elhanyagolt képet mutat. Ezeknek az embereknek elsősorban kulturált környezetre, világos lakásokra, higiénikus életmódra, s ki tudja, mi mindenre lenne szükségük, hogy ráismerjenek helyzetükre. Szó esett valamiféle felvilágosító, népnevelő munkáról is. Ám éppen ez a kontraszt döbbenti rá az embert, hogy az álmodozásra talán éppen ott van a legnagyobb szükség, ahol szürke és álom- talan a realitás. S mintha igazolni látszanék gondolataimat, hallom, a szövetkezet tervei közt szerepel a főutca felújítása, új lakások építése. Épülést és gyarapodást is látni Rimaszécsen bőven, s ha az ember kicsit jobban körülnéz, mindjárt más fénybe kerül a múzeum és a közművelődés ügye, a tervek és a már megvalósulás útján járó beruházások ténye is. Mert szükség van itt számítógéppel ellátott agrolaboratóriumra, úszómedencével és tornateremmel ellátott óvodára, a kertészet üzleteire szerte az országban, ám ezzel együtt arra is, hogy az itt (és a környéken) lakók talán éppen a kultúra nyújtotta lehetőségek révén döbbenjenek rá: közösségben élnek; s talán arra is, hogy rájöjjenek, céltudatos, kulturált életet lehet élni, ha jó példa erre sarkallja őket. A szeptember végi estén a hnb termében több mint száz ember zsúfolódott össze a gö- möri és a Gömörben született írókkal tartott beszélgetésre. Igaz, nem csak irodalomról esett szó, ám az ember érezhette, a nagy községnek egy egészséges magja volt jelen ezen az estén, egy olyan közönség, amely talán képes a közösségalkotás nehéz, de szép feladatát is felvállalni. KÖVESDI KÁROLY S panyolországi írót, most, hogy Camilo Jósé Cela nyerte el az 1989-es irodalmi Nobel-díjat, negyedszer tüntet ki a svéd akadémia. Az első három közül igazán érdemes, nagy formátumú költő Juan Ramón Jimenez volt (1956-ban kapta a dijat), s bár Vicente Aleixandre (1977) hiteles költő, nem lehet elfelejteni, hogy a díjazók oly életművek iránt voltak érzéketlenek, mint a zseniális Antonio Machadóé vagy Garda Lorcáé. (Az igazán nagy, huszadik századi spanyolok, pl. Unamuno, Ortega y Gasset, Jósé Bergamin sem mondtak semmit a díjosztó bölcseknek.)'Pedig már 1904-ben, a Nobel-alapítvány működésének alig negyedik esztendejében annak a spanyol Echegaraynak Ítélték oda (a provence-i Mistrallal megosztva) a pálmát, aki pénzügyminiszternek talán jó volt, színműírónak viszont ügyes kezű iparos. Kora egyik sikerírója, kit mára teljesen elfeledtek. A neki ítélt díj már akkor vad vitákat, szinte botrányt váltott Spanyolhonban, legélesebben a Generáción del 98 írócsoport tiltakozott, a kilenc- vennyolcas nemzedék, többek között Unamuno, Baroja, Azorin, Machado, Valle-lnclán, csupa már akkor jeles eljövendő nagyság, a huszadik századi spanyol irodalom egyik legjelentősebb vonulata. (Ady- nak is van egy cikke Echegarayról 1905-ből, amelyben messze túlértékeli. Ebből is csak az hámozható ki, hogy siker és érték olykor mennyire • messzire esik egymástól.) 1898 az újkori spanyol történelem fontos, fájdalmas valóságokra ébresztő esztendeje: Spanyolország ekkor vesztette el utolsó gyarmatait, Kubát és a Fülöp-szigeteket, s a nemzedéknek, melyről szólunk, le kellett számolnia a birodalomban, háborús hódításokban való gondolkodással, és fel kellett ismernie, hogy hazájuk hanyatlása a polgári fejlődés hiányában, a szinte érintetlen feudális birtokrendszerben, a paraszti nyomorban, a demokratizáló civilizáció elmaradásában gyökerezik. Hát persze, írók voltak, regenerációéról, újjászületésről álmodoztak, mindenekfölött az erkölcsiről, amelyet azonban az egyetlennek véltek, mely visszahelyezheti az országot Európába, elindíthatja az újkori progresszió útján. Közülük való volt az a Pio Baroja, baszk származású (szellemi) anarchista, a modern spanyol próza alapvetője, aki aztán később a mai Nobel-díjas Cela egyik vezércsillaga lett. Baroja nyúlt vissza elsőül a spanyol ősregényhez, a pikareszk hangulatú kalandos történethez, az ő egyetemes szkepticizmusa, melyet csak a tudományba vetett hit egyensúlyozott, határozta meg a spanyol századelő szellemi magatartásformáit. Volt falusi orvos, pók, majd szabad foglalkozású író lett. 1934-ben beválasztották az Akadémia tagjai közé, megtartotta székfoglalóját, de soha többé nem fordult meg az Akadémián. Két regényének is Silvestre Paradox a főhőse, e beszélő név sokat mond a művekről és szerzőjükről. Alakjai egyébként bizarr lelkületű, magányos lázadók, Cela regényfigurái kétségtelenül a rokonaik. Érthető, hogy Cela tanulmányt is írt a kilencvennyolcasokról. Amikor elkészült első regénye (Pascual Duarte családja, 1942), elvitte Bárójának, hogy olvassa el és írjon hozzá előszót. A mestert elragadta a mű, de először nem írt, mondván, ha Cela börtönbe akar jutni, nem ó fogja odavezetni. A cenzúra azonban nem akadt fenn a regényen, de ugyancsak kiszúrták a leghíresebbet, s alighanem a legjobbat (Méhkas, 1951), amelyet öt évig írt, majd tűzre vetett (felesége mentette meg a kéziratot), s amely végül Argentínában jelent meg. Tizennégy nyelven látott napvilágot, míg végül Madridban is kinyomtatták. (Azóta negyvenkét kiadást ért meg.) Mindkettőt az ún. tremendiz- mus jellemzi, kegyetlen nyersesség és brutalitás, mely perbe száll a hivatalos, fallangista irodalom édeskés idillizmusával. Egy kitérő erejéig el kell mondani, hogy Cela nem volt a köztársaság híve, mi több, a fal- langisták oldalán harcolt a polgárháborúban, illetve 1936-ig, amikor Madridból Londonba menekült (anyai ágon ugyanis angol származású), ahonnan már kijózanodottan, a Franco-rendszert elítélően tért vissza, s alig néhány éven belül ő lett a spanyol szellemi ellenzék egyik fő alakja. Még egy szó a tre- mendizmusról, magától Célától: „ Bocsánat, hogy kegyetlenséggel palástolom gyöngédségemet. “ A Méhkas valóban remek írás, a mintegy tizenöt ív terjedelmű könyvben háromszáz alak bukkan fel, és tűnik el, háromszáz életkép, és ugyanannyi jellemrajz, léthelyzet, fénykép- vagy filmfelvétel, oly vágástechnikával összeszerkesztve, mely nem a cselekmény szálára fűzi fel a részeket, hanem a mondandó erőmezői mentén. Hasonlították e könyv mikéntjét Dos Passos szi- multanizmusához, ami tévedés, mert Cela nem egyidejűséget próbál látománnyá kavarni, hanem szinte diabolikus erővel nyomatékosítani. Anélkül, hogy egyszer is tótelszerú- en említené, ennek az egy regénybe sűrített háromszáz regénynek minden oldala azt sugallja és azt kiáltja, hogy a viszonylag konszolidálódott és kozmetikázott Franco-rendszer felhámja mögött nincs egyéb a pusztulásnál; nincs az a köz- és magánbaj, amelyre ne vetülne iridizáló fény: éhínség, népbetegség prostitúció, egyfelől, beteges bír vágy, korrupció, amoralitás másfe lói, s a tetejében általános rettegé uralkodik. Mindennemű értékrombo lás valóban általános, de nem a gyó gyulás, hanem a halál felé mutató válság. Cela titka a nyelvi kifejező- és képzelőerő, a magasfeszültségű in- tellektualizmussal feltöltött humanizmus, valamiféle szent tüzektől fűtött irónia. Ezek után sorolhatnók még egyéb regényeit, kisregényeit, szociográfiai útirajzait, elbeszéléseit, a szürrealizmuson iskolázott verseskönyveit, esszéit, emlékezéseit. Fölösleges volna valamely könyvé- szetből kimásolni a címeket, hiszen nyilvánvaló, hogy bár európai, a spanyol huszadik századi próza jórészt ismeretlen számunkra, s az a néhány fordítás az elmúlt évtizedekben (a kitűnő Juan Goytisolo vagy a nagyszerű Semprun műveiből) nem változtat annak hiányán, amit összképnek nevezünk. Igaza van Celának: „Ahhoz, hogy könyveket írjunk, egyetlen dologra van szükségünk: hogy valami mondandónk legyen. Egy halom fehér papírlappal és egy ceruzával megírható a Don Quijote, s a lapok másik oldalán az Isteni színjáték. Nincs egyéb tennivalónk, mint leülni, dolgozni, hadd lám, mi kerekedik ki, ha egyáltalán kerekedik valami. “ Kapitális művek születéséhez nem körülmények, legfennebb feltételek szükségesek. Mindenesetre tény, hogy Camilo Jósé Celát (sz. 1916) a kritika már a hatvanas évektől kezdve a világirodalom egyik legkiválóbb prózaírójának tartja. SZÁSZ JÁNOS Camilo Jósé Cela, az idei irodalmi Nobel-díjas
