Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 38. szám
IJ szú 15 9. IX. 22. George Bush, az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke 1989. január 20-án lépett hivatalba. Az elmúlt hónapok alatt már bebizonyosodott, hogy az alkotmány értelmében rendelkezésre álló négy év nem lesz számára egyszerű. A hatalmas állami költségvetési deficit, a távolról sem a legjobb gazdasági helyzet, a bonyolult politikai és gazdasági kapcsolatok a NATO-, illetve az EGK-beli szövetségesekkel, a demokrata párti többség a Kongresszus mindkét kamarájában, a viszonylag népszerű előd - mindez csupán néhány azon problémák közül, melyekkel Bushnak meg kell birkóznia, hogy helytállhasson saját pártja, a Republikánus Párt előtt, s főként azon befolyásos ipari és pénzügyi körök előtt, amelyek jelöltként támogatták őt. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya a végrehajtó hatalom élén álló elnöknek viszonylag széles jogköröket biztosít a bélés külpolitikában egyaránt. Az elnök jogállását viszont az alkotmány bizonyos mértékig korlátozza is az államhatalom többi alanyának - elsősorban a törvényhozásnak, a kétkamarás Kongresszusnak s a Legfelsőbb Bíróságnak, a bírói hatalom képviselőjének - jogaival. Annak a burzsoá jogelmélet által gyakran hirdetett ténynek ellenére, hogy az amerikai alkotmány több mint 200 éves története során formálisan nem változott, az államhatalom egyes képviselői közti viszony jelentős fejlődésen ment át. Formálisan stabilnak tűnhet az amerikai politikai rendszer, ám az egyes hatalmi ágak (a törvényhozói, a végrehajtó és a bírói hatalom) között szüntelen harc folyik a politikai hatalomért. A politikai rendszer egyetlen állandó jellemzője a burzsoázia uralma, amely hegemóniája megőrzése érdekében hatékonyan használja ki az alkotmányos mechanizmusokat. A HATALOM MEGOSZTÁSÁNAK GYÖKEREI Az USA alkotmányát, mint az ország alaptörvényét 1787. május 25-dike és szeptember 17-dike között készítette el a Philadelphiában megtartott Alkotmányozó Konvent, melyen az egykori 13 kolónia közül kilencnek a képviselői vettek részt. így manapság hivatalosan ez a legrégibb írott alkotmány. Habár a szövegét tekintve az amerikai alkotmány mindmáig szinte az eredeti formájában maradt fenn (csupán 26 kiegészítést hagytak jóvá), a végrehajtását tekintve az egyes rendelkezések több jelentős változáson mentek át. Az USA politikai gyakorlatában ugyanis az alkotmány konkrét végrehajtása nemcsak a törvényhozó hatalom jogalkotási tevékenységével valósul meg, hanem főként számtalan bírósági és adminisztratív döntéssel, valamint az alkotmány alapján vagy annak nevében gyakorolt jogszokásokkal. Mindezt legjobban F. D. Roosevelt volt amerikai elnök fogalmazta meg 1933-ban. Az amerikai alkotmányról azt mondta, az olyan egyszerű és gyakorlatias, hogy megállapodással a rendkívüli követelményeknek is eleget lehet tenni alkotmánymódosítás nélkül is. Ezzel egyben megfogalmazta azt is, miért maradhatott életben az alkotmány az elmúlt két évszázad jelentős gazdasági és társadalmi változásai ellenére. Megalkotása idején, a 18. században az USA alkotmánya a felvilágosodás eszméinek tipikus terméke volt. A felvilágosodás eszméinek irányzatai alapján igyekeztek az alkotmány megalkotói kialakítani egy újfajta köztársasági kormányzati formát. A születő amerikai polgárság főleg a francia Montes- quie eszméiből indult ki, vagyis a hatalmi ágak elválasztásának szükségességét hangsúlyozó elméletből, illetve az angol John Locke munkáiból, ezek az állampolgárok személyi jogairól vallott nézeteiket befolyásolták. Különösen a hatalom megosztásának, a hatalmi ágak elválasztásának eszméje talált kedvező visszhangra az egykori gyarmatok lakossága között, hiszen voltak már tapasztalataik a brit korona egyeduralmával, az egyes gyarmati területek kormányzóinak despotikus hatalmával kapcsolatban. A felszabadult gyarmatok képviselői felismerték, milyen veszéllyel jár az, ha a hatalom egyetlen állami szervben koncentrálódik. Ezért arra törekedtek, hogy érvényesítsék az egyes állami szervek egymással szembeni kölcsönös fékeinek és ellensúlyainak mechanizmusát, amelyet Madison később a ,,népi döntések hatékony szűrőkkel való jobbítása politikájának“ nevezett (a népi döntés fogalma alatt ebben az időben természetesen nem a mai értelemben vett népi döntést kell érteni). TÖRVÉNYHOZÓK, VÉGREHAJTÓK ÉS BÍRÁK Az alkotmány az államszövetség három, relatíve egyenjogú és kölcsönösen elhatárolt állami szervének létezését rögzíti. Az USA Kongresszusa 1<épviseli a törvényhozói hatalmat, az elnök a végrehajtó hatalmat, a Legfelsőbb Bíróság pedig a bírói hatalmat. Az egyes hatalmi ágak képviselői mindegyikének sajátos, a feladatai ellátásához szükséges jogköre mellett olyan jogosultságokat is biztosít az alkotmány, melyeket a további két hatalommal szemben alkalmazhatnak, ami kellő biztosíték arra, hogy egyikük se gyakorolhasson kizárólagos hatalmat. Itt kell megemlíteni azt is, hogy az ellensúlyozó mechanizmusoknak, melyekkel az alkotmány megalkotói számoltak, nem csupán az egyes hatalmi ágak között kellett volna működniük, de az államszövetség és az egyes tagállamok közti viszonyban is. Az alkotmány értelmében minden törvényhozói hatalom a kétkamarás Kongresszust illeti meg, de például csak a szenátus (felső ház) jogosult a nemzetközi elnöki szerződések ratifikálására, s csak a képviselőhöz (alsó ház) jogosult indítványozni a hivatalból való elbocsátást.. Bár a törvényhozói hatalmat elvben a Kongresszus képviseli, a bírói hatalmat illeti meg az a jog, hogy értelmezze a törvényhozói hatalom jogalkotási aktusait, s a Legfelsőbb Bíróság a „Marbury V. Ma- - dison“ perben hozott döntésével felhatalmazta ezt a szervet a törvények alkotmányosságának bírósági felügyeletével is. Továbbá az alkotmány arra kötelezi az elnököt, hogy bizonyos időközökben jelentést adjon az Unió helyzetéről és olyan intézkedésekre tegyen javaslatokat, melyeket szükségesnek és hasznosnak vél. Az említett rendelkezések alapján az amerikai elnökök behatoltak a törvényhozás területére is, mivel közvetlenül törvénytervezetek előterjesztésére használják ki jogosítványukat, azaz olyan tevékenységre, mellyel az alkotmány nem számolt. Másrészt, az elnök beleegyezése (aláírása) közvetlenül az alkotmány értelmében nélkülözhetetlen előfeltétele a Kongresszus által megszavazott törvények érvényességének. A szenátusnak pedig az alkotmány lehetővé teszi, hogy részesedjen a végre- .hajtó hatalom tevékenységében. A legfontosabb kinevezésekhez (ide értve a szövetségi bírák kinevezését is), valamint a nemzetközi szerződésekhez feltétlenül szükséges a szenátus beleegyezése, jóváhagyása is. A hatalom megosztásának ilyen szerkezete azt idézte elő, hogy az egyes hatalmi ágak kezdettől fogva keveredtek. Nyilván nem volt véletlen, hogy az alkotmány megalkotói az I. cikkelyt a Kongresszusnak szentelték. Feltételezhető, hogy bizonyos kiegyensúlyozás ellenére a törvényhozó hatalomtól, a Kongresszustól várták el, hogy a legerősebb legyen. ERŐS ELNÖKÖK KORA Az eltelt két évszázad alatt azonban nagyon sokat változott a Kongresszus tevékenysége és az amerikai kormányzati rendszerben betöltött szerepe, s így manapság ezt a szervet már aligha lehet az államhatalom legfontosabb láncszemének tekinteni. Formális jogállása az alkotmány szerint ugyanaz, mint volt 1789-ben, de megállapítható, hogy a politika dinamikus folyamatában a korábbitól eltérő szerepet tölt be. A gyors és operatív döntéshozatalt igénylő monopolkapitalizmushoz való átmenet számos változást idézett elő az elnökhöz való viszonyában. Míg a 19. században jellemző volt a törvényhozó testület túlsúlya a hatalomban, a 20. században az elnök túlsúlya válik szabállyá. Ezt a folyamatot főként az ipar és a nemzetgazdaság fejlődésével indokolják, amely szükségessé tette a szövetségi irányítás operativitását. Elsőként Theodore Roosevelt elnök jellemezte ezt a folyamatot, aki felismerte és kifejezte a kapitalizmus igényét az erős elnöki vezetés iránt. Nyíltan vallotta: „nem csupán joga, hanem a kötelessége is (az elnöknek) megtenni mindazt a nemzet követeléseinek kielégítése érdekében, amit nem tilt számára az alkotmány és a jogrend“. A MEGÚJULT KONGRESSZUS Franklin D. Roosevelt törekvései a gazdasági válság hatékony leküzdésére tovább szilárdították az amerikai közvélemény hajlandóságát az iránt, hogy erős elnöki hatalmat követeljen. A második világháború utáni tevékeny elnökök programjainak hívei ráadásul, fölöttébb jogosan, bírálták a törvényhozó testületet, amely különféle akadályokat gördített az elnöki programok megvalósításának útjába. Megemlíthetjük például J. F. Kennedy törvénytervezeteit az állampolgári jogokról, melyeket csak a halála után sikerült elfogadtatnia és életbe léptetnie utódjának, L. B. Johnsonnak. 1965 és 1975 között jelentős változásokat lehetett észlelni az elnöki, illetve a törvényhozói jogosultságok érvényesítéséről vallott nézetekben. Ezt egyrészt a Kongresszusnak a képviselők egyéniségének erősítésére irányuló belső átalakítása idézte elő, másrészt a Vietnam ellen hadüzenet nélkül folytatott háború, több eredménytelen elnök korszaka, a Watergate-botrány stb. Az említett körülmények hatására megújult a Kongresszus jogállása, s a hetvenes évek változatlan alkotmányos szabályozás mellett, fokozatosan ismét érvényesíteni kezdte korábban elhanyagolt jogosultságait. Mint látható, a hatalom megosztásának és egyensúlyozásának elve, amelyet máig az USA alkotmánya egyik jellemző elemének tartanak, nem mindig működött úgy, ahogy azt az alkotmányozó képviselők elképzelték, s nem akadályozta meg a hatalom összpontosítását az elnök kezében. Az USA elnökei gyakran használták ki tekintélyüket az alkotmány viszonylag egyszerűen megfogalmazott II. cikkelye tartalmának és értelmének bővítésére, amely így gyakran vált ugródeszkává helyzetük megerősítéséhez és olyan jogosultságok érvényesítéséhez, melyekkel az alkotmány közvetlenül nem hatalmazta fel őket. Az elnök és a Kongresszus tevékenysége viszonylag ritkán tekinthető egymástól függetlennek, autonómnak. Az esetek többségében a hatalom bármely alanyának kezdeményezése, aktivitása számos konpenzációs akciót idéz elő a hatalom többi alanya részéről. Ugyanakkor a Kongresszus és az elnök egyes funkciói mindig ugyanabban a politikai környezetben valósulnak meg: imperialista államban, amely - tekintettel osztálylényegére - az államhatalomban való részvételt csak az uralkodó osztály kiválasztott tagjai számára teszi lehetővé. Dr. PETER KRESÁK, kandidátus Alig egy éve alakult meg a Szovjetunióban az ingermanlandiak szervezete, s tallinni vezetőik kezdeményezésére Észtország fővárosában már az idén tavasszal megvalósult az első nemzetközi konferencia, amelyen megvitatták e nép kultúrája megőrzésének és továbbfejlesztésének kérdéseit. A konferencia munkájában részt vettek az ingermanlandiak szervezetei Svédországból, Finnországból, a Karéliai ASZSZK-ból, a Leningrádi kerületből és Észtországból. KIK AZ INGERMANLANDIAK? Ez a finnugor eredetű nép ősidők óta a mai Leningrádi kerület területén élt. Inkerimaa - így nevezték hazájukat. 1917-ben körülbelül 160 ezren voltak. Kolpinóban, Pétervár közelében 1863-tól működött egy szeminárium, amely az ingermanlandiak iskolái számára készítette fel a tanítókat. Ebben az időben ezen a területen kb. 300 finn nyelvű iskola működött. A múlt századtól rendszeresen megrendezték a dal ünnepeit. Az ingermanlandiak lutheránusok - 32 templomban voltak finn nyelvű istentiszteletek. A forradalom után az ingermanlandiak kulturális autonómiát kaptak. A Leningrádi Egyetemen és a pedagógiai főiskolán finn katedrák nyíltak, ezek legtöbb hallgatója inger- manlandi volt. A húszas években két újságjuk és nyolc folyóiratuk volt. A Kiria szövetkezet 1928 és 1932 között 766 finn nyelvű könyvet adott ki. A harmincas években községi tanácsok alakultak, amelyek finn nyelven intézték az ingermanlandiak ügyeit. Bár az ingermanlandiaknak sosem volt államiságuk, saját nemzeti szimbolikával rendelkeznek - zászlóval (kék mezőben piros kontúros sárga kereszt), himnusszal. TRAGIKUS SORS A harmincas évek második felében, a sztálini nemzetiségi politika következményeként betiltották a finn nyelv használatát a hivatalos intézményekben, az ügyintézésben, s beszüntették a finn nyelvű oktatást is. Még korábban - a harmincas évek elején - sok ingermanlandit mint „kulákot", később pedig (a finn háború előtt) mint „a határ közelében élő megbízhatatlan egyént" száműztek Szibériába, a Távol-Keletre, a Kaszpi-tenger mögötti területekre vagy Közép-Ázsiába. Leningrád blokádjának napjaiban a németek igyekeztek deportálni azokat az ingermanlandiakat, akik túlélték a sztálini „tisztogatásokat". Ezeknek a többsége végeredményben Finnországba került. A második világháború éveiben összesen 63 ezer ingermanlandi került Finnországba, a békeszerződés nyomán közülük 55 ezer visszakerült a Szovjetunióba. A repatriáltakat Oroszország középső területein telepítették le. Csak a XX. pártkongresszus után kaptak lehetőséget a hazatérésre. De ott senki sem várta őket. A házaikban idegen emberek laktak... Napjainkban a Leningrádi kerületben, Észtországban és Karéliában 20-20 ezer ingermanlandi él, 8 ezer pedig Svédországban és Finnországban. NEM VESZETT EL MINDEN! Csak az átalakítás, társadalmunk demokratizálása időszakában vált lehetővé az ingermanlandiak kulturális szövetségének létrehozása, e „szétszórt“ nép képviselői első nemzetközi konferenciájának megrendezése. Ezt hangsúlyozta az az üdvözlő távirat is, amelyet a tanácskozás résztvevői intéztek Mihail Gorbacsovhoz. „Elégedettek vagyunk, hogy felülvizsgálhatjuk népünk közelmúlt történelmének lapjait, s bízunk a történelmi igazságosság helyreállításában, abban a lehetőségben, hogy a születő jogállam keretei között megőrizhetjük és fejleszthetjük nyelvünket, kultúránkat" - írták a táviratban. Az ingermanlandiak első nemzetközi konferenciáján megvitatták kultúrájuk jelenlegi helyzetét. A fiatalok egyre gyakrabban részesítik előnyben a svéd, orosz, észt nyelvet anyanyelvűkkel szemben. A hagyományok fokozatosan kihalnak. Lehet-e valamit tenni a helyzet javítására? Lehet - vélték a konferencia résztvevői. Ehhez helyre kell állítani az ingermanlandi finnek kulturális autonómiáját, garantálni kell számukra az anyanyelvi oktatást, nyelvükön újságokat, folyóiratokét kell kiadni, televíziós és rádióadásokat kell sugározni. A kulturális kapcsolatok fejlesztése érdekében az ingermanlandiak számára egyszerűsíteni kell a finnországi utakkal kapcsolatos procedúrákat. Számtalan konkrét javaslatot terjesztettek elő. Petrozavodszk küldöttsége indítványozta az ingermanlandiak egy közös folyóiratának kiadását, továbbá hivatásos művészeik kiállításának megrendezését. A svéd csoport képviselői látogatásra hívták meg a szovjet delegációt. Szóba került az idősek szociális ellátása, finn nyelvű óvodák megnyitása, az orosz iskolákban a finn nyelv oktatása. Kidolgozta a konferencia a közeljövőre vonatkozó terveket is. Megállapodást akarnak kötni a különböző országokban élő ingermanlandiak közti kulturális együttműködésről, delegációk cseréjéről. Turkuban a nyáron már meg is valósult egy közös kulturális fesztivál, készül egy könyv az ingermanlandi finnek háború utáni történelméről, s az Ingermanlandi Hírek című újság kiadása... A konferencia valamennyi résztvevője reményét fejezte ki, hogy hamarosan sor kerülhet a második fórumra is az ingermanlandiak összefogása, hagyományaik és kultúrájuk fejlesztése érdekében. ENN KREEM, az APN tallinni munkatársa Ingermanlandi finnek EGY NÉP - TÖBB ORSZÁGBAN
