Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
■ átlagos tájékozottságú, az or■ m szágot csak felületesen ismerő 11 g ember annyit tud a BodrogközX ről, hogy errefelé terem a jó * ■■ homoki bor, a műveltebb, tájékozottabb értelmiségiek azt is tudják, hogy itt született Borsi (Borsa) községben Rákóczi Ferenc, a dicsőséges fejedelem. Nekem a Bodrogköz gyakran Petőfit is eszembe juttatja, aki 1847 nyarán járt itt először, s Úti leveleiben így örökíti meg első benyomásait: „Széphalomból becsavarodtam a Bodrogközbe. Országútnak híre sincs; csak úgy ögyelegtünk faluról falura. Különben nem untam magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. Nyugat felől túl a Bodrogon erdős rónaság. Itt is, ott is egy kiserdő, azok között termékeny földek, magas, sárga gabonával... virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, széles sás, tisztáján pedig fehér vízililiomok, s fölötte jajgató sirályok lengetik hosszú szárnyaikat. Apró, barátságos falvak, a házak között sudár jegenyefák, s a házak előtt vidám, ép legénység és szép, takaros lányok. De amennyire jóllakott a jelenségekkel szemem, annyira megéhezett gyomrom, mindőn délután két • óra tájban Királyhelmecre érkeztem...“ Aki a Bodrogköz területére lép, ma is ilyen festői táj fogadja, csak persze kitűnő múutak- kal. Lépjünk egy kicsit közelebb hozzá. Ha északról, az Ung vidéke felól közeledünk e táj felé, a Labore partjáról nézve olyan a helmeci hegy, mint kétpúpú teve háta. A Bodrogköz kellős közepén emelkedik kéklón a magasba. Van ebben valami jelképes is. A Nagyhegyről tiszta időben látni valamennyi bodrogközi falu templomtornyát. Harangjuk hangja csendes időben elhallatszik ide. Ha az ember leül a Csonkavár tövébe, úgy tűnik, hallja a Bodrogköz szíve dobbanását. Tavak, homokhátak, dűlők Gyermekkoromban még mi is gyalog jártunk szülőfalumból, Leleszről (Leles) Királyhelmecre (Královsky Chlmec). A Kiserdőn, majd Fejszés tanyán keresztül érkeztünk Hel- mecre, mert arra egy jó kilométerrel rövidebb volt a lágyan omló, homokos út. Egyébként Helmec csak öt kilométerre fekszik Lelesztöl. Itt kanyarog a Tice is, mely tulajdonképpen a Tisza szó változata, (gy nevezték régen a szőke vizű Tisza mellékágait. A Tice Kistár- kánytól (MaléTrakany) a Latorcával majdnem párhuzamosan kanyarogva Rad (Rád) és Zemplén (Zemplín) környékén éri el a Bodrogot. Lelesztöl Helmecig összefüggő homokdombok: a Vérdomb, Cikora, Mojvadomb, Füzeró, Akasztóhegy, Lapintás emelkednek ki 5-6 méter magasan a síkságból. E dombokat kisebb-nagyobb erek, tavak kötik össze: a Mocsolya, Aranyásó, Benetó, Csizér, Buda- tó. A Bodrogközt északról erdők koszorúzzák: az llhó, Avas és a Vilhány. Földje nyiroktalaj, mely ragadós, nehezen művelhető. Nagy kiterjedésű legelőin régen koszorúszarvú fehér ökrök, tehéncsordák, ménesek legeltek. Rétjein, a Pusztaréten, Nagyréten kiváló széna termett. A szántóföldek dűlőkre tagolódtak: Láblóka, Berekalja, Klimó, Lapintás, Szivanó- tábla, Köleszer, Tóköz, Szigetköz, Bacski- szög, Múhelytábla, Csizérköz stb. Sajnos, a dűlök neve lassan feledésbe merül, a fiatalok fülének már ismeretlenül csengnek az ősi szavak. Kár, mert ezzel is szegényebb amúgy is egyre romló anyanyelvűnk. Közel, mégis távol egymástól A Bodrogköz falvai elég közel, négy-öt kilométerre fekszenek egymástól. A kisebb- nagyobb falvakat régen úgy elválasztotta egymástól a víz, a járhatatlan mocsár, s a láp, hogy házasodni sem mentek igen más faluba, így aztán a bodrogköziek, mivel rokoni szálak nemigen fűzték őket össze, szívesen költöttek egymásról soha meg nem történt történeteket. A legtöbb esetet irigységből találták ki, hogy bosszantsák egymást. Leleszről például az a mondás járta - sok volt az iparos, és szerettek szépen öltözködni - cifra ruhába bújtatják a nyomorúságukat. Tény, hogy Kende tisztelendő úr még az én gyerekkoromban is rendszerint így kezdte a prédikációját, meg akarván dorgálni híveit: „Párizs, London, Leleszt nem is mondom, első a divatponton.“ Búcsú után meg azzal ugratták a leleszieket a környékbeliek: No, hány hízott gólyát vágtatok le? Maradt-e jövőre is gólya? Pólyánról (Pol'any) meg azt találták ki, hogy felhajtották a legyet a padlásra és elvették a létrát, hogy le ne jöjjenek. Számtalan ilyen kitalált történet kering Kisgéresről (Maly Hores) is. Itt esett meg az, hogy kitették a varrógépet legelni. Nagygéresen (Vefky Hores) pedig, amikor befutott az állomásra az első vonat, szénát tettek a mozdony elé, hogy amíg áll, lakjon jól, mert biztosan megéhezett. Folytathatnám az efféle kitalált történeteket, ami e nép humorérzékéről is árulkodik. Leleszen például még most is szívesen ugratják egymást, sértődés és harag nélkül. Az egyik gyerektelen család feje, M. Gyula egyedül iszogat a kocsmában. Bejön a szomszédja, akitől akkoriban vált el a felesége, s azt mondja neki:- Menj már haza, Gyula, a két fiad véresre verte egymást. • Leleszi utcarészlet Gyökeres György felvételei Erre ő nyugodtan azzal vág vissza, hogy:- Majd szétválasztja őket a feleséged. A többiek nevetnek, s megkérdezik tőle:- Iszol-e még egy pájinkát? - ami Leleszen egy féldeci rumot jelent.- Egyet nem, csak kettőt, mert az ökör iszik magában. Volt Leleszen egy akkurátus kőműves mester, M. Dezső bácsi. Róla is sok történet keringett. A Hegy utcán az egyik ház építését ő vállalta fel. Akkoriban még vályogból építették nálunk a házakat. A hátsó falat falazta fiaival. K. Miklós, egy nagy bajuszú gazdaember éppen trágyát hordott. Ballag lassan a két koszorúszarvú fehér ökör a szekérrel, s amikor a ház elé érnek, odaszól Miklós gazda a mesternek:- Mester úr, görbe a fal. Nem szól a mester semmit, de falazás Dezső bácsi elsápadt, s csak annyit mondott:- Akkor megadom magam. Rengeteg színes egyéniségű ember élt akkoriban tájainkon. Most pedig kanyarodjunk vissza Királyhelmecre. Kétfajta tendencia Királyhelmec patinás, szűk, macskaköves utcái sok történelmi emléket őriznek, de mi most maradjunk inkább a jobban kitapintható közelmúltnál és jelennél. Helmec rohamos fejlődése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött. Hogy miért nem indult meg itt is korábban az iparosodás? Döntően annak tudható be, hogy a bodrogközi grófoknak, földbirtokosoknak nem állt érdekében az iparfejlesztése. Csak a régi feudális állapotokat megőrizve kaphattak olcsó munkaerőt földjeik megművelésére. így vált részben Helmec hivatalnokok, kereskedők, kézművesek és napszámosok városává. Királyhelmec már a századforduló után is járási székhely volt. így nem csoda, hogy az idősebbek ma is keserűen emlékeznek arra a sokkra, amely akkor érte őket, amikor 1960 után megszűnt a város járási székhely státuközben egyik szemével mindig az utcát leste. Látja ám, hogy jön vissza a szekér. Kiáll az út közepére, megállítja az ökröket, s azt mondja:- Hallja-e kend, mikor mondtam én magának, hogy görbe a barázda? Aztán nyugodtan visszaballagott, falazott tovább, mintha mi sem történt volna. Vele esett meg az alábbi történet is, amelynek, mint suhanc legényke magam is tanúja voltam. Dezső bácsi szeretett olvasni, főleg ponyvaregényeket. Ha jól emlékszem, ez az eset 1947 szeptemberében történt. Búcsú volt a faluban, s az ilyenkor hagyományos barátságos futballmérkőzésre Bélyt (Bief) hívták meg a lelesziek. A bélyi csapatot Köröskényi József is elkísérte. O akkoriban országos hírű nehézsúlyú birkózó volt, nevét ismerték a Bodrogközben is. A meccs után M. Dezső bácsi kisebbikfiát megverték. Amikor meghallotta, kinyitott zsebkéssel szaladt a fiát helybenhagyó suhanc fiúcska felé, s azt kiabálta: menekülj, mert megöllek! Nem mert senki közbelépni, csak Köröskényi, a birkózó, elé ugrott, s megszorította Dezső bácsi csuklóját, s megkérdezte:- Ki maga ezzel a békanyúzó bicskával?- Engedje el az úr a kezemet, mert magát is megszúrom, de előbb mondja, hogy maga kicsoda?- Én vagyok Köröskényi József, a híres birkózó. sa. Egy tény: Helmecnek járási székhelyként nagyobb volt a vonzereje, mint ma. Bár jelentősége, hatásköre ma is nagy, sokkal nagyobb, mint bármely más településé e tájon. A Bodrogköz általános szellemi életének formálásában, alakításában, az új értékek megteremtésében még mindig meghatározó a szerepe. Van kórháza, magyar és szlovák gimnáziuma. Itt van Kelet-Szlovákia egyetlen magyar tanítási nyelvű szakmunkásképzője. A város értelmisége ma már korántsem csak pedagógusokból és orvosokból áll, hanem mérnökökből, sőt agrárszakemberekből. Ám, ha már így a mához értünk, hadd mondjuk el azt is, hogy Helmecnek a múltban - a malmon kívül - egyetlen ipari létesítménye sem volt. Éppen ezért joggal elmondható, hogy a várost a pangás és bénultság állapotából az iparosítás rázta fel. A kisebb ipari létesítményeken kívül felépült az Új Otthon Bútorgyár, amely egymaga több mint ezer embernek biztosít helyben megélhetési lehetőséget. Helmecen is, mint a legtöbb vidéki városban csak a hetvenes években kezdődött el a régi épületek lebontása, s az új városközpont kialakítása. Az újjáépítésben itt is kétféle törekvés érvényesül: a vertikális és a horizontális. Vagyis az egyik a magas, 7-8 emeletes lakótömbök építése, a város felfelé való növelése. A másik pedig a kültelkes családi házak építése. Ezekbe a tömbökbe, kertes családi házakba telepszenek le a környező aprófalvakból beszivárgó fiatalok. S nincs ebben semmi különös. A fiatalok természetes törekvéséből fakad: minél hamarabb lakni akarnak, otthont teremteni maguknak. S ha már egyszer valaki letelepedett a városban, nem gondol arra, hogy visszatelepedjen szülőfalujába. így lassan az aprófalvak fiatalok nélkül maradnak, elnéptelenednek, elöregszenek. Persze, erről nem az aprófalvak vezetői tehetnek, hanem a korábbi hibás településpolitika. Erről most hadd ne szóljunk, maradjunk Helmecnél. Miközben a város külterületén új kertes házak, korszerű lakótömbök épültek, a régi városközpont lényegében maradt olyannak, amilyen volt. S ez a kontraszt ma különösen szembetűnő. Sokak szerint a régi Főutca lebontása és újjáépítése azért is sürgető, mert az ősi, többnyire kőből épült földszintes családi házak többsége komfort nélküli, korszerűtlen. Eddig az új városközpont jó egyharmada épült újjá. A közvélemény szerint nem a legszerencsésebben, mivel a régi és az új épületek között nincs meg az összhang. Ez akkor is így igaz, ha tudjuk, hogy a város vezetői érzékelhető, komoly erőfeszítéseket tesznek a belső városrész rendbehozatalára, korszerű átépítésére. Ám a közismert népi szólás szerint: ők is csak addig takaródzhatnak, ameddig a takarójuk ér. Hagyományőrzés És most enyhe fordulattal szóljunk még pár szót Királyhelmec szellemi életének néhány fontos mozzanatáról. Sokakat késztet töprengésre a kérdés: hogyan lehetne tovább gyarapítani szellemiekben hű lokálpatriótaként városukat. Miként tud az egyre heterogénebb lakosság úgy helmecinek maradni, hogy megőrizze, tovább ápolja hagyományait, nem feledkezve meg az identitástudat erősítéséről sem. Vagyis, Helmec legyen továbbra is erős abban, amiben a múltban erős volt: szellemi kisugárzásában. Az ősök kulturális örökségét gyarapító tevékenységben, amit a néhai Tolvaj Bertalan oly nagy szeretettel, hozzáértéssel csinált. Hiszen Királyhelmec mindig szellemi mérce volt nemcsak a Bodrogköz, az Ung vidék magyar nemzetiségű állampolgárai számára is. Érdemes ezzel összefüggésben odafigyelni arra, amit az egyik nyugdíjas pedagógus ismerősöm mondott: „A város rangjának emelése szempontjából azt kellene már végre megérteni, hogy a lakosság csak nyer vele, ha mindenki a neki legalkalmasabb szellemi éghajlat alatt minél értékesebben kamatoztatja képességeit. A hagyományok iránti fogékonyság és érzékenység sok mindenért kárpótolhat bennünket, mert így sokat megőrizhetünk régi önmagunkból.“ Az átszervezést követő, sokáig bénítóan ható megcsúszás után már eddig is sokat tettek az értékek megőrzéséért. A szellemi életnek figyelemre méltó tünete itt is: a hagyománykeresés és -ápolás. Törekvés arra, hogy arányaiban, értékeiben minden a helyére kerüljön. Ebben vitathatatlanul nagy érdeme van személy szerint is dr. Gyimesi Györgynek, valamint a Csemadok járási titkárságának és helyi szervezetének, s nem utolsósorban a pedagógusoknak. Ha árnyékos a kép Szülőföldem e táj, felnevelő közegem, útjainak pora már sohasem kophat le cipőm talpáról. S talán megbocsátható, ha nem tudom és nem is akarom szellemiekben sem megtagadni az itt kapót útravalókat. S ami ebből törvényszerűen következik, amikor e tájról verset vagy prózát írok: önmagamat is vizsgáztatom. De hadd mondjam meg: mindig őszintén rovom papírra gondolataimat, és sohasem teljességre törekedve. így most is csupán egy-egy villanásra idéztem fel arculatának néhány vonását. Bizonyára kimaradtak fontos dolgok, ezért talán kissé árnyékos a kép, amit szívem szerint én is mindig szivárványosnak szeretnék látni. TÖRÖK ELEMÉR 1989 XJi. 1
