Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
szú X. 13. Dunaszerdahelyen (Dunajská- Streda) nem volt nehéz megtalálni a keresett lakóházakat. Mindjárt észrevettük a hosszú, betonozott, masszív korláttal ellátott kocsifeljárókat. Az embernek azonban nyomban kételyei támadnak, hogy a gyengébb fizikumú, tolókocsiba kényszerült mozgássérültek számára vajon ez-e a legjobb megoldás? Észre kellett vennünk, hogy a mozgássérültek bizony nehezen jutnak a lakásokba. A „korlátok nélküli“ lakásokba, melyeket folyamatosan adtak át a rászorulóknak. Találomra csöngettünk be az egyikbe, ahonnan hangfoszlányok szűrődtek ki. A résnyire nyitott ajtóban magyaráztuk, kik vagyunk, honnét és mi járatban. - Ugye, ebben a lakásban tolókocsis mozgássérült él? - kérdeztük, hiszen tulajdonképpen vele szerettünk volna néhány szót váltani a lakást illetően. - Ez szövetkezeti ház, s igaz, hogy a lakás mozgássérültek számára épült, de itt nem lakik olyan - fojtotta belénk a szót a fiatal tulajdonos, becsukva lakása ajtaját. A másik házban szerencsével jártunk. Elek Lászlóné szívesen fogadott. - Májusig az anyósomnál éltünk Felsőpatonyban (Horná Poton). Amikor a rokkantak szövetségén megtudtuk, hogy ilyen lakások épülnek Dunaszerdahelyen, messzemenő támogatásukkal nagy lelkesen kérvényezni kezdtük a lakás kiutalását. A férjem mozgássérült, tolókocsihoz van kötve - magyarázta. Röviden felvázolta a lakáskiutalás történetét is. Nem kapták meg egykönnyen, hiszen hol az volt a kifogás, hogy nem laknak, hol az, hogy nem dolgoznak a városban. - A lakás átadása öröm volt, meg nem is - emlékezett. - Mert tény ugyan, hogy itt szélesebbek az ajtók, a lakásban nincsenek küszöbök és a fürdőszoba és a WC tágas, de valamiről mégis megfeledkeztek az építők. Nem szereltek kapaszkodókat sem a kádhoz, sem a WC-hez. Anélkül viszont a férjem, de szerintem más tolókocsiban ülő sem tud létezni. Nehezen, de sikerült kapaszkodókat szerezni s felszereltetni, majd le lehetett bonyolítani a költözködést is. Közben a fürdőszobából megérkezett a tolókocsiján Elek László, s végigkísért a lakásban. Láthattuk, a konyha berendezése nem tért el a szokványostól, a beépített konyhafal felső polcait a tolókocsiban ülő nem éri el. - Ha elmegyek itthonról, mindent a férjem keze ügyébe helyezek - magyarázta a valóságot a feleség. - Nagyobb baj az - vette át a szót Elek László -, hogy segítség nélkül nem jutok ki az erkélyre. - Megmutatta, miért. A magas betonküszöbön képtelen egyedül átemelni a tolókocsit. - Az erkély eredetileg jóval mélyebb volt, gondoltuk, ha megemeltetjük, megoldjuk a ki-bejutást. De így sem jó. - Mindezek ellenére nagyon boldogok vagyunk a lakásban, s örömmel nyugtáztuk, hogy egyáltalán épülnek ilyenek. Éppen ezért kár, hogy nincs minden úgy, ahogy kellene. Talán, ha a balesetemet követően nem kezeltek volna az észak-morva- országi Hrabinéban, én sem tudnám, mi minden könnyithetné meg az életemet. Fél év alatt megtanultam ellátni magamat, s ez csak azért sikerült, mert minden segédeszköz a rendelkezésemre állt. Lassan hat éve élek a tolókocsiban, a mozgásterem igencsak szűk. A szakmámban dolgozni - marós-esztergályos voltam -, nem tudok, s olyan munkalehetőség, amit tolókocsiban végezhetnék, a városban nincs. Az egészségesek elfeledkeznek arról is, hogy a mozgássérültek el akarnak menni a művelődési házba, vásárolni szeretnének az áruházakban, az üzletekben. De el kell jutnunk körzeti orvosunkhoz is - s törénetesen az én esetemben a dunaszerdahelyi rendelőintézet lépcsőin hogy jussak fel% Dunaszerdahely keleti lakónegyedében hat lakás a mozgássérülteknek épült. A hat lakásból négy állami (a földszinti 3 és 1 szobásak). Három lakásban tolókocsiba kényszerült mozgássérültek élnek, egyben egy rokkant hölgy (kézrendellenesség), akinek tulajdonképpen nincs szüksége „korlátok nélküli“ lakásra, csupán lakásra. A szövetkezeti lakóház két „korlátok nélküli“ lakásában nem élnek mozgássérültek. A miértemre a válasz világos volt és egyszerű. A lakásszövetkezet elnöke, Lelkes György mérnök elmagyarázta, hogy mozgássérült nem igényelt szövetkezeti lakást. Mihelyt lesz igénylő, a jelenlegi bérlő lakáshelyzetét másképp oldják meg, s a lakást kiutalják a rászorulóknak. Persze kissé furcsállottam, hogy szövetkezeti házban is építenek „korlátok nélküli“. lakásokat. Ugyanis köztudott, a mozgás- sérültek, a rokkantak anyagi helyzete nem olyan, hogy képesek lennének felvállalni a szövetkezeti lakások anyagi terheit! Ebben az elnökkel egyet is értettünk. Vörös Bélától, a Stavoinvesta dunaszerdahelyi üzemrészlegének vezetőjétől tudtam meg, hogy a földszinti négy lakás többletköltsége 115 ezer koronát tesz ki. Elmondta, hogy a szerinte nem éppen tetszetős kocsifeljáró építésétől (amely dr. Alica VöröSová, a vnb helyigazdálkodási és kereskedelmi osztálya vezetője szerint kb. 40 ezer koronába került) a jövőben eltekintenek, s hazai gyártmányú minifelvonókkal teszik lehetővé a mozgássérültek közlekedését. Az erkéllyel kapcsolatos nehézségekre utalva azt válaszolta, a kivitelező csak a P 15-ös konstrukciót szállítja, tehát nekik abból kell építkezni, amit kapnak. S ami a konyhai bútort, a kapaszkodókat illeti? - Először építünk ilyen lakásokat, ezeken tanulunk. A háttéripar sem veszi figyelembe, vajon a leszállított konyhabútort tudja-e majd használni a tolókocsiban ülő. Ha a Stavoinvesta szemszögéből nézzük a lakásépítést, némileg igazat kell adni nekik is. A baj csupán az, hogy hazánkban felépült már jó néhány „korlát nélküli“ lakás, méghozzá kifogástalanul. A tervezők, a terveket jóváhagyók, a kivitelezők, s valamennyien, akik érdekeltek abban, hogy az ilyen lakásokban élő rokkant, mozgássérült embertársaink élete könnyebbé váljon, miért nem tanulnak azoktól, akik már bebizonyították, lehet ezt jól is csinálnl?! PÉTERFISZONYA Kata már hosszú hetek óta a készülődés lázában.égett. Nagyon vágyódott élete első üdülésére. Ekkoriban másról szinte beszélni sem tudott. Élénk fantáziája már el is szakadt az alföldi várostól és ott röpködött a Magas-Tátra sejtelmes suho- gású fenyvesei között, a hegyi tavak fényes víztükre felett, a fáradhatatlanul kígyózó, égbe törő turistaösvényeken. Álmában olykor már jóízűen falatozott a mézédes hegyi málnából. Számolgatta a napokat: hányszor kell még felkelni az indulásig. . A szülők vele osztoztak a készülődés izgalmaiban, nekik nem volt könnyű tudatosítani, hogy gyerekük először készül kiröppenni a családi fészekből. Aggódtak - de azt is tudták, hogy a pionírtáborban vigyázni fognak rá, nem történhet baja. Az édesanyja viccelődve kérdezte:-De mi lesz a kerékpárral, amit a nagyiéktól kaptál a jó bizonyítványért, azt is elviszed a hegyekbe? Kata erre csak annyit mondott:-De anya... - s hanglejtéséből a megértésért való esdeklés érződött ki. Végre az utolsó hétvége is elérkezett. Szombat reggel ezúttal az apuka ment az üzletbe, hogy bevásároljon, és Kata hátizsákjába is megvegye az útravalót. Hozott mindent, amit előre megbeszéltek - kivéve a kiflit és a kenyeret, mert a lakótelepi boltba még fél tízkor sem érkezett meg.- Sebaj - mondta Kata -, majd később én elmegyek az üzletbe, legalább még biciklizem egyet. így is lett. Tizenegy után Kata berobogott a táskával, és örömmel újságolta, hogy van minden, és elindult a konyha felé, csakhogy - az édesanyja felfigyelt, mintha sántítana.- Mi történt veled? - kérdezte.-Á, semmi! - mondta Kata, de amikor látta, hogy ennyivel nem lehet elintézni a dolgot, lassan kibökte:- A kerékpárt lent hagytam a lépcsők alatt. Amikor kijöttem az üzletből, nem is láttam, hogy egy kutya jön utánam. Csak az alsó lépcsőkön vettem észre, hogy az a farkaskutya engem követ. El akartam szaladni, de utánam kapott, a körmével egy kicsit megkarmolta a lábam... Az édesanya azonnal fertőtlenítette a sebet, és mivel tényleg csak karcolás volt, tovább folytatták a készülődést. Este, amikor Kata elaludt, az apuka a feleségéhez fordult az egész nap ki nem mondott kérdésével:- Nem kellene megmutatnunk azt a karcolást az orvosnak? Úgy döntöttek, hogy okvetlenül, annál is inkább, mert az apukának egész nap nem sikerült megtalálni a kutya gazdáját, ráadásul látott egy habzó szájú farkaskutyát, mely a mellső lába közé szorított fejjel futott az épületek között - és hát ki tudja, nem éppen ez volt-e az a bizonyos ... Kata vasárnap reggel hallani sem akart arról, hogy elmenjenek az orvoshoz, de végül csak beleegyezett. Meggyőzték, hogy így neki is jobb lesz, és a szülei is nyugodtabbak lesznek. Úgy indultak el a városközpontba, hogy Kata bőröndjét és hátizsákját is betették az autóba, mert a busz indulásáig már csak alig két óra volt hátra. A gyerekkórház ügyeletén csak egy páciens volt előttük, úgyhogy nem is kellett sokáig várakozniuk. A doktornő kedvesen fogadta őket, meghallgatta a történetet, megnézte a karcolást és közölte, hogy a kislánynak bent kell maradnia a fertőző osztályon. Egyszeriben minden összeomlott.- Ez nem igaz, ez nem lehet! - kapaszkodott rémülten édesanyja karjába a negyedikes Kata, s megállíthatatlanul sírni kezdett. Nem és nem akarta elhinni, hogy minden álma, minden tervezgetése szétfoszlik. Pedig így lett. A nyár legmelegebb hetét a kórházban töltötte, s nap nap után injekciót kapott. A táborozok után még egy hét késéssel sem mehetett, mert időközönként ellenőrzésre kellett mennie a kórházba. A doktornőre eleinte kimondhatatlanul haragudott, de végül mégis megbarátkoztak. Tőle tudta meg, hogy ősszel még több Lőrinci János illusztrációs felvételei kóbor kutya és macska lesz a városban, mert a gyerekek a vidéki nyaralásról magukkal hoznak egy-egy állatkát, csakhogy néhány héten belül megúnják őket, felhagynak a gondozásukkal, reggeli sétáltatásukkal - és ezután elkezdődnek a bajok. Néha még elegendő ágyuk sincs a kórházban, ahova a kutyaharapásos kisbetegeket el tudnák helyezni. Azt a kutyát is- valószínű, hogy megúnták - mondta a doktor néni - és hagyták, hogy kóboroljon. Talán nem is bántani akarta Katát, csak éhes volt és észrevette, hogy a táskában valami jó falat van. De hát... Kata a nyári szünidőről szeptemberben szomorú fogalmazást írt az iskolában. A vidám élmények érthetően hiányoztak belőle, de az osztálytársainak igen tetszett, és amint bevallották: elgondolkoztatta őket. A tanító néni is egyest adott s külön megdicsérte Katát, hogy mindezek után egy farkaskutyakölyköt kért a szüleitől, amit meg is kapott. A mai napig odaadóan gondozza, olykor pedig önfeledten játszik új pajtásával. SZASZÁK GYÖRGY
