Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-14 / 28. szám

I szú 9 0 Tokár Erik éjszakai zápor után korán reggel kisütött a nap, de a táborozó fiúk még mélyen alszanak. A tegnapi foglalko­zás kifárasztotta őket. Lehet, hogy csak dél felé ébrednének fel, ha Tokár Erik és Lubo- mír Stickner, a két ügyeletes pontosan hét órakor nem kiáltanának be minden szobá­ba: Ébresztő! A gyerekek, akik az idén fejezték be az alapiskola hetedik osztályát, fürgén melegítőt öltenek, s a lehető leggyor­sabban az udvaron teremnek! Vikisály Ró­bert hadnagy, a Rozsnyói (Roznava) Járási Katonaf Parancsnokság munkatársa is ha­marosan megjelenik közöttük. Körülnéz, majd vezényel. Két kilométernyit tesznek meg futva, majd kifújják magukat, aztán az oszolj után a tisztálkodás, a szobák rendbe tétele következik.- Járásunkban az idén ötödször rendez­zük meg az ifjú honvédők táborát - mondja Ján Lipták, a járási pionír- és ifjúsági ház igazgatóhelyettese, majd így folytatja. - Már harmadszor a dobsinai jégbarlang mellett, az ifjú turisták központjában. Azokat a fiata­lokat hívtuk meg, akik tanulmányaikat jövő­re a katonai középiskolák valamelyikében akarják majd folytatni.-A pályaválasztás nem könnyű dolog. Ezért az alapiskolákban hatodikos koruktól foglalkozunk azon tanulókkal, akik érdeklőd­nek a katonai pálya iránt. A jó együttműkö­dés és a pedagógusok érdeme, hogy járá­sunkból az idén is huszonöt tanulót vettek fel katonai középiskolába, tízzel többet a tervezettnél. Nem érdektelen megemlíte­ni, hogy kétharmaduk részt vett a múlt évi táborozáson. Az elmúlt öt év alatt kialakult egy jól bevált rendszer. A táborozáson csak azok a hetedikes tanulók vesznek részt, akiknek szülei egyetértenek nemcsak a tá­borban való részvétellel, hanem azzal is, hogy fiuk a katonai életpályát válassza. Hogy a család nyári programját ne zavarjuk meg, a táborozást a tanév utolsó két heté­ben szervezzük. Közben megtelik az étterem. A bőséges reggeliből mindenkinek jut, sőt még marad is az asztalon. A szőke, vékony körösi (Kruzná) Tuza István gyorsan befejezte a reggelizést, így beszélgethetünk. Igen határozottan állítja:- Én már korábban úgy határoztam, hogy az alapiskola elvégzése után katonai szakközépiskolába, ha lehetséges a Lip- tovsky Mikuláé-iban folytatom tanulmányai­mat. Szüleimnek nincs ellenvetése, noha tudom, hogy édesanyámnak nem volt köny- nyü igent mondania. Megfogadtam, hogy nem hozok szégyent rájuk. Tetszik a tábori élet, érdekesek a foglalkozások. Már az első este megtanultuk a néphadsereg rang­jelzéseit és esténként egy-egy katonai isko­lával ismerkedünk meg közelebbről. Észre sem vettük, hogy magunkra ma­radtunk. Hirtelen arra figyeltünk fel, hogy az udvaron vezényszavak hallatszanak. Tá­bor... sorakozó... jobbra igazodj... A rozs- nyói Vass Borisz, az egyik szobaparancs­nok vezényel. Egykorú a többiekkel, csak izmosabb és egy kicsit magasabb. Ahogy kiérünk, máris felhangzik további vezény­szava: Zászlófelvonáshoz tisztelegj! A tábor lakói számára egy újabb nap kezdődött a fenyvesekkel övezett völgyben. Ezúttal a tájékozódást gyakorolják, mert amint mondják, a táborozás végén egyéni­leg és rajok szerint is összemérik majd tudásukat a tájékozódási terepfutásban. Ehhez pedig ismerni kell a térképet, tájéko­zódni az iránytű segítségével. Borisznak ezzel sincs különösebb gondja. Azt is meg­• Tuza István (A szerző felvételei) tudtam, hogy nem egy lövészversenyen képviselte már az iskolájukat. Amikor meg­szólal, büszkeség érződik ki szavaiból.-Az egyik bátyám hivatásos katona. Ő katonai gimnáziumot végzett, én a preso- vi szakközépiskolába szeretnék bejutni, az­tán ha jól megy, folytatni tanulmányaimat valamelyik katonai főiskolán. Nem félek a rendtől, a fegyelemtől, hozzászoktam, hiszen öten vagyunk testvérek, örülök, hogy eddig a reggeli pontozás alapján a mi szobánk vezet. Elújságolják, hogy jártak náluk tűzoltók, és tábori feltételek között megismerkedtek az elsősegélynyújtás alapjaival, megtanul­ták a géppisztoly szétszedését és összera­kását, sőt lőhettek is belőle. Mindez játékos formában történt, a rendezők ügyeltek arra, hogy ne terheljék túl a gyerekeket, mindent úgy szerveztek meg, hogy a kedvükbe járja­nak. Bemutatót a Honvédelmi Szövet­ség, eljöttek közéjük a Népi Milícia tagjai. A gyerekek ellátogattak az egyik szovjet és az egyik csehszlovák helyőrséghez, beleül­tek harci jármüveikbe. Szemrevételezték a fedélzeti fegyvereket, keményen szorítot­ták a botkormányt. A környék harci hagyo­mányaival is megismerkedtek. Sok szóra­koztató és katonai témájú filmet néztek meg, s ha maradt még idejük, vidáman kergették a bőrlabdát. Tokár Erik, a tábor egyik ügyeletese sem unatkozik. Mindig ott van, ahol történik vala­mi. Ő is katonai iskolában akar továbbtanul­ni. Elhatározását így magyarázza:- A bátyám bányász lesz, én pedig a ka­tonai hivatást választottam. Sokat hallot­tam, hogy a haza védelme éppen olyan fontos, mint az építése. Mi tagadás, odaha­za nem ment minden simán. Bár szüleim beleegyeztek, édesanyám még most is nemegyszer megjegyzi: gondold meg fiam. Gyorsan telik az idő, delet mutat az óra. A két ügyeletes ügyesen, úgy is mondhat­nánk, hogy katonásan megterit az étterem­ben. A kis ablakon Mária Kalhausová sza­kácsnő máris kiadja a párolgó húslevest. Sült sertésszelet, párolt káposzta és gom­bóc a főétel. Mindenkinek bőven méri, de van, aki kétszer is kér. Az ebédnél egymás mellett ül az almágyi (Jablonov) Szabó Szilárd és Tokár Erik. Ismerkednek, barát­koznak, hiszen ha terveik sikerülnek, mind­ketten a presovi katonai szakközépiskolá­ban tanulnak majd. Egyiküknek sem okoz gondot a szlovák nyelv, és bíznak abban, hogy a felvételi sem lesz nehéz.- A két hét alatt sok-sok élményben volt részünk - jegyzi meg Szilárd. - Csaknem mindenki megszerezte a rátermettségi A gyártóknak ugyanis most már nem köte­lességük a gazdasági szerződések megkö­tése, mint korábban. Ezáltal a kereskede­lem, s vele együtt természetesen a vásárlók is, még az előzőnél is rosszabb helyzetbe kerülnek. A gyártók diktálják a feltételeket: szállítunk, ha a kereskedelemnek járó árkü­lönbözetet felezzük, vagy egészében meg­kapjuk. De akkor-a kereskedelem miből él majd? A kútyi Kovotvar - mely többek között cínezett fazekakat, vödröket gyárt - csupán azzal a feltétellel szállít, ha devizát adnak neki az alapanyag-beszerzésre. De honnan vegye ezt a háztartási cikkeket forgalmazó vállalat? A tachovi Strojplast - műanyag konyhai kellékeket gyárt - szintén feltétele­ket szab, a füleki (Firakovo) Kovosmalt továbbra sem szállítja a kívánt mennyiség­ben a fürdőkádakat, a húsdarálókat, a gyü­mölcspréseket.- A monopolgyártókkal kapcsolatban a legrosszabb a helyzetünk - folytatta Mar- gita Guliková. - Hiába adott a szállítóvá­lasztás lehetősége, ha nincs akik közül válasszunk. Néha az is előfordul, hogy a szállító az év végén kialkudja: ne fizettes­sük meg vele a büntetést a késedelmes szállításért, s ennek fejében hajlandó vala­mennyivel több árut adni. Hát kénytelenek vagyunk ilyen módon is kereskedni! ígéretek és gondok Együtt lapozzuk az osztályvezetők jegy­zetfüzeteit, melyekbe az érdeklődőkkel kap­csolatos feljegyzések kerültek. A Gottwal- dovi Egységes Földműves-szövetkezet ra­diátorok gyártását ígérte, a letovicei és a 2iar nad Hronom-i szövetkezetek pedig létrát gyártanának. Egy magánvállalkozó kerámiatányér-tartót készítene, de volt, aki kapanyelet, kutyapórázt, szájkosarat sze­retne gyártani. És voltak, akik megkérdez­ték: ha vállalom a készítést, anyagot is adnak hozzá? Nem, az ilyesmire nem vál­lalkoznak a kereskedők. Hisz az ő feladatuk merőben más.- Sajnos, sok esetben - elsősorban a magánvállalkozóknak - kedvét szegik a bonyolult árrendeletek - magyarázta Göndör Ilona. - Például az egyik partnerünk hólapátot készit(ene), ez is hiánycikk, de nem vagyunk képesek megállapítani, mit fizessünk neki és mennyiért árusítsuk. Ha­sonló a teflonedényekhez használható villa készítőjének esete is. Bosszantó apróságok ezek, és mi tehetetlenek vagyunk. Úgy tűnik, hiánycikkügyben nemcsak a kereskedelem tehetetlen. Mert ha felvető­dik egy árufajta készítésének kérdése, to­vábbi problémákat is meg kell oldani: miből gyártani, mivel gyártani, mibe csomagolni, meg az ezekhez hasonló apróságok. A fo­gyasztó pedig várhat... Azokat a gondokat, melyekről a kiállítá­son jelenlévő osztályvezetők szóltak, min­denképpen meg kell oldani. S hogy ho­gyan? Csakis a hiánycikkek gyártásával. Ehhez viszont a termelővállalatok, az ipari szövetkezetek, a helyi gazdálkodási vállala­tok nagyobb aktivitására és érdekeltségére van szükség, hogy ne azt várják, ki mivel, hogyan támogatja őket a gyártásban, ha­nem ők maguk kínálják termékeiket. A ház­tartási cikkeket forgalmazó vállalatnál egy jegyzéket is készítettek: az egyes cikkek mellett az esetleges gyártót, az árat és a kért mennyiséget is feltüntették. És várnak. XXX Arról már szóltunk, hogy a kiállítás iránt várakozáson felüli volt az érdeklődés. A háztartási cikkeket forgalmazó vállalaton kívül a Drogéria és a Vegyes Iparcikkek Vállalat is részt vett a rendezvényen, elhoz­ta a hiánycikkei egy részét. A gyártók képvi­selői mérlegeltek, de csak később döntik el végleg, mire vállalkoznak, mit szállítanak. Egy főiskolás fiatalember viszont különös ötlettel állt a rendezők elé: mi volna, ha a legközelebbi akciót a malomvölgyi diákvá­roska Elán klubjában szerveznék! Igaz, gyártók ott nem laknak, de az ország külön­böző pontjairól érkező érdeklődők ugyan­úgy odatalálnának, mint a lakótelepi mű­velődési házba és talán a jövő szakembere­inek is hasznos volna a rendezvény. És az sem elvetendő, ha valóban mindannyiunk­nak nagyobb hasznot, illetve több árut, bővebb választékot hoznának az ilyen kiállí­tások. DEÁK TERÉZ • Vass Borisz sportjelvényt. Olyan volt az egész, mint egy pionirtábor, csak egy kicsit érdekesebb. Sokan közülünk először voltak a jégbar­langban, jóllehet mindnyájan ebben a járás­ban lakunk. Megismertük azt a pályát, amit választani akarunk. Megérte, hogy eljöttem, az itt eltöltött napok megerősítettek elhatá­rozásomban. Amikor a nap elbújik a hegyek mögött, elérkezik a takarodó. A fiúk ágyba bújva még néhány percig vitatkoznak, majd egy­más után nyomja el őket az álom. Hogy mit álmodnak? Ki tudja. Talán repülőt javítanak, harci járművet vezetnek. Fáradtak, reggelig úgy alszanak, mint a bunda. Holnap ismét élményekben gazdag nap kezdődik szá­mukra. Ha hazamennek, lesz miről mesélni­ük. "" NÉMETH JÁNOS Néhány hete történt, fél négy tájban, azaz a legnagyobb zsúfoltság idején, a 215-ös trolibuszon. Gyakran utazom ezen a járaton, s épp ez idő tájt, így nem lepett meg, hogy nincs szabad ülőhely. A székeket többnyire a középső generá­ció tagjai,,birtokolták“. Régi szokásomhoz híven utastársaim a •le- és felszállók arcát fürkésztem. A Jégcsarnoknál felszállt fiatalasszony arcáról rögtön tovaszállt a tekintetem. Arckifejezése egy volt a szokásos, fél négy körüli, gondterhelt arckifejezések közül. Karján négyévesnek látszó, ki­csattanó arcú kisfiú ült, aki, miközben az anyja szabad ülőhelyet keresett nyugta­lanul repeső tekintetével, egy rámvetett gyanakvó-ismerkebő pillantás után el­mosolyodott. Helyet szorítottam a mel­lettem megállapodott fiatalasszonynak. Egyetlen szabad kezével kapaszkodva elég labilisán állt, a tömeg azonban a nagyobb zökkenőknél - fékezéseknél megmentette a hanyattvágódástól. A mellettünk levő ülésén egy ötven év körüli, szemüveges férfi ült. Újdonsült útitársának érkezésére ő is felfigyelt, a rájuk vetett első pillantás után azon­ban elfordította a fejét. Az elkövetkező néhány percben ez párszor megismét­lődött, majd hirtelen a férfi rosszindula­túan süvöltő hangját hallottam:- Hiába állt ilyen provokatívan mel­lém fiatalasszony, nem állok fel! Az a gyerek elég nagy ahhoz, hogy a saját lábán álljon! Az éles hangra az utasok közül töb­ben is felénk pillantottak. A fiatalasz- szony zavartan nézett körül. Nem tu­dom, mit olvasott ki a ráirányuló tekinte­tekből, de hirtelen elengedte a kapasz­kodót és letette a gyerekét. Néhány másodpercnyi - talán kettő se volt - két­ségbeesett egyensúlyozás után a kisfiú lábai megroggyantak, ha az anyja el nem kapja, elvágódott volna a piszkos padlón.- A kisfiam beteg. Egyedül még nem tud járni és állni se - mondta könnyes szemmel a fiatalasszony és szótlanul leszállt az éppen megálló buszról. Az utasok zavartan nyitottak neki utat az ajtóig.- De hát miért nem szólt hamarabb? - kérdezte később hangosan a szemü­veges férfi. Senki sem válaszolt. Azóta láttam párszor a kisfiút és az anyját, ugyanazon a járaton, ugyanab­ban az időben. Mindig akadt, aki átadta a helyét. S mivel senki mást nem láttam viszont azok közül, akik azon a bizonyos napon utaztak velünk, azt hiszem, közü­lük egyedül én tudom a fiatalasszony és gyermeke nem ott laknak, ahol akkor leszálltak, hanem néhány megállóval tovább. KLUKA JÓZSEF VII. 14.

Next

/
Oldalképek
Tartalom