Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-08 / 36. szám

A — utóbbi hónapokban nemze­[\L. tisógi sajtónk több alkalom­mal is beszámolt róla: rövidesen ön­állósul a Matesz és annak Thália Színpada. A másik (nem kevésbé számottevő) hír szerint szeptember elsejétől Takáts Ernőd érdemes mű­vész, rendező megválik a színház igazgatói posztjától. Ez utóbbit olvas­hattuk például a Hét 1989/31. számá­ban, ahol is az érintett fél mága nyi­latkozta ezeket. Valamint azt is, hogy a tervek szerint 1990. január 1-től önállósul a Thália Színpad. E sorok írója úgy tudja, hogy egyik hír sem felel meg a valóságnak. A színház­nak valószínűleg csak 1990. január 1-től lesz új igazgatója. A Thália Színpad pedig a jó korán beharan­gozott tervek ellenére is egyelőre marad, ahogy volt; vagyis közös igazgatóság alatt a komáromi (Ko- márno) társulattal, amíg az önálló működéséhez szükséges alapvető személyzeti és anyagi feltételeket nem teremtik meg. Miért bocsátom előre mindeze­ket? Mert feltételezem, hogy ezek a tények jelentős mértékben befo- lyásol(hat)ják majd a következő színházi évad „menetét“. Nézzük hát a színház által kibocsátott hiva­talos BÉRLETHIRDETÉS-t, mely­ben nem szerepel (úgy látszik, ez lesz a Matesz bérleten kívüli bemu­tatója) Schwajda György Himnusz című kétrészes komédiája. Ennek bemutatóját a dramaturgiai terv ere­detileg 1990. február 16-ra jegyzi, de valamilyen művészeti-szervezési meggondolásból mégis ez kerül majd elsőként színpadra az eredeti­leg első bérletes előadásként meg­hirdetett Colin Higgins: Maude és Herold című zenés lírai játéka he­lyett. A Higgins-mű bemutatója pe­dig - a kiadott tájékoztatótól eltérően - 1990. februárjában lesz. Mivel a kassai (Kosice) Thália Színpad első bemutatója - a gyermekelőadá­son kívül - cak 1989. november 30- án lesz (Illyés Gyula: A lélekbúvár), és ezt tervezik Komáromba is, így a komáromi bérletesek legfeljebb november után láthatnak majd vala­milyen előadást. Az első komáromi bérletes bemutató - Szép Ernő: Vö- legény - is csupán 1989. december 15-én lesz. Kissé bonyolult - elis­merem -, de a kiadott tájékoztatók­ból indultam k'f... A bérlethirdetésben egyebek mel­lett megtalálható még a Kmeczkó Mihály - Szörényi Levente - Matus János nevével fémjelzett zenés já­ték, melynek címe Betyár születik. Ez - mint utólag kiderült - végképp kimarad a dramaturgiai tervből. He­lyette - s erről a bérletesek mit sem sejthetnek, hiszen ók a színház által kiadott dokumentum alapján váltják bérleteiket - Presszer Gábor - Szte- vanovity Dusán - Horváth Péter A padlás című kétrészes musical-je kerül majd bemutatásra. Azt már le sem merem írni, hogy mikor... Nem tudom, ki hogy van vele, de ezek után felmerül a kérdés: vajon med­dig kell lezárnia egy színháznak a következő évad dramaturgiai ter­vét? Egy biztos: a nyomdába adott, s ott kinyomtatott plakátok és a cí­mekre szétküldött, valamint kira­gasztott hirdetések munkálatainak elvégzése előtt mindenesetre! A felsoroltakon kívül mit tartalmaz még a bérlethirdetés? Peter Való Hogyan harap a ló című vígjátékát, Richard Nasch Az esőcsináló című „játék két részben“ műfaji meghatá­rozással illetett művét, valamint Seribe - Fényes Egy pohár víz című zenés vígjátékát. Ez utóbbi a győri Kisfaludy Színház vendégjátéka lesz. Megint felmerül a kérdés (ez már részben gazdasági): vajon mi szükség van arra, hogy a nálunk amúgy is népszerű győri együttes kasszadarabját bérletben hirdessük meg? Tudjuk jól, erre minden gond nélkül elfogynak a jegyek, bérleten kívül is. Legfeljebb egy kis többlet­produkciója közül Twain Koldus és királyfiba, Molnár Ferenc A doktor úr című műve, Feydeau Osztrigás Mi­dbe, Gyurkó Szerelmem, Elektrába csak akkor játszható tovább, ha a színház vezetősége eláll attól az igyekezetétől, hogy a társulat csak az ún. „nagy játékhelyeken“ tartson előadást. A színház egyes vezetői az utóbbi néhány évben mindunta­lan arra próbálják kényszeríteni a színház szervezési és propagáci- ós osztályának munkatársait, hogy az előadásokat csak nagy, vagy ál­taluk „közepesnek“ minősített já­tékhelyeken tűzzék műsorra. Hivat­kozásuk alapja a művészi nívó vé­delme. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Matesz a mai napig tájoló színház, és statútumá­ban szerepel, hogy a színjátékot Szlovákia városaiba és falvaiba kell elvinnie. Tekintet nélkül a helyiségek színpadméreteire, mert ez a tájoló színházak sorsa. Ezzel eleve szá­molni kell! Mi több, az utóbbi időben valamilyen „körzetesitést" akarnak bevezettetni a szervezési osztállyal, s így elérni azt, hogy a nagyobb városok, községek népművelői szál­lítsák a „központi" játékhelyekre a közönséget. Ezzel szemben mi­iven a valóság? 1. A népművelőnek abból szár­mazik erkölcsi, netán anyagi hasz­na, ha a saját működési helyén szer­vezi meg a „kulturális-művészeti akciót“. 2. A községek lakói számára nem jelent arra érdemes „kiruccanást“, ha a szomszédba vagy a harmadik faluba mennek el színházat nézni. Ennek az időnek már rég vége. Ha a falusi ember buszba ül a színhá­zért, akkor távolabbi városba megy. Ez rendszereseden is, hiszen a ko­máromi reprízeket távolabbi falvak; városok lakosai is látogatják. Mi le­het az igazi oka az ilyen beavatko­zási kísérleteknek? Több magyará­zat lehetséges. A legkézenfekvőbb ezek közül a hakni. Tudnunk kell ehhez, hogy a Matesz egyes színé­szeiből alkalmi kabarécsoport ver­buválódott, amely a színház CSSZBSZ-alapszervezete mellett fejti ki „népszórakoztató“ tevékeny­ségét. Amennyiben a színház a ki­sebb játékhelyeket nem látogatja, így ezek végleg felszabadulnának a haknielőadások számára. Apropó: a jövő évadban is számíthat a ked­ves közönség a Nevessünk együtt, az Újra itt vagyunk és egyéb címek alatt futó, dramaturgiai, esztétikai, HfflDKEZDES ^Melóit Mire számíthat a Magyar Területi Színház közönsége az 1989/90-es évadban? munkáról van szó; ki kell „állítani“ és el kell adni azokat. És kész a telt­ház! Ugyanakkor a Himnusz - amely nagyon jó darab - nálunk sokkal inkább „rászorul“ arra, hogy bérle­tese legyen. Egyszerűen érthetet­len, miféle elgondolások vezetnek az effajta döntéshozatalokhoz. A kassai együttes, hűen a hagyo­mányokhoz, kevesebb bonyodalom­mal négy felnőtt- és egy gyermeke­lőadást állít színpadra. Elsőként a gyermekeknek szánt mesét (Jé- kely Zoltán - Kocsár Miklós: Mátyás király juhásza), amelynek 1989. ok­tóber 12-én lesz a bemutatója. Ezt követi a már említett lllyés-mű, A lé­lekbúvár 1989. november 30-án. Ri­chard Nash Az esőcsináló-ja 1990. február f5-én kerül a közönség elé. Bérleten kívüli előadásban valósul majd meg Gál Sándor Családi króni­ka című oratórikus játékának bemu­tatója 1990. április 19-én, a Thália Színpad fennállásának 20. évfordu­lója tiszteletére. A kassai évadot Dunai Ferenc A nadrág című vígjá­téka zárja. Bemutatójára 1990. má­jus 7-én kerül sor. A Magyar Területi Színház az előző évad(ok)ból összesen tizenöt előadást kíván repertoáron tartani. Ebből a Thália Színpad mindössze hármat - ami e sorok írója szerint fedi is a valós el(ó)adhatási lehető­ségeket. Ezek L. Gersche A pillan­gók szabadok, Milan Grgic Ébredj, Kata! és Schiller Ármány és szere­lem című műve. A komáromi társulat tizenkét továbbjátszásra tervezett Boráros Imre es Német Ica a Keringő a padláson című Bukovcan- komédia egyik jelenetében. (Varga Róbert felvétele) rendezői és egyéb alapvető színházi értékeket nélkülöző „szórakoztató“ előadásokra. A komáromi társulat műsoron tartja még Csiky Gergely Nagyma­ma című zenés darabját, melyet 1989. január 27-e óta eddig 32 alka­lommal játszottak, Siposhegyi Péter: Mielőtt csillag lettem című produkci­óját, Sütő András Káin és Ábel- drámáját, Bukovcan Keringő a pad- láson-ját, valamint Bemard Slade Jövőre veled ugyanitt című romanti­kus vígjátékát, amely az 1988. júni­us 17-i bemutató óta 17 alkalommal volt színpadon. Bizonyára még szá­mos előadást ér meg Sármándy Pál- Dénes Margit Peti meg a róka című mesejátéka is, hiszen eddig csupán 8 alkalommal láthatták a gyerekek. Ha végigtekintünk a kínálaton, láthatjuk, cím van elég. összesen- az újakkal együtt - huszonöt. Eb­ből három mese. öt zenés vígjáték. Hét vígjáték vagy szatirikus célzatú komédia. A többi tragédia, színmű. Látható hát a műfaji változatosság is. Igazat kell adnunk a dramaturg­nak, amikor arra törekszik, hogy színházunkat ne szolgáltassuk ki a kommersz igényeknek. Okosan cselekszik, amikor módjával tervbe kerül a kommersz is, hiszen a köny- nyed szórakozást sokkal többen igénylik - ezt be kell vallani -, mint a művészi igyekezettel készített színjátékot. Az emberek fáradtak, fel­üdülést várnak a színháztól. Ugyan­akkor e rendkívül heterogén össze­tételű közönségnek, amely a Ma­teszt látogatja, szép számmal van­nak mélyebb színházi élményre vá­gyó tagjai is. Hogyan tovább? Mit kellene tenni ahhoz, hogy kevesebb legyen az elégedetlen néző, több a szellemi­ekkel „feltöltődött“ Matesz-kedve- lő? Egy bizonyos: az „igényes“ né­ző is kellemesen szórakozik, ha a kommersz színpadi megvalósítása érdekes, s módjával adagolt „felül­nézet“ is van benne. Igenis: van ilyen fajta középút is. Ez persze a legnehezebb, de megtanulható. És ez még mindig nem a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmarad­jon“ szemlélet feltétlen követése. Ugyanakkor azon színpadi szöve­gek megvalósításakor, amelyekben a mondatok (a színpadi verbalitás) a cselekmény hordozói, olyan meg­valósítási formát kell találni, amely ezeken túl vezet. Olyat, amelyben a színészek nemcsak megtanulják és felmondják a veretes mondato­kat. Sajnos, az utóbbi nagylélegzetü szövegdrámák Matesz-beli előadá­sain sorra ezt tapasztalhatjuk. ,,Kosztümös szövegfelmondó szín­ház“ - ez az, ami ma már az égvilá­gon senkit sem érdekel. Egyébként a drámák szövegei kínálják a hely­zeteket, csak nem közvetlenül. A szöveg alapján mintegy „ki kell találni“, meg kell fejteni azokat. De hát ehhez felkészült rendező kell. Olyan, aki egy dialógusban „meglát­ja“ a helyzetet is. Kívánjunk hát a Magyar Területi Színház valamennyi művészének és mesterének alkotókedvet, sok tap­sot az elkövetkező évadban. Ha ez meglesz, akkor magunknak - né­zőknek - igazán nem kívánhatunk ennél többet. Hiszen az egyik a má­sik függvénye. KISS PÉNTEK JÓZSEF Találgatták és találgatják. „Kommerszéknál“ a kassza tartalma a mérvadó. Elegendő két este műfajában mást-mást játszani, s nyomban kiderül, hogy milyen a közönség. Va­lóban? Az minden bizonnyal kiderülne, hogy melyik napon kik voltak színházban, de ebből dőreség lenne arra következtetni, hogy milyen a közönség. Ráadásul ebből az „ítéletből“ kimarad maga a színház. Különben is a kérdés megfogalma­zása eleve kétértelmű. Először is a töprengés az, ami kitűnik belőle: ,.Ugyan milyen is lehet a mi nézőnk? Kik és miért jönnek el csak olykor, mások miért járnak rendszeresen? Mit keres? Mit vár?“ Másodszor azt olvashatjuk ki belőle, hogy a megfogalmazó önmagának is feladatot szab: ,.Ebben a helyzetben egyáltalán milyenné válhat a néző? Lehet-e más, mint amilyennek kénytelen-kelletlen mutatja magát? Milyenné nevelhető? Egyáltalán, milyenné formálható, mond­juk egy tudatos dramaturgiai gyakorlattal, vagy egy markáns 'endezői törekvésnek teret engedve?“ Boldog az a színház, amelynek vezetői az utóbbi, feladatot i kereső kérdést olvassák ki a jegyzet címéből. Még boldo- abbak a nézők, hiszen őket nem objektumként, rendíthetet- sn ízlésű és gondolkodású lényekként kezelik. Aligha lenne lyan néző, aki egyetlen színházi műfaj mellett cövekelne le. Ráadásul az sem kizáró ok - mondjuk - a nevetni vágyó számára, hogy klasszikus vagy modern komédiát néz. S éppen itt kell a színháznak megjelennie. Szakembereinek érteniük és értelmezniük kell a nevettető játékot, az sem „vétek“, ha a klasszikusok silány utánzatának tetsző mai dolgot annak játsszák ami: tisztes mesterségbeli tudással megcsinált bohózatnak. Ellenben annak már megengedhetet­lennek kellene lennie, hogy. a veretes klasszikus komédiából ízlésterrorral készítsenek bohózatot. Szándékosan ragadtam le a komédia műfajánál, amelynek legnagyobb erejű a közönségvonzása. Ebben a színpadi műfajban követik el a legtöbb vétket, s teszik ezt úgy, hogy mindegyre a nézőt emlegetik. Pedig a néző olyan, amilyen a színháza. Ez a kategorikus megállapítás igaz ott is, ahol egy este tíz-tizenöt előadás közül választhat, meg ott is, ahol negyedévenként egyszer látható egy-egy tájoló színház elő­adása. Igaz, mert az egyik helyen a túlkínálat szabja meg a választását, a másik helyen viszont a mérce hiánya. A lényeg mindkét esetben a színház „identitászavarában“ keresendő. Azt ugyanis aligha vállalja fel a színházi színskálá­nak a „világosabb“ régiójában tetszelgő társulat, hogy ők valójában kommerszek, s a művészethez semmi közük. így a közönségüket is „felemelik“ önmagukhoz. Ugyanígy „művészi igénnyel nézőt nevelőnek, anyanyelvi tudatot erősí­tőnek“ tekinti magát az a vándortársulat, amelynek a klasszi­kus komédiák és bugyuta mai vígjátékok jó alapot jelentenek az ízléstelen kiszólásokra, s amolyan pszichoanalízist kacará- szásnak tekintik, ha a néző a salakanyagok testi ürítésének imitálásán derül. Milyen lehet tehát a néző, amely így választ? Ha most az előbbiekben vázoltak alapján válaszolnék, bizonyára megkö­veznének. A néző nem ilyen, mert a néző lehet olyan, amolyan, másmilyen, de sohasem egyféle. Márpedig, ha ez így van, miért bizonygatják maguknak a, kommersz színházi státuszt eleve fel nem vállaló (mert ezt a fényűzést nem engedheti meg magának a nemzetiségi színház) színházve- zetök és alkotók, hogy a néző olyan, amilyennek ők hiszik? Ha egységes mércét akarnak alkalmazni minden nézőjükre, eleve kiteszik magukat a tévedésnek. Nekik ugyanis nincs ilyen vagy olyan nézőjük. Ez a néző nem csalogatható, nem csábítható, de valójában teljes egészében el sem riasztható. Ez a néző valamit valamiért mindig vállal. A színházának ezt a vállalást kellene könnyebbé tennie, akár tisztességes szín­padi érzékkel előadott bohózatokkal és komédiákkal is. így talán egyszer beszélhetünk arról is, hogy „milyen lehet a néző?“. Addig viszont mindig arról kell beszélni: Milyen lehet a színház?. DUSZAISTVÁN DJ SZÓ 14 1989. IX. 8.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom