Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
KIHALÓBAN EGY MESTERSÉG? Jávor-, fenyő- és ébenfából faragott hangszer. Első pillantásra egészen egyszerűnek tűnik: négy húr hangolókulcsokra erősítve, csiga, nyak, korpusz, láb, nyereg... Hallgatva hangját sem gondolnánk, hogy a chipek, száloptika és a nyomtatott áramkörök korában is megilleti a tökéletes jelző. A hegedű a legékesebb hangzású hangszer - állítják a hozzáértők. Csúcstechnika, amely formailag, szerkezetileg vajmi keveset változott születése óta. Pedig immár négyszáz éve, hogy bekerült a zenetörténelembe Gasparo Berto- lotti da Saló, mint e vonóshangszer első ismert alkotója... Egy kis történelem A hegedű a 8. században Ázsiából Európába kerülő húros hangszerekből fejlődött ki. Hazája Észak-Olaszország lett, s a leghíresebb hangszerkészítő mesterek is az olaszok voltak: Andreo és Nicolo Amati, Antonio Stradivari, Andreo és Giuseppe Guarneri, Lorenzo Guadagnini, hogy csak néhányat soroljunk fel a 16-18. század legnagyobbjai közül, akiknek műhelyéből páratlan tökéletességű hangszerek kerültek ki. (Ezek a tekintélyes korú hegedűk a gondosan megválasztott és kiszárított faanyagnak, a máig megfejthetetlen összetételű lakkbevonatnak, a hangszerek rajzának és még sok egyébnek köszönhetően nemcsak utánozhatatlanok és felülmúlhatatlanok, hanem szinte megfizethetetlenek is. (A hetvenes évek derekán a londoni tőzsdén például közel 150 ezer angol fontért cserélt gazdát egy Stradivari.) Ám nemcsak az olasz, francia vagy német hegedúkészítö mesterek érdemelnek említést. Világviszonylatban mindig is a legjobbak között tartották és tartják számon a cseh, illetve a morva hangszerkészítőket. A zeneirodalom kiemelkedő helyen foglalkozik például Tomás Ediin- gerrei, a prágai hegedúkészítö iskola alapítójával, Vénőeslav Metelkával, az óriáshegysé- gi hegedúkészítók ,.atyjával“, vagy diri Hell- merrel, aki állítólag Beethovennek is készített egy hegedűt. Illetve Frantiéek Xaver Drozen- nel, Pfemysl Otakar Spindlennel, Josef Pötzl- lel, Karel és Vladimír Pilarzsal, hogy az újabb kori mesterei közül csak az érdemes művészeket soroljuk. Szlovákiában a hagyományos hegedúké- szítés nem igazán honosodott meg. Figyelemre csupán két város érdemes: Bratislava és Kassa (Koáice). Ám amikor a 19. század végén ellepték a piacot a schönbachi gyár olcsó termékei, sorra számolták fel műhelyeiket a mesterek. 1918-ban Bratislavában már csak egy hangszerkészítő foglalkozott hege- dúkészítéssel és -javítással. (A Cheb melletti kisvárosban tömegesen gyártott hangszerekbe ez idő tájt Stradivari, Guarneri és más híres mester nevével ellátott címkét ragasztottak. Ilyen hegedűből - a legilletékesebbek szerint - több ezer található ma is az országban, amíg valódi Stradivariból csak kettő.) A második világháború után jócskán visszaesett az érdeklődés a hagyományos he- gedúkészítés iránt. Nemcsak CsehszlovákiáKarel Vávra csellókat is javít (A szerző felvételei) ban, hanem az olyan - hangszerkészítés szempontjából - nagyhatalmakban is, mint Olaszország és Franciaország. Sót a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában és Romániában újból kellett a mesterséget tanítani. A kolonializmus felszámolásával az egykori - főleg afrikai és ázsiai - gyarmatokban számos zenei intézményt hoztak létre. Az így keletkezett óriási hangszerkeresletre elsőként az európai gyártók figyeltek fel, de csakhamar új gyárak létesültek a Szovjetunióban, Japánban, az USA-ban és Kínában, melyek a mennyiséget illetően már megelőzték a nagy hagyományú német, francia és cseh gyártókat. Viszont a minőséget illetően úgy tűnik (s itt elsősorban a mester-, illetve koncert vonóshangszerekre gondolok), az öreg kontinens még mindig lépéselőnyben van... ...és a jelen A nemzetközi vonós-szemináriumok és -kiállítások, valamint a gomba módra szaporodó hegedúkészítö versenyek bizonyítják, hogy a klasszikus, tehát a gépektől és futószalagoktól mentes vanóshangszer-készítés ma világviszonylatban is a reneszánszát éli. Azonban, amíg Európában és a tengerentúli országokban sorra nyílnak a hegedűkészítő iskolák - a leghíresebb, legtekintélyesebb minden bizonnyal az 1938-ban létrehozott cremonai (Olaszország) nemzetközi, illetve a mittenwaldi (NSZK) állami hegedúkészítö iskola -, sajnos - addig nálunk a nagy hagyományok ellenére sincs kellő utánpótlásnevelés. Igaz ugyan, hogy a lubyi hegedúkészítö gyár szaktanintézetében oktatják a klasszikus hangszerépítést, ám az iskolából kikerülő szakmunkások a gyárban éveken át csak a tanulóhegedúket készítő gépek mellett dolgozhatnak. S csak nagyon kicsi az esélyük a tehetséges fiataloknak, hogy átkerüljenek a márkásabb darabokat készítő részlegre, ahol továbbfejleszthetik tudásukat, kézügyességüket. A másik ok, ami miatt a hegedúkészítö mesterek nem tanácsolják utódaiknak pályaválasztáskor a lubyi iskolát, az, hogy itt nem tanulnak hangszert javítani. Viszont ilyen ismeretek nélkül jó hangzású és tetszetős hangszereket nem lehet készíteni. Tehát a jelenlegi feltételek mellett a mesterséget csak annak van lehetősége hazánkban elsajátítani, aki hegedúkészítö családban születik, örökli a műhelyt, a munkaeszközöket, a gondosan gyűjtött és kezelt faanyagot, illetve ellesi elődeitől a szakma titkait. Mivel nemzetközi tekintélyű mestereinknek nincs lehetőségük a kővetők tanulókénti fölfogadására és kitanítására, az ambiciózus utódok - hogy minél többet tölthessenek apjuk, nagyapjuk műhelyében -, általában a lakhelyükhöz legközelebb lévő középiskolába jelentkeznek, s a kitanulás után pályát változtatnak. A mai fiatal tehetségek közül például a nemzetközi versenyeken számos eredményt elérő Tornáé Piláf asztalosnak tanult ki, az idei Hradec Králové-i vonóshangszer-készítö verseny győztesei, Jan Bursík és Ivan Svy- carsky a zenészpályát, illetve a lubyi hegedűgyárat hagyták ott. Eddig csupán Karel Váv- rának sikerült hosszas kilincselés után kiharcolnia, hogy fia, Tornáé Vávra és a szintén ígéretes Jan Sokol egy fővárosi iskola diákjaként individuális tantervet kapott, s az aszta- losi szakma helyett a hegedúkészítést és a régi vonóshangszerek javítását tanulhatták ki a neves prágai mesternél. Miért nem oktatják? A tapasztalt hegedükészítőnek is átlagosan 2-3 hónapba telik, amíg a hagyományos eljárással elkészít egy mesterhegedút. Nekem nindössze néhány órán át volt lehetőségem megfigyelni ezt az aprólékos munkát A prágai mester műtermében Karel Vávra prágai hangszerépítő és restaurátor műtermében. S miközben a mester egy régi csellót javított, elárult néhány érdekességet a faragott hegedűfejekről, a díszítésekről, a lakkozásról, az f-nyílás és a hanggerenda funkciójáról, valamint a fedő- és hátlap közé feszített lélekfáról, azaz lélekről, mely fenyőfából készült s a vastagságától, magasságától, elhelyezésétől jócskán függ a hangszín és hangerösség. Vendéglátóm révén tudom, miként próbálják a biokémikusok, fizikusok és matematikusok megfejteni a régi hangszerek titkát. Beszélt az alapanyag- és munkaeszköz-beszerzési gondokról, melyekkel hazánkban - főleg a pályakezdőknek - mind nehezebb megküzdeni. Azt már viszont Karel Piláf mestertől hallottam a Hradec Králové-i verseny egyik szünetében, hogy amíg az országban több száz hivatásos vonószenekar működik, addig a zenészek hangszereit mindössze páran tudják hozzáértően megjavítani, s a mestereknek a sok javítás miatt 2-6 évig is eltarthat, amíg az új hangszermegrendeléseknek eleget tudnak tenni. Nagy szükség lenne tehát az utánpótlásra ebben a szakmában. Éppen ezért több alkalommal szorgalmazta a Hegedűkészítők Köre az olyan - külföldön ismert és bevált - iskola létrehozását (pontosabban a pardubicei konzervatórium mellett egy olyan osztály nyitását), ahol a diákok második hangszer helyett a vonós hangszerek készítését és javítását tanulhatnák el a nemzetközi tekintélyű mesterektől. Sajnos, az ötletet csak szóban helyeselték több fórumon is. Megvalósításra a bürokrácia útvesztői miatt mindmáig nem került sor. Pedig szakoktatók már lennének, s diákok talán külföldről is, akik szívesen lesnék el a mesterektől, miként készül a legékesebb hangú hangszer. GÁGYOR ALIZ M ásfél év, pontosabban: 14 hónap múlva, 1991-ben ünnepli a szlovák főváros, hogy 2000 éve állandóan lakott település, 700 éve pedig kiváltságos városjogot kapott III. Endre királytól. Az évfordulós ünnepségekre már évek óta készül a városi nemzeti bizottság, a különféle intézmények, köztük a BIPS, azaz a Bratislavai Információs és Propagandaközpont is. Az utóbbira hárult egyebek közt a feladat: gondoskodni arról, hogy a lakosok, az évfordulós ünneségekre idelátogató vendégek Ízléses, művészi kivitelezésű emléktárgyakat vásárolhassanak. Örök érvényű jelkép a város ősi címere, vélték a központ munkatársai, és döntöttek: propagálni fogják. Legősibb alakjában - háromtomyos, nyitott kapus erőd - a káptalani hivatal 1302-ig használt pecsételőjének lenyomataként látható. Ilyen címert adományozott a városnak Zsigmond király is 1436-ban. Rajzát a bécsi udvar illusztrációs műhelyének Michael nevezetű mestere készítette. A városi tanács parancsára 1439-ben ennek a címernek a kicsinyített mása került annak a pecsételőnek a közepére, amelyet ezüstből készített Jóst rézmetsző. Évszázadokon át használták azután, és ma is becsben tartva őrzik. Nem volt tehát különösebb akadálya, hogy a SIGILLUM CIVITATIS POSONIENSIS feliratú pecsételőnek a lenyomata éremre kerüljön. Többféle kivitelben már el is kezdték az árusítását. Nehezebb volt arról dönteni, hogy az évfordulós ünnepségek emlékérmére milyen nyomat kerüljön. A svéd Gotland-szigeten talált lelet szerint már az 1030 előtti években István király is az itteni műhelyben verette az ezüstdénárt. Akkor viszont még a zvoleni erdőkben talált lelet. Az alig nyolcszáz lakosú Stará Huta község fölötti erdei út mentén egy vihar után kidőlt fa tövében, mázas agyagköcsögbe rejtve 163 darab réz- és ezüstpénzt Tallér a pecsét mellé A bratislavai évfordulós ünnepségek emlékérmeiről nem volt városi rangja a településnek. Később, Zsigmond király idejében, 1430-ban kezdte működését a városi tanács pénzverdéje. Wödrödy Pál volt a műhely utolsó neves mestere, bar a feltételezések szerint 1722 után is működött a műhely, de ez csak feltételezés, bizonyító adat nincs. Közben napvilágra került találtak. Köztük kilenc, Mária Terézia kori, ezüstből vert tallért. Megszületett a döntés: a tallér lenyomata kerüljön az emlékéremre. Indokolt ez, mert hiszen a fél aranyforint értékű, 25,22 gr tiszta ezüstöt tartalmazó, 3,8 cm átmérőjű tallér egyik oldalán sokatmondó, bizonyító felirat látható: POSON MDCCXLI. Tehát a pénzérme veretésének helye és ideje: 1741. Nem mellékes körülmény az sem, hogy a tallér másik oldalán az érmét metsző mester neve is elolvasható: A. Wideman. A történészek szerint unokája volt az Olomoucból származott Wideman Éliásnak, aki a 100 dicsőséges férfiú és a Magyarország hőseinek száz képe című albumok portréit rajzolta. A tallér veretésének történelmi magyarázata, hogy abban az évben, vagyis 1741 júniusában a városban koronázták meg Mária Teréziát. Szeptemberben a sokszor emlegetett Vitám et sanguinem... Életünket és vérünket...! felkiáltással a katonai támogatást is megszavazta neki a nemesség. Az előrelátható kiadásokhoz pénzre volt szükség. Tallért veretett hát a királynő, és helyben, mert akkor már sok iparosa volt a városnak, 28 különféA pecsételő lenyomata, melynek dísze a város címere Valóságos dombormű a faliéi elülső oldalán Mária Terézia arcképe A tallér túlsó oldalán a ló hátsó lába alatti feliratból állapítható meg a pénzérme veretésének helye és ideje Hajdú Endre felvételei le céh műhelyében 919 mester és 1917 legény dolgozott. Ami az évfordulós ünnepségek emlékérmeit illeti: többféle változatban fogják árusítani. A fémbe öntött súlyosabb persze, mint az eredeti, az ezüstből vert tallér, és acélszürke színű. Az öntvény alapanyaga szürkevas ugyan, de nemesítő fémmel ötvözték. Nem rozsdásodik, de idővel patina, vagyis oxidációs réteg rakódik rá. Mind a pecsét lenyomatáról, mind a tallérról üvegutánzatokat is készítettek. Megtervezésüket és gyártásuk felügyeletét Draho- mír Prihel, a város szülötte, neves szobrász vállalta el. Az üvegipari munkát már főiskolás korában, a hutákban töltött gyakorlat idején megkedvelte. Iparművészeti alkotásnak tekintve feladatát ö javasolta, hogy öntött és csiszolt példányokat is készítsenek. A sorozatgyártást az északcsehországi Novy Bor-ban működő üveggyárra bízták, mert a szlovákiai üzemekben már nem ismerik azokat a munkafogásokat, amelyek az ilyen igényes kivitelezésű művek elkészítésénél nélkülözhetetlenek. Meglepő sikert arattak az üvegtallérok. A propagandaközpont árudáiban rendszerint már a hét első két napján elfogy az egész hétre szállított mennyiség. Nem győzik a pótlást. Talán se- git majd, hogy az üveggyárban elkezdték az újabb dombormű- vek - a vár kicsinyített mása, a város címere és hasonlók - sorozatgyártását is. HAJDÚ ANDRÁS ÚJ 1989
