Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-13 / 41. szám

szú a X. 13. F elgyorsult Bécsben az európai haderőkről és hagyományos fegyverekről szóló tárgyalásokon a munka, ehhez nagymértékben hozzá­járult mindaz, ami a szeptember utolsó harmadában Wyomingban megtartott szovjet-amerikai külügyminiszteri talál­kozón elhangzott. Az utóbbi hónapok­ban többször adtunk hírt új javaslatok­ról, amelyek részleteiben talán csak a szakértők tudnak eligazodni. Nem kell viszont bennfentesnek lenni ahhoz, hogy ebben a folyamatban felfedezzünk egy lényeges minőségi változást. A ko­rábbi évtizedekben, az előző leszerelési fórumokra inkább az volt a jellemző, hogy a javaslatokra ellenjavaslatok szü­lettek. Most pedig válaszjavaslatok, vagyis a felek nemcsak a saját nótájukat fújják, hanem a másik kezdeményezé­sére reagálnak, a partner érdekeit figye­lembe véve keresik a kompromisszu­mos megoldásokat. így lassan értelmét veszti az a koráb­bi versengés is, hogy ki hányszor kez­deményezett, hiszen egy-egy vitás kér­désben az álláspontok közelítése a kö­zös szándék és munka eredménye. Ér­demes idézni, miként nyilatkozott erről július végén Stephen Ledogar amerikai küldöttségvezető Washingtonban: ,,Az Egyesült Államok és NATO-szövetsé- gesei eddig messzemenő együttműkö­dési készséget tapasztaltak a Szovjet­unió és a VSZ-tagállamok küldöttségei részéről. A halogatás szándékának a je­lét sem látjuk... Ha bizonyítani tudjuk, hogy valamiben igazunk van, rögtön készek azt elfogadni.“ Ha a bécsi fórum kilátásai kerülnek szóba, mindkét fél derűlátóan nyilatko­zik. Elsősorban azért, mert sikerült na­gyon lényeges kérdésekben egyetértés­re jutni: 1. már körvonalazták a jövendő- beni megállapodás struktúráját; 2. kiala­kult egy olyan mechanizmus, amely le­hetővé teszi a hatékony munkát; 3. a tárgyalások már hat fegyverkategóriá­ra terjednek ki; 4. a Varsói Szerződés elfogadta Bush „gyorsított menet­rendjét“. Háromról hatra Kezdetben amerikai szakértők is meglehetős fenntartással szóltak Bush május végi javaslatának arról a pontjá­ról, hogy maximum egy éven belül meg­állapodást kell elérni Bécsben, a végre­hajtást pedig 1992-1993-ra feltételezte az elnök. A brüsszeli NATO-csúcson akkor ugyanis olyan döntés született, hogy a taktikai atomrakéták korszerűsí­téséről csak 1992-ben hoznak végleges döntést, s kimondták, hogy a NATO hajlandó tárgyalni e rakéták számának csökkentéséről is (de nem a teljes fel­számolásukról, ahogy a Szovjetunió ja­vasolta). Ha tehát a Bush-féle menet­rendet sikerül tartani, akkor e rakétákról még az 1992-re tervezett döntéshozatal előtt meg lehetne kezdeni a konzultáció­kat. Az egy esztendő valóban rendkívül rövid idő, de az a tény, hogy a politikái vezetők mindkét oldalon lehetségesnek vélik a megtartását, új munkaformákra, új tárgyalási mechanizmusok kialakítá­sára, új megoldásokra ösztönzi a tár­gyalóküldöttségeket. Ezt érzékelteti, hogy két héttel a Bush-javaslat előtt, május 11-én Gorbacsov, aki Moszkvá­ban a saját elképzeléseit ismertette James Bakerrel, a megvalósítást 1996-1997-re képzelte el (a csökkenté­sek nagyságrendjét illetően a'két elkép­zelés több pontban már akkor is találko­zott). Ekkor, május elején, Bécsben még nem volt egyetértés abban, hogy mit kell csökkenteni, a NATO csak három fegy­verkategóriáról volt hajlandó tárgyalni: a harckocsikról, a páncélozott szállító harcjárművekröl és a tüzérségi eszkö­zökről. A Bush-válasz óriási pozitívuma az volt, hogy beleegyezett: további há­rom kategóriára is terjedjenek ki a tár­gyalások. Ezzel lényegében elismerte, hogy a nagy kiterjedésű, meglepetés- szerű támadásra alkalmas eszközök fo­galmát szélesebb körben kell értel­mezni. Bécsben július 13-án, vagyis a máso­dik tárgyalási forduló utolsó napján ter­jesztette elő hivatalosan a NATO a Bush-csomagra épülő koncepcióját, ez már mind a hat fegyvernemet felölel­te. Hosszadalmas lenne a különböző javaslatok szerint felsorolni az irányszá­mok módosulását, ehelyett vizsgáljuk meg kategóriánként, hol tartanak jelen­leg az elképzelések. Fokozatos közeledés 1. Harckocsik. Nincsenek túl nagy, megoldhatatlan viták, egyetértés van abban, hogy a tankok számát mindkét oldalon 20 ezerre kell lefaragni. E téren jelenleg egyértelmű a Varsói Szerződés fölénye, az atlanti tömbnél 10 690, a szocialista országokban viszont 40 ezer harckocsit kell felszámolni. Bizo­nyos problémákat okoz - s ezt Oleg Grinyevszkij szovjet küldöttség vezető is bírálta -, hogy a NATO a leszerelési intézkedések hatálya alól ki akarja vonni a könnyű páncélosokat. Ezekből jelen­leg 2 ezer darab van a birtokában, s ha a leendő megállapodás nem érintené őket, a fegyverkezési verseny áttevődne a könnyű harckocsik területére. 2. Tüzérségi eszközök. Egyetértés van abban, hogy ezek számát 24 ezerre kell korlátozni. 3. Páncélozott szállító harcjárművek. Itt is teljes az egyezés a szovjet és az amerikai elképzelés között, 28 ezerre kívánják csökkenteni a számukat. Van­nak bizonyos nézeteltérések amiatt, hogy a NATO mind a tüzérségi eszkö­zöknél, mind a harcjárműveknél több típust nem akar beszámítani, csakúgy, mint a raktározott fegyverállományt sem. 4. Csapatlétszámok. Itt még sok dol­got kell tisztázni. Gorbacsov azt ajánlot­ta, hogy 1996-1997-re 1 millió 350 ezer főre csökkentsék mindkét oldalon a ka­tonák számát. Az Egyesült Államok má­jus végén mutatott először hajlandósá­got erre, mondván, kész 20 százalékkal csökkenteni Európában állomásozó erőinek számát. Az amerikai terv célja, hogy a két nagyhatalom 275 ezer főre szállítsa le a saját határain túl állomá- soztatott kontingensét. A Szovjetunió ezzel szemben 350 ezres plafont java­solt. Az amerikai elképzelés a csapat­csökkentést csak a külföldi területen lévő szovjet és amerikai személyi állo­mányra szűkíti le, s például egyáltalán nem említi az NSZK-ban levő mintegy százezernyi brit, francia és kanadai ka­tonát. 5-6. Harci repülőgépek és helikopte­rek. Kezdettől fogva a legnagyobb vitá­kat kiváltó kulcskérdés. Gorbacsov azt javasolta, csökkentsék 1500-ra a harci repülőgépek és 1700-ra a harci helikop­terek számát. A NATO-javaslat 11 ezer 400-at és 3800-at emlegetett. A Varsói Szerződés azt kifogásolta és kifogásol­ja, hogy a NATO a légierő csökkentésé­be be akarja vonni a tisztán védelmi jellegű repülőgépeket is, noha a bécsi fórum nyitányakor az egyezség az volt, hogy az első megállapodásig terjedő szakaszban a felek- a támadó fegyver­zettel foglalkoznak. (Emlékeztetni kell arra, hogy a harci repülőgépek terén a NATO van fölényben.) Például a szov­jet légvédelem gépei, amelyek mélyen a Szovjetunió területén vannak elhe­lyezve, nem támadójellegüek, hanem stratégiai célpontokat védelmeznek. Két héttel ezelőtt, szeptember 28-án a Var­sói Szerződés új javaslatokat terjesztett elő, ezekről Grinyevszkij azt mondta, hogy lényegesen megközelítik, s rész­ben elfogadják a NATO álláspontját. Vagyis azt, hogy a tárgyalások a harcá­szati légierő kategóriájára vonatkozza­nak, s számukat mindkét oldalon 4700- ban maximalizálják. A harci helikopterek pedig nem haladhatnák meg az 1900 egységet. Fontos követelmény lenne az is, hogy az összmennyiségen belül egyetlen ország se rendelkezhessen 3400-nál több repülőgéppel és 1500-nál több helikopterrel. Ezen túlmenően limi­tálnák azt a mennyiséget is, amelyet egy ország saját határain kívül állomá- soztathat, mégpedig 1200, illetve 600 darabban. Ezek a számok már sokkal közelebb állnak a NATO által említett plafonokhoz, de figyelembe kell venni, hogy nem vonatkoznak a légvédelem eszközeire. Moszkvában viszont hang­súlyozták, a Szovjetunió hajlandó bele­menni abba, hogy kölcsönösen megha­tározzák (külön) a légvédelmi gépek plafonjait is. Ellenőrzés Közel kéthónapos nyári szünet után szeptember 7-én nyílt meg a harmadik forduló, amelyet azért is előzött meg nagy várakozás, mert hetekkel koráb­ban bejelentették, hogy a NATO már a nyitónapon új javaslatokat terjeszt elő. Nos, az észak-atlantiak közötti nézetel­térések miatt ez nem történt meg. Pél­dául Franciaország és Nagy-Britannia nem ért egyet azzal, hogy az ö gépeiket is beszámítsák a megsemmisítésre szánt eszközök közé, Görögország a hadgyakorlatokon részt vevő csapat- létszám felső határát kifogásolta. így csak két héttel később, szeptem­ber 21 -én terjesztették elő elképzelései­ket a NATO-országok az Atlanti-óceán­tól az Líráiig terjedő térségben telepitett csapatok és fegyverredszerek számára, elhelyezésére vonatkozó adatok cseré­jéről. Rüdiger Hartmann, az NSZK dele­gációjának vezetője kijelentette, ez a „legátfogóbb, legrészletesebb ellen­őrzési rendszer, amelyet valaha is kidol­goztak hagyományos eszközökre vo­natkozóan“. Grinyevszkij nagykövet bejelentette, hogy a Varsói Szerződés országai is elő kívánják terjeszteni saját tervezetüket. Talán említeni sem kell, hogy minden leszerelési megállapodáshál kulcskér­dés az ellenőrzés, Bécsben is rengeteg vita folyik róla. Nagyon nehéz olyan mechanizmusokat kidolgozni, amelyek minden ország számára elfogadhatóak, senki sem érzi úgy, hogy veszélyeztetik biztonságát, senki sem hiszi azt, hogy visszaélnek az általa közölt adatokkal, hogy az ellenőrök tevékenységében senki ne lásson kémkedési szándékot. Bécsben még nincs egyetértés abban, hogy mi mindenről cseréljenek adato­kat, a NATO például ki akarja vonni ez alól a haditengerészeti erőket, a VSZ viszont ragaszkodik hozzá. Európai csúcs? Rengeteg nyitott kérdést kell még megoldani, s amikor ezt így megállapít­juk, arra is gondolni kell, hogy a huszon­hármak március óta folyó tárgyalásain olyan nagy mértékben sikerült közelíteni az álláspontokat, amire egy évvel ez­előtt még gondolni sem mertünk volna. És ez teszi megalapozottá azt a re­ményt, hogy a jövő év folyamán aláír­hatják az első megállapodást. Sevard- nadze a legutóbb ismertette az amerikai vezetéssel azt a szovjet javaslatot, hogy a helsinki folyamat országai legfelsőbb vezetőinek csúcstalálkozóján írják alá az első megállapodást, így ez egy nagy­szabású európai konferencia lenne. A szovjet indítvány része az is, hogy az európai csúcs előkészítése érdekében a jövő év elején az osztrák fővárosban üljenek össze a külügyminiszterek, s igyekezzenek megoldani a bécsi tár­gyalások legbonyolultabb problémáit. Ez méltó keretet adna az eddig pél­dátlan méretű leszerelési megállapodás aláírásának, másrészt egy ilyen csúcs jelentősen ösztönözné a további kelet -nyugati párbeszédet. MALINAK ISTVÁN új szemlélet A Zulu-akció Fajgyűlölet csak másutt létezik, gondolják a spanyolok. Korábban a kivándorlók országa, most egyre több embert vonz Spanyolország a harmadik világ országaiból. A be­vándorlók számának növekedésével pedig növekszik az idegengyűlölet is. Különleges igazolvány a színes bőrúeknek, vendéglők és uszodák, amelyekbe afrikaiak nem léphetnek be, kocs- márosok, akik az ivót két részre osztják: az egyik a fehére­ké, a másik a feketéké. S ez nemcsak Dél-Afrikában van így. A fajgyűlöletnek ezek az elvakult megnyilvánulásai váratlanul feltűnnek közvetlenül a Costa Brava möqött, Katalónia kisvárosai­ban. Amadou Kamara Santa Coloma de Farnésben, az afrikai szövetség elnöke. Itt találkozunk a faji konflik­tus legújabb megnyilvánulásaival. ,,Egyetlen éjszaka 11 autónkon tették tönkre a gumikat - meséli Kamara. - Cél- zatos vandalizmus volt, mert a kocsik nem egymás mellett álltak, hanem mindenfelé az utcákon. Az itteniek járműveit nem bántották.“ A feketék rozoga autóin elkövetett szabotázs, sz autó­kon, amelyekre szükségük van, hogy eljussanak gyakran távoli munkahelyeikre, csak az utolsó fejezetek egyike a már hosszú ideje tartó zaklatásoknak. Éjszakánként horogkereszteket mázolnak Santa Coloma házainak falai­ra, vagy KKK-t firkálnak rájuk, ami valamikor az Egyesült Államokban a rettegett Ku-Klux-Klan szervezet nevének rövidítése. „Mata negroso“ (Gyilkold a négereket) követeli a falak egyik névtelen bemocskolója. A Geronától délnyu­gatra fekvő kisváros 100 néger lakosa rettegésben él. De mivel mindig akad munka, ezerszámra érkeznek marokkóiak, szenegáliak és gambiaiak Katalóniába mező­gazdasági, építési munkákra. A vendégmunkások, akik­nek túlnyomó része nem rendelkezik munkavállalási enge- géllyel, óránként 300 pesetáért mindent elvégeznek- a legveszélyesebb munkákat is, amelyeket más nem kockáztat. Marokkóiak tartják tisztán napjainkban Figue- rast, Dali városát. A szemetesek kivétel nélkül Gibraltár másik oldaláról érkeztek. Ennek ellenére egyre inkább uszítanak az afrikaiak ellen. Barcelonában zajgatja őket a rendőrség, ha pihe­nésként alkalomadtán a városba utaznak, és a parthoz közeli Palafrugellben polgárgyúlésen követelik a marokkó­iak fokozott ellenőrzését. ,,Rabszolgákká váltunk“ - pa­naszkodott a gambiai Szulejman Sanyang egy barcelonai gyűlésen. A konfliktus meglepetésszerűen érte a spanyolokat. „Mindig mások voltak a fajgyűlölők, nem mi“ - fogalmaz Tomás Calvo Guezas professzor, a madridi Complutense Egyetem antropológusa, majd hozzáteszi: „Legalábbis ezt olvassuk tankönyveinkben. De az idegengyűlölet nálunk is éppen úgy létezett a felszín alatt, mint Európa más országaiban. Másutt egyébként is bőségesen tanújelét adtuk intoleranciánknak, utalok az inkvizícióra, vagy a pol­gárháborúra, nemzeti démonainkra“. Még a dél-amerikai orvosok, ügyvédek vagy építészek is elutasításba ütköznek azoknak a csoportoknak a köré­ben, amelyek úgy érzik, az új versenytársak veszélyeztetik kilátásaikat a munka- vagy lakáspiacon. 1968-ig Spa­nyolország kizárólag a kivándorlók országa volt, a kiván­dorlók állandó áradata áramlott Dél-Amerikába. A Nyugat-Európában dolgozó spanyol vendégmunká­sok felfútötték a gazdasági fellendülést, amely a hatvanas években kezdődött Spanyolországban: 1965-ben 311 mil­lió dollárt utaltak át hazájukba, 10 évvel később 968 milliót és 1982-ben érték el a legmagasabb szintet, az 1,04 milliárd dollárt. Ekkor azonban már megkezdődött a bevándorlás is azoknak a munkáknak az átvételére, amelyeket a spanyo­lok már nem voltak hajlandók elvégezni hazájukban. León és Astúria bányáiban már majdnem kizárólag csak portu­gálok és feketék robotoltak. A Barcelona körüli zöld­övezetben a város zöldségellátásáról gondoskodók majd­nem kivétel nélkül marokkóiak. Kezdetben senkinek sem­miféle papírja sem volt. „Amikor a szocialisták 1982-ben hatalomra kerültek, 800 ezer külföldi élt Spanyolországban- mondja Szulejman Elmorabet szakszervezeti ügyvéd -, de csak negyedrészük tartózkodott legálisan az or­szágban." Az európai recesszió következtében megkezdődött a vendégmunkások visszaáramlása Spanyolországba Svájcból és a Német Szövetségi Köztársaságból. Az ország modernizálására törekvő szocialisták elhatározták a külföldiek kérdésének a rendezését is. A közelmúltban a spanyol belügyminisztérium megszi­gorította a beutazásokat a nem EK-országokból érkező külföldiek számára. Ezzel az intézkedéssel mindenekelőtt az észak-afrikaiak és a latin-amerikaiak számára akarják megnehezíteni a beutazást. A határrendörség megköve- • teli, hogy a beutazó minimális pénzösszeggel rendelkez­zék (a spanyolországi tartózkodás minden hónapjára 800 márkával), de a külföldinek be kell mutatnia visszautazási jegyét is. ,,A rasszizmus nem a polgároktól, hanem a hatóságok­tól ered" - véli egy gambiai mezőgazdasági munkás. Házkutatások, speciális „négerigazolványok“, az identitás önkényes ellenőrzése ellenséges csendőrök által - mind­ez egy olyan időszakban következett be, amikor az afrikai­ak spanyol pedagógusok segítségével iskolát alapítottak integrációjuk előmozdítására. Egyes afrikaiak belekeveredtek a Costa Braván virágzó drogkereskedelembe, ami elég ürügyként szolgált vala­mennyi fekete üldözésére. ,,Zulu-akciónak“ nevezték egy évvel ezelőtt a rendőrség szervezett akcióját Barceloná­ban az afrikaiak ellen. „Meg akarják tisztítani az utcákat 1992-ig, az olimpia évéig“- jegyzi meg Aladzsi Sanyang, az afrikai kultúrszövetség elnöke, a helyi iskola angoltaná­ra Premiá de Marban. „Én is a mezőkön kezdtem a mun­kát. Az emberek alig tudták felfogni, nem ment a fejükbe, hogy egy néger tanító is lehet. “ (Der Spiegel) l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom