Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-24 / 47. szám

ondta megbámulták az asszonyt. Később né- hányan már betértek a csárdába is, ra és megálltak a söntés mellett, és gyorsan megittak valamit. Aztán, ahogy múltak a napok, egyre többen jöttek, leültek az a . új székekre az új asztalok mellé, és ik. Es most m£r nem gjgflek annyira Váryék h09y reggeltől estig talpon voltak, nyitva tar­tottak, amíg csak az utolsó vendég is el Dst is nem ment, akkor nekiálltak takarítani, végül pedig összeszámolták a napi be- majd vételt. Hullafáradtak voltak már ilyenkor, s ak- de nagyon örültek, hogy a csárda ilyen etünk, szépen beindult, és hogy egyre több pénzt számolhatnak össze. y, és A baj akkor kezdődött, amikor először cipó- betért hozzájuk a vörös hajú hordóké- szitö. Kerékpáron jött, kora délután, Ijesen a kerékpárt a csárda falához támasztot- >zony. ta, ö pedig bement, és az egyik «árok­iktató történet. áryrót és feleségéről ;ak mi asztalhoz ült, kényelmesen hátradőlt szünk, a széken, a lábait felrakta a mellette levő székre.- Hallottam, hogy nagyon rendes inden hely ez a „Titokzatos barlang“ - mond- glátod. ta Várynénak. - Hónapok óta mást se jy sok hallok, csak azt, hogy milyen rendes hely ez a „Titokzatos barlang“, endég - Magának is tetszeni fog - mondta íbertől Váryné. Tiszta fehér kötényben állt agyon a hordókészítő asztala mellett, és na- nnyire 9y°n kedvesen mosolygott, ékeket - Szebbnek képzeltem - mondta áblára a hordókészítő. Visszamosolygott az kzatos asszonyra. - Mármint a csárdát. Maga in, ke- viszont szép, sokkal szebb, mint képzel- on, de tem. Hány éves?- Tizenkilenc. égeket - Nagyon fiatal - mondta a hordóké- ne va- szító. - Ki hinné, hogy ennyire fiatal, és máris mindenfélét kitapasztalt, elé, és Váryné ekkor már sejtette, hogy baj ladók- lesz, de azért továbbra is kedvesen ;i csak mosolygott, és bort hozott a hordókészí- nkinek tőnek. Sok bort megivott a hordókészitö, tberek és egész idő alatt székre rakott lábbal ek, és ült a sarokban.- Vallja be nekem - mondta később nehezen forgó nyelvvel Várynénak -, vallja be nekem, hogy töksötét volt, amikor férjhez ment ehhez az öreg mó­kushoz. Töksötét volt, és maga nem látta, hogy tiszta ősz a haja. Váryné most már nem mosolygott, csak állt az asztal mellett, de nem mo­solygott.- Nem akarná folytatni a régi mester­ségét? - kérdezte a hordókészitö. - Egy fehér hajú férfi mellett igazán folytathat­ná a régi mesterségét. Az asszony elment áz asztaltól. Váry észrevette, hogy valami történt, előjött a söntés mögül, és megkérdezte a hor­dókészítőt:- Minden rendben van? A hordókészitö hintázni kezdett a széken, és csillogó szemekkel nézett fel Váryra.- Szerintem... - mondta -, szerintem kétfajta ember van. Az egyik fajta ember olyan, mint a disznó. Szeret nagyokat enni, nagyokat inni, és egyáltalán: él­vezni az életet. Ilyen vagyok én. Nem is tagadom. Én olyan vagyok, mint a disz­nó. A másik fajta ember... a másik fajta ember olyan, mint a... olyan, mint az ember. Szereti a sok pénzt, a szép házat meg az ilyesmit, és hamar meg- öszül. Magának is azért ilyen fehér a ha­ja, mert ehhez a másik fajtához tartozik.- Lehet, hogy igaza van - mondta Váry.- Persze hogy igazam van - mondta a hordókészítő. - És azt is tudom, hogy a feleségét egy bordélyházból hozta ki.- Ez nem igaz - mondta fakó arccal Váry.- Azt is tudom, hogy még fizetett is érte, hogy kihozhassa a bordélyból.- Nem igaz.- Azt is tudom, hogy a földjeit adta el, hogy kihozhassa a feleségét, és hogy megvegye ezt a vacak csárdát.- Nem igaz.- De igaz - mondta a hordókészítő. - Nekem hiába akar hazudni. Ismerem a ilyenfajta embereket, mindig ha­zudnak.- Menjen most már haza - mondta Váry. Sokan voltak benn a csárdában. Váry halkan beszélt, a hordókészítő viszont annál hangosabban, többen is odafi­gyeltek már.- Maga szereti á pénzt. Higgye el nekem, ezzel az asszonnyal több pénzt kereshetne, mint a vacak csárdájával. Gondolja csak meg.- Menjen haza - mondta Váry. - És többet ne jöjjön ide.- Rengeteg ilyen ember van, mint én- mondta a hordókészítő -, akik élvezik az életet. Sok pénzt kereshetne a ked­ves fiatalasszonnyal.- Azonnal menjen ki - mondta Váry.- És ne jöjjön többet ide. A hordókészitö kitámolygott, ők pedig egész este a vendégek körül foglalatos­kodtak. Zárás után, amikor a pénzt összeszámolták, az asszony sírva fa­kadt.- Megölöm azt a vörös hajú disznót, ha még egyszer ide mer jönni - mondta akkor Váry. A hordókészítő két nap múlva ismét megjelent. Váry látta, amint a csárda elé kanyarodik a kerékpárjával, és kiment eléje.- Ne dühöngjön, öregem - mondta vigyorogvá a hordókészítő. - A maga­fajta emberek sohasem szoktak komo­lyan haragudni. Meg aztán, ebben a korban nem ajánlatos. Váry előrenyújtotta jobb kezét, és torkon ragadta a hordókészítöt. Egy kézzel szorította a torkát, a hordókészíf- nek kidülledtek a szemei, próbálta lefej­teni Váry ujjait, véresre karmolta a ke­zét, de Váry csak akkor engedte el, amikor már megkékült az arca. A hordó­készítő a fal mellé roskadt. Jóval később tudott csak talpra állni, akkor felült a ke­rékpárjára, és szó nélkül elkarikázott. A csárda nem sokkal hajnal előtt gyulladt ki, és mire megvirradt, teljesen porig égett. A régi csontszáraz épület­nek még a falai is leomlottak. Az asz- szony hangosan zokogott. Váry átölelte a vállát, és azt mondta:- Elmegyünk innen, és megint na­gyon boldogok leszünk.- Ne haragudj rám - mondta az asz- szony.- Nem haragszom - mondta Váry.- Most elmegyünk innen, és nagyon boldogok leszünk. Majd meglátod.- Biztos, hogy nem haragszol rám?- Nem haragszom. Elmegyünk, és boldogok leszünk. Jobb is, hogy leégett ez a vacak csárda, sohasem szerettem. Csak az a barlang... még most is érde­kel, hogy mire szolgálhatott. Le akartak még egyszer menni a pin­cébe, hogy megnézzék azt a hosszú, sötét barlangot, de a beomlott falak eltorlaszolták a pince bejáratát. Elhatá­rozták, hogy később egyszer majd visz- szajönnek, eltakarítják a romokat, és lémennek a pincébe. De hamarosan kitört a háború, és ők nem jöttek többet vissza. JUHÁSZ R. JÓZSEF Nagyapa* Mindig magával vitt nagy szemeiben a pokol legmélyebb bugyraiba Doberdótól Isonzóig együtt kértük meg nagymama kezét én festettem kitörölhetetlen ráncokat arcára s most lefeküdt szeméről én kergettem el a legyet nagyapa lefekvés előtt nem mosott fogat mindenki felkészült a mutatványra feladták rá legtisztább fekete öltönyét gondolván ezt így szokás állát felkötötték egy hosszú szárú zoknival és beletették a nagy bűvészládába aztán kettő a bűvésznek kettő a fuvarosnak kgttő a kórusnak kettő a segédeknek és addig kettőzték míg le nem bontották nagyapa házát a lázmérőből szétfolyt akkor a higany s a temetőkben húsdarálókat szereltek fel pedig azt hittem nagyapa halhatatlan Az elmúlás szirmai a kezek kifinomultsága kétségtelen mégis mégis amit érzékelünk s ami benne van nem ugyanaz mintha a természet rossz hangulatára való tekintettel megfosztott volna minket az összefüggések (elemi) érzékelésétől vagyunk hogy legyünk és ez lényegében megegyezik minden óhajunkkal melyet ezúttal nevezek kifürkészhetetlen igazságnak menjetek békében áldás és békesség nyomorult fejetekre és egyéb kígyó béka a védtelenség elhatalmasodik rajtatok de ti rózsáról álmodtok végtelen vörös rózsáról szirmaival feditek az illúziókat az elmúlás azonban körbenyaldosta minden bibéjét és alattomosan támad TÁMAD + A verseket a költő Korszerű szendvics című, idén megjelent kötetéből közöljük irtotta. arabb, tekez- elette- maga tyepa- >s így háljon. iovícs! - Hi­ttelem . jobb zelni. értően iovícs. jyanis : nem , a tő­ig kell s kriti- e bíz­elfoj­- Bizony, bizony, akadnak ná­lunk ilyen demagógok. Ezért hatá­roztam úgy, hogy ezt a fontos dol­got magára bízom.- Értem - hebegte Kokljusev, és érezte, hogy a főnöki dicséret nyo­mán arcát fiatalos pír önti el. - De én... hogy tehetek meg ilyesmit... egyszerűen ki sem merem mon­dani.- Nem maradhatunk el az új áramlattól - jelentette ki határozot­tan Ivan Sztyepanovics. - Itt van a szöveg, tanulja meg, mivel ma­napság papírról nem szólalnak fel. És ami a legfontosabb, senki sem tudhat a beszélgetésünkről. Tudja, mi a konspiráció?-Természetesen, Ivan Sztyepa­novics. Mondhatnám azt is, hogy Stierlitztől megtanultuk.- Nagyszerű! Akkor-hát - szigorú konspirációt! Kokljusev felszólalása ragyogó volt. Bátran és hevesen beszélt kol­légái csodálkozó, sőt rémült tekin­tetétől kísérve. Rámutatott, hogy Ivan Sztyepanovics ellenségesen viseltetik minden újjal szemben. Az átépítés lassan, vontatottan halad, s a főnök nem törődik a káderekkel. Szavaival nagy tapsot aratott, mi­közben Ivan Sztyepanovics sava­nyúan mosolygott, és újjaival az asztalon dobolt. Ivan Sztyepanovics szó nélkül hallgatta a bírálatot, megtörtén és alázatosan bólogatott, úgy, hogy még legnagyobb ellenségei előtt is világossá vált, hogy egyszeriben megváltozott és megfelelően fo­gadja az alulról jövő kritikát. Két nap múlva Kokljusev megro­vást kapott, amiért nem nyújtotta be az új technológia bevezetéséről szóló jelentést. Azt gondolta, hogy ez az Ivan Sztyepanovics egy igazi konspirátor, feltűnés nélkül rendez mindent. így már senkinek nem jut­na eszébe, hogy összebeszéltek. Nagy kő esett le a szívéről. Ez a megrovás valószínűleg titkos elis­merés volt. Nem nagy kedvvel ugyan, de folytatta a játékot: a ve­zetőségi ülésen emlékeztette Ivan Sztyepanovicsot elavult vezetési módszereire. Kokljusevnek levonták a prémiu­mát, állítólag késve jár a munkába. A következő értekezleten Koklju­sev azt kifogásolta, hogy vállalatuk nincs kellőképpen felkészülve az önálló elszámolásra. Ivan Sztyepa­novics elvörösödött, a számvevő­ség vezetője pedig elült mellőle. Másnap aztán végre Kokljusevet hívatta az igazgató.- Emlékszik még beszélgeté­sünkre a konspirációról? - kérdezte fanyar mosollyal.-Természetesen - válaszolta Kokljusev boldogan, és eszébe ju­tott egy régi filmből az a jelenet, amelyben a bátor felderítő moso­lyogva tart hazafelé: - Az a fontos, hogy senki se gyanakodjon.- Pontosan! - mondta az igazga­tó, és szúrósan Kokljusevre nézett. - Amint látom, maga a konspiráció nagy specialistája lett. Hát akkor mondja meg nekem, maga szerint mit tegyen egy vezető azzal a be­osztottjával, aki őt minden értekez­leten lejáratja és lehetetlenné teszi? Természetesen az is fontos, hogy intézkedése természetesnek tűn­jön? Hallgat? Hát akkor én meg­mondom: írjon egy kérvényt!- De milyet? - nyögte ki Kokl­jusev.- Természetesen nem anyagi tá­mogatásról! Kérni fogja benne át­helyezését a melléküzembe. És még köszönje meg, hogy nem fel­mondási kérvényt ír. Sajnos, állan­dóan magyarázni kell magának az igazi demokráciát. A főközgazdász az elé tett papír­lapra bámult, és már nyúlni akart a tollért, hogy aláírja, de egyszerre, valamilyen ismeretlen erő hatására felpattant a székből.- Nekem más tervem van - szólt egészen idegen hangon. - Hogy végül is a konspiráció egész tökéle­tes legyen, javasolni fogom egy új igazgató megválasztását. Megér­tette? OREL ÉVA fordítása '1ÍY I 5 § o-o ■Q 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom