Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-24 / 47. szám

Türelem nénémnek kis michigani gazdaságában volt egy kedves tehene. Pedig nem lehetett ráfogni se azt, hogy derék pára, se azt, hogy hasznot hajtó jószág, mert szabad idejének egy percét sem fordította volna a tejkiválasztásra vagy a gyönge borjúhús megtermesztésére, hanem teljes tehetségével a rúgás módszereinek tökéletesítésén fáradozott. Képes volt naphosszat rúgni, aztán még éjfélkor is fölkelni, és rúgni. Rúgott az mindent - tyúkokat, disznókat, kapubálványt, vándorkövet, madarat röptében vagy fölszökkenő halat - mert a rugdosásban egyetemes, mondhatni, katolikus lélek volt ez a tormáshússzökevény. Nem tekintette az érdemet. Mint az öreg Timotheus, ki „gyarlóságot égig nevel“, olyan volt az én Türelem néném tehene, csak éppen, hogy egy Drydennál későbbi költő szavával éljek, a rúgása „szaporodtán izmosodott“, öröm volt nézni, mint nyit magának utat a népes szérüskertben. Kirúgott jobbra, kirúgott balra, s ha a szerencséje kedvezett, egyidejűleg akár öt-hat háziállatot is a levegőben tartott.

Amilyen számosak, éppoly szívet gyö- nyörködtetőek voltak a rúgásai. Művésziességükben egy napon nem lehetett említeni mindenféle pallérozatlan tehénrúgásokkal, mert ahogy zenei műkedvelők vannak, a tehenek jó része is csak „fül után“ rúg. Türelem néném tehenét azonban egyszer megfigyeltem, amint az út szélén állva kérö- dzött, s láthatólag mélyen aludt közben - ilyen békésen csak akkor kérődzik az ember, amikor vasárnap délelőtt fordul a másik oldalara. Mellette túrt, mit sem sejtve a leskélő veszélyről, talán éppen szívszerelméről álmodozva, egy hatalmas fekete kan disznó - széltében-hosszában legalább akkora, mint egy választási rinocé- rosz. Aztán egyszerre - bár nem tudom, hol kezdődött ez az „egyszerre“, mert a tehén bele se rezdült, kérődzését egy pillanatra nem szüneteltette -, fontos, hogy a kan disznó egyszerre eltűnt onnét, búcsúszó nélkül. Messzi, a sápadt ég .alján csöpp fekete pont szállt sebesen, mint a hullócsillag, boldogabb vidékre, a nagy hegyeken túlra. Talán a kan disznó.

Tehenek csutakolása nem hinném, hogy általános volna, még Michigan államban sem - mivel azonban ez a tehén a fejésre nem szorult, valami hasonló gyötrelmes gondoskodásban részesíteni kellett. A kényeztetésnek kellemetlenebb módját találni pedig keresve sem lehetett, mint a csutakolást. A tehén legalább így védekezett felőle, bár a néném szerintem csak a javát kereste. Cseléd másképp el nem szegődhetett hozzá, csak ha vállalta, hogy minden reggel megcsutakolja a tehenet. Felmondani aztán úgy mondtak fel, mikor már az új seprű ideje letelt, s a rendszabályban látták a maradan- dóságot, hogy még egyszer, utoljára, maradék erejükkel ellazsnakolták a büdös állatját, aztán hazavánszorogtak a vackukra. Nem tudom, hány munkavállalói viszonyt bontott fel a tehén, de a környék nyomorékjaiból ítélve elég sokat - bár meglehet, hogy némelyikük felmenő ágon állt rokonságban a néném cselédeivel, mások viszont ragály útján nyomorodtak meg.

Szerintem a néném gazdálkodási módszere volt a hibás. Igaz, hogy a munkaerő egy fityingjébe nem került, mert a cselédei még az első bérfizetés előtt otthagyták, de a tehén híre megjárta a környező megyéket s államokat, ilyenformán a néném mind nehezebben jutott munkáskézhez, és ami a legfontosabb, nem volt, aki a kedves tehenét csutakolja. Székében beszélték, hogy a néném gazdaságát a tehén rúgta széjjel -se durva metaforában azt is kifejezésre juttatta a közbeszéd, hogy a földek hiányos művelése csakúgy, mint a gazdasági épületek, kerítések szomorú állapota a tehenet sínyli.

Okosan beszélni a nénémmel nem lehetett - megvallott mindent, meg nem fogadott semmit. Néhai férje is addig töprengett a gazdaság ezer baján, míg a sok töprengés időnek előtte a sírba vitte. Temetését egy nappal el kellett halasztani, amíg új temetkezési vállalkozót nem kerítettek, mert az elsővel az történt, hogy megözvegyült néném, bizalma jeléül, odaállította a tehenet csutakolni.

Türelem néném azóta se tette ki magát a házassági piacra. A tehén szerelme kiszorított a szívéből minden természetes és hasznos érzelmet. Mikor azonban látta, hogy a csűr üres, és a gabona lábon áll, kerítésére tüskebozót borul, s mezein a burján tenyész, úgy döntött, megválik özvegyi fátylától.

Mikor néném szándékának híre futott, izgalom lett úrrá messzi vidéken. Minden meglett ember egyszerre házasulandó legénynek érezte magát. Badger megye bűnügyi lajstromából pedig bárki meggyőződhet, hogy azon évben több házasság köttetett, mint egy teljes évtized leforgása során, annak előtt vagy utána. Néném azonban nem volt a szerencsések közt. A férfiak elvették a szakácsnéjukat, mindenesüket, elhunyt feleségük édesanyját, halálos ellenségük húgát - elkelt minden hajadon, s az olyan férfiú, aki szépszerével, udvarlással feleséget szerezni nem bírt, megjelent a közjegyző előtt, és hivatalosan kijelentette, hogy több felesége sír utána Indianában. Rettegett mindenki, hátha Türelem néném választása őt találja.

Azonban az olvasó is nyilván tudja már, hogy néném kemény fából volt faragva. Mivel az ijesztő házassági járvány a megyében csupán egy férfira nem ragadt át, néném erre az egyre vetett szemet, s nem nyugodott, amíg haza nem hozta magának. Mint kiderült, nagyon hosszú ember, metodista lelkipásztor, és Hugginsnak hívják.

Mérhetetlen hosszától eltekintve, Bero- sus Huggins tiszteletes úr nem volt rossz ember, és nem esett a feje lágyára. De amilyen vézna, mélakóros ragyabunkó volt, nemigen hiszem, hogy a nők kaptak volna rajta, legalábbis Észak-Amerikában nem. A kalapbúbja a feje búbjára simult, a karimája pedig mind szemét, mind füle két lenge karéját elfödte a világ elöl. öltözetének más látható darabja nem is volt (ha a ráncos tehénbőrcsizmát nem tekintette az ember, mert aki csak rátekintett erre a su- vikszot nem látott csizmára, a szeme is megfájdult belé), mint a szűk fekete felöltője, ami mégis mindig lötyögött a derekán, viszont az alja, amerre csak járt, mind fölitatta a harmatot. Ebbe a felöltőbe gondosan begombolkozott, torkától a bokájáig, mint egy illemtudó kísértet. Annyira e világtól elrugaszkodott jelenség volt, hogy valahányszor kiment a kukoricásba, a rabló varjak otthagyták a szemet, és körülötte rajzottak, a legjobb helyért marakodva szentelt személyén.

A házasságot követő napon Türelem néném berendelte Berosus tiszteletest a ház tárgyalószobájába, s szándékát az alábbiakban ismertette vele:- Meg is mondom neked, Huggikám, mindjárt, mi lesz a tennivalód. Először is a kerítést hozod rendbe, mert a tüskebozót kiirtásához férfikéz kell. Aztán nekiállsz gyomlálni; mikor azzal megvagy, a kocsinkat pofozod helyre, egyszóval, gatyába rázod a gazdaságot. Ezzel meg is van a munkád az elkövetkező két esztendőre, aztán majd nézünk valami mást, hogy el ne ka- nászkodjál. A lelkipásztorkodásról egyelőre szó se lehet. De ha már megvagy a... Szegény ártatlan Phoebéről majd elfelejtkeztem!- Egy szóra, Mrs. Huggins - szakította félbe élete méla párja. - Tiszta szívemből remélem, hogy a Gondviselés segedelmével megfelelek a gazdasági teendőknek. Hanem ez a Phoebe testvér... mintha még nem lett volna hozzá szerencsém. Hittel remélem, hogy nem e világ hiúságaival eltelt személyt ismerek meg benne...- Nem ismeri Phoebét! - kiáltott fel néném őszinte meglepetéssel. - Azt hittem, Badgerben mindenki ismeri már! Hát ideje, hogy megismerd, másképp nem vakargat- hatod meg a lábát minden áldott reggel!- Nem kétlem, asszonyom - felelte Berosus tiszteletes, áldozati méltósága teljében -, hogy Phoebe húgunk lelki szükségéről gondoskodnom örömteli kötelességem, ami azonban az említett testi szolgálatot illeti, tisztelettel megjegyezném, hogy ahhoz gyakorlottabb, mégpedig női kezek kívántaménak.- Te vén hülye! - meresztette rá szemét a néném. - Hiszen Phoebe... tehén!- Ha viszont így áll a dolog - folytatta férje zavartalanul -, akkor csakugyan énrám háramlik a testi jólétéről való gondoskodás. Épp ezért Phoebe lábának fogom szentelni minden időmet, amit a Sátánnal

s a dudvával folytatott viaskodásom meg- hágy.

E szóval Huggins tiszteletes úr válláig a fejébe húzta kalapját, rövid áldást mondott ifjú asszonyára, és nekivágott a S2érús- kertnek.

Előttük azonban magyarázatra szorul, hogy a tiszteletes úr kezdettől fogva tudta, kicsoda Phoebe, sőt hallomásból ismerős volt vétkeivel is. Egy látogatás erejéig meg is tisztelte már, rövid, egyórás első vizittel, mélynek során bizonyos távolságból ugyan, de megmutatkozott Phoebe előtt, minden oldaláról. Volt tehát alkalmuk, hogy kölcsönösen kikémleljék egymást, és eldöntsék, mi a legközelebbi teendőjük.

A derék tiszteletes jegyajándékai közt volt egy két és fél méteres öntöttvas szívó- kút is, amelyet néném a tiszteletessel együtt már házhoz szállított. A szívókút a csűr tövében került ideiglenes elhelyezésre, hogy majd a csűr előtt, a pallóval lefedett kútakna fölébe szerelik. Huggins tiszteletes úr most nekilátott, a szívókutat kijelölt helyére állította, s szilárdan hozzácsavarozta a pallóhoz. A kabátot fölsegítette a szívó- kútra, kalapját pedig odaillesztette a szerkezet leghegyébe. A szívókút lenyomott karja úgy kunkorodott föl a kabát szárnya közt, mind valami farok, de a pártatlan szemlélő efölött szemet hunyt, nem mondhatott mást, midőn a fölöltöztetett szívókútra nézett, mint hogy Huggins tiszteletes úr szokatlanul jó színben van ma.

Ilyen előkészületek után a derék tiszteletes becsukta a csűr kapuját, mert tudta, hogy amint a konyhakertben rugdalózó Phoebe ezt az óvatossági rendszabályt észreveszi, nyomban jön, és berúgja a kaput. így is történt. Újdonsült gazdája közben kabát- s kalapjafosztottan leheveredett a sűrű léckerítés mögött, és egy kiütött bütyök résén át jóleső izgalommal leste a fejleményeket, mit sem törődve a felfázás kockázatával.

A tehén jó ideig úgy tett, mintha észre sem venné a szérúskert közepén álló alakot. Sőt, mindjárt, amint befutott, hátat is fordított neki, megállt és alvást színlelt. Mikor látta, hogy a csel nem válik be, néhány percig tanácstalanul állt, kedvetlenül kérödzött közben, de látszott rajta, hogy a fejében egymást hessentik el a jobbnál jobb ötletek. Aztán az orrát földre szegezve, lassan közeledett, mintha valami elhagyott apróságot keresett volna. Kitért jobbra is, balra is, azonban a rossz szándék egyre közelebb vitte. Mikor már tehénhossznyira állt a vaslelkésztól, megállt, s feléje tolta az orrát, mintha pénzt, hatalmat, világi hízelgést megismerve, már csak egy szerető simogatásra várna - mint aki keservesen okult fiatalsága tapasztalatain. Aztán megint közelebb lépett, baráti jobbot keresve, szeretetreméltó képpel, álnokul bólogatva, kacsintva, somolyogva, végül sarkon fordult, és villámsebesen kirúgott. Példátlan erejű rúgás volt, hasonlítani se lehetett máshoz, mint a lapos guta simításához.

Bámulatos volt a hatás is. A tehenek nem hátrafelé rúgnak ki, hanem oldalvást. A bűnös szándék, hogy Isten egyszálbél szolgáját a következő ünnepkör közepére helyezze át, visszaszállt a tehénre. Kínjában pörögni kezdett, akár a facsiga. Olyan sebesen pörgött, hogy már-már kozmikus ködbe enyésző gömbölyded csillagtehénnek látszott, és akár a Saturnust, körkörös csík övezte: farka forgó fehér bojtja. Ahogy aztán a pörgetöeró lassan csökkent, majd kihagyott, Phoebe támolyogni kezdett, végül oldalra dőlt, s a hátán állt meg, négy lábával az égnek, abban a szent hitében, hogy a világegyetem fölébe kerekedett, s most már személyes kényelmét feláldozva, neki kell fenntartania. Aztán bágyadtan magába roskadt.

Mennyi ideig hevert ott eszméletlen, maga sem tudta, végül azonban, amint nyílt a szeme, és rátekintett az istálló nyitott ajtajára, „hívta az, szebben, mint a messzi tájék“, épp ezért feltápászkodott, inogva megállt három lábon, megdörgölte a szemét, s láthatóan az égtájakat kereste. Aztán meglátta a vaslelkészt, akit a hite megtartott, talpon. Nézte-nézte, aztán megtört búcsúpillantással elindult, bicegve, szerény hajléka felé. Kicserélt tehén volt. Kezes tehén.

Néhány hétig dagadt nagy bunkót hordott a hátsó lába helyén, de aztán a gondos kezelés „gatyába rázta“, mint gazdasszonya mondotta volt, vagy, mint Isten méla szolgája állította, „visszatért belé a lélek“. Jámbor tehén lett belőle, „büszkén űzte gyermekes ábrándjait“ - ami szintén a tiszteletes megállapítása volt. Ő tudta legjobban, hiszen ö vette fájó lábát az öfébe, sőt, ami Phoebe kezességét illeti, bízvást a szájába is vehette volna. Phoebe jelleme oly gyökeresen megváltozott, hogy egy szép napon maga Türelem néném is rászánta magát, ki mindaddig, képesen szólva, Phoebe köntösének szegélyét nem érintette volna, hogy egy tepsi tarlórépával kedveskedjen neki. A szentségit! De azt látni kellett volna, milyen egyenletesen szétkente Phoebe az én jó nénémet az istálló kőfalán. Én el nem tudtam volna dolgozni szebben, vakolókanállal.

BARTOS TIBOR fordítása

A pince legvégén sötét nyílás tátongott, melyből dohos, hideg levegő csapott az arcukba. Tanácstalanul álltak egymás mellett, Váry egy viharlámpát tartott a kezében, megpróbált bevilágítani, de nem láttak semmit, csak a dohos levegő áramlását érezték. Kétoldalt a fal mellett hordók álltak, azokat már sorba végigkopogtatták, valameny- nyi üres volt. A sötét nyílás előtt pókhálós üvegek hevertek, Váry bosszúsan félrerugdosta őket.- Miféle barlang ez? - kérdezte az asszony. Fázott a hűvös pincében, karjait összefonta a mellén.

Váry vállat vont, aztán felemelte a viharlámpát, és előrelépett a sötétbe. Megcsúszott a sáros, nyálkás talajon, de nem állt meg, óvatosan, tapogatózva haladt előre az egy szál viharlámpával. Az asszony egy ideig még látta az imbolygó viharlámpát, aztán ismét sötét lett. Jó félóráig várakozott a pincében, mire Váry előbukkant. A lába térdig sáros volt, fehér haja nedvesen tapadt a homlokára, és nehezen lélegzett.- Több mint száz méter hosszú - mondta. - Tényleg olyan, mint valami barlang.-Nagyon féltem - mondta az asz- szony. - Féltem, hogy valami bajod lesz.- Olyan, mint egy barlang - mondta Váry. - Vagy inkább, mint egy alagút. Valamikor sokkal hosszabb lehetett, de egy helyen beomlott, és nem tudtam továbbmenni.- Ne menj többet oda - mondta az asszony. - Nagyon féltem.- Kellemetlen hely, az biztos - mondta Váry. Letette a földre a viharlámpát, és fáradtan leült az egyik hordóra. - De azért érdekel, hogy mire szolgálhatott. Olyan... olyan titokzatos az egész.

Az asszonynak egyszerre felderült az arca.- Ez az - mondta. - Titokzatos barlang. Ez az. így fogjuk nevezni a csárdát. Titokzatos barlang: az ilyesmi mindig tetszik az embereknek. Meglátod, rengeteg vendégünk lesz.- Hülyeség - mondta Váry.- Nem hülyeség - mondta az asz- szony. - Ehhez én jobban értek, bízd csak rám. Egy nagy táblára felírjuk, hogy „Titokzatos barlang“. Meglátod, özönleni fognak a vendégek. Sok pénzt fogunk keresni.

Váry rosszkedvűen nézegette sáros lábait. Hülyeségnek tartotta a „Titokzatos barlang“ elnevezést, és a csárdáért sem lelkesedett sohasem.-Jól van, próbá szórakozottan.

Az asszony leült szorosan hozzábújt- Sok pénzünk l< A földeket is mind ' boldogok leszünk, f "boldogok leszünk?- Igen - mondt boldogok vagyunk.- Mindig boldoc meglátod. Rengetec kor elmehetünk inn ahova akarod.- Igen ... igen - megpróbálta lekap: jéről.- Elmegyünk val egyedül leszünk GION NÁND

—Ré a hallja- Nem lesz ott s ketten. És nagyor majd meglátod.- Most is boldog- Persze. És re Sok vendégünk le Majd én gondoske vendégünk legyen.

Napokig nem jé sem. Egy mogorva vették meg az úts: elhanyagolt állapo helyrepofozták, kife és asztalokat hozt nagy betűkkel kiírt; barlang“. Az embe rékpáron és gyaloi senki sem tért be.- Az a vén hülye- mondta Váry. - lamit.

Váryné akkor kin köszöngetni kezde nak. Mindenkire rá elment a csárda e nagyon kedvesen I csodálkoztak, de

Z. JURJEV

HMtFH-Jó napot, Ivan Sztyepanovics - köszönt elfogódott hangon Kokl- jusev főközgazdász az igazgató irodájába lépve. - Beszélni óhajt velem?- Üljön le! - szólt Ivan Sztyepanovics, anélkül, hogy Kokljusevre pillantott volna.

Kokljusev félszegen a szék szélére ült. Érezte, milyen hangosan kalimpál a szíve. Hátán a hideg futkározott, mint egykor a vizsgák idején, vagy a főnöki irodákban, no meg tüdőszűréskor.-Akkor hát Kokljusev elvtárs, feletteseink véleménye szerint széles kapukat kell nyitni a nyíltság előtt - sóhajtott nagyot Ivan Sztye- • panovics, ki tudja, miért.

Nagy kő esett le a főközgazdász szívéről, szinte mámoros súlytalanságot érzett. Ugyanis attól tartott, hogy megrovásban részesül, mivel még nem írta meg a jelentést az új technológiai tervekről. Pedig csak a „glasznosztyról“ van szó. Szívesen kinyilvántította volna róla buzgó helyeslését, azonban egy régi hivatali bölcsessé E szerint: Ne mint a főnök.

A főnök mélye- Holnapután letet tartunk. Ott seink is, és azt a ott engem el-fo. novics erősen-í fejezte be: - gu-k- Mit képzel,- kelt ki magábí szén jól tudja, r önt... őszintén n vezetőt... el sen-Tudom - m és leverten Iva- Ezért választó a demokráciát, hagyhatjuk az ös megek kezdemé tervezni. A rám v kát csakis megbí; hatom. Érti?- De, de...- Azt beszélik tom a kritikát.- Ugyan, ki...