Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-10 / 45. szám

SZOVJETUNIÓ ÚJ szú 15 1989. XI. 10. Nyikolaj Rizskov kormányfő mondta a minisztertanács október végi ülésén: ,,A mostani átmeneti időszakban, amikor még nem működnek teljes egészében az irányítás gazdasági eszközei, ideiglenesen nyilván el kell fogadni néhány admi­nisztratív jellegű korlátozó és reguláid intézkedést". A kor­mányülés után adott tévényilatkozatában ehhez még hozzá­fűzte: „ Hibát követtünk el, amikor az embereknek nem magyaráztuk meg, hogy a gazdaság egészségesebbé tételé­nek folyamata hosszadalmas és fájdalmas lesz." De mik is ennek a fájdalmas átmeneti időszaknak a jellemzői, s melyek azok az intézkedések, amelyekről döntés született, vagy bevezetésüket tervezik? Tény az, hogy a szovjet vezetés kitartó erőfeszítései ellenére még mindig üresek az üzletek polcai. Személyes nyári tapasztalatom: leningrádi ismerősökkel beszélgetve figyeltem fel arra, hogy már a köznyelv is alkalmazkodik az adott helyzethez. A ,,kupity" (venni) kifejezést alig használják, helyette a ,,dosztaty“ (szerezni) nyert polgárjogot. Az élelmi­szer-ellátás terén konzerválódtak a feszültségek, s mivel a köztársaságokban nem érték el az idén élelmiszerekből és nyersanyagokból a tervezett mennyiséget, szembetűnő javu­lás aligha várható. A kolhozpiacokon sem sokkal jobb a hely­zet, mint az állami boltokban, s a kistermelők standjai sem roskadoznak az árutól. Viszont - ezt a helyzetet kihasználva- már megjelent a piaci maffia, amely felvásárolja az árut az állami boltokban és a háztáji gazdaságokból, s óriási felárral árusítja a húst, a zöldséget és a gyümölcsöt. Teheti, mert hiszen pénzük van az embereknek, a kereslet nagy, s nyilván még nagyobb lesz. Bér- és árstopról is szó volt a parlament most zajló ülésszakán - több képviselő úgy vélte, csak így fordíthatók vissza ezek a veszélyes tendenciák. Mások egy progresszív adórendszer bevezetésében látják a gyógymódot, s a kor­mányzat is ezt támogatja. Ugyanis látni kell, hogy a lakosság döntő része fix jövedelemmel rendelkezik. Ebbe a kategóriába tartoznak mindenekelőtt a nyugdíjasok, az ösztöndíjasok, az orvosok, a pedagógusok, a hivatalnokok, de az órabérért dolgozó munkások is. S ók azok, akik a leginkább megérzik az infláció növekedését, a nyílt és rejtett áremeléseket. Egyetlen módja van a pozitív változásnak - véli a kormány. Olyan gazdasági szabályozókat kell alkalmazni (például a ter­vezett adórendszert), amelyek rákényszerítik a vállalatokat a lakossági szükségletek kielégítésére. Mindenekelőtt az élelmiszerek, ruházati cikkek, lábbeli, háztartási gépek, a bútor termelésének növelésére van szükség, egyben növelni kell a lakások, mozik, kórházak, iskolák és más szociális és kulturális létesítmények építését. Úgy tervezik, hogy hiánycikkeket gyártó vállalatokat s azokat, amelyek az említett szolgáltatásokat nyújtják, mentesítik a béralap növek­ményének megadóztatásától. Miért van szükség erre a a megkülönböztetésre? Nagyon sok vállalat visszaél frissen szerzett önállóságával és azzal, hogy monopolhelyzetben van termékeivel a piacon. Ezek a vállalatok úgy javítják anyagi helyzetüket, hogy növelik hiánycikknek számító termékeik árát a minőség javítása nélkül, ugyanakkor leállítják az olcsó cikkek gyártását. Ezzel maguk is fokozzák az áruhiányt, továbbá erősítik monopol­helyzetüket, s még csak eszükbe sem jut a ráfordítások csökkentésének útjára lépni. Erre vonatkozóan érdekes adatokat tett közzé a moszkvai Pravdában Orlov professzor, az egyik legtekintélyesebb köz­gazdász. Az év első kilenc hónapjában az elmúlt év hasonló időszakával összehasonlítva 4,3 milliárd rubellel, vagyis 8 százalékkal növekedett - kiskereskedelmi árakban számítva- a könnyűipari vállalatok termelése. Ezen belül a szerződé­ses árakon értékesített divatcikkek gyártása 150 százalékkal, a kiváló minőségű, az üzletekben felárral értékesített termé­keké pedig 26 százalékkal emelkedett. Viszont a fogyasztási cikkek többi fajtájának termelése 6 százalékkal csökkent. Gondot okoz az is, hogy a kereskedelem sem ellenzi különösebben vehemensen a kínálat leszűkítését és az árak emelkedését, mivel gyakran maga is érdekelt az árdrágítás­ban, a drága termékek árusításának növelésében. Orlov professzor szerint ez nem más, mint a gyártók és a kereske­delem gazdasági egoizmusa, hiszen kizárólag saját jövedel­müket tartják szem előtt, s teljesen figyelmen kívül hagyják a fogyasztók igényeit. Hozzá kell tenni: egyes szövetkezetek esetében ez a tendencia még szembetűnőbb. Éppen ezért volt kénytelen a parlament dönteni mindenekelőtt a kereske­delmi szövetkezetek tevékenységének megrendszabályozá- sáról. Amíg azonban árufedezet nélkül növekednek a lakossági bevételek, addig mindig lesz lehetőség az ilyen jellegű ügyes­kedésekre. Ezt figyelembe véve, a kormány a parlament elé terjesztett, a jövő évre szóló gazdasági terv tervezetében nagy súlyt helyez a megfelelő fékek és ösztönzők összehangolt alkalmazására. Ennek ellenére egyre élénkébb vita folyik a munkásgyűléseken, de a sajtóban is a milliomosok számá­nak növekedéséről. Állítólag már vagy százezren vannak, s vagyonuk összege meghaladja az 500 milliárd rubelt. A statisztikai állami bizottság szerint nincs valóságalapja ezeknek az állításoknak. Július elsejére 314,4 milliárd rubel volt a lakossági megtakarítások összege a takarékpénztárak­ban, az átlagos betét 1552 rubel volt. Egyetlen betét öszege sem haladta meg a 200 ezer rubelt, több mint 25 ezer betétszámlán legalább 54 ezer rubel volt, de ezek a számlák az összes betét összegében csak 0,6 százalékot tesznek ki. Mindezek alapján leszögezhetjük, nem áll fenn az a ve­szély, hogy egyesek - netán egyre többen - munka nélkül lesznek milliomosok. Ugyanakkor sürgősen tenni kell azért; hogy a „havi fix“ megőrizze értékét, s legyen mit vásárolni rajta. GÖRFÖL ZSUZSA B írósági eljárások sora volt a népi demokratikus országokban annak következménye, hogy 1948-ban szovjet-jugoszláv konfliktus alakult ki. Ennek okaival, lefolyásával csak mostanában foglalkoznak komolyabban a történészek, igyekeznek az akkori propagandagépezet hordalékától megtisztítani a valós tényeket. Az alábbiakban - kis rövidítésekkel - közöljük a Novoje Vremja szovjet hetilap egyik cikkét erről a témáról. A nagyvenes évek végén a sztáli­nizmus átlépte a Szovjetunió határait, megkezdődött pusztító vonulása az európai népi demokratikus országok­ban. Erre az időszakra esnek a bíró­sági eljárások Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország és Ro­mánia jeles személyiségei ellen. A harmincas évek második felének sztálinista perei mintájára valósultak meg. A sztálinizmus előretörése a Szovjetunió határain túl szoros összefüggésben állt a szovjet-jugo­szláv konfliktussal, amelyet Sztálin in­dított el. Kezdetben, 1948 folyamán és 1949 első felében a jugoszláv vezetés igye­kezett megtalálni az utat a kialakult konfliktus enyhítése és felszámolása felé. Ez tükröződött a Jugoszláv KP 1948 júliusában megtartott V. kong­resszusának anyagaiban is. A konflik­tus azonban éleződött, bevonták bele az egész Jugoszláv Kommunista Pár­tot és a pártonkívüliek széles tömege­it. Ekkor a kommunista párt vezetése már világosan látta, hogy a helyzet szakadással fenyeget. A Jugoszláviá­ban közelmúltban közzé tett adatok szerint a párt 468 175 tagja és 51 612 tagjelöltje közül 55 343 személyt nyil­vánítottak „informbürósnak" (így ne­vezték akkor azokat az embereket, akik helyeselték a Tájékoztató Iroda határozatát, vagy még egyszerűbben szólva azokat, akik úgy vélték, Sztálin­nak van igaza, nem pedig Titónak). Valamennyiket kizárták a pártból, kö­zülük 16 312 személyt üldöztek (rend­szerint bezárták őket a speciálisan e célra létrehozott koncentrációs tábo­rokba). A sztálinizmus erős csapása a Ju­goszláv Kommunista Párt és a jugo­szláv állam vezetése ellen irányult. Ezek a testületek a sztálinizmus ellen az övéihez hasonló módszerekkel in­dítottak harcot. A jugoszláv büntető szervek azonban nem folyamodtak ki­végzésekhez. ,,A mi forradalmunk nem falja fel fiait“ - mondotta Tito. Megtörtént azonban, hogy a börtönök­ben a rabok meghaltak. Rendszerint a Szovjetunió őszinte barátai estek áldozatul Jugoszláviá­ban ennek a Sztálin által kirobbantott példátlan konfliktusnak a két kommu­nista párt, a két szocialista ország között. Ezek az emberek el hitték „minden idők és népek vezére“ állás- foglalásainak helyességét, hittek té­vedhetetlenségében. Éppen ebben rejlett a valódi jugoszláv tragédia. Ahogy mélyült a konfliktus, úgy áll­tak egyre többen Sztálin oldalára azok közül az oroszok közül, akik (emigrán­sok és utódaik) Jugoszláviában éltek. E magatartásukért üldözték őket. A „vezér" és harcostársai erre 1949. augusztus 18-án a jugoszláv kor­mányhoz intézett jegyzékkel reagál­tak. „A szovjet kormány szükséges­nek tartja kijelenteni, hogy nem nyug­szik bele az ilyen helyzetbe, s kényte­len lesz más, hatékonyabb eszközök­höz nyúlni, amelyek szükségesek a Jugoszláviában élő szovjet állam­polgárok jogainak és érdekeinek vé­delmére és ahhoz, hogy rendre legye­nek utasítva a fasiszta erószakosko- dók, akik már túlléptek minden határi" - állt a jegyzékben. Látható, hogy a vádaskodások na­gyon gyorsan fokozódtak. Míg a konf­liktus első szakaszában a jugoszláv vezetést „nacionalizmussal“, „troc­kizmussal“ és „Buharin-típusú oppor­tunizmussal“ vádolták, alig egy évvel a Tájékoztató Iroda határozatának ki­adása után a Jugoszláv KP vezetését már „fasisztának“ nevezték. S mit jelentenek a szavak a „hatékonyabb eszközökről“? Jugoszláviában ezt úgy értékelték, mint fegyveres táma­dással való fenyegetést. Érthető a jegyzék ilyen értelmezése, ha figye­lembe vesszük a mind hangosabb fegyvercsörtetést a jugoszláv határo­kon. Nem is szólva arról, hogy abban az időben a Jugoszláviával határos országok területén szovjet csapatok állomásoztak. Mindez valóban így volt. Ugyanak­kor érvényes volt az 1945-ben 20 évre kötött szerződés a barátságról, köl­csönös segítségnyújtásról és háború utáni együttműködésről. 1949. szeptember 6-án tudta meg a világ, hogy a Magyar Népköztársa­ság ügyészsége vádat emelt Rajk László volt belügy- és külügyminisz­ter, valamint hat társa és Lazar Bran- kov jugoszláv állampolgár ellen. A de­mokratikus rendszer elleni bűncselek­ményekkel és más államellenes bűn­tettekkel vádolták őket. Szeptember 16-án kezdődtek és 24-ig tartottak a bírósági kihallgatások. Az eljárás Rajk László és két társa elleni halálos ítélettel zárult. Rajkot azzal vádolták, hogy 1931 -töl kezdve a horthysta tit­kosrendőrség ügynöke és informátora volt, 1939-ben pedig, amikor Francia- országban volt koncentrációs tábor­ban a spanyol köztársasági hadsereg veresége után, a francia hírszerző szolgálat, majd a Gestapo, s nem sokkal később az amerikai hírszerző szolgálatok ügynöke lett, ezek 1946 őszén „átadták“ öt a jugoszláv hír­szerző szolgálatnak. Rajk 1947 nya­rán szabadságon volt Jugoszláviában, ekkor Alexander Rankovic állítólag új­ra beszervezte öt, s közölte vele, nem lát okot arra, miért kellene titkolni a tényt, hogy „Tito csoportja szoros kapcsolatokat tart fenn az amerikai­akkal". Mondjuk ki nyíltcin, 1949 szeptem­berében egy ilyen szuperkrimi színjá­tékot játszottak el a budapesti bíróság előtt. Egy tragikus végű bohózatot. Ugyanúgy, mint másfél évtizeddel ko­rábban a moszkvai perek vádlottjai, Rajk László is beismerte minden „tet­tét", és megnevezte azokat az embe­reket, akik mindezek ráadásaként megbízták ót azzal, hogy „szervezze meg" Rákosi, Farkas és Gerö „likvi­dálását“, s ezzel könnyítse meg a Ma­gyar Népköztársaság elszakítását a Szovjetuniótól, ami a „Tito-terv" fő célja volt. A tervet - állították - az amerikai imperialisták megbízásából dolgozták ki. Rajk számos jugoszláv vezető személyiséggel megtartott tit­kos találkozók időpontját és helyszínét közölte. Az alaptalanul megvádolt ma­gyar kommunistákat, Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szönyi Tibort, Szalai Andrást, Korondy Bélát, Német De­zsőt és Horváth Ottót kivégezték... Mivel a Rajk-perben a jugoszlávok javára végzett „kémkedés" volt a kö­zéppontban, nyilvánvaló, hogy a per­ben ennek a „bűnnek" a bizonyítása volt a fő cél. Utóbb bebizonyosodott, hogy a szovjet titkosszolgálatok szak­emberei készítették elő a per koncep­cióját és forgatókönyvét. Azt, hogy a per közvetlenül a jugoszlávok ellen irányult, bizonyították a további ese­mények. Még az ítélet kihirdetése előtt, szeptember 21-én Kémek és gyilkosok hatalma címen vezércikk je­lent meg a moszkvai Pravdában. Ez összefoglalta Rajk „beismerésének" minden ijesztő réséletét, és azt a kö­vetkeztetést vonta le, hogy a jugoszláv vezetők „a külföldi imperialista hír­szerző szervezetek szolgálatába áll­tak". Egy héttel később a jugoszláv vezetés megkapta a szovjet kormány jegyzékét, amellyel felmondták az 1945-ös szerződést. Az okok alátá­masztására a jegyzék a budapesti peren elhangzottakat hozta fel. A Szovjetuniót nyomban követték a népi demokratikus' országok. Len­gyelország, Magyarország, Bulgária, Románia, Csehszlovákia október első négy napjában felmondta 1946-1948- ban kötött szerződéseit Jugoszláviá­val. 1948 júniusa és 1950 júliusa kö­zött a Szovjetunióból, Közép- és Dél- kelet-Európa országaiból 145 jugo­szláv diplomatát utasítottak ki. Sót, több országban letartóztatták és elítél­ték a jugoszláv diplomatákat. Sztálin az egyoldalú szerződésbon­tással szabad kezet kapott a „hatéko­nyabb eszközök“ alkalmazásához. A jugoszláv vezetés tudatosította ezt a veszélyt, s az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordult. A „hatékony eszközök" kedvelőjének kicsit el kel­lett gondolkodnia... November végén Budapesten tar­totta harmadik és egyben utolsó ta­nácskozását a Tájékoztató Iroda, a három napirendi pont közül az egyik Jugoszlávia volt. A beszámoló, ame­lyet Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Ro­mán Munkáspárt KB főtitkára terjesz­tett elő, hemzsegett a Jugoszávia elle­ni válogatott kirohanásoktól. Felsorolt több nevet, akikről állítólag a népi de­mokratikus országokban lezajlott pe­rek során kiderült, hogy az angol­amerikai hírszerző szolgálatok ügynö­kei, társaikkal együtt. Röviddel az In- formbüro budapesti ülése után Szófiá­ban „hazaárulás“ vádjával bíróság elé állították a jelentésben említett Trajcso Kosztovot, a BKP KB Politikai Bizottságának tagját. Pere kísértetie­sen hasonlított a Rajk-perhez: ugyan­azok a vádak, ugyanazok a titkos- szolgálatok, ugyanaz a szörnyű vég... 1950-1951-ben gyakorlatilag az összes népi demokratikus államban voltak perek a „jugoszláv kémek" el­len. Néhány országban még később is. Az utolsó eljárás 1952 novemberé­ben Prágában zajlott Rudolf Slánsky, a CSKP főtitkára és további 13 ki­emelkedő csehszlovák kommunista ellen. A vádirat szerint valamennyien trockista-titóista, cionista, burzsoá- nacionalista árulók, a csehszlovák nép, a népi demokratikus rendszer és a szocializmus ellenségei voltak. S természetesen „kémek“, a „kapita­lizmus restaurátorai“. Sztálin 1953. március 5-én bekö­vetkezett halála véget vetett a töme­ges megtorlásoknak. A népi demokra­tikus országokban megszűntek a pe­rek, csitulni kezdett a Jugoszlávia elle­ni kampány. Már 1953 nyarán norma­lizálódni kezdtek Jugoszlávia és a szocialista tábor országainak kap­csolatai, helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok. Közép- és Délkelet-Európa orszá­gain és kommunista pártjain mély se­beket ejtett a sztálinizmus. Számos becsületes kommunista esett az ön­kény áldozatául. A történészek köte­lessége, közös kötelességünk, hogy nevüket ne engedjük feledésbe me­rülni. VIKTOR ZELJONYIN, a történettudományok doktora llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll ■*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom