Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 45. szám
ótlanul mentek egymás mellett a folyam régi medrének zsombé- kos, füves töltésén, amely az éjszaka ráhullott dértől fehérlett. Lehorgasztott fejjel bandukoltak, mintha lélekben mindketten a hömpölygő vízzel beszélgetnének. Az öregember fázósan megborzongott, vállai közé húzta szürke micisapkás fejét. A sapka siltje töredezett volt, és fényes a sok fogdosástól. A mozdulattól betegesen sápadt, sovány, szakállas arca mintha a bördzseki gallérjára ereszkedett volna. A gyerek oldalvást pislogott fel rá. „Olyan, mint a kertvégi jegenyénkén gubbasztó öreg varjú“ - gondolta, és szomorkásán elmosolyodott a hasonlaton. - Csak tudnám, mi baja?“ - töprengett Egy kép villant elé, arról a nyári napról, amikor megismerkedtek. Augusztus végén történt. Az öreg ott ücsörgött a kidőlt fűzfa korhadt törzsén, néhány méternyire tőle. Kezében horgászbot, arcáról csörgött a veríték. Csendesen szitkozódva törölgette nedves arcát az ingujjába. Időnként felemelte nagy, szőrös kezét, hogy elűzze magáról a tolakodó szúnyogok felhőit. Mellette egy kék műanyag vödörben jókora harcsa meg néhány kisebb sügér csapkodott.- Vérszomjas bestiák - morogta a fogai között valami furcsa, idegen akcentussal, miközben tekintetét nem vette le a holtág mozdulatlannak látszó víztükréről. - Téged nem 'sípnek?- Nem. Engem nem. A hazaiakat nem bántják - tette hozzá epésen. Az öreg, mintha nem hallotta volna a választ, merőn a vizet nézte. Sápadt halántékán, a ritkás haj alatt, kékesen kidagadtak az erek.- Megvagy! - szaladt ki összeszorított fogai közül az örömteli kiáltás. - No, gyere, kedveském... gyere csak! Hú, az anyád! A gyerek kíváncsian odapillantott. Azonnal észrevette a pattanásig megfeszült botot. Elfogta az izgalom. Felugrott. Saját botját sorsára hagyva, az öreghez szaladt.- Engedje, engedje kicsit... Még, még... Hű, az anyját! Ez ám nagyobb lesz, mint a harcsája! Később, amikor a vödörben csapkodó nagy pontyot csodálták, az öreg megkérdezte:- Aztán honnét tudod, hogy nem vagyok idevalósi? A gyerek nem bírta levenni a tekintetét a gyönyörű halról.- A beszédéből. Ugye, a bácsi keleti? Az öreg összehúzott kék szeme, amely vidám színe ellenére mindig valami szomorúságot rejtett, most derűsen csillant.- Jaó füled van.- Nem jaó, hanem jó!- Én nem úgy mondtam?- Nem. Akkor kezdődött a barátságuk. Az öreg a nagy pontyot is neki adta. Már vagy két hete együtt pecáztak délutánonként, amikor az öreg nevetve odaszólt a botja mellől.- Jaók vagyunk mi ketten. Lassan összeöregszünk, s még azt se tudom, hogy hívnak. A gyerek észrevette, hogy az öreg mókázó kedvében van. Vette a lapot.- Szikla Péter. Én vagyok a Nagy Szikla, amelyikre... Az öreg tekintete egy pillanatra tűnődővé vált. De csak egy pillanatra, aztán vidáman villant. A gyerek vállára tette csontos öklét.- Szép neved van. Péter... A gyerek elismerően nézett rá.- Hát a szüleid?- Anya itt dolgozik a munkásszálláson. Takarít. Apám nincs... Az öreg gyorsan közbeszólt.- Szóval, Péter. Komoly név.- Hát a bácsit... magát hogy hívják?- Találd ki.- Mihály. Én magát mindig Mihály bácsinak hívtam magamban. Az öreg hangtalanul nevetett. Kockás inge alatt csak úgy rázkódott két csontos válla. A gyerek csak most vette észre, mennyire sovány és a melle egészen beesett.- Mihály? Még mit nem! Iksz. Iksznek hívnak.- Iksznek? - hitetlenkedett a gyerek, és a szeme elkerekedett a csodálkozástól.- Iksz. De az is csak fél. A gyerek játékosan összehúzta a szemét.- Tudom!-Tudod? Nem hiszem.- De akkor is tudom! Félix. Ugye, Félix? Igazán Félix, vagy csak viccelődik velem?- Ügyes gyerek vagy te, Szikla.- Nem volt nehéz. De igazán jó - nevetgélt magában. - Iksz, az is csak fél. Félix - ízlelgette a szokatlan nevet.-Az, de... A gyerek kérdőn nézett rá.-Csak csavargónak hívnak - mondta minden szégyenkezés nélkül. — Csavargó, mondják az emberek, és engem értenek alatta.-De hát nem az, ugye? Hiszen maga, Félix bácsi, rendesen dolgozik... Az öreg letette a botját, s a kockás inge zsebéből elővette a fóliába csomagolt személyi igazolványát. Kinyitotta, ahol a munkaadók pecsétje sorakoztak. Volt köztük kék, piros, fekete, mindenféle színű és formájú pecsét.- Látod?- Ilyen sok helyen dolgozott már? - csodálkozott a gyerek. Amaz visszacsomagolta az igazolványát, és visszacsúsztatta a helyére.- Látpd. Akárhová megyek, valaki mindig kitalálja, hogy „csavargó“, s aztán már mindenki így hív.- De hát miért? Miért megy mindig máshová? Magának, Félix bácsi, nincs családja? Az öreg arca megmerevedett. Kihúnyt tekintettel nézett maga elé a vízre.- Majd egyszer, most nem. Majd elmondom - mondta, és Péternek úgy tűnt, a hangja is olyan fakó, mint a szakálla. A hideg egészen váratlanul csapott le a folyam menti síkságra, bár a víz mellett élő emberek tudták, hogy hamarosan bebeköszönt a tél. A víz jelezte először a közeledtét. Fokozatosan elveszítette fényét, zavarossá, néha sárgává, vagy egészen feketévé vált. Ez IVANICS ISTVÁN azért lehetett, mert az erős törzsű, nagy fák már nem tudtak oltalmat nyújtani neki. Lombsátrukat szétfújták az északról érkező hideg szelek. A gyerek úgy érezte, valami csúnya árulás történik, hogy a víz, AKI éltető erőt ad a vidéknek, most megszégyenülve és kiszolgáltatottan kénytelen bujkálni árnyát veszített medrében. Az öreg magyarázta neki, hogy nincs semmi baj, minden a maga rendjén történik. A víznek és a körülötte levő tájnak együttesét semmi sem bonthatja fel. Itt minden a természet szigorú és bölcs rendje szerint történik. A fák nem hagyták cserben a vizet. Dehogyis hagyták! Csak azt teszik, amit az ember is ilyenkor: egy időre befelé fordulnak. Meghajtják fejüket az erősebb előtt, aki ugyanúgy része a nagy harmóniának, amit úgy hívnak, természet.. . AZ meg ilyenkor azt mondja:- Noli me tangere... A gyerek csodálkozva nézett.- Azt jelenti, hogy hagyj, ne bánts. Ne zavarj. Érted? Péternek ettől még rosszabb lett a hangulata. Torka fájdalmasan elszorult, önkéntelenül a halálra gondolt. November utolsó éjszakája vakító fehérbe öltöztette a fagyba merevedett világot. Reggelre ugyan kicsit megenyhült az idő, s az emberek vaksin hunyorogva, párát lehelve köszöntötték egymást a buszmegállónál, ahol síkosra taposták a havat. Csillogott a szemük, és fesztelen vidámsággal évödtek, mintha az utóbbi két-három hét ködös, nyirkos napjai után, amikor a sötét reggeleken mogorván, hallgatagon kerülték egymás tekintetét, most kicsit megrészegedtek és jobbá váltak volna a temérdek fehérség szűzi szépségétől. ROBERT BURNS Fölkelni reggel Fölkelni reggel - nem való nekem, föl pirkadatkor; ha hó borít minden hegyet, tudom, már tél jön akkor. Kelet felöl nyugatra fú hideg szél, komoran szól; ha hallom, szívem szomorú, tudom, már tél jön akkor. Madár csipog, kökényen ül, jót nem remél a naptól; s én éjjelente, egyedül, tudom, már tél jön akkor Szilágyi Domokos fordítása A kissé késve érkező gyerek rögtön felfedezte, hogy az öreg nincs a várakozók között. Aztán felfedezte a deresedó bajszú munkavezetőt. A közelébe furakodott. A férfi is észrevette, ráhunyorított.- Szerencséd van, hékás! Ha ma pontosan indulunk, itt maradsz! A néhány falubeli gyerek is, aki a szomszéd község központi iskolájának felsőbb osztályaiba járt, ugyanazzal a munkásbusz- szál szokott utazni.- Félix bácsit nem tetszett látni? - kérdezte, s alig vette észre az autóbuszt, amelyik most szokatlanul nesztelenül csúszott a megállóra. A munkavezető arca elkomolyodott.- A csavargót? - kérdezte vissza, de a gyerek összeszűkült tekintetét látva, gyorsa kijavította magát. - A Félixet? Nem, nem láttam. Úgy tudom, ünnepekre hazamegy. A Bodrogközbe. Lassan már szedelőzköd- nek az emberek... Nem sokan maradnak a szállásokon... Az autóbusz kellemes, naftaillatú belsejében egymás mellé ültek. Péter komoran nézte a felkelő nap sugaraiban vakítóan szikrázó vidéket.- Miért hívja mindenki úgy... olyan megalázó ...- Miért? Nincs abban semmi... Ő maga terjeszti magáról... Hogy becsavarogta már az egész országot. Többnyire az építkezéseken dolgozott, ahol szállás, meleg koszt van...- Tudom. De azért még nem az...- Különben igen rendes, pontos munkás.- Éppen azért...- Valamikor tanító volt a falujában. Biztosan beszélt róla neked. A gyerek elcsodálkozott magában. „Tanító? Szóval úgy! Azért tud olyan sokat. Tanító!" A fogai között szűrte a szavakat.- Nem. Semmit sem mondott magáról...- Komolyan? Pedig azt hittem. Mindig együtt halásztatok. Tudod, otthon nagy háza is volt, maga építette. Aztán, mikor elkészült vele, meghalt a felesége. Egyedül vesződött két fiával, amíg felcseperedtek. Azok meg, amikor a maguk lábára álltak, elkutyultak. Érted... Az egyik, úgy tudom, a fiatalabbik, külföldre szökött. Valahol Torontóban él, a másik meg otthon maradt, a házban. Tudod, a szokásos történet. Megnősült, a fiatalasszony meg kiutálta az öreget a házból. Azóta csavarog. Amikor a nagyközség főterén kiszállt az autóbuszból, a gyerek nem várta be a társait. Gyors léptekkel egyedül indult a parkon át. „Noli me tangere. Értem. Szegény öreg.“ Pislogva állt meg a kivilágított ivó ajtajában. Az első pillanatban szinte semmit sem látott. A friss, téli levegő után elviselhetetlennek tűnt a helyiség áporodott bűze. Az asztalnál ülő, hangosan beszélgető, hadonászó emberek egy pillanatra abbahagyták a hangoskodást, mindenki feléje nézett. Előttük söröskorsók, féldecis poharak, zsíros papírba csomagolt szalámi, töpörtyű, kolbász, sajtmaradékok. Az öreg vette ót észre. Intett neki. Péter azonnal látta, hogy ma többet ihatott, ritka szakálla alatt piros és feszes volt a máskor petyhüdt arcbőre. A gyerek félszegen állt meg az asztala előtt,- Idesanya küldött - kezdte zavartan. A férfi szeme nevetve villant az „ides“- re, ám hangja komoly maradt- Az ides? Akkor jaó... Péter csak a hangsúlyos „jaó“ hallatán kapcsolt. De most nem mosolygott gyakori évődéseiken.- Tessék velem jönni, Félix bácsi... A férfi szeméből eltűnt a mosoly.- Veled? De, hát hová?- Hozzánk... Ides - akarta mondani, aztán azonnal kijavította magát. - Édesanya mondta, hogy meghívhatom. Hogy hívjam el. - Hangjában izgalom bujkált.- Hm... A gyerek feszengett. Kezdte kényelmetlenül érezni magát az öreg asztaltársai előtt.- ígérte, hogy egyszer... Az öreg intett a pirospozsgás, pufók arcú pincérlánynak.- Fizetni! Amikor kiléptek a fagyos téli estébe, Péter úgy érezte, hallja a csöndet. A decemberi égboltról szikrázóan néztek le a csillagok. Ragyogásuk titokzatos volt. Az ember nem utasította el a vacsorát, de arról, hogy náluk aludjon, hallani sem akart.- Pár száz méter a szálló... A gyerek könyörgő szemmel nézett az asztalt leszedő anyjára.- Maradjon csak, ha már ez a gyerek annyira akarja ..-Anya! - szaladt ki a gyerek száján a tiltakozás, hogy ne így, Az asszony, külseje után ítélve, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, megrántotta a vállát. Furcsállta a gyerek ragaszkodását az öregemberhez.- Adok pizsamát is, vari itt még valami az uramról... A gyerek arcán piros foltok jelentek meg. Egyikükről a másikukra nézett és szemében, egész lényében annyi kimondatlan kérés volt, hogy az öreg elfordította a fejét.- Régen ígérte... mindig ígérgette, hogy játszunk egy sakkpartit. Az öreg a konyhában tébláboló asszonyra nézett.- Helyünk van elég. Alhat a gyerek szobájában is. Péter hálásan nézett az anyjára.- Anya, feküdj le, holnap nehéz napod lesz... Az asszony látva a férfi határozatlanságát, kötényét a székre dobva, elfojtott sóhajjal indult a gyerek szobája felé.- Elkészítem a fekhelyet. A kicsi szobában később még sokáig beszélgettek.- Hol tanultál meg sakkozni? - kérdezte az öreg, a holdvilágos szobában jól látva a gyerek sötét arcát, fekete haját a vánkoson. - Jól játszol., Péter nem válaszolt. Lehunyta a szemét.- Csak tudod, sose becsüld le a gyalogos szerepét. Az utolsó partiban azért kaptál mattot... ha nem áldozod fel azt a parasztot ... A gyereknek keserű lett a szája íze. Fel kellett emelnie a fejét, hogy megszabaduljon a kellemetlen érzéstől. Apjára gondolt. Hány éve, hogy nem látta?- Alszol? - kérdezte az öreg.- Nem. Á... Dehogy! Gondolkodom.- Aztán miről?- Apától tanultam. Sokat sakkoztunk együtt ... Régen. A férfinak nagyon halk és rekedt volt a hangja, amikor megkérdezte:- Meghalt? Amint lehunyta a szemét, apja szálas, magas alakja jelent meg előtte.- Elment. A szemben levő heverő megreccsent.- Elment?- El - mondta a gyerek fáradtan. - Nyolcéves voltam. Egy nővel... Édesanya azt mondta, egy szajhával. Ő is itt dolgozott az építkezésen. Aá öreg alatt ismét megnyikordult a fekhely. Féloldalra fordult, felkönyökölt a kispárnán.-Jól megtanított sakkozni.- Meg. Aztán elment.-Visszajön. Nekem elhiheted. Ha egy olyan növel...- Nem jön. Már nem.- Nem?- Gyerekük van. Érti, Félix bácsi? Valahol van egy... kistestvérem. Akit én nem ismerek. És lehet, hogy sohase fogom ismerni ... Az öreg visszafojtotta a lélegzetét. A szomszéd szobában fekvő asszonyra gondolt. Apró, törékeny testére, színtelen, fakó hajára, fénytelen tekintetére. Az ablakon át jól látta, hogyan ragyognak vibrálva a decemberi égbolton a megközelíthetetlen csillagok. Suttogóra fogta a hangját.-Akkor is... Az ember, tudod, fiam, az ember nem tagadhatja meg a saját vérét... Egyszer egész bizonyosan visszajön. A gyereknek végtelenül fáradt, öreges volt a hangja.- Ne higgye, Félix bácsi. Különben is, én már ezen rég túl vagyok. Anyát, az idest sajnálom. Egyedül van. „Azért valahol, valamiben az asszpny hibázhatott“, - gondolta az öreg. - „Úgy van ez, akár a sakkban. Valahol rosszul léphetett...“-Jól megtanított. Meg... van benned fantázia.- Amire igazán meg kellett volna tanítania, még előttem van. Az öreg úgy tett, mintha nem hallaná.- ..de ne csak a bástyával törődj... Csak hadd vigyék, ha jól bánsz a gyalogossal... Érted. Ezt ne feledd, soha. Nyugtalanító, furcsa álmok között vergődött a gyerek azon az éjszakán. Azt álmodta, hogy apjával halászik a holtágon. Egymás mellett ültek a töltés alatti lejtőn, és apja minden nagy halat visszadobott a vízbe. „Nem a bástya a döntő, érted“ - nevetett és szeméből nagy könnyek gördültek a part menti kövekre. Nehezen került ki tusából. Amikor k a szemben levő hevr 1ÍT Másnap hatalmas haza az iskolából. A most csak néhány i gott, örülve az előttük a velük járó szünetne utat mind sűrűbben Kavargóit, örvénylett A gyerek az ön lenne, ha nálunk tö Anya láthatta, rende van barátom - gond- fűzte tovább ren -, ilyen időben net órákat késhetnek A veranda nyitott te magáról a havat. Benn, a meleg, csipegette a télre be- Itt járt a csavar. A csizmájával baji- ... az öreg. /- A Félix bácsi. A gyerek kilépett nesedett. Szeme ria- Igen? És... Az asszony a szét felé intett. Sápadt, v volt olyan szigorúan máskor. A gyerek lehajol csókolta.- Menj be. Hozotl Amint meglátta horgászbotot és a n elszomorodott. Indul re szóló borítékot. T A szépen elterv gondolt. Alig bírta nyálát. Felbontotta a lev futott végig az őrt szépen rendezett, s; ,,... azt is mondtí tok aludtam, hogy a Vagy így valahogy. Most nekem is hazE kell őket. Ugye, ért visszajövök. Abbahé maradok. Ezen a < valahol egy kis vityi kásszállót. Aztán, hE runk pecázni a h< a sakktáblát fogad ajándékul. Vigyázz anyádra. És ne feled tam neked. Gyalogo tát nyerni.. A gyerek ökölbe i te a feltartóztathatat „Csavargó - g vissza."
