Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 39. szám
szú IX. 29. O—envedélyes hangú beszélgetésben foglalkozott a szovjet tudós a tudomány és az erkölcs kapcsolatával. Önvizsgálat, a gondolkodás átalakítására való törekvés, a személyes felelősség vállalására való felszólalás jellemzi Dmitrij Lihacsov akadémikus válaszait, amelyeket az APN munkatársának kérdéseire adott. Az interjút a Tyzdenník aktualít 18. száma közölte. Úgy gondolom, hogy az Akadémiát nem szabad mindenhatónak tekinteni a tudományok terén. Mellette dolgozhatnak még kisebb tudományos társaságok, hiszen az igazi tudomány kis közösségekben születik. Olyan tudományos szervezetben, amelyben több száz, vagy ezer ember dolgozik, hiába keressük a tudományt. A tudomány a laboratóriumokban fejlődik, amelyekben húsz-huszonöt ember dolgozik. Például meg vagyok arról győződve, hogy nálunk, a Puskin-házban az óorosz irodalom kutatása sikeresen halad, éppen annak köszönhetően, hogy csak tizenkét ember foglalkozik vele. Ha negyvenen dolgoznának itt, akkor a fele nem csinálna semmit, a többinek meg hozzájuk kellene igazodnia.- Ez csak a humán tudományokra vonatkozik? A természettudományokra és a műszakiakra is. Lehet, hogy más változatban. De az elv ugyanaz. Ott sem vezet semmi jóra, ha a legnagyobb tudóst adminisztratív intézkedésekkel eltávolítják a kutatás tárgyától és a kutatást végző munkatársaktól. A többlépcsős adminisztratív „létra“ semmiképpen sem helyénvaló, mert így nem lehet létrehozni a hasonlóan gondolkodó emberek közösségeit. A tudomány erőssége a különféle iskolákban rejlik, a különbözőségek harcában, sokszor az egészen ellentétes vélemények ütköztetésében. Még egyszer sem tapasztaltam, hogy az adminisztratív-direktív irányítási rendszer, amely úgy került a tudományba, mint egy trójai faló, előbbre vitte, segítette volna a tudományt.- Úgy beszél a tudomány ilyen mono- polizálásáról, mintha ez annak minden területét átszőné. Sajnos, ez a helyzet. Nem az a hiba, hogy az álláspontok, vélemények egyikét nyilvánítják ki mint az egyetlen igazságot, amelyhez egyetlen úton, egyértelműen jutottak el. Az a baj, hogy ezzel szentesítik a felelőtlenséget, az ellenőrizhetetlenséget. Az állampolgári kötelességet a felső hatalmasság kinyilatkoztatásával helyettesítik az intézetben vagy az akadémián... És e monopolizmus még egy terméke: a másodlagos tudományok. Ennek a művelői minden erőfeszítés nélkül kihasználják azokat az eredményeket, amelyeket az igazi tudósok értek el. Az ún. „kvalifikátorok“ ezek, olyan emberek, akiknek joguk van elbírálni, mi tévedés és mi nem az. Ki adott nekik ehhez jogot? És a tudomány még nem vetette ki őket magából a Liszenkókkal együtt!- Liszenko meghalt, de a módszer megmaradt? Sót, tovább él és virul. Nem olyan ka- ) tasztrofális mértékben, mint az ö idejében, de még ma is él a törekvés, hogy a tudományon kívül állók döntsék el, kinek van igaza s kinek nincs. Igen, mindez tönkreteszi a tudományt. Hiszen a tudományos fejlődés „szabályozásával“ megbízottaknak újra meg újra bizonyítaniuk kell erre kapott jogukat, s ezért újabbnál újabb „felfedezéseket“ tesznek. Az igazi tudósokon élósködnek úgy, hogy lelkes munkatársaknak látszanak, vagy ha együttműködésüket visszautasítják, akkor bemártják a tudósokat. Ezek az emberek saját koncepciójukat mások munkáiból állítják össze, s akadnak továbbiak, akik e két idegen koncepcióból „kidolgozott“ harmadikból összeállítják a negyedik, a „saját“ koncepciójukat.- Ezek szerint a pontos, racionális tudás és képességek nincsenek mindig összhangban a jóról és rosszról, illetve a helyesről és helytelenről alkotott elképzeléseinkkel? Ennek oka nem az erkölcsi elvek hiányában kereshető, amelyről olyan sok szó esik tudományos körökben mostanában? Azt hiszem, nem. Mivel a lelkiismeret és az erkölcsi értékek mindig meghatározzák a személyiség sorsát tevékenységének egész területén, a társadalom, az emberiség sorsának alakulását. Semmilyen gazdasági törvényszerűség nem érvényesülhet ott, ahol nem létezik az erkölcsnek legalább a minimuma. Akár a tolvajok között is. Az emberek közötti normális kapcsolatokhoz legalább minimális bizalomra, minimális erkölcsi elvekre - szükség van. De ahhoz, hogy a tudomány fejlődhessen, maximális erkölcsi tisztaságra, ezen elvek érvényesülésére van szükség. Mert korunkban a tudósnak még a legkisebb engedménye is saját lelkiismeretével és az igazsággal szemben, hízelgő hallgatása és az igazáért vívott harc önkéntes feladása akár lelki kényelemből, akár anyagi javakért, egyetemes méretű, katasztrofális veszéllyé növekedhet, ehhez vezethet. Csernobil lehet a következménye, vagy az Aral-tó pusztulása, lemaradásunk a világ tudományos fejlődésében stb. A tudomány nem létezhet erkölcs nélkül. Ennek feladása magával hozza az ökonómiai tényezők lebecsülését, a szociális kötődések széthullását, az emberek közötti kapcsolatok felbomlását. Legújabbkori történelmünk könyörtelenül elénk tárta az igazságot, hogy a 20. században nem lehet középkori, utasításos, erőszakos módszerekkel, az emberek lelkisimeretének figyelmen kívül hagyásával, a személyiség belső függetlenségének, morális választása lehetőségének, tehát alapvető emberi jogainak mellőzésével megvalósítani még a legnemesebb szociális eszméket sem. A jövő templomait és palotáit nem lehet vérrel építeni. Nem véletlen, hogy a tudományban egyre kevesebb a tisztességes eredmény. Hogy olyan gyakran találkozunk plágiummal, pontatlan vagy helytelen tudományos adatokkal és az anyagok, érvek, tudományos kísérletek „hozzáigazításával" az előre elkészített vagy megkívánt kérdésekhez.- Tehát azt állítja, hogy a tudományban- egyre kevesebb az erkölcs? Mi ennek az oka? Az erkölcsöt elsősorban a művészetek és a humán tudományok alakítják. És ezek nálunk, az Akadémián a legutolsó helyen szerepelnek. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájáról eltűntek a művészettudományok. Ennek a következménye, hogy a tömegkultúra színvonala csökken. Az iskolákban a képzőművészetekről egyáltalán nem beszélnek, legfeljebb az óvodákban a rajzórákon.- Hiszen kitűnő művészeti szakköreink vannak és kiváló pedagógusaink! Csakhogy a 130 ezer iskolában csak 50 ezer zenepedagógus tanít, ezek is alapfokú zenei képesítéssel. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a Szovjetunióban hússzor kevesebb a szimfonikus zenekar, mint az USA- ban. Pedig nemrég még úgy beszéltek rólunk, mint a legmagasabb zenei kultúrával rendelkező országról! Mi, akik nem is olyan régen annyira büszkék voltunk oktatásügyünk, iskolarendszerünk sikereire, a műveltségi színvonalat tekintve a 25. helyre kerültünk világviszonylatban. Ha nem változik meg a humán tudományokkal, a humán kultúrával kapcsolatos mostani álláspont és szemlélet, óhatatlanul csökkenni fog és fellazul az erkölcsi tartás is, mivel az erkölcs nem egyszeri és változatlan: vagy fejlődik vagy szétesik. Attól, hogy valaki Puskint kezdi olvasni, még nem válik erkölcsössé. A családot elhagyja az apa, nem törődik a gyermekeivel. Az anya újra férjhez megy és terhére van az előző házasságból született gyermeke. Rengeteg ilyerf árvánk van. Kicsi koruktól sérült lelkek, megpecsételt sorsok. És ezt nem lehet helyrehozni egyik napról a másikra. Több nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy normális családok jöjjenek létre, hogy a gyermekeknek ne átmeneti, hanem állandó szüleik legyenek. Ez a helyzet a tudományokat illetően is.- A lelki árvaság? Igen. A szellem nem létezhet árván. A környezet hozza létre, fejleszti vagy elnyomja, a tudomány családja, a tudósok családja. Amilyen a család, olyan az erkölcs. És ma a szellemi árvaság korát éljük. Kevés olyan személyiségünk maradt, akit akár a munkatársak, akár a fiatalok. a hallgatók, a diákok szellemi atyjuknak tekintenének, aki erkölcsi mércéjük is lenne. Pedig minden korban voltak olyan személyiségek, akiket úgy tiszteltek, mint a nemzet lelkiismeretét: Lev Tolsztoj, Bjelinszkij... Rám egykor nagy hatással volt Vavilov öt kontines című könyve, s recenziót írtam róla. Ami e műben megragadott, az a szerző óriási, őszinte érdeklődése az emberek iránt, minden iránt, ami szerte a világon foglalkoztatja őket, aminek örülnek, vagy amitől szenvednek. Megrázó jellemrajzokat találhatunk ebben a könyvben. És kitűnik belőle Vavilov mélységes, szenvedélyes szándéka is, hogy az emberek érdekében fejlessze a társadalmat. Emlékszem - akkor még életben volt - hogyan magával ragadott erkölcsi tisztasága, becsületessége, tisztessége, pedig azok az idők igencsak nehezek voltak az egész ország számára, reá nézve pedig végzetesek... Az igazi tudós fontos jellemvonása a szenvedélyes érdeklődés szakterülete iránt, de egyben az emberek iránt is, sajátosságaik, hibáik megértése, a rokonszenv és a tolerancia. Ez teljes mértékben jellemző volt Nyikolaj Ivanovics Vavilovra. A tudomány óriás vesztesége nemcsak az, hogy fizikailag megsemmisítették, hanem az is, hogy iskoláját, tanítványait is megsemmisítették, azt a szellemet, amely a tudomány fejlesztésének feltétele, hogy viták, ellenvélemények, konfliktusok, ellentétes nézetek ütköztetésével kristályosítja ki az igazságot, azt a szellemet, amely a szovjet genetikát egykor a világ tudományos rangsorában az első helyre juttatta. Mert amit Liszenko csinált, arról csak a tudományon kívül lehet beszélni. Igen, az olyan tudósok, mint Vavilov, nemcsak zseniálisak voltak, nemcsak géniuszok, ők voltak a nép lelkiismerete is. És mi történik manapság? Még a vezető tudósok között is csak néhány az olyan, akit az emberek tisztelnek. Pedig nagyon fontos, hogy tudjuk, ki milyen, kinek mit ér a neve, hogy azt mondhassuk, igen, ez becsületes ember.- Stendhal szerint csak arra lehet támaszkodni, ami ellenállást fejt ki. így igaz! Gondolja csak meg, lehet-e támaszkodni azokra a fiatal karrieristákra, akik azzal kezdik a „munkásságukat“, hogy a tudományos dolgozók, az akadémikusok aktatáskáját hurcolják, s közben arról álmodoznak, hogy egykor majd a még ifjú és ismeretlen nemzedék az ö aktatáskájukat fogja vinni? Ez már a lelkiismeret olyan genetikai mutációja, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. És ami a legborzalmasabb: így húsz, harminc évre „beprogramozzuk“ az erkölcsi elvtelenséget. Természetesen, a tudományban léteznek olyan alapok, amelyek ellenállnak az aktatáskavivők támadásainak. Nagyapáink, apáink erkölcsiségére támaszkodva élünk. És itt, egykori tuöományos iskoláink hagyományaiban van még mire támaszkodnunk. Azonban ez sem lesz örökérvényű, fel kell támasztanunk tudományunk legjobb hagyományait, meg kell újítanunk ezeket a tradíciókat. Van, aki azzal érvel, hogy ma a társadalomnak óriási problémákat kell megoldania, amelyek egész területek, az egész ország szempontjából fontosak. Az Akadémia sokszor tanácstalan, bátortalan vagy tehetetlen. Amikor létre kell hozni az atombombát, ehhez megteremtették a szükséges tudományos potenciált. És mennyi a bonyodalom például ma a vízügyi kérdésekben. És az Akadémia nem előrenéz, hanem a minisztériumi terveket vizsgálgatja és a fellobbanó ökológiai „tüzeket oltja“. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Elnöksége rendszeresen megtárgyalja a legégetőbb, legkritikusabb ökológiai problémákat. De nézetem szerint nincs szilárd, megingathatatlan erkölcsi álláspontja. Gyakran a felsőbb szervek parancsainak teljesítője, vagy némely minisztérium álláspontjának képviselője. Természetes, hogy a Szovjetunió Tijácrriányos Akadémiájának k Beszélgetés DMITRIJ LIHACSOV akadémikussal bizonyos utasításokat is teljesítenie kell. De kötelessége az is, hogy megelőzze az ökológiai katasztrófákat, nem szabad megengednie, hogy egyszer az Aral-, másszor a Bajkál-tóval kapcsolatban éleződjék ki a helyzet. Hiszen nem tudományos minisztérium, hanem agyközpont, a társadalom intellektuális magva.-Egykor a tudományos életben különleges légkör uralkodott, a tudományos kapcsolatok magasfokú kultúrája. Erről ma már csak a legendák élnek. A munkaközösségek különbözőek. Mint az emberek. Egészben véve azonban azt hiszem, a tudományos életből egyre inkább eltűnik a vitakultúra és a tisztesség. Kipusztulnak, elhalnak a szigorú, tiszta erkölcsi tartást megkövetelő hagyományok. Például azelőtt megengedhetetlen volt kampányt folytatni, „agitálni" valakinek saját felvételéért az Akadémia tagjai sorába. Amikor V. N. Peretc megválasztására került volna sor, ö elutazott, s nem tért vissza mindaddig, amíg végbe nem mentek a választások, nehogy akár a gyanú árnyéka is ráessen, hogy valaki az ó befolyására szavazott akadémiai tagsága mellett. És minek lehetünk tanúi manapság? Az akadémikus cím várományosai szinte korteshadjáratot folytatnak, s könyörögnek, hogy válasszák meg őket, szavazzanak rájuk. így az Akadémiába bekerül sok olyan ember, aki nem odavaló. Előfordul, hogy olyanokra adjuk a szavazatunkat, akiket nem is ismerünk. Pedig itt teljes tájékozottságra lenne szükség, hogy a jövendőbeli tagokról tudjuk, mit értek el a kutatásban, milyen a társadalmi, az emberi tevékenységük. Milyen a tudományos álláspontjuk, s hogy róluk a többi tudósnak mi a véleménye? hogy képesek-e a saját szakterületükön kívüli tudományos fejlődés értékelésére is?- Különben ami a képességeket illeti, manapság az informatika műszaki fejlődése lehetővé teszi, hogy valaki az egyik tudományos területről viszonylag köny- nyebben átváltson, átálljon a másikra. Ezzel egyidőben mégis azt kell tapasztalnunk, hogy sok tudósnak beszűkült a tudományos érdeklődése, az a szakterület, amelyet átfog. Mi az oka ennek az ellentmondásos helyzetnek? Nem csupán arról van szó, hogy különböző tudományos szakterületeken együtt kell működni vagy éppen specializálódni kell ezekre, hanem arról is, hogy a tudósnak meglegyen a belső szabadsága, a képessége, hogy az agyát nem béklyózza semmiféle dogmákkal. Hogy a világ élvonalába kerüljünk, arra van szükség, hogy minden tudósban - és r' idén társadalomban - meglegyen a ké- ég önmaga józan értékelésére.- Annak, hogy ezt a józan ítélőképességünket fokozatosan elveszítettük, nem az az oka, hogy tudományunkból és társadalmunk pszichológiájából egyre inkább fogyott a felfedezői szellem? Az októbert követő években mindenben megnyilvánult ez az úttörő szellem, az új utak keresése. A tudományban, a kultúrában. Nem veszítettük ei ezt a szellemet? De igen. Tudományos bátorságra, szellemi szabadságra van szükség ahhoz, hogy az ember úttörő, felfedező akarjon - tudjon - lenni. De találhat-e ilyen embereket a bürokrácia lépcsőfokain, ranglétráin?- És a fiatalok? Hiszen végső soron mindenről ők döntenek. Lassan elmegy a mostani nemzedék összes fény- és árnyoldalaival, elveivel. A mai fiatajok fogják irányítani a tudományt, ők fogják művelni. Vajon mi szavatolja, hogy helyes erkölcsi elvek szerint végzik majd tudományos munkájukat? Ez nagyon komoly és égető kérdés. Az Akadémia ugyanis nem sziget egy óceánban, szoros egységet alkot az egész ország erkölcsi klímájával. És ez az, ami engem a leginkább nyugtalanít. Ha az emberek úgy képzelik, hogy az átalakítás két-három éven belül megvalósítható, akkor az égvilágon semmit nem értenek... Rombolni a tudományban nagyon köny- nyú. Vegyük például azt, hogy az adminiszt- ratív-utasításos rendszer néhány évtized alatt tönkretette a társadalom erkölcsi alapjait. Hosszú időre lesz szükség, amíg ezeket felújítjuk. Ezért naivság lenne azt képzelni, hogy létezik valamilyen varázspálca, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal a legnemesebb erkölcsi értékeket ültethetjük az emberek következő nemzedékeibe, ez több nemzedék számára elegendő feladat és felelősség. Hogy milyen úton juthatunk el odáig, éppen erről folyt a beszélgetés. KIM SZMIRNOV (APN)
