Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 39. szám
* itletem arait követelik, igének javí- lalak, Emlé- k is odauta- igy Hokkai- lazac. Ne- iunk, hiszen halat vásá- e. Megérte, sz horogra logy elkép, hogy apákra megváhogy a lány keveredik, ;inált január mókát sem t sem rejtet- ületessége! xsant a víz, gyen 3 csőim. A tartá- izöltem. Útim az autóhülyék, és e kellett fo- arcán csak suhant át. bb hatással izellemű fiá- ások regge- idók -, mint ;i vesztege- óval beérett tett nagy új- ikari vizébe a botrány li bonyodal- rok érdeklő- hetvennégy Ilyen még [I két és fél Inho jó híré- események. iló bizottsá- elentéseket, enfelek főnek már nem nenetét, ám Ivégzi a be- lőit. negszámlál- n érdekes is usava úrnő, sz a szöveg iladó: „Vat- icsnokság“. ete támadt, báktól hem- issal teleírt Meggyőzőcsoporthoz haya Yabe költözik. Ma t a fejében, egyik tokiói dtam, hogy operációval kát, ne gyó- hosszabbít- 'jaim így is, tnék drága /engeségét, lű emberré szőr öt fog- :sem, hogy kényszeríti issa életfel- mmagát, és ,y lesz. I kiosonok i folyópartra magam, de mdőrség az 1 gyanakodni csendes /amra, nem t, amit saját ii. Úgy aka- a, ahonnan gja vagyok ie fog kerül- idjon, hogy lek. Tosiko szakán kio- dobta a lezülöföldjén, cba a szibé- íabe önma- tiszta vizet beszélését fordította: AY BERTA MIROSLAV HORNÍCEK Említettem már, hogy bizonyos dolgok feltételezhetők, mások nem. Vannak dolgok, amiket lehetetlen feltételezni, viszont el lehet képzelni minden olyan varázsukkal, amely csak az elképzelt dolgok tulajdonsága. A képzelet szabad teret kap, csodálatos pontatlanságok követhetők el itt, ahol minden lehetséges. Minden, ami lehetséges. Évezredeken át nem tudhattuk, milyen a Hold másik fele. Persze, megmaradhattunk annál a tárgyilagos feltevésnél, hogy ez az elfordult fele valószínűleg, illetve bizonyosan, nem sokban különbözik a Hold általunk látott felétől, de kezdhettük találgatásokkal is, és én remélem, hogy a különcök, a szerelmesek, a költők egyaránt találgatták, mi is lehet ott. Bízom benne, hogy arany színű kacsacsőrű emlősöktől hemzsegő rózsaligeteket képzeltek el, hogy szakadékban úszkáló, -csengő csillagokat, színes tengert éneklő halakkal, vagy sárgarépát és béketűrést termelő boldog és okos nemzedékeket; remélem sok lehető és lehetetlen dolgot elképzeltek. Minden embernek van egy elfordított arca. Némelyiknek azért, mert elfordítja, másnak azért, mert nem fordítja felénk. Nem adatott meg neki, hogy arcát mások felé fordítsa. Mindenkinek vannak pillanatai, amikor igen egyedül van, és egyedül is kell maradnia. Sokan ellenkezőleg: foggal-körömmel küzdenek a magány ellen, s mindent elkövetnek, hogy megszüntessék, akár a legrosz- szabb társaság, a legalkalmatlanabb szövetség árán is. Csak ne maradjanak egyedül! Tanácstalanok önmagukkal, s úgy vélik, hogy mások talán segítenek rajtuk, vagy bebizonyítják, hogy lehet élni - sót annál vidámabban - tanácstalanul is. Ezért csoportosulnak, és ápolják a zaj kultuszát és egymás kölcsönös túlharsogását. Könnyű túlharsogva élni, könnyű túlharsogni valakit. Én a hallgatást és csendet részesítem előnyben: akár kínosnak, akár erőtlennek, helytelennek látszik, tele szorongásokkal vagy unalommal és látszólagos hiábavalóságokkal. Nem akarom megérteni a dolgot. Senkit sem akarok az állánál fogva magam felé fordítani, senkit sem akarok megkerülni csak azért, hogy minden oldaláról megismerjem; nem akarom feltételezni, hogy az, amit látok, valami balszerencsés véletlen folytán attól függ, amit nem látok, mert begubózik a magányba; nem félek attól, hogy ezentúl minden rosszabbra fordul, s ha arcát elfordítja, remélem, nem marad úgy. Eltértem a témától. Másról beszélek, nem a jól elrejtett hegedűről.' Nerrj tudom, miképpen jutottam el a jól elrejtett hegedű elméletéig. Csodálatos és semmivel sem indokolható elmélet, de létezik; s ilyen csodálatos és megmagyarázhatatlan valósággal érintkezve fogant, ha egyáltalán a valóság lehet megmagyarázhatatlan. Tegyük fel: autóval készülünk valahová. Nem ám hosszabb időre, messze Prágától; mindössze kétórás prágai kocsikázásra, tehát utazásunk megszokott, nem nagy fontosságú esemény. Ismerem a feleségemet. Ezzel azt akarom mondani, hogy ismerni vélem valamennyi elfordított arcát is, és ezzel kapcsolatban nem tételezek fel és nem is képzelek semmi fantasztikusát. Várok tehát, amíg felöltözik. Várok, amíg elvégzi azt az ezer apró és fölösleges mozdulatot, amellyel egy nő a ruháját, haját, kalapját igazgatja. S mivel - állandóan hangoztatja - nem szereti, ha szépítkezés közben figyelik, elöremegyünk a fiammal, s az autóban várunk rá. Távozásunkkor indulásra készen áll, vagyis: elvégezte mindazt, amit egy nőnek el kell végeznie, hogy kiléphessen háza ajtaján, és - mint mondani szokás - kimehessen az emberek közé. Várunk. Közömbös kérdéseket teszek fel a fiamnak, s ó közömbösen válaszolgat. Valamiről beszélni kezdek, mindegy, miről, csak hogy - mint mondják - ne szakadjon meg a beszéd fonala, de már néhány mondat után határozottan érzem, hogy a mozgás nem minden esetben jobb a mozdulatlanságnál, tehát beszélgetésünknek csak a javára válik, ha elhallgatunk. Elnémulok, és tovább várakozunk. Várunk. S ebben a pillanatban megmozdul egy gondolat, egy hiányos, a csak most megfogant pszichikai félkész áru, bátortalan csíra, a tudat alján kaparászó egér: Mit csinálhat még mindig odabent? Persze, a hasonló gondolatokat el is lehet űzni, elég dobbantani, s az egér megriad. Csakhogy ilyen autós kiruccanások az évek során többször is előfordulnak, s az egér visszatér, az egér a tudatunkban kaparász: Mit csinálhat még mindig ott? Egy szép napon elhangzik a kérdés. A fiam teszi fel. És akkor, a kényszer nyomása alatt, a fiam tekintetének hatására, s mindenáron megnyugtatni igyekezve öt (Mein Sohn, das ist ein Nebelstreif), valamint kilátástalannak tűnő kétségbeesésemben, hogy megmagyarázzam a megmagyarázhatatlant, ezt mondtam:- Nem tudom. De úgy vélem, hogy a mi kis anyukánk egy hegedűt rejteget, amelyről mi nem tudunk, és nem is szabad tudnunk. Talán félelem, de az is lehet, hogy lámpaláz ez nála, nem tudom, de tény, hogy előttünk sosem játszik rajta. Kizárólag ezekben a percekben, mikor határozottan tudja, hogy kint vagyunk, ilyenkor settenkedik oda a rej- tekhez, s veszi elő a titkos hegedűt, a jól elrejtett hegedűt, és eljátssza valamelyik kedvenc darabját. Tartsuk tiszteletben a kedvtelését. A fiam szemrebbenés nélkül elfogadta ezt a képtelenséget, mivel tőlem a képtelenségekre hajlamos képességet örökölte, anyjától meg a nyugalmát. Attól kezdve érvényes nálunk ez az elmélet. A várakozás hosszú perceit azon töprengve rövidítjük, vajon ma Bach vagy Sarasate szerepel-e a műsoron. Sajnos, rengeteg köztünk a türelmetlen ember. Pedig elegendő volna az a magyarázat, amelyben mi is megállapodtunk a fiammal, hogy az egyik ember megértse a másikat, mindegyik majdnem mindegyiket, mindenki mindenkit. KOPASZ CSILLA fordítása KULCSÁR FERENC Kibernetikus ének Voltam a nagy, kibernetikus földi szörny, négy tájék réme s a Göncölé, istenek ura - minden ördögé. Fölvertem az embert, fénylő-fiatalon megmutattam neki csillogó fogsorom, voltam az ihletett, kit szolgált annyi tér, babérkoszorúm volt az égi csillagfüzér. Az agy voltam, én, beleptek jég- és kőkorok - szörnnyé híztam, roppant pofám ásított: undok volt és részeg. Prófétai János-jelenések zaklatták fémes agyvelőm. Voltam a nagy hiperbola, az ijesztő vasállat, de már űrbe vágyok ágyazott vaságyat: százezer agyam lefektetni, aludni, aludni - rozsda lenni. (1970-1989) Antiskizofrén Késztet rá egyre itt-megmaradásom, daloljam át folyton folytonos halálom, s ha nemlétem zöld lombjai között fényeskedik a mindig-üldözött, új ének indul, madara, a vétkes kényes lábbal végtelenbe lépdes. Hallatunk egymásról - Ő a harmadik. Szomorú éneke megtartóan hallatik. Hol ketten hiányzunk, Ó a mámor, táncos lábbal poklokból kilábol, így dalolom folyton folytonos halálom, késztet rá egyre itt-megmaradásom. (1975-1989) Töredék Királylánykák, apró hercegek, ti ezredvégi kormos műbabák, kik csak egyszer apró csókra vágytok, díszítetlen, apró koronára, és sírdogáltok, mint ki gyöngyöt vesztett, itt van homok, itt van tenger, nesztek, építsetek hétszép homokvárat, lakályoSat, fűvel telit, lágyat, itt van hozzá az ismert négy elem, s íme itt van, nesztek, történelem kis szemetek, szácskátok befújja, műhajatok fémes ujjaival túrja... Királylánykák, apró hercegek, én gyúrok nektek cserépkoronát csókolatlan agyagfejetekre, kin kancsóval kiúszok tengerekre, és papírfáinkat zölddé öntözzük, papírszívünket megélesztjük, s legyűrünk mi minden papírhadat, papírágyút, papírgaluskát, papírkardokat, s felrobbantunk minden papírbombát, műbabák, ti édeske gorombák, mi összetartunk, ezredvégi képek, csókolatlan kis gorombák, szépek... (1976-1989) Beszédek Egy pillantásban, tudod, mennyi istenség van. S azt, hogy az istenség kér, követ. Az arcon, láttam, mondani így merem, az istenség elárad, és hallottam, mondani így merem, szavait a szájnak. Igen, tudom, a sorsban istenség van. S azt, hogy épít fészket fejem fölé. Én úgy tudom, a kényes páva megleli hangját - sorsom súgja, és igazát a száj kimondja: tiszta percben istenség segél. Tudod, a versben mennyi istenség van. S azt, hogy nehéz súlya könnyű szelet követ. És visszaadja eltűnt lélegzeted egy perc lángja is - szavad igazsága kiforgatott minden vagyonoddai felér - a sötét idők kigyúlt csillagköveinél. (1974-1989) Szkukálek Lajos rajza
