Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-06 / 40. szám

alkonyodott, amikor az első vers­szakot lejegyeztem; a papírlap össze volt firkálva, és több helyen a hajdani beavatkozásom nyomai látszottak. Az ablaknál — az írógép mögött - ültem, s éreztem, hogyan erősödnek a gyomorbántalmaim. Csaknem egy teljes órája fenn voltam már, s a kimerültségből arra következtettem, hogy rövidesen kénytelen leszek újabb morfiumadagot beadni ma­gamnak. Megrendültén bámultam a papírlapot; érez­tem, hogy a költemény végérvényesen leíratott, és már nem izgatott, hogy egy perc múlva, egy hét múlva vagy egy hónap múlva halok meg. Még egyszer - fennhangon - szerettem volna felolvasni a verset, hogy megbizonyosodjam róla, minden szó a maga helyére került, majd legépelem, és az öskéziratot elégetem. A gyo­morbántalmaim egyre fokozódtak, rémülten az asztal fölé hajoltam, s lassan olvasni kezdtem. A hangom eleinte még remegett, de két-három szakasz után megtelt magabiztossággal, mint hajdan, amikor irodalmi esteken léptem fel. Minden versszakot figyelmesen átgondoltam, s az a meggyőződés kerített hatalmába, hogy ehhez foghatót még nem írtam életemben. Még akkor sem, ha a teljes költemény csupán tizen­három versszakból áll. Olyan átéléssel, olyan tisztán és határozott hanglejtéssel olvastam, mintha nem is nyolc ikszet hordoznék a vállamon. Csak utólag vet­tem észre, hogy az olvasás alatt a papírlapot felemeltem az asztalról, s az ablakon beszűrő­dő fény átvilágította, és a kusza firkálmányai- mat méginkább szembetűnőkké tette. E firkák mivel lejegyeznem a következő módosításokat, és a tükör alatti polcról leemelem Ella szemfes­tékét, s a térdemen nagy betűket írva jegyzete­lek, áthúzok, javítok; láttam magam törött láb­bal, s magam mellett Ellát, aki éppen az elekt­romos csatlakozó alkatrészeit szórja a párnám­ra, amelyben annyi-annyi dolog volt, hogy senki sem igazodott volna el közöttük, s akkor ke­zembe kerül az a régi, összegyűrt papírlap, átolvasom a szöveget, és töltőtollért nyúlok, és újabb versszakokat írok le; látom magam, amint a toaletten dokumentumokat égetek el, ame­lyek kompromittálhattak volna, ha azok az őrült németek betolakodnak a házunkba, s aztán mégis el akarom oltani a megsárgult, lobogó papírlapot, a dolgozószobámba megyek, s ezen az asztalon valamit a margóra jegyzek; láttam magamat a padláson, miközben a papí­rosok és a könyvek közt keresgélek, és egy régi vadászlapból kiemelek egy égett szegélyű pa­pírlapot, a poros gerendára ülök, és olvasok, és nagy átéléssel - piros filctollal körmölök, s a felhó mögül - a tetőzeten át - behatol a szeptember délutáni gyenge fény; s látom magam, a pici Milán fölé hajolva, aki a telefirkált papírlapra zöld pasztellel képzeletbeli szár­nyasállatokat rajzol, s ón kiragadom a papírost a kezéből, még akkor is, ha szája sírásra görbül, nagy ív makulátlanul tiszta papírost adok neki, de ö csak zokog tovább, és én elmélyülök a régi, körülégetett, agyongyűrt és a szinte olvashatatlanságig összefirkált költe­ményben, s megint csak valamit leírok, ezúttal lila ceruzával, amelyet titokban Milántól csen­tem el; és láttam magam ma délután kikászá­évtizedeken át kerültek egymásra, s most vala­miféle pókfonatra emlékeztettek, amelybe én - örült pókként - egy aranyozott szárnyú le- gyecskét igyekeztem becsalogatni. Rémülten tapasztaltam, hogy a gyomorbántalmaim alábbhagytak, ami az utóbbi két hétben, mióta a kórházból hazajöttem, sohasem fordult elő. Nagyon szerencsétlen az emberfia, ha fájdal­mak gyötrik, ám mihelyt megszűnnek, sietve megfeledkezik róluk. Egyszerűen nem kívánja beleélni magát abba az állapotba, mely azelőtt megkeserítette az életét. Megkönnyebbülve, a szék karfájára támasz­kodtam, s perceken át az ablakból nézelődve pihengettem. „Gyermekem, a felhők vándorol­nak, de az ég azúrja megmarad...“ - mondta egy alkalommal nagyapám, amikor majdnem tizenhárom évesen megkérdeztem, miért festi le minduntalan azt, ami nem létezik. A felhők most is vándoroltak, átcsoportosultak, és sem­mivé váltak, de az ég azúrja éppolyan volt, mint hajdan. Csakhogy már alkonyodott. Akkor ismét körülnéztem a szobámban, meglepődve tapasztaltam, hogy az a bizonyos aranyozott szárnyú legyecske - jelképesen mondva: mégiscsak rátelepedett a ragasztópa­pírosra. A sok tárgy, ami körülvett, az asztal, a búto­rok, a könyvek, és megannyi apró holmi az írósztalomon; mintha minden dolognak más­más távlata lett volna, mintha a létrejöttüket is átmentették volna a jelen időbe. Bármit is vettem szemügyre, s számtalan eszköz nem­csak puszta tárgyként tűnt fel előttem, hanem a létrejöttük fázisait is magam előtt láttam. Megrémültem, az az érzésem támadt, hogy a halál angyala kopogtat az ajtómon. Kivettem az asztal mellett fekvő dobozból az írógépet, és elkezdtem a költemény másolását. A szöveget figyelve ügyeltem az egykori módosításokra, amelyeket az utóbbi ötven esz­tendőben véghez vittem. Beavatkozásaim: tol­lal, piros és lila ceruzával, örökíróval, filctollal és Ella szemfestékével. Ám ami igazán meglepett, hogy életem megannyi eseményére emlékez­tem, azok közepette készítettem el ezt az agyonjavított költeményt. Láttam magam ifjú­ként a vonaton, amint szorongva a zsebeimben kotorászok, majd a kitépett könyv oldalára, amit éppen akkor olvastam, lejegyeztem az első két versszakot, láttam, amint sietősen keresem azt a papírlapot, amelyen az a két versszak van, s azoknak semmi közük egyébhez, s ahogy sebtében olvasok, rövidke piros ceruzával át­huzigálok és újabb versszakokat jegyzek le; majd az illemhelyet, ahol egy összefirkált papír­lapot készülök elhajítani, amelyre írva van vala­mi, s amint elmélázva olvasok, és megint nincs lódni az ágyból, a polcról leemelek egy könyvet, amely kihullik a kezemből, s a szőnyegen kinyílik, és előtűnik egy megsárgult papírlap, hogy mekkora kínnal hajolok le, hogy érte nyúljak, az asztalhoz ülök, és filctollal az utolsó versszakokat írom le, és ez a papírlap még mindig itt van az asztalomon. Megfordulok; a könyv még most is a szőnye­gen hever; kiveszem az írógépből a lemásolt költeményt, amely mindössze tizenhárom versszakból áll, csodálkozásomra hibátlanul le­kopogtam, ami az én koromban szinte a csodá­val egyenlő... Aztán érzem, hogy újból remeg a kezem, a gyomromban ismét jelentkezik a fájdalom. Eleinte olyan, mintha nyomást vagy szorítást éreznék, de aztán egyre fokozódik a fájdalom, és olyan érzésem támad, mintha valami belém harapott volna. Rémülten, hogy a roham megint itt ér az asztalomnál, az írógépet eltolom ma­gamtól, és harsányan olvasom a költeményt, ezúttal már a géppel írottat. És újfent megismétlődik minden. p A hangom eleinte még remeg, de a szöveg ritmusa és dallama megszilárdítja, s a hangom feltöltödik a hajdani erővel és tisztasággal, végül is elhallgatok, és meglepődve tapaszta­lom, hogy a fájdalmaim megint elmúltak, és ismét pompásan érzem magam. A lélegzetem sem akadozott, a levegő aka­dálytalanul áramlott a tüdőmbe, a. szívem egyenletes ritmusban kalimpált, úgy, hogy a csodálkozásom közepette kiegyenesedtem, s a szék karfájának támaszkodva a felhőkre pillantottam. Eltűntek, ám az ég kéke megma­radt, de most sötétebb színű volt. Bármit érin­tettem is meg a tekintetemmel, az menten mesélni kezdte hosszú-hosszú élettörténetét. A szememet lehúnyva szótlanul időztem a sötétben. Ám, alighogy kinyitottam, az aszta­lomon fekvő írógép azt sugallta, hogy nem csupán egyetlen tárgy, de megszámlálhatatlan részecskék összessége is egyben; egy pillanat alatt elfogadtam e részecskék élettörténetét, majd külön-külön a teljes gyártási folyamatot, egészen addig a pillanatig, amikor a gépet két évtizeddel ezelőtt megvásároltam a sétálóutca papírüzletében. Ezernyi embert láttam magam előtt, akik a gyárakban állnak vagy ülnek, és készítik mindazokat a tárgyakat, amelyek körülvesznek engem; és láttam a föld mélyén nyíló narancs­magot is, majd a növekedését, a virágba boru­lását, és a tizenhét esztendő terméseit, amióta itt áll, és láttam az egész életét annak az esztergályosnak, és sorsának tragikus végkifej­letét, akinek a beporosodott és agyonmatatott koponyája csaknem negyven esztendeje az asztalomon fekszik; és ezernyi erdei munkást láttam, és munkásokat a papírgyárakban, sofő­röket, írókat, szerkesztőket, lektorokat, betű- , szedőket, árusokat, és egyéb mesterembere­ket, akik részt vettek a körülöttem lévő könyvek születésében, mindannyiukat egyszerre láttam, és mégis, valamennyit személyesen, mindent végignézhettem, ami e szobácska alkalmatos­ságaival mind ez idáig történt. Mindezt láttam, de eközben semmi sem gátolt abban, hogy továbbra is értelmesen gondolkozzam. Ismét behúnytam a szemem, és megint magamra maradtam a gondolataimmal. Tud­tam, hogy valami történik velem, és ázt is, hogy ez bolondság. Sőt, jóval riasztóbb ennél, hosz- szú évek óta most kitűnően éreztem magam, mintha az undorító daganat nem is lenne a gyomromban és a tüdőmben, és a májamban lévő átalakulások; teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha húsz esztendőt fiata­lodtam volna... Hitvány életemben háromszor átkoztam el a felvonót! Mindig elromlik, vagy tudom is én, mi van vele, amikor tejet viszek a vénembernek! Sosem javítják meg időben, s az embernek mindig könyörögnie kell, fohászkodnia, fenye­getőznie, hogy aztán megembereljék magukat, és rendbe hozzák ezt az öreg, likacsos kalitkát, ami mindenféle szagoktól bűzlik. Mindig így kell a lépcsőkön evickélnem, az ö hatodik emeleté­re hordhatom a vesémet, a szívem majd kiugrik a torkomon, amíg ezzel az átkozott kannával felkapaszkodom őistensége lábai elé! Hogy nem döglik meg ez a vénség! Hogy mennyit kínlódom a könyveivel, a rongyokkal, a képekkel, és egyéb őrületes cuccaival, ame­lyekre a nyolcvan esztendeje, a megizélt élete alatt fölfigyelt. Amikor azt a koponyát látom az asztalán, teremtöm, ha már egyszer kimúlik az ember, pihenjen is meg a világban! Az öreg Ellán sem csodálkozhatom, hogy a lelkét az úrnak adta. Ha az öregem művelne ilyen sza­márságot, már régesrég a töld alól szagolná az ibolyát. Nem mondom, mégha — mint sokan mások - bagózna, a nők után koslatna, leinná magát, mint a disznó, vagy mit tudom én, hogy mit csinálna. De ezt! Egész életében poros könyvekkel cihelődni haza, papírosokkal, kopo­nyákkal, mindenféle ócska cuccokkal, amik az­tán ott függnek a szobája falán, a rozsdás bárdok és jatagánok, talán holdbéli kavicsok is vagy mik, nyúlfarkak, patkók... Hogy az erké­lyén burjánzó gazt ne is említsem! Hej, de megkönnyebbülök, ha egyszer kiterülve találok rá a szőnyegen vagy a fürdőszoba csempepad­lóján, s akkor ezeket az átkozott könyveket a kemencébe hajigálom, és az istentelen tár­gyait egyenest a trágyadombra szórom, hogy többé ne is álmodhassak róluk! Állítólag haza­engedték öt meghalni! Teremtőm, talán tényleg leszakadt a vesém! Ráadásul, ha a kulcsot most is elfelejtettem, és ha ez ott benn a görcseitől vonít... És ki látott már ilyen parányi kulcsot készíteni, hogy az ember letenni sem tudja valahová. Mindig összekeveredik az aprópénzemmel, és amikor a félhomályban egy ilyen vaksi, mint én, kitapo­gatom, valamelyik dinárnak mindig ki kell hulla­nia a markomból, aztán hajlonghatok, keresgél­hetek, hogy az embert szétveti a méreg! És amíg ezt a kicsi kulcslyukat kitapogatom, mint­ha a sátánok incselkednének velem...! Na, rendben! Végre már kétszer kattant a zár, és most majd feljajdul az ütött-kopott ajtó, mint amikor az egerek kórusa megszólal! Jaj, jaj! Talán történt vele valami, hogy nem nyikordul. És Ondris a dolgozószobájában van! Ó, én • aranyos teremtőm, gondolom, már elintézte a halál a kaszájával, azzal a sok könyvvel együtt elseperte, és azóta vérszopó vámpírrá változott! Mihez is kezdek majd, ha tényleg vicsorítás közben lelek rá...! Jaj, jaj, jaj, az asztalnál ül? Mint régen! Kezében egy papírlap és olvas. Fennhangon olvas! Talán mégis rám­tör a nyavalya, s a veséim tényleg leszakadnak! Úgy olvas, mint a tiszteles úr a szószéken, mint valami ifjonc...! A hangja nem is remeg! És mit olvas, atyámuram! Egyetlen szót, egyetlen sza- vacskát sem értek belőle... Csak az a kántáló hang, az a hullámzás, mint amikor a mező fűszálai hajlonganak a szélben, mint amikor a vízparti tölgyek koronái zúgnak öszidőben, egészen elragadó... megemelő, magával sod­ró! Látom Ondrejt, amint mellettünk lépdel, de most még nagyon fiatalka, zsenge, mint a har­mat, kezében könyv, és átnyúlva a kerítésen, virágot tűz a gomblyukamba, mosolyogva megy, és én is rámosolygok, az utcára lépek, beszélgetünk, a kertbe vagy a rétre megyünk, és az ég olyan kék felettünk, mintha mindig ilyennek szeretne maradni. A felhők szállnak, és az ég ilyen marad, pontosan olyan, mint amilyen azelőtt volt... Aztán váratlan némaság. A hang elcsende­sült, az öreg abbahagyta az olvasást. Látom öt felállni, még a bicegéséről is megfeledkezett. Teremtóm, ez mintha tényleg megfiatalodott volna; lehajol, nyitott könyvet emel fel a sző­nyegről, az arca derűs, nyugodt. Sóbálványként állok az ajtóban, és egyszerre úgy érzem, hogy a veséim nincsenek a sarkamban, a szívem sem ugrál a torkomban, mint korábban, és bárhová pillantok, bárhová nézek a szobában, emberek tömegét, emberek oszlopsorait látom, és látom... az egész világot látom... VAJKAI MIKLÓS fordítása Kari Mickel* Folyóparti esti Nappalt úsztat, estét úsztat folyt Tükörerdő és erdő közt éles hat Mint késmetszés, vonalnyi véko A szél, erő és gyöngeség tudója Elült a lombban, madár sem kiái Ha arra kérsz most: mondj hát \ Megmondhatom: az út keskeny, Az erdő csendes, és nedves a v De ha azt kérded, mért nem mo> Semmi, elfordulok, s ezt gondol Ha erdőnket szél nem moccantj, Mozdul az erdő. Nézd meg a föl; A tó Tó, csorba tál, haltestekkel telített, Te ellen-ég hajónk alatt, levált kopony Hydrocephalos nagyúré, ösideink élőt Földkéregbe nyomódott, vad zuhanás Fölpattanás emlékműve: engem nem i Nem fölfelé, le, ha alábukom a fojtó m Hol ócska bakancsok laknak a puhán) Tenyészik még a holt! Partok varas st Tovább él, nő koponyán serkedt hajzs Sörtés dzsungel, tunyább, mint a holt (Egy év: egy lépés, tíz év: üledék a ví: Egy évszázad: már réteg). Ezt kutasse És a kétéltűek. Mit egykor tisztára nye Csöppenként mocskolják tele, örök-él Hullának, halnak. Nincs hát más mód, csak kiinni Fenékig, mint Tamerlán, ki ellenség-ki Használt kupaként („Nem gondolkodil Mondja az edény, „ne gondolj rá!“ mi Megmarkolom hát a fákat („Csak a gy Föltépem a medret az égbe, ferdén a I Rántom föl a tavat, és iszom, szétpatt De iszom és iszom és iszom - hová It Tó, csorba tál, haltestekkel telített: Rajtam át most már, hajlékaitokon átli Fekszem és emésztem a halat ' NDK-beli költő JACQUES JOSSELIN Valahol nagyon messze, Délen, távol a monoton utaktól, melyek Észak, Gabes, Kairouan vagy épp Tunisz felé futnak. A Da- har-fennsík száraz okkerje, köves holdbéli táj, az Algéria és Líbia közti pusztaság határa. Holt homok és bódító borsillat. Az öregasszony déltájt érkezett a faluba egy nagy amerikai kocsival, amilyeneket a gyarmati időkben használtak, harminc­negyven évvel ezelőtt. A kék különböző árnyalataiban játszó, nehéz, krómozott üt- közöjű kocsit finom por borította. Ó, az asszony, sok-sok fekete és piros szoknyát, alsószoknyát viselt, és strasszdiszítésú kendőt. Nyakán néhány sor hamis gyöngy csillogott. Bokáján aranykarika, mellére egy szál fehér szegfű tűzve. Akár egy andalú- ziai.- Ki vagy? - szólította meg Nyassa, a falu kölykeinek legbátrabbika.- Én vagyok, aki képeket hozott nektek - felelte az asszony. Nyassa vállat vont, és kipukkasztotta ajkai közt a rágógumi-gömböt. Aztán bele­rúgott egy, lába alatt ténfergő tyúkba.- Van egy laterna magicám - folytatta az asszony.- Itt senkinek sincs tévéje. Nincs villany. Távol vagyunk mindentől. Ha vetíteni jön­nek, akkora elemeket hoznak magukkal, hogy olyat te nem is láttál!- Nekem varázsvetítőm van.- A régi erőd nagytermébe padokat állí­tanak. Ott szoktak vetíteni. A tanító engedé­lyével, akinél a kulcsok vannak. Nyassa elrohant a tanítóért, a kezénél fogva vonszolta oda. Jóképű, élénk férfi volt, napfény-csillogású szemekkel.- Hány gyerek van a faluban? - kérdezte hidegen az asszony.- Olyan húsz.- Kulturális missziót teljesítek. Filmet ve­títek, órák utáni szabad idejüket kitöltendő.- Milyen filmet? - kérdezte a tanító ne­hezen szuszogva.- Gyerekeknek való film, természetesen. Egy a legendáinkból, népi hagyományaink­ból ihletödő film.- Milyen legendák? Ezeknek a csavar­góknak nem tetszik semmi...- Nassim legendája.- Milyen bolond ötlet! Olyan vészterhes legendát...- Ez nem tartozik rám! Tuniszból küldtek, fogai bői v szól' a rác téne álmc öreg mel álmc el a; tuca veze elha tóvá niva! a fel re, h A dara akn; Is a ré miut hazr N áss/ a fal pet csat dájá a gy R Nya löse a fill A óráji L eróc a ta A kék nyoi gyei tUCc gén

Next

/
Oldalképek
Tartalom