Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
mikor olvasóink szombati vagy vasárnapi időtöltésként átböngészik (jóval korábban készült) hétvégi lapunkat, a rádió és a tévé adásaiból Mihail Gorbacsov és George Bush csúcstalálkozójának számos részletét is ismerni fogják. S talán már azt is sejteni lehet majd, hogy az elózó öt legfelsőbb szintű szovjet-amerikai tárgyalássorozathoz hasonlóan a „hajótalálkozóhoz“ is hozzáragasztja-e az utókor a történelmi jelzőt. E kézirat nyomdába küldésekor ugyanis még elég nagy volt a visszafogottság mindkét fővárosban, óvtak a túlzott várakozásoktól, hozzátéve, hogy nem elsősorban leszerelési kérdésekről lesz szó. Ez persze lehetséges, de még nem volt olyan szovjet-amerikai csúcs, amelyen ne hangzottak volna el nagyon komoly megállapítások a fegyverzetellenőrzésre vonatkozóan. Annál is inkább, mivel a szeptemberi wyomingi külügyminiszteri tárgyalások rendkívül jelentős eredményeket hoztak, Se- vardnadze és Baker állásfoglalásai több problémát is kimozdítottak a holtpontról. Most a két külügyminiszter tárgyalásairól kiadott terjedelmes közlemény négy sorára hívnánk fel a figyelmet. Hiszen e rövid mondat kapcsán mód van arra is, hogy visszatekintsünk a három évtizeddel ezelőtti időkbe, amikor a két nagyhatalom viszonya merőben más volt, mint volt meg a bizalomnak, ami nélkül viszont semmilyen megállapodás nem köthető. Persze Eisenhower sem teljesen önzetlenül tette javaslatát, már felkészítették az U-2-es kémrepülőgépeket, s ezeknek szeretett volna szabad repülést biztosítani. Egyébként a hírhedt U-2-es ügy volt az, amely több mint 29 évvel ezelőtt meghiúsított egy négyhatalmi csúcstalálkozót. Ezt 1960 május 16-ra hívták össze Párizsba, a korábbi megállapodás értelmében azzal a céllal, hogy „megtárgyalják a legfontosabb nemzetközi problémákat... lerakják a béke szilárd alapjait, és biztosítsák a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élését.“ A csúcstalálkozó előtt, május 5-én Moszkvában bejelentették: lelőttek egy amerikai kémrepülőgépet, amely május 1 -én behatolt a Szovjetunió légterébe. Az incidens világ- politikai jelentőséggel bírt. Az első hivatalos washingtoni reagálás szerint a gép meteorológiai megfigyeléseket végzett a török-szovjet határ mentén, s eltévedt. Az amerikai vezetés azt hitte, hogy a gép teljesen megsemmisült. Erre jött a szovjet aduász, közölték: a nyomok nem pusztultak el, a gép pilótája, Francis Powers életben maradt, elfogták. Powers, a légierő kapitánya pedig a CIA szolgálatában állt. A szovjet rakéta 20 ezér méteres magasságban találta el az U-2-est, a gép kétezer kilométeres mélységben hatolt be a szovjet légtérbe, s a felvéteNYITOTT EBBOIT a neve: Rudolf Abel. Róla több könyv is megjelent, a szakma öt tartja az évszázad hírszerzőjének. A második világháború idején Johann Liebet néven beépült a fasiszta Németország biztonsági szolgálatába, tagja volt Himmler és Schellenberg legszűkebb stábjának, őróla mintázták meg A tavasz tizenhét pillanata című emlékezetes filmsorozat hősének, Stirlitznek az alakját. A háború után, amikor dúlt a „hidegháború", az Egyesült Államokban élt Goldfuss, Milton vagy éppen Mark álnéven. 1957-ben tartóztatták le. 1962-től haláláig, 1971-ig Moszkvában élt nyugdíjasként, persze a szakmához nem maradt hűtlen, nagy segítséget nyújtott a KGB-nek tehetséges fiatal hírszerzők felkutatásában és nevelésében. Hatvannyolc éves volt, amikor tüdőrákban meghalt. Ennyit érdekességként a nyitott égbolt történetéhez. Nem azért elevenítettük fel ezt az ügyet, hogy rontsuk a mostani csúcstalálkozó hangulatát, hanem éppen okulásul, s bizonyítandó, milyen nagy változások történtek a világban. Mert a nyitott égboltnak kétségtelenül volt egészséges gondolati magva, de az akkori helyzetben, légkörben elveszett, s csak a nemzetközi kapcsolatok átalakítása, a katonai glasz- noszty teszi lehetővé a megvalósítását. A Szovjetunió most azért tartja figyelemreméltónak az elképzelést, mert nyilvánvalóan csak akkor lehet előrelépni a leszerelés terén, ha mód van a megbízható ellenőrzésre, nem csupán a földön, hanem a levegőből is. Rendkívül kényes ez a kérdés, sokáig tabuként kezelték, az államok nagyon húzódoztak tőle. A légi úton történő ellenőrzés ellenzői mindig a kémkedés veszélyére, a hadititkok védelmére hivatkoztak. Óriási viták folytak ez ügyben az 1986-ban véget ért stockholmi konferencián is, amely valóban csak az első lépéseket tette meg ezen a téren. De Stockholm óta is nagyot lépett előre a világ, ha úgy tetszik: a két nagyha• Gorbacsov, Reagan és Bush tavaly decemberben most, amikor a hidegháborús szeleket még nem csitították el az enyhülés eszméi. Bevonultak a köztudatba az olyan fogalmak, mint az ,,európai ház“, „kollektív biztonsági rendszer“ stb. Viszont csak kevesen tudják, hogy mi a „nyitott égbolt“. A wyomingi közleményben ez áll: „A Szovjetunió és az Egyesült Államok külügyminiszterei kinyilvánították elvi egyetértésüket a nyitott égbolt koncepciójával, amelyet ez év májusában ismertetett George Bush elnök, s amely reálisan hozzájárulhat a nyíltság és a bizalom mélyítéséhez. A felek leszögezték: készek részt venni az e témáról megtartandó nemzetközi értekezleten.“ Tegyük hozzá, amikor az amerikai elnök előterjesztette e javaslatát, Kanada azonnal támogatta az elképzelést, s a többi NATO-tagország véleménye is az volt, hogy fontos kezdeményezésről van szó. Az említett nemzetközi konferenciát, amelyen megkezdenék a téma konkrét kimunkálását, Kanadában rendeznék meg, természetesen szovjet szakértők részvételével. Technikai szempontból az egésznek a lényege: szigorúan fegyvertelen repülőgépek berepüléseket végeznek idegen országok légterébe azzal a céllal, hogy ellenőrizzék a katonai tevékenységet. Politikai szempontból jóval többről, évtizedes korlátok, beidegződések ledöntéséről van szó. Dwight Eisenhower amerikai elnök a Szovjetunió, az USA, Francia- ország és Nagy-Britannia legfelsőbb vezetőinek 1955 júliusában Genfben megtartott találkozóján ismertette a nyitott égbolt koncepcióját, javasolva, hogy a felek kölcsönösen készíthessenek légi felvételeket. Ezt a szovjet delegáció elutasította. Egyrészt a korábbi tapasztalatok miatt, amikor is az NSZK területéről ugyanilyen céllal amerikai léggömböket küldtek a Szovjetunió felé, s a szovjet légvédelem ezeket sorra lelövöldözte. Másrészt predig emlékeztetni kell a rendkívül kiélezett helyzetre: 1954-ben írták alá a párizsi szerződéseket, amelyek lehetővé tették az NSZK belépését a NA- TO-ba. Ez 1955 májusában megtörtént, s válaszul a szocialista országok életre hívták a Varsói Szerződést. A két tömb között a csírája sem lek, amelyeket készített, szintén a Szovjetunió kezében voltak. Eisenhower a bizonyítékok hatására kénytelen volt beismerni, ő adott utasítást a kémrepülésre. Még e beismerés előtt mondta Lyndon Johnson szenátor (a későbbi elnök): „Ha a legkisebb jele lenne annak, hogy a repülőgép szándékosan hatolt be a szovjet légtérbe, mindnyájunkat felelősségre kellene vonni azért, hogy a csúcsértekezlet előtt követtük el, és hogy egyáltalán elkövettük. " Ennek ellenére Hruscsov május 14-én megérkezett Párizsba, s 16- án Eisenhowerrel, (Jnaries de Gaulle francia elnökkel és Harold MacMillan brit kormányfővel előzetes megbeszélést tartott. Ismertette a kémbotránnyal kapcsolatos szovjet álláspontot, s nyilvános elégtételt követelt az amerikai kormánytól. Eisenhower azonban nem volt erre hajlandó, amiért is érdemi tárgyalásokra, a valódi csúcstalálkozóra nem kerülhetett sor. Miután 1962-ben Powers visszatérhetett az Egyesült Államokba, a Newsweeknek a következő nyilatkozatot adta: „A CIA utasítására repültem az U-2-es repülőgéppel. Először azt mondták nekem, a gép az USA meteorológiai szolgálatához tartozik. Később viszont a CIA egészen másra használta. “ Nem lenne kerek e történet, ha nem mondanánk el, hogy Francis Powerst az amerikaiak egy szovjet hírszerzőért csesélték ki, akinek talom. Az 1987-es rakétaszerzódés megkötése után kezdtek csak a felek hozzászokni a másik oldal ellenőreinek jelenlétéhez az addig szuper- titkos katonai bázisokon. Sót: megtörténtek a legfelsőbb katonai vezetők kölcsönös látogatásai, megtekintették egymás féltve őrzött fegyvereit is. A Szovjetunióban az idén először hozták nyilvánosságra a katonai költségvetés adatait, a Pentagon predig az idén először közölte, hogy a szovjetek a hadikiadásokat valóban annyival csökkentik, amennyit Moszkvában bejelentettek. Nem idealizmus tehát abban hinni, hogy eljön az idő, amikor a bizalmatlanság utolsó bástyáit kezdik el közösen ledönteni. Egyelőre csak általánosságban létezik a nyitott égbolt eszméje, a konkretizálás nem lesz probléma- mentes. Szovjet szakértők szerint kétségeket kelthet az önkéntesség elve, ezen az alapon csatlakozhatnának - Washington elképzelése szerint - más államok a szovjet- amerikai-kanadai szerződéshez. Hiszen így „bezárhatják“ égboltjukat azok az országok, amelyek területén (a szovjet érdekeket fenyegető) amerikai bázisok vannak. Vagyis a jelenlegi katonapolitikai helyzetben a háromoldalú megállapodás kevés, a nyitott égboltnak globálisnak kellene lennie. Még akkor is, ha így a tárgyalások - a részvevők számának növekedésével arányosan - nehezebbé válnának. MALINAK ISTVÁN Csúcstalálkozók á| qplpcllk világháború után Tizenhatszor találkoztak eddig a második világháborút követó években a Szovjetunió és az Egyesült Államok legfelsőbb vezetői. Most Málta mellett tizenhetedszer ülnek tárgyalóasztalhoz. Reméljük, a világpolitika iránt érdeklődők hasznosnak találják alábbi „csúcsnaptárunkat“. Potsdam, 1945. A július 17- én megnyílt konferencián a szovjet küldöttséget Sztálin, az amerikait Harry Truman, az angolt Winston Churchill - a hónap végétől pedig az új kormányfő, Clement Attlee - vezette. A megállapodások a világ háború utáni elrendezésére, Németország megszállására és demili- tarizálására, az európai határokra vonatkoztak. Genf, 1955. Nyikolaj Bulga- nyin szovjet, Anthony Eden brit és Edgar Faure francia kormányfő, valamint Eisenhower amerikai elnök rendkívül feszült, hidegháborús légkörben összehívott találkozójának célját ezen az oldalon lévő cikkünkben már megfogalmaztuk. Kiegészítésül: a Szovjetunió európai biztonsági szerződést ajánlott, továbbá a NATO és a VSZ feloszlatását. A Nyugat az európai biztonság kérdését Németország újraegyesítésétől tette függővé úgy, hogy az egyesített német államot bevonják a NATO-ba. Egyetlen pontban sem született megállapodás. Camp David, 1959. Egy nappal Hruscsov 12 napos amerikai körútja előtt öles betűkkel tudatta a sajtó a világszenzációt: a szovjet űrrakéta elérte a Holdat. Hruscsov az ENSZ-ben javasolta: négy éven belül oszlassák fel a fegyveres erőket, semmisítsenek meg minden fegyvert. Camp Davidben, Eisenhower nyaralójában a leszerelést tartották a világpolitika központi kérdésének. Konkrét eredmények nem születtek, de mindenki remélte: ol- vadozik a hidegháború jege. Párizs, 1960. Ez volt a meghiúsult csúcstalálkozó, az okokat cikkünkben bővebben elemezzük. Bécs, 1961. Rendkívül fagyos volt a légkör a Kuba körüli helyzet, vagyis az amerikaiak 1961 áprilisában elindított és kudarcot vallott disznó-öböli akciója után. Ezt követően találkozott Hruscsov és Kennedy. Most sem születtek eredmények, Kennedy elutasította a német békeszerződés megkötésére tett javaslatot, s nemet mondott a leszerelési javaslatokra is. Havanna a disznó-öböli akció után Moszkva segítségét kérte. A Szovjetunió rakétafegyvereket és közepes hatósugarú repülőgépeket telepített Kubába. Jött az amerikai blokád, s mint tudjuk, a világ egy újabb háború szélére sodródott. Glassboro, 1967. Nem javult a légkör. 1964-ben volt a vietnami háborút kirobbantó tonkini incidens. 1968. június 5-én Izrael elindította a „hatnapos háborút“. Ismét veszélybe került a világbéke. Az ENSZ-közgyúlés rendkívüli ülést tartott, ezen részt vett Alekszej Koszigin szovjet kormányfő, aki június 23- án és 25-én tárgyalt Johnson elnökkel. Sem a vietnami, sem a közel-keleti kérdésben nem tudtak megállapodni. Moszkva, 1972. Richard Nixon személyében május 22-én először utazott amerikai elnök a szovjet fővárosba. Leonyid Brezsnyevvel aláírták a SALT-1 szerződést. Washington, 1973. Nixon és Brezsnyev több dokumentumot írt alá, a legfontosabbak: megállapodás a tudományos-műszaki együttműködésről az atomenergia békés felhasználásában; megállapodás az atomháború elhárításáról; s egy külön dokumentumban rögzítették a SALT- tárgyalások folytatásának és meggyorsításának alapelveit. Moszkva, 1974. Brezsnyev és Nixon a Krímen és Moszkvában is tárgyalt. Kiegészítették a SALT-1 szerződést, megállapodtak a föld alatti atomfegyverkísérletek korlátozásáról. Vlagyivosztok, 1974. Brezsnyev és Gerard Ford megállapodott abban, hogy 1975-ben befejezik a SALT-2 kidolgozását. Bécs, 1979. Brezsnyev és James Carter csak ekkor írta alá a SALT-2-t. A szerződést nem ratifikálták, a szovjet csapatok afganisztáni bevonulása miatt megromlott a légkör, következtek az olimpiák kölcsönös bojkottjai stb. Egy év múlva Ronald Reagan felélesztette a hidegháborús hangvételt. Genf, 1985. Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan első találkozója kétségkívül az évtized eseménye volt. Megtörte a nyolcvanas évek hidegháborús irányvonalát. Vitathatatlan, hogy két dolog nélkül ez az áttörés nem következett volna be. Az egyik: az új szovjet főtitkár által meghirdetett új gondolkodásmód, a peresztrojka külpolitikában is érezhető hatása. A másik: ha maga az elnök nem is, de közvetlen tanácsadói felismerték, nem feszíthető tovább a két nagyhatalom közötti konfrontációs politika húrja, nem folytatható ilyen ütemben a fegyverkezési verseny, hiszen a béke és biztonság rendkívül törékennyé vált. Genf szelleme indította el az új leszerelési folyamatokat, a szovjet-amerikai kapcsolatok alapelvévé a november 21 -én elfogadott közlemény kulcsmondata vált: „Az atomháborút sohasem szabad kirobbantani, egy ilyen háborúnak nem lehet győztese.“ Reykjavik, 1986. Elnevezték előzetes, közbülső, nem hivatalos és még ki tudja milyen csúcsnak. Gorbacsov átfogó leszerelési csomagtervet vitt magával, sok kérdésben elvi egyetértés született, konkrét megállapodás viszont nem. Ezért is történt meg, hogy egyesek kudarcnak minősítették, mások sikernek. Ma már tudjuk: megérdemli a történelmi jelzőt, hiszen mind-, az, ami az izlandi fővárosban októberben elhangzott, később több sikeres közös akció alapjává vált. Washington, 1987. Gorbacsov és Reagan december 7-én írta alá a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló szerződést. Ez az első a történelemben, amely kimondja az atomfegyverek két kategóriájának megsemmisítését. Moszkva, 1988. Gorbacsov és Reagan május végi-június eleji találkozóján kicserélték a rakétaszerződés ratifikációs okmányait: megkezdődhetett a megsemmisítés. Nem sikerült viszont tető alá hozni a hadászati támadófegyverek 50 százalékos csökkentéséről a megállapodást. New York, 1988. Gorbacsov decemberben először az ENSZ- ben mondta el nagyhatású beszédét, s ezt követően találkozott a leköszönő elnökkel, Rea- gannel és utódjával, Bushsal. Az örményországi földrengés miatt azonban megszakította látogatását és hazautazott. (m)
